Simon Jacobson :Tartalmas élet(27)

 

Az Örökkévaló - Az abszolút valóság

Minden alapzatnak alapzata, minden bölcsességnek oszlopa tudni, hogy létezik egy Első Lét, amelyik mindenfajta létezést létrehoz.
– Maimonidész, Misné Tóra eleje


Az Örökkévaló oly módon teremtette a világmindenséget, hogy abban saját létezésünket alapvető realitásként fogjuk fel, az istenességet pedig valamifajta újszerű és szerzett tulajdonságnak. Szerepünk, hogy a felfogás egy egészen új szintjére érjünk, ahol az istenesség az abszolút realitás, és mi vagyunk az új teremtmények, az isteni kifejeződés formái.
– A Rebbe

* * *

A Rebbe aznap, amikor hivatalosan is elvállalta a lubavicsi mozgalom vezetői tisztjét, egy bibliai vers idézésével kezdte beszédét: „Eljöttem az én kertembe.”1 Elmagyarázta, hogy az Örökkévaló a teremtés kezdetén a világmindenséget kertjének nevezte, annak a helynek, ahol lénye először tárulkozott fel.2 A Rebbe kijelentette, hogy oly sok ezredév után, melyek alatt az isteni jelenlét rejtve volt, s annyi fáradozás után, amelynek célja az volt, hogy az Örökkévalót ismét az emberek életének részesévé tegyék, elérkezett az ideje, hogy bevégezzük a folyamatot, s az Örökkévaló ismét kijelenthesse: „Eljöttem az én kertembe.” – ezúttal mindörökre.
Vezetése alatt mindvégig ez maradt a Rebbe legfontosabb témája: a mai nemzedék szerepe abban, hogy az Örökkévalót életünk realitásává tegyük, és hogy e világot olyan hellyé alakítsuk, amelyben az Örökkévaló szívesen lakozik.

Hogyan definiáljuk Istent?

Isten – már maga a puszta szó is a lehető legszélesebb vélemény- és érzelmi spektrumot váltja ki. Vannak rajongva hívők, mások hitetlenek, megint mások az agnoszticizmussal érvelnek. Kinek ne volna határozott véleménye az Örökkévalóról?
Ha az emberek egész életükben mást se tennének, csak az Istenről vitáznának, akkor se jutnának egyezségre, mivel minden bizonnyal valamennyiük számára mást jelent az Örökkévaló. Lehet, hogy azok is, akik elvetik az Örökkévalót, valójában Isten egy hamis meghatározását utasítják el, és ha a helyes meghatározást ismernék meg, akkor megváltozna hozzáállásuk.

* * *

Történt egyszer, hogy egy rabbi megpróbált rávenni egy ateistát, hogy teljesítsen egy bibliai parancsot. Az ateista, miután kifejtette, hogy nézete szerint miért fölöslegesek az efféle cselekedetek, kijelentette: – Tudod, rabbi, én nem hiszek az Istenben.
A rabbi így válaszolt: – Abban az Istenben, akiben te nem hiszel, én sem hiszek.

Ha az a szó, hogy „Isten”, szóba kerül, valamennyiünk előtt egy korábban kialakult kép jelenik meg. Vannak, akik az óvoda óta hordozzák magukban egy mennyei trónon ülő, hosszú, fehér szakállú ember képét, aki villámokat szór ránk, ha rosszalkodunk. A gyermek számára az Örökkévaló egyszerűen olyan lény, aki nagyobb és erősebb, mint az apja. Egy kisgyerek esetében ez talán elfogadható kép, de nyilvánvalóan nem elégséges, ha egy felnőtt véli ilyen leegyszerűsített, testet öltő formának az Örökkévalót.
Saját Örökkévaló-meghatározásunk sokszor alapszik olyan emberek véleményén és magatartásán, akiket vallásosnak tartunk. Lehetséges, hogy az otthon vagy az iskolában megtapasztalt álszentség hatására negatív képünk alakult ki az Istenről, de lehetséges az is, hogy családunk, barátaink vagy tanítóink példáját látva, meleg baráti érzéseket táplálunk iránta. Az Örökkévaló iránti érzelmeinket befolyásolják az elolvasott könyvek, az iskolában hallottak, a zene, amit hallgatunk, és még ezernyi más tényező.

Következésképp, mielőtt bármifajta vitát nyitnánk is az Örökkévalóról, életbevágóan fontos, hogy lehántsuk a terminológia és a benyomások rétegeit. Az első kérdés azonban az: egyáltalán mi szükség az Örökkévaló meghatározására? Miért nem lehet mindenkinek saját meghatározása? Azért nem, mert az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunk nem magánügy: befolyásolja, hogyan viselkedünk otthon és a nyilvánosság előtt; hogyan bánunk családunk tagjaival és munkatársainkkal; hogyan látjuk az életben játszott szerepünket.
Annak az embernek, aki tartalmas életet kíván élni, fel kell tennie magának a kérdést: egyáltalán mi szükség van arra, hogy definiáljuk az Örökkévalót? És miért van szükségem az Örökkévalóra az életemben? Az, hogy milyen választ adunk erre a kérdésre, bármi másnál pontosabban határozza meg, hogy kik vagyunk, s hogyan éljük életünket, mivel az Örökkévaló kérdése minden emberi magatartásforma gyökere.
Minden emberi Örökkévaló-meghatározást behatárolnak az emberi felfogóképesség és tudás korlátai. Végtére is rajtunk kívül nincs más mérce, amihez viszonyíthatnánk magunkat. Ilyenformán magunkat tekintve kiindulópontnak, megpróbáljuk a magunk képét az Örökkévalóra rávetíteni. De vajon valóban vagyunk-e olyan helyzetben, hogy meghatározhassuk az Ő létét? Végtére is mit keresünk? Az ember képzeletében kialakult Örökkévaló meghatározását, vagy az Örökkévaló képére teremtett emberét?

Mivel Isten a teremtő, mi teremttettünk az Ő képére. Mivel az Örökkévaló tény, az Ő viszonylatában kell meghatározni, nem a miénk szerint, hiszen az Örökkévaló teremtette a logika és az okfejtés törvényeit is. Nyilvánvalóan értelmetlenség volna feltételezni, hogy mi, a teremtmények, meghatározhatjuk teremtőnket. Bármennyire bonyolult legyen is egy gépezet, nem tud nekünk megalkotójáról, a mérnökről beszélni, sem azokról az elképzelésekről és rejtett erőkről, amelyek az alkotót alkotásra serkentették.
És mégis: ha az Örökkévaló teljességgel túl van valóságfogalmunk körén, hogyan hozhatjuk magunkat összefüggésbe Vele? Mielőtt válaszolnánk e kérdésre, előbb azt kell megvizsgálnunk, miként próbáljuk értelmezni magát a valóságot.

Mi a valóság

Próbáljuk meg különféle módszerekkel meghatározni a valóságot. Mindenekelőtt azt kell felismernünk, hogy a valóságot, mint bármi mást, részben maga a definiálására használt eszköz határozza meg. Vajon abból áll-e csupán a valóság, amit érzékeink szintjén felfogunk, amit látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk, tapintunk? Ez a meghatározás nem lehet pontos, mivel hiányzik belőle értelmünk és érzelmünk. A valóságot tehát gondolataink, érzelmeink valamint érzékelő képességeink határoznák meg? Ez sem kielégítő válasz, mivel kizárja a tudatalattit, amely sem logikai, sem érzelmi módszerekkel nem közelíthető meg teljesen.
A valóságot a maga teljességében sohasem fogjuk tudni meghatározni, mivel többet foglal magában, mint amennyit a magunk korlátozott emberi eszközeivel felfogni képesek vagyunk. Az ember csupán parányi része a valóságnak; egy sokkalta nagyobb egésznek a része. A rész nem határozza meg az egészet.
Vajon mi az oka annak, hogy oly hatalmas szókinccsel rendelkezünk, ha a munka, a pihenés vagy épp az időjárás kerül szóba, mikor azonban legbelső önmagunkról szólunk, csak nagy nehézségek árán tudjuk kifejezni érzelmeinket? Nem kellene tudnunk könnyebben nyilatkoznunk legbelső érzelmeinkről, mint felszínes, külső dolgokról? És mégis: minél bentebbről jön az érzés, annál kevesebb szót találunk rá.
E paradoxonnak az a magyarázata, hogy a nyelv korlátozott eszköz, amelyben nincs meg a mély, belülről fakadó érzelmek intenzitása. Az ilyen bensőséges dolgok közvetítésére más nyelvet használunk: a költészetét, a muzsikáét és a művészetekét – sőt időnként a hallgatásét. Egy szép festmény előtt állva érezzük a hatását, de a nyelv – a verbális nyelv – esetenként nem képes e hatás leírására.
Hasonlóképpen nem kielégítőek a valóság meghatározására szolgáló eszközeink. Honnan tudjuk tehát, hogy létezik? Ugyanúgy tudjuk, mint hogy létezik a belső világunk – pedig nem tudjuk megérinteni, nem tudjuk definiálni
Hogy lássuk az igazságot, hogy megpillantsuk a valóságot, meg kell tanulnunk új módon szemlélnünk önmagunkat. A természet korlátaiból eredendően formánk a megfigyelés „kívülről befelé” irányuló módszerének tárgya. Amit emberi eszköz megfigyelni és tapasztalni képes – érzékelés, értelem és érzelem útján – csupán jelzése annak, mi rejlik a felszín alatt. Azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk a körülöttünk lévő anyagi valóságot, azután értelmünk és érzelmeink segítségével lehántjuk külső annak rétegeit, megkíséreljük felfogni azokat a belső erőket, amelyek meghatározzák a természet működését. Ha képesek volnánk minden réteget lehántani, lassanként kezdene földerengeni előttünk a valóság. Egyelőre azonban a valóságnak csupán néhány külső rétegén vagyunk képesek keresztülhatolni, s a beljebb fekvőkig nem érünk el.
Ha nem vagyunk képesek felfogni a valóságot, hogyan vagyunk képesek bármiféle reális képet alkotni az Örökkévalóról? Erre azért vagyunk képesek, mert az Örökkévaló azt akarja, hogy az emberek kinyújtsák felé a kezüket, hogy keressék, hogy egyesüljenek vele. Ezért döntött úgy az Örökkévaló, hogy a Biblia által meghatározza önmagát, így téve lehetségessé számunkra, hogy megismerjük, s mindennapjaink valóságába helyezzük Őt.
Mikor az Örökkévaló Egyiptomba küldte Mózest, hogy szabadítsa ki a rabságban sínylődő zsidókat, Mózes arra kérte, írja le önmagát, hogy ő – Mózes – bizonyítani tudja a népnek a létezését. Ő így válaszolt: „Vagyok, aki vagyok.”3 Ekképpen szólván írta le valóságának lényegét, azaz hogy azért létezik, mert létezik.
Az ember csupán ok és okozat összefüggésében fogja fel a létezést, emiatt nem tudunk megérteni, még csak el sem tudunk képzelni olyan létezést, amely nincs meghatározva, amelynek nincs oka. A mi létről alkotott fogalmunk tapasztalati felfogáson alapul: valami csak az után létezik, hogy létezését bizonyítani tudtuk.
Másfelől azonban az Örökkévalónak önmagán kívül nincs más oka; Neki nincs előzménye; lénye önnön magából4 fakad. Az Örökkévaló létezésének léteznie kell, mert ez a színtiszta valóság.
Az Örökkévaló tehát olyan létezés, amely semmilyen más létezéshez nem hasonlítható, „feltétel nélküli létezés”.5 Azért valóságos, mert valóságos, valósága azért létezik, mert létezik: „Vagyok, aki vagyok.”
Következésképp az Istent nem tudjuk meghatározni. Ahhoz, hogy igazán megismerjük az Örökkévaló „természetét”, Örökkévalónak kellene lennünk.

* * *

Egy kisfiútól, akiből később nevezetes rabbi lett, egyszer megkérdezték:
– Hol van az Örökkévaló?
A gyermek ártatlanul így felelt:
– Mindenütt, ahová beengeded.

Ahhoz, hogy megpróbáljuk felfogni az Örökkévalót, először is meg kell tanulnunk, hogyan lépjünk túl saját értelmünkön, saját lényünkön, saját felfogóképességünkön. Az Örökkévaló csak ezután bontakozik ki. Az, hogy az Örökkévalót megpróbáljuk a szemünkkel, az intellektusunkkal, és a logikánkkal felfogni, olyan, mintha a tenyerünkbe próbálnánk zárni a nap sugarát: az Örökkévaló nem határozható meg.
Mindezek szerint tehát nem kereshetjük az Örökkévalót. Nekünk kell az Örökkévaló számára lehetővé tennünk, hogy megtaláljon minket, mégpedig azáltal, hogy eltávolítunk életünkből minden olyan akadályt, amelyek miatt nem tud életünk részesévé válni: el kell távolítanunk az önzést, a becstelenséget, a tudatlanságot s azt a félelmünket, amely miatt nem merjük elismerni, hogy létezik egy tőlünk független és magasabb rendű valami.

* * *

Történt egyszer, hogy egy filozófus egy köztiszteletben álló rabbival vitatkozott az Örökkévaló mibenlétéről. A filozófus úgy vélekedett, hogy jóllehet bizonyítja néhány meggyőző érv az Örökkévaló létezését, legalább ugyanannyi olyan érv is létezik, amely tagadja azt. A filozófus egy idő után belefáradt.
– Te bölcs ember vagy – mondta a rabbinak. – Hogyhogy nem hat rád az a sok-sok érv, amely az Örökkévaló létezése ellen szól?
A rabbi elmosolyodott.
– Irigyellek – válaszolta. – Irigyellek, amiért annyira leköt az Örökkévaló léte, vagy nemléte, hogy éjjel-nappal ezen töröd a fejed, míg én mindig csak magam felől gondolkodom.
Ezzel elváltak.
A filozófusnak hízelegtek a rabbi szavai, mindazonáltal zavarta, hogy kérdésére nem kapott választ. Ahogy telt-múlt az idő, s öregebb lett, lassanként földerengett előtte a rabbi szavainak valódi értelme. „A rabbi tulajdonképpen megsértett – füstölgött magában. – Azért töltöm minden időmet az Örökkévaló léte fölötti töprengéssel, mert abban, hogy én létezem teljesen biztos vagyok, tehát mindössze egyetlen kérdés maradt számomra: hogy az Örökkévaló létezik-e. A rabbi számára az Örökkévaló létezése tény, az ő örök kérdése tehát az, hogy ő maga létezik-e, és ha igen, miért?”

Ha felfogjuk, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság lényege, eljutunk addig a magasztos felismerésig, hogy „Rajta kívül nincsen más.”6,7
Az abszolút realitás nézőpontjából szemlélve valóban nincs semmi más. Ez a lét legfontosabb törvénye: ha egy száz köbméteres térbe egy száz köbméter térfogatú tárgyat helyezünk, akkor abba a térbe semmi más nem fér. Hasonlóképp: a végtelen „mellett” nem fér el más, mert különben nem lenne végtelen.
Az Örökkévalóval ez a helyzet. Isten abszolút realitása, mindamellett, hogy túlnyúlik a „lét” fogalmi határain, kitölti az általunk ismert létezés teljességét. Ilyenformán nem marad lehetséges tér semmiféle, általunk felismerhető létnek vagy valóságnak: sem anyagi világunk tárgyainak, sem az általunk fontolgatott metafizikai igazságoknak, sem puszta önmagunknak. Következésképpen tehát nem is léteznek mindezek a dolgok? De léteznek: mert az Örökkévaló azt mondja nekünk, hogy léteznek. De nem a saját valóságukban léteznek, hanem csupán az isteni energia kiterjesztéseként, az abszolút, isteni valóság alkotott részeiként, mely isteni valóság egészen más, semhogy elménkkel és minden eszközünkkel megtapasztalni képesek lennénk. Ahhoz, hogy megértsük ezt a valóságot és részesei legyünk, meg kell tanulnunk félretenni merev, emberi szemléletünket, s lehetővé kell tennünk önmagunk számára, hogy megérlelődjön bennünk egy új látás- és gondolkodásmód s egy újfajta hit. És ennek érdekében mindenekelőtt tisztelettel kell állnunk az Örökkévaló előtt.

Miért létezünk?

Ha egyszer felismertük, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság, akkor meg kell kérdőjeleznünk az emberi létet. Azt tudjuk, hogy létezünk (mivel az Örökkévaló ezt tudtunkra adta), de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy egyetlen érvünk sem szól amellett, hogy léteznünk kell. Aligha szűnne meg az Örökkévaló világmindensége, ha valamelyikünk nem születne meg. Sőt: az Örökkévaló abszolút valóságát semmiféle módon nem érintené, ha egész létezésünk soha meg sem történt volna.
Az, hogy megteremttettünk, következésképp nem más, mint az isteni mód, amely révén létezésre választtattunk. Egyikünk sem véletlenül van itt; azért vagyunk itt, mert az Örökkévaló akarja, hogy itt legyünk. De miért?
Az Örökkévaló azért alkotta az általunk ismert világegyetemet és életet, hogy mint isteni építész, valóra váltsa látomását: „Az Örökkévaló azt akarta, hogy legyen egy hajléka az alsó világban.”8 Megteremtette a földet s a rajta található forrásokat, és az embert, hogy lakozzék rajta. Annak érdekében, hogy javítsuk, tökéletesítsük és az Örökkévaló hajlékává tegyük ezt az anyagi világot, kötelességünk igénybe venni ezeket a forrásokat. Ez az emberi élet rendeltetése.
Hogy e rendeltetést beteljesítsük, az Örökkévaló megteremtette a „legalsó” világot: világunkat. Ez olyan világ, ahol az Örökkévaló valósága eleinte homályos, s ahol elsődlegesen az emberi valóságot látjuk. Miért döntött úgy az Örökkévaló, hogy eltakarja önmagát? Azért, mert ahhoz, hogy az ember igazán létezhessen, hogy döntéseket hozhasson életében, lehetővé kell tenni számára, hogy önmagát, mint önálló valóságot élje meg. Ha ezzel az önállósággal nem rendelkeznénk, létünk értelmetlen lenne: zsinóron táncoltatott bábok lennénk csupán.
Az Örökkévaló ezzel szemben „agnosztikus” világot teremtett, ahol az Ő valósága nem látható. Olyannyira elfedte előlünk jelenlétét, hogy gyakorlatilag önmagunkat tekintjük az egyetlen valóságnak. Felfoghatjuk ugyan, hogy az Örökkévaló valóság, de az Örökkévaló létezését akkor is valamilyen rajtunk kívüli dologként, valamilyen ránk kényszerített valóságként éljük meg, holott valójában az Örökkévaló az, aki valós, és a mi létezésünk van úgymond „kívül”.
Felfogóképességünknek számos rétege van, amely elszigeteli egymástól a közvetlenül tapasztalt valóságot az isteni energia abszolút valóságától. Játszik talán velünk az Örökkévaló, hogy elrejtőzik az emberi szem elől? Ellenkezőleg: ez valójában adomány, olyan lehetőség számunkra, amelynek révén hozzászokhatunk környezetünkhöz. Ahhoz, hogy egy gyermek írni tudjon, előbb meg kell ismernie a betűket. Hasonlóképp: mielőtt felfognánk az Örökkévaló valóságának tündöklő fényét, előbb hozzá kell szoktatnunk szemünket a körülöttünk lévő világossághoz. És ha ez megtörtént, akkor használhatjuk saját fényünket arra, hogy a mélyebb valóság számos rétegén keresztüllássunk.
Ha azonban létünk azon az elven alapszik, hogy az Örökkévaló elrejtőzött előlünk, honnan tudhatjuk, hogy mi létezünk-e az Ő szeme előtt? Honnan tudhatjuk, hogy anyagi világunk tökéletesítésével ténylegesen elérünk-e valamit? Az Örökkévaló a Biblia által azt mondja nekünk: azt akarja, hogy megismerjük Őt, de hogyan ismerhetnénk meg egy számunkra teljességgel elérhetetlen Örökkévalót? És vajon törődik-e egyáltalán Ő azzal, hogy mi mit csinálunk?
Az ezekre a kérdésekre adandó válasz annak a titokzatos és bonyolult folyamatnak a megértésében rejlik, amely által Isten az embert teremtette. Az Örökkévaló, aki meghatározhatatlan és le nem írható, úgy határozott, hogy embert teremt, és az embert egy meghatározható és leírható világba helyezi. Ugyanakkor úgy is határozott, hogy ebben a világban az általa teremtett logika által mutatkozik meg, az isteni természet és az egyes ember által, az isteni gondviselés által. Lehetővé tette számunkra, hogy megtapasztaljuk ezeket az isteni jellegzetességeket, s ezek révén fokozatosan fölfogjuk Őt, és személyes kapcsolatot teremtsünk vele. Ezek után megtanuljuk felismerni lényegét, s végül felfogjuk, hogy az Örökkévaló túl van mindazon, amit lényegként megismerni tudunk.
Igen: az Örökkévaló nézőpontjából szemlélve valóban létezünk, és az Örökkévalót érdekli, hogy mit csinálunk; nem azért, mintha kellene léteznünk, vagy, mert törődnie kellene velünk, hanem azért, mert az Örökkévaló úgy akarta, hogy így legyen. Tehát az Örökkévaló velünk való törődése abszolút, nem önkényes és nem megalkuvó.
Az, hogy az Örökkévaló elfedte magát előlünk, nem jelenti, hogy az Ő szempontjából nem létezünk. Az, hogy az Örökkévaló elfedi magát előlünk, nem a fény hiánya: inkább olyan, mint egy edény, amelyről nem tudjuk, mi van benne. És ami ebben a „edényben” van, az az Örökkévaló színtiszta fénye és energiája.
Önmagunkban azonban nem létezünk, mivel „Rajta kívül nincsen semmi.” Vele együtt azonban létezünk. Ami nem valós, az a mi felfogásunk, miszerint csak mi létezünk. Emberi elme nem képes felfogni, miképpen lehetséges, hogy az Örökkévaló elrejtezik előlünk, s ugyanakkor lehetővé teszi számunkra, hogy önálló életet éljünk. Ez a rejtély azonban nem korlátozódik az Örökkévalóval való kapcsolatunkra; sőt kitágítja azt, újabb bizonyítékot mutatva arra, mennyire magasan van fölöttünk, s ezáltal fokozza az Iránta való tiszteletünket, s hogy igyekezzünk közelebb vonni magunkhoz, hogy életünk valós részévé tegyük.
Az Örökkévalóval való egyesülés érdekében kombinálnunk kell a két nézőpontot: az Örökkévalóét és a miénket. Mindenekelőtt értelmünk és szívünk minden erejével törekednünk kell arra, hogy amennyire csak képesek vagyunk, felfogjuk az Örökkévaló fogalmát. Ezek után el kell fogadnunk, hogy az emberi értelem nem minden, és hogy léteznek olyan dolgok, amelyeket képességeink korlátozott volta miatt nem érthetünk. Ez a felismerés lehetővé teszi számunkra, hogy jobban viszonyuljunk magához az isteni létezésének misztériumához. Rádöbbenünk, hogy az Örökkévaló létezése túl van az általunk ismert valóság körén, ugyanakkor azonban tartalmazza ezt a valóságot. Az, hogy az Örökkévaló egyszerre véges és végtelen, egyszerre anyagi és transzcendens, azért lehetséges, mert az Örökkévaló mindkét fogalomnak fölötte áll; nem meghatározott és nem meghatározatlan. E misztérium fölötti gondolkodás révén egészen új síkra emelkedhetünk, s mindenekelőtt az Örökkévaló szándékainak megfelelően kerülünk kapcsolatba Vele.

(Folyt.köv)