SZAKSZERVEZETI TÖRVÉNYEK A TÓRÁBAN
„Ne zsákmányold ki a szegény és szűkölködő napszámost, akár atyádfia, akár jövevény, aki országodban, városaidban lakik. Még aznap add meg a bérét, mielőtt lemegy a nap, mert szegény ő és sóvárog utána és az Örökkévalóhoz kiállt miattad és téged vétek fog terhelni...” (5 Mózes, 24, 14-15).
A Tóra nemcsak a vallás és a vallásgyakorlás előírásait foglalja magába, hanem ugyan olyan részletességgel és súllyal foglalkozik az emberrel, nevezetesen a munkát végző emberrel. A tfillin-légolás, vagy a szombat-tartás törvényének betartásánál nem kevésbé fontos, hogy nem szabad a munkás bérét visszatartani. A mai Izraelben ezt a törvényt a „a bér éjjelezésének” (hálánát száchár) nevezik, semmit sem változtatva azon az elnevezésen, amit a Tóra Mózes harmadik könyvében ( 19,13) használ.
Természetesen ezt a mai gyakorlatnak megfelelően kell értelmezni, azaz úgy kell fizetni, ahogy az a munkaszerződésben áll, naponta, hetente, vagy havonta. Ha a bért visszatartják – az bűn.
„...a szegény és szűkölködő nem fog kifogyni az országból, ezért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban lévő nyomorult és szegény testvéredhez” (uo. 15,11). A
Tóra tudatában van annak, hogy nem lehet megszüntetni a társadalmi különbségeket, de egy sor – mai értelemben vett – szociális jellegű törvénnyel igyekszik kiegyensúlyozni azokat.
A Midrás is foglalkozik a dolgozó bére visszatartásának súlyos vétkével. Ötszörösen vétkes, aki nem fizet időben – állítja – mert a munkás a bérért dolgozik, nem pedig a munkaadójáért. Ne gondold, hogy büntetésed pénzbeli lesz – folytatja – te, személyedben vagy felelős és viseled a büntetés terhét.
A Midrás három olyan okot sorol fel, amikor a vétkes nem a vagyonában károsodik, hanem emberi mivoltában bűnhődik:
– ha visszatartja a munkás bérét;
– ha fogadalmat (illetve pénzbeli felajánlást) tesz, és nem tartja azt be;
– ha nem jótékonykodik (Midrás Hágádol, Dvárim, 24).
A Tóra a fentiekben szegényről, szűkölködőkről beszél. A Talmud szerint, azonos elbírálás alá esik az a munkás is, aki nem a napi bérből él és el tud viselni párnapos késést. De őt sem szabad megkárosítani, a bérét visszatartani.
A szegényt azért emelik ki, mert azt mindenképen előnyben kell részesíteni. Ha pl. egy munkaadó a dolgozóinak csak egy részét képes kifizetni, legelőször a szegényeknek kell odaadni a pénzt (Bává Meciá,111, 2).
Ez a törvény ma is él. Ha egy vállalat csődbe jut, a csődgondnok mindenekelőtt a munkások bérét és egyéb juttatását fizeti ki.
* * *
Miután a munkásnak nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak, a Tóra azt is előírja, hogy a munkás „teljes erejével” dolgozzon (Midrás Hágádol).
Maimonides, híres művében, a Jád Hácházákában (a bérmunka törvényei, 13, 7) kifejti: miként a Tóra figyelmezteti a munkaadót, hogy ne használja ki a munkást (ne rabolja el a bérét) és ne tartsa vissza fizetését, ugyanúgy kötelezi a munkást is arra, hogy ne csapja be munkaadóját (ne rabolja el idejét), ne lopja a napot, hanem ügyeljen az időre, és teljes erejével dolgozzék. Idézi Jákob ősapát, aki azt mondta feleségeinek, Ráchelnek és Leának: „...hiszen teljes erőből dolgoztam apátoknak (Lábánnak)”.
A halacha egy további klauzulával védi a munkaadó érdekeit. E szerint nem biztos, hogy a dolgozónak mindig igaza van. A fizetés visszatartásának szigorú tilalma csak abban az esetben érvényes, ha a felek nem egyeztek meg másként. Ha a munkás beleegyezett abba, hogy ne naponta fizessék ki a bérét, annak ellenére, hogy napszámos, akkor a pénz, a munkáltatójánál „kölcsön” van.
* * *
Bölcseink, a Tóra szociális parancsait, az idegenekre, a jövevényekre is vonatkoztatták. Mai értelmezésben ez azt jelenti, hogy a vendégmunkásokat sem szabad kihasználni, azoknak megfelelő lakás lehetőséget kell biztosítani – már ha ez is ki van kötve – egyszóval az ő megrövidítésük is tiltva van. A Midrás-bölcsek a bér visszatartás tilalmát a bérlésre, pl. a házbér kifizetésére is kiterjesztették.
* * *
A jeruzsálemi Talmud arra is kitér, hogy a dolgozónak kötelessége rendesen étkezni, hogy jó erőben legyen, mert ellenkező esetben megrövidítheti munkaadóját.
A Talmud elbeszéli, rabbi Joszéf egyszer megkérdezett egy beteg tanítót, mitől lett beteg. Az bevallotta, attól, hogy – jámborságát bizonyítandó – sokat böjtölt. A tanaita megrótta őt, mondván, nincs jogában így viselkedni. Hiszen ha a fizikai munkát végzők esetében előírták, hogy a munkásnak jól kell táplálkoznia, hogy munkaadóját ne rövidítse meg, akkor egy tanítónál különösen érvényes ez a tétel, hiszen a zsidó gyerekek oktatása „isteni munka”.
* * *
A fizetés visszatartásának tilalma különös hangsúlyt kap az esetben, amikor – valamilyen okból – megszűnik a munkaviszony. Ekkor sem szabad elódázni a fizetést, vagy csökkenteni a bért (Káf Háchájim).
A szent Áriról (Jichák Lurja, a neves kabbalista) mesélték, hogy amikor nem volt pénze munkása bérét kifizetni, adományokat gyűjtött, és addig nem imádkozott Minchát, míg nem teljesítette kötelezettségét.
Ha valaki öltönyt csináltat a szabónál, mindaddig, míg azt el nem hozza, nem számít véteknek, ha nem fizeti ki az árát.
A Sulchán Áruch előírja, a munkabért előre kell megállapítani, kialkudni, hogy utólag ne legyen vita. Az utólagos viták nem vezetnek semmi jóra, és ha a munkás hátrányos helyzetbe kerül és ő abba bele is törődik, szívében tüske marad.
Amikor a felek nem egyeztek meg a pontos bérben, vagy fizetésben, akkor az állam törvényei és szokásjoga válik kötelező érvényűvé.
Izrael Bölcsei (köztük Rábbénu Ásér, a neves középkori kodifikátor) azt a következtetés vonták le, hogy a munkaadó, rendszerint, csak akkor hágja át a visszatartás tilalmát, ha éppenséggel van pénze, vagy árúja, vagy kinnlevősége, amiből ki tudná a bért fizetni. Ezt a konklúziót az alábbi talmudi történetből merítették:
Egy munkás Felső Galileából a délvidékre szerződött el, három évre. Ennek letelte után, Jom Kippur előtt, arra kérte munkaadóját, fizesse ki a bérét, mert haza kíván menni a családjához.
– Nincs pénzem – állította a gazda.
– Akkor adj gyümölcsöt és egyéb élelmet.
– Az sincs.
– Akkor adj földet (amit bérbe lehet adni).
– Az sincs.
– Akkor adjál igás állatot.
– Az sincs...
Miután nem kapott semmit, elkeseredve hazaindult.
A Sátoros Ünnep után a gazdálkodó felpakolt három teherhordó szamarat, minden földi jóval, felkereste munkását, odaadta a fizetését és mindent, amit a szamáron csak elvitt.
A Seiltot szerzője azt is tudni véli, ki volt a tanmese két szereplője. A gazdálkodó rabbi Eliézer ben Horkánosz, a munkás pedig rabbi Akiba volt.
A rebbe nem főispán
Ez a szakasz a zsidó házasság és válás törvényeivel is foglalkozik. Az alábbi történetek is ebből a témakörből valók.
Egy zsidónak már kissé koros lányát kellett volna férjhez adnia, de tönkrement kereskedőként semmi pénze nem volt.
Bánatában felkereste az aptai cádikot, előadta szomorú helyzetét, s kérdezte tőle, mitévő legyen.
A rebbe ekkor faggatni kezdte, mennyi pénzre volna szüksége ahhoz, hogy férjhez adhassa a lányát, és azt is megkérdezte, mennyi van éppen a zsebében.
– Ezer rubelra volna szükségem, a zsebemben pedig egy rubel van – adta meg a kért felvilágosítást.
– Menj békével és az Isten segítségedre lesz – vigasztalta meg a haszidot a rebbe. Kösd le az első üzletet, amit ajánlanak neked – és minden rendbe jön.
Csodálkozott a haszid, milyen üzletet lehet kötni egyetlen rubellel, de hitt a rebbe szavának.
Hazafelé megszállt egy fogadóban, ahol gyémántkereskedők rakták ki portékájukat. Megszemlélte ő is a drágaköveket, s az egyik kereskedő megkérdezte, nem akarna-e venni egy gyémántot?
– Szívesen vennék – válaszolta.
– És mennyi pénze van? – kérdezte a kereskedő.
Ő pedig bevallotta, hogy mindössze egyetlen rubelja van.
A kereskedők nagy nevetésben törtek ki, de az, aki megszólította, közölte vele, hogy egy-rubeles üzletet is tud ajánlani neki.
– Vedd meg tőlem a túlvilági üdvösségemet. Potom egy rubelért eladom neked.
– Szíves-örömest belemegyek az üzletbe, egyetlen kikötéssel, ha hajlandó vagy az üzletet írásba foglalni.
A gyémántkereskedő beleegyezett, így hát – a jelenlevők nagy derültségére – írásba foglalták az eladás tényét és a fizetés megtörténtét.
Mint aki jól végezte dolgát, emberünk visszavonult a fogadó sarkába és egy Talmud fóliánst kezdett el tanulmányozni.
Miközben a kereskedők jót nevettek még az ügyefogyott emberen, aki egy nem létező dologra utolsó rubelját is kiadta, belépett a gyémántkereskedő felesége, aki a derültség okáról érdeklődött. (A történethez tudni kell, hogy a gyémántok valójában az övéi voltak, azokat a szüleitől örökölte.) Elmesélték neki, mi történt, de az asszony, ahelyett, hogy a többiekkel együtt nevetett volna, felháborodva a férjéhez fordult:
– Ha lehetett volna is valamicske részed a túlvilági üdvösségben, most azt is eladtad, itt maradtál „csupaszon”, mint egy hitetlen. Én meg nem akarok egy ilyen emberrel élni, tehát elmegyünk most a rabbihoz és ott elválunk.
A férj zavarodottan magyarázkodott, hogy ő ezt csak viccből tette, meg nem kell komolyan venni, de az asszony kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő nem akar egy ilyen emberrel együtt élni.
Miután a kereskedő látta, hogy a felesége nem tréfál, a elküldte a segédjét, keresse meg azt az embert, s hívja oda hozzá. Az meg is találta.
– Reb Jid – mondta neki kényszeredett nevetéssel – tudod, hogy az egész ügylet csak vicc volt, itt a rubeled, add vissza az eladási okiratot.
– Nem addig van az – mondta a vevő erélyesen – én egyáltalán nem viccből csináltam. Megvettem, kifizettem és kész. Az üzlet, az üzlet.
– Jól van – sóhajtott a gyémántkereskedő – adok hozzá még néhány rubelt, csak add nekem vissza azt, amit tőlem vettél.
– Ezer rubel – mondta határozottan a haszid – annyiért semmisnek tekintem az ügyletet.
– Meg vagy őrülve – üvöltötte a kereskedő – egy darab papírért, amit viccből adtam neked, egy egész vagyont akarnál kapni. Mit képzelsz?
De a felesége, aki ott állt mellette és fültanúja volt a vitának, odasúgta:
– Még ha 5000 rubelt kér, akkor is köteles vagy kiváltani a túlvilági üdvösségedet!
Nos, ezzel kezdetét vette az alkudozás. A kereskedő már 100 rubelt kínált, de emberünk csak a fejét rázta.
Egy idő után aztán megszólalt:
– Ne hidd, hogy én olyan slemil vagyok, mint amilyennek hisztek engem. Magam is kereskedő voltam, csak tönkrementem és elszegényedtem. A szentéletű aptai rebbe tanácsolta, hogy az első üzletet, amit ajánlanak – kössem le. Mégpedig azért, mert 1000 rubelra van szükségem, hogy férjhez adjam a lányom. Ebből megértheted, hogy egyetlen kopejkáról sem mondok le.
Nem volt hát más választása, a kereskedő kifizette az 1000 rubelt, mire visszakapta a bizonylatot. Miután az ügylet lebonyolódott, a kereskedő felesége egy kéréssel fordult a haszidhoz:
– Szeretném megismerni azt a cádikot, aki önnek ezt a jó tanácsot adta.
– Semmi akadálya – felelte – jöjjön velem, én is oda készülök.
Az asszony tiszteletteljesen üdvözölte a rabbit.
– Nagyon örülök – kezdte az asszony a mondókáját – hogy ez a szegény ember általam megszerezte a szükséges pénzt. De szeretném azt is tudni, vajon a férjem túlvilági üdvössége megért-e 1000 rubelt?
– Amikor eladta a túlvilági üdvösségét egy rubelért – felelte a rebbe – akkor az még az egy rubelt sem érte meg. De amikor visszavette, s ezzel segítségére volt egy szegény zsidónak – akkor már 1000 rubelnél is többet ért, és értékét pénzben nem is lehet már kifejezni...
* * *
„És válólevelet ír neki” (uo. 24, 1).
„Aki elválik első feleségétől, még az oltár is megsiratja” (Gittin, 14).
A zsidóságban lehetséges a válás – annak módozatait a halacha szabályozza – de a rabbik általában mindent elkövetnek, hogy a felbomló félben lévő házasságot megmentsék.
Egy jómódú haszid azzal kereste fel a lubavitsi reb Menáchem Mendelt, ajánljon a lányának egy jó partit.
A rebbe egy bóchert, aki nála tanult, ajánlott a haszidnak, aki nem is kérdezett semmit, elég volt neki a rebbe ajánlása. Mindjárt magával is vitte a fiatalembert, elkészítették a házasságlevelet és hamarosan megtartották az esküvőt.
Az esküvő után nem sokkal, a fiatalasszony panaszkodni kezdett a férjére. Gyakran össze is vesztek. A család hiába próbált békíteni, a fiatalasszony ragaszkodott a váláshoz.
Az apa ismét elutazott a rebbéhez, tanácsát kérve, de a rebbe nem egyezett bele a válásba. Isten őrizz – mondta – a válásról szó sem lehet, ez a férfi rendeltetett a lányodnak.
Az ismételt békítgetés csak rövid ideig hozott nyugalmat. Az asszony egyre csak ismételgette, hogy ő el akar válni.
Az apa újfent elutazott a rebbéhez, az pedig jól megszidta őt:
– Nem megmondtam, hogy ne váljanak el!
Miután az újabb békítési kísérlet is kudarcot vallott, a lány most már nem engedte apját elutazni a rebbéhez, mondván, „a rebbe nem főispán és nem parancsolhat rám, hogy egy olyan férfivel éljek, akit nem tudok elviselni!”.
A vége mégis az lett, hogy elváltak.
Idővel az asszony hozzáment egy vallásos, Istenfélő özvegyemberhez. Szépen éltek, békességben, csak az volt a szomorúsága, hogy nem voltak közös gyermekeik. A férfi előző házasságából voltak gyerekek, ezért őt nem bántotta annyira, de az asszony szenvedett emiatt.
Egy alkalommal a férj Lubavitsba utazott. Az asszony arra kérte a férjét, ha a rebbénél lesz, kérje áldását, hogy születhessen gyermeke.
A férj eleget is tett felesége kívánságának. Amikor előadta a kérést, a rebbe csak ennyit válaszolt:
– Hát főispán vagyok én, hogy parancsba tudjam adni, hogy gyereke szülessen valakinek?
A férj természetesen nem értette a választ, de a feleség pontosan tudta, mire célzott a rebbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése