Tudomány és vallás(2)
Lelki jellegű kutatásunk azonban időnként akadályokba ütközik. A tudományos forradalom például némely embert arra indított, hogy hagyjon fel az Örökkévalóban való hittel, s az újonnan meglelt tudományos „igazságba” vesse bizalmát. Mások makacsul ragaszkodnak meggyőződéseikhez, nem hajlandók tudomásul venni a tudomány fölfedezéseit. Ez a csata a XIX. században érte el tetőfokát, mikor is a tudomány egy új, mindenható „vallás” köntösében jelent meg. Egyesek szemében még mindig szakadék tátong tudomány és vallás közt, mintha csak az élet egy részét az Örökkévaló irányítaná, más részeit pedig a tudomány és a természet törvényei.
Ez, a kategóriákban való gondolkodás azonban téves. Mivel a világegyetemet s a világegyetemet uraló természeti törvényeket az Örökkévaló teremtette, nem tátonghat szakadék a Teremtő és műve között. A világmindenség természeti törvényei aligha mondanak ellent annak a tervnek, amely alapján létrejöttek! A tudomány tehát végső soron az Örökkévaló gondolatainak kutatása, az anyagi világ működését szolgáló, Tőle származó törvények megismerésére irányuló törekvés.
A tudomány mostanában kezdi megtalálni igazi helyét. Jóllehet nem is olyan rég a tudomány következtetéseit még a szó legszűkebben értelmezett jelentésében természeti „törvényeknek” tekintették, a modern tudomány már nem táplálja ezt a dogmatikus szemléletet. A mai tudósok már elismerik a természet alapvetően indeterminált jellegét, Heisenberg „bizonytalansági elvét” például – az atomi részecskék kiszámíthatatlan pozícióját és sebességét – az egész világmindenség lényeges elemének tekintik. Ez a bizonytalanság nem mérési képességeink korlátozott voltára utal, hanem a természet elidegeníthetetlen sajátossága. A ma tudósa tehát már nem számít arra, hogy a tudományban megtalálja az abszolút igazságot.
Ez nem jelenti azt, hogy kígyót-békát kell kiáltanunk a tudományra, vagy hogy semmibe kell vennünk a tudományos eredményeket. Épp ellenkezőleg: a tudományos felfedezések ugrásszerűen javították az emberi élet minőségét. Hogy a tudomány a lehető leghatékonyabb legyen, távlatokba kell helyeznünk; el kell fogadnunk, hogy a tudomány önmagában egyfajta kutatás, nem abszolút rendszer; hogy a tudomány semleges: olyan elméletek halmaza, amelyeket jóra és rosszra egyaránt használhatunk.
Ezzel szemben az Örökkévaló5 bölcsessége és akarata abszolút és konkrét, s arra tanítja az embert, mi az a magatartás, amelyből mind önmagának, mind az egész közösségnek legnagyobb java származik. A tudománnyal ellentétben, az Örökkévaló bölcsessége az abszolút igazság, nem korlátozza sem ok, sem okozat, és korántsem semleges.
Az igazság keresésének két útja van: a tudomány útja, és az Örökkévaló felé vezető út. Nem kérdéses, hogy a világmindenséget egy bizonyos fajta logika irányítja. Az ember kezdetben „kívülről befelé” kezdte keresni az igazságot, azaz előbb megpróbálta megérteni a különböző jelenségeket, aztán e darabkákból kirakójátékok mintájára összeállítani a teljes képet. A tudósok és a filozófusok a világegyetem külső héján átkukucskálva fedezik föl a benne rejlő erőket. Amit azonban valójában keresünk, akár elismerjük, akár nem, az az Örökkévaló, a kesztyűben lévő kéz. Ha azonban nem „kívülről befelé” keressük az igazságot, hanem közvetlenül az Örökkévaló szemével nézünk és alávetjük magunkat törvényeinek, akkor mind többet és többet értünk meg abból, hogy miként és miért működik ez a világ.
Mindezek folytán elmondható, hogy a világi vagy tudományos bölcsesség azzal foglalkozik, hogy mi a világmindenség, a lelki bölcsesség pedig a miértjével, s azzal, hogy mit jelent ez az ember életében. A hangsúly az „igazságon” van, nem egy istentagadó tudományon, s nem egy valláson, amely ellenségének tekinti a tudományt. E két alapállás ugyanabban a tévedésben gyökerezik, miszerint a természeti világot és annak törvényeit teremtő Örökkévaló nem létezhet együtt saját teremtményeivel. Az a tudományos eredmény, amely ellentmond az Örökkévaló törvényeinek, előbb-utóbb a legszorgosabb kutatómunka ellenére is tudományosan igazolhatatlannak bizonyul.
Mivel a tudomány az utóbbi évszázadokban oly meghatározó mértékben érvényesítette hatását, a ma tudósainak és kutatóinak vállán nagy felelősség nyugszik: nemcsak a tudomány törvényeit kell tanítaniuk, hanem a tudomány szerepét is, hogy mi tudomány, és mi nem. A mai tudomány igazi feladata tehát nem az Örökkévaló tagadása, hanem annak vizsgálata, hogyan tükrözi s világítja meg a tudomány az Örökkévaló gondolkodásának eddig még ismeretlen részleteit; a tudomány csak így lesz teljes jogú részese az igazság keresésének. Miként a középkor tudósai tanácsolták gyakran: „Szeresd Platónt, szeresd Arisztotelészt, de mindenekfölött az igazságot szeresd.”
Mit tanulhatunk magunkról a tudomány segítségével?
Mindenből, amit csak látunk-hallunk, tanulságokat vonhatunk le. Ha a technikát csupán a személyes kényelem és haladás forrásának tekintjük, csak a végterméket látjuk. Ha azonban az istenesség megnyilvánulásaként szemléljük, könnyebben megértjük magát az életet.
Az atomenergiából például megismerhetjük az egyes ember erejét. Ma már tudjuk, hogy még a legparányibb anyagrészecske is tekintélyes mennyiségű energia kisugárzására képes – ugyanígy minden emberben rendkívüli energia rejlik. Hogy lehet ezt az energiát felszabadítani? Azáltal, hogy az illetőt, lelke mélyére hatolva, felrázzuk elégedett tespedtségéből. Ez a maghasadás és magfúzió emberi egyenértékese; az ember belső energiái akkor szabadulnak fel, ha a kényszer és az iránymutatás megfelelő arányú vegyítése révén segítünk neki, hogy az Örökkévaló törvényei szerint éljen, s arra ösztönözzük, hogy ő is segítsen másokat erre az útra kalauzolni.
Ez azután láncreakciót idéz elő. Ahogyan az első atom hasadása más atomokat hasít, ugyanúgy minden emberi törekvés és erényes cselekedet olyan energiát állít elő, amely csak fokozódik, és másokra is továbbhat.
Az atomenergia feltárja előttünk, hogyan tükröződik az egyes emberben az egész makrokozmosz. Az atomban, ahogyan a bolygók a Nap körül, a különböző részecskék a mag körül keringenek. Ugyanúgy kering az ember különféle anyagi jellemzője egyetlen mag, a lélek körül.
Végül pedig láthatjuk, hogy egy atom sokkal nagyobb energiát bocsáthat ki, mint amennyi a széthasításához szükséges. Nem olyan sok évvel ezelőtt az atomenergia előállítása még roppant bonyolultnak, sőt talán fölöslegesnek is rémlett. Aztán kiderült, hogy roppant hatékony eszköz. Személyünket illetően esetleg hasonló fenntartásokkal élünk: nem volna-e egyszerűbb úgy leélni életünket, hogy nem erőltetjük magunkra a lelki élet követelményeit és felelősségét? Talán könnyebb volna, úgy azonban hagynánk kárba veszni legértékesebb természetes forrásunkat, nem használnánk ki a bennünk lakozó belső erőt.
Bölcseink leírták: minden ember egy egész világ, és a világ egy személyiség a makrokozmoszban.6 És csakugyan: a tudomány új fejleményei feltárták, hogy a világ egymástól elválaszthatatlan és egymásra kölcsönösen ható elemek dinamikus rendszere, s az ezt szemlélő ember e rendszerhez szervesen hozzátartozik. A világegyetem már nem tekinthető egymástól független építőkövek halmazának, mivel felfedeztük, hogy minden anyag – s következésképp minden ember – elválaszthatatlanul össze van kapcsolódva.
Ennek az új fizikának egyik legfontosabb hatása, hogy többé nem tartható a tudomány objektivitásának régóta elfogadott elmélete. Ma már tudjuk, hogy a tudós olyan fokon lesz részese annak a világnak, amelyet megfigyel, hogy hatása érvényesül megfigyelése tárgyán.7 Természetfelfogása következésképp szoros kapcsolatban áll saját értelmével, saját elveivel és saját értékrendjével, amelyek mindegyike nyilvánvalóan befolyásolja az általa elért „tudományos” eredményeket. Ezért tehát kutatásaiban minden tudósnak érvényesítenie kell saját erkölcsi és intellektuális ítéletét.
Sokat tanulhatunk a technikai forradalomból, ha megértjük, milyen szerepet játszik életünkben a világegyetem egysége, és a végső megváltás kutatásában végső lépcsőfoknak tekintjük. Végső soron minden tudományos és technikai vívmány a megfoghatatlan és a szublimált iránti nagyobb fogékonyságra tanít minket; a számítógépek, telefonok, televíziók és hasonlók mögött rejlő erők mind láthatatlanok, áldásos erejük és hatásuk mégis világosan felismerhető. Hasonlóképpen el kell fogadnunk, hogy a világmindenség hajtóereje szintén megfoghatatlan és szublimált, s minden egyes dologban meg kell tapasztalnunk a transzcendenst és az istenességet – természetesen magunkkal kezdve a sort.
* * *
Egyszer egy egyetemista kereste föl a Rebbét, akiről hallotta már, hogy egyben tudós is.
– A tanítónak nap, mint nap hosszú órákat kell töltenie tanulással és olvasással – mondta. – Hogyan képes a Rebbe emellett még szoros figyelemmel követni a tudományos eredményeket is?
A Rebbe elmosolyodott, és így felelt:
– Én arról nem tehetek, hogy miféle szóbeszédeket terjesztenek rólam mások. A kérdésed már bennem is fölmerült, de egy másik vallástanítóval kapcsolatban, aki a XVIII. században élt, és híres volt tudományos ismereteiről. Az Örökkévaló által teremtett világmindenség az Örökkévaló gondolkodásmódja által meghatározott törvények szerint működik. Ezért tehát, jóllehet a tudomány minden csínjának-bínjának megismerése és módszereinek megismerése komoly tanulmányokat igényel, ha az ember magáévá teszi az Örökkévaló bölcsességét, megtanul az Örökkévaló módjára gondolkodni. Aki pedig így gondolkodik, leszűrheti a tudományos tételek általános elveit, azokat az alapelveket és erőket, amelyek által az Örökkévaló a világot működteti. Mindez természetesen nagyon lecsökkenti a tudományok részleteinek tanulmányozásához szükséges időt, s azt, hogy mozaikkockánkként kelljen összerakosgatnunk a képet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése