Izrael: a nép
A héber, izraelita és zsidó kifejezések a történelem során mindig is rokon értelműek, egymással helyettesíthetőek voltak. A Biblia Ábrahámot ivriként - héberként - említi, talán mert az Eufrátesz-folyam túlsó (keleti) partjáról jött, az "ivri" pedig azt jelenti: "túlparti". Izrael Jákobnak, Ábrahám unokájának új neve volt, ezért nevezik tizenkét fiát és azok leszármazottait Izrael gyermekeinek, izraelita nemzetnek vagy népnek. A zsidó szó Judának, Izrael fiának, a tizenkét törzs közül a legtekintélyesebbnek a nevéből ered. Ezen a néven vált ismertté az egész nép Izrael Északi Királyságának i. e. 722-ben bekövetkezett bukása után, amelynek tíz törzs esett áldozatául, s amelyet csak a Júdeai Királyság alattvalói éltek túl. Ezért nevezik ma a népet zsidónak, hitét judaizmusnak, nyelvét hébernek*, országát pedig Izraelnak.
Ez a nép, Izrael, olyan, mint egy család, amelynek ősei a körülbelül 38 évvel ezelőtt élt Ábrahámtól, a hébertől származnak. Az egyistenhit, amelyet Ábrahám szilárdan megtartott, és az általa kötött "szerződés Istennel", amelyet utódai folyamatosan megerősítettek, egy sajátos hit letéteményesévé avatta ezt a családot. A család sohasem követelt különleges jogokat e hit alapján a maga számára: ellenkezőleg, buzgón igyekezett másokat is bűvkörébe vonni. Ahogyan az Isten-mámoros család és a hitében osztozók létszáma növekedett, s elfogadta a Tórát, az isteni alkotmányt, birtokba vette a földet, amelyet a világegyetem Gazdája neki ígért, kezdte magára ölteni egy nemzet jellemvonásait, egy népét, amelynek tagjai egy nyelven beszélnek, egy adott földrajzi területen laknak, közös emlékezettel, közös sorssal rendelkeznek, és a nemzeti szuverenitás ismertetőjegyeit hordozzák.
Eredetük alapján a zsidók mindig is egy család tagjainak tekintették magukat, persze egy terjedelmes család szétszóródott tagjainak, de mindenképpen egy famíliához tartozóknak. A családhoz tartozás anyai ágon öröklődik. Minden zsidó asszony gyermeke ebbe a családba születik bele. A családtagság joga azonban sohasem korlátozódott a születés jogára. Mindig is megszerezhette bárki, s aki kész a család hitét osztani, azt "örökbe fogadhatják". A zsidóságba való betérés nemcsak hitsorsosi viszonyt jelent Izrael gyermekeivel, hanem a hit által a betért maga is Izrael gyermekévé válik, teljes mértékben jogosult részesedni az örökségből és az előjogokból, ugyanakkor köteles viselni a terheket és megpróbáltatásokat. A zsidó hit elfogadásával a betért csatlakozik a zsidó néphez vagy nemzethez. A jelenbeli vallási kötelezettségek, a jövőbeli szellemi feladatok vállalásával a közös múlthoz is odaláncolta magát.
Minden családban természetesnek számít a mások kirekesztése, a befelé fordulás, ez a család azonban sohasem rekesztett ki senkit. Az üldöztetések idején néha önvédelmi okokból bezárkózott, de általában kifelé tekintett, és átfogta az egész világot. A Jeruzsálemben álló központi szentélyt a zsidók úgy tekintették, mint "az imádság házát minden nép számára" (Ézsaiás 56:7., lásd még 1Királyok 8:41-43.).
Az egyediség hangsúlyozása mellett ez a különleges család az egyetemesség legnemesebb formáját tükrözi. Az egyetemesség, amely átitatja Izrael hitét, nemcsak teológiai formulákban és a jövendő álomképeiben fogalmazódik meg, hanem magában a nép összetételében is. Ennek a látszólag elzárkózó népnek a tagjai között a legvilágosabbtól a legsötétebbig minden bőrszínárnyalat megtalálható, és ezek a legkülönbözőbb kulturális adottságokat képviselik. A köztük fennálló különbségek, az általuk beszélt nyelvek sokfélesége ellenére a zsidók rokonoknak tekintik egymást, egy közös sémita családból származó hittestvéreknek. Habár a vallás fűzi össze őket, és a betérők is csak a vallás alapján lehetnek tagjai a közösségnek, ez a rokoni érzés nagyon erős - sőt a dolog még rejtélyesebb, ha figyelembe vesszük, hogy azokat a zsidókat is, akik fellázadnak a hit ellen, és elvetik a vallás gyakorlatát, zsidóknak tekintik, és többnyire ők maguk is érzik a rokoni kötelékek szorítását.
A zsidó népnek ez a rokonságérzése "misztikusabb" tapasztalatból eredhet, semhogy ésszerű meghatározást lehetne adni rá. Talán ez az egyik oka annak, hogy a zsidó népre sohasem lehetett a történészeknek vagy a szociológusoknak a nemzeti, faji, vallási és egyéb társadalmi csoportosulások meghatározására használt, hagyományos kategóriáit alkalmazni. Azon kívül, hogy a zsidóság nyilvánvalóan nem faj - hiszen a "faj" biológiai kategória -, nem csak egy vallás híveinek összessége, még ha az is, és nem csak nemzet, még ha az is a "nemzet" definíciójának értelmében. A problémát többnyire úgy oldják meg, hogy a "nép" kifejezést használják a "hívők" vagy a "nemzet" helyett.
A zsidó nép kategorizálásának nehéz volta valószínűleg kivételességéből ered. Ezt a kivételességet örök bélyegként süti a hívő emberre az isteni parancsolat: "...papok királysága és szent nép lesztek..." (2Mózes 19:6.).
A zsidó népről szól ez a költői leírás:
Van az óceánban egy folyó. A legnagyobb aszályban sem szárad ki, a legvadabb áradáskor sem önt ki. A Mexikói-öbölben ered, és a délsarki tengerekbe torkollik. Ez az Öböl-folyó. Sehol a világon nincs több ilyen fenséges víz. Folyása sebesebb, mint a Mississippié vagy az Amazonasé, vízhozama pedig több mint ezerszer nagyobb ezekénél. Az öböl és a carolinai partvidék között félúton vize indigókék: színe oly élesen elüt a tengervízétől, hogy szabad szemmel látható. Előfordul, hogy egy hajó félig az Öböl-folyó vizében úszik, félig a közönséges tengervízben: oly éles a határvonal, oly erős a vonzás a két víz között, és az Öböl-folyó oly erősen ellenáll a tengervízzel való keveredésnek. A fizikai világ e különös jelenségének megvan az erkölcsi párhuzama is. Van egy magányos folyó az emberiség óceánjának mélyén. Az emberi csábítások leghatalmasabb áradata közepette sem önt ki, s a legádázabb kegyetlenkedések tüze, még ha hétszer szították is fel a vallási fanatizmus kemencéjében, sem képes kiszárítani, bár hullámait kétezer éve mártírok vére festi vörösre. A világ történetének hajnali szürkületében ered, s torkolata valahol az örökkévalóság árnyai között van. Ez sem vegyül össze a körülötte hömpölygő hullámokkal, s a határvonal, amely elválasztja nyugtalan habjait az emberiség közönséges vizétől, szintén tisztán látható szabad szemmel. Ez a zsidó nép.
Izrael, noha kicsiny és magányos nép, sohasem zárkózott magába. Bár magában állt, mégsem állt külön. A zsidó történelem mindig is összefonódott a többi nemzet és birodalom történetével. "A zsidók... a legtöbb emberi karriernek tanúi és társai voltak, több részük volt ezek megalapozásában, kialakításában és fejlesztésében, mindenekelőtt pedig az általuk okozott szenvedésben, mint bármely más népnek..." - írta Ernest van den Haag. A zsidók története a köztük és a világ többi része között fennálló kölcsönhatás története - noha a nyugati tudósok, akik dominánsan keresztény társadalomban élnek, hajlamosak rövidlátó módon a zsidóknak és a judaizmusnak e történetben játszott szerepét a zsidók és a judaizmus magánügyének tekinteni. A történelmi, szociológiai és filozófiai írásművek szerzőinek nincs különösebb mondanivalójuk a zsidó népről vagy a zsidó gondolkodásról a keresztény kor kezdete után. A judaizmussal és a zsidókkal szembeni előítéletek, amelyek oly sokáig tükröződtek a keresztény egyetemek tananyagában és tankönyveiben, tovább befolyásolták a tudományos világ szemléletét, azután is, hogy ezek az intézmények kikerültek az egyházi befolyás alól, és világiakká váltak. Maguk a zsidók is ezeknek az előítéleteknek a hatása alá kerültek ebben a tudományos környezetben, és kételkedés nélkül magukévá tették ezeket. Többnyire figyelmen kívül hagyták saját történelmüket és filozófiájukat, s elfogadták azt a nézetet, hogy a Biblia korán kívül egyáltalán nem létezett zsidó gondolkodás, vagy ha volt is, nem játszott különösebb szerepet a tudományban.
Bár a történelem során mindig megtagadták, lebecsülték, elutasították, semmibe vették, üldözték és akadályozták őket, mégis a zsidók és a judaizmus, a nép és szent könyvei hozták mozgásba azokat az erőket, amelyek forradalmi változásokat és haladást indítottak el a Nyugat vallási, természet- és orvostudományi és társadalomfilozófiai gondolkodásában. Köteteket lehetne írni az egyes zsidók szerepéről az alkotómunka minden területén, az emberi tudás előrevitelében, a szenvedés enyhítésében, a kereskedelem fejlesztésében. A hagyományos judaizmusban gyökeredző, tettekben megnyilvánuló társadalmi igazságérzet jelentős hatással volt korunkra is.
Egy olyan népnek, amely számban jelentéktelen, "a legkisebb a népek között" - hámeát mikol háámim, ahogyan a Tóra mondja -, mégis ekkora eredményeket tud felmutatni, és oly régóta ellenáll minden, a történelem folyamán beolvasztására, sőt megsemmisítésére irányuló kísérletnek, valami többel is kell rendelkeznie, mint puszta képességekkel.
A hívő zsidók ezt a "valami többet" úgy tekintik, mint az isteni jóslat beteljesülését - "...és áldást nyer általad meg utódod által a föld minden nemzetsége..." (1Mózes 28:14.) - és Izrael Istennel kötött szerződésének megvalósulását: "Mert szent népe vagy te az Örökkévalónak, a te Istenednek, és téged választott ki az Örökkévaló, hogy az Ő tulajdon népe légy mindazon népek közül, amelyek a föld színén vannak." (5Mózes 14:2.). A hithű zsidók alázattal és hálával fogadják el ezt a szerepet, amely amennyire kitüntető, éppannyira bilincsbe is veri őket, és súlyos terhet ró rájuk. Az Örökkévaló szolgáinak tekintik magukat, akik mindenkor készek teljesíteni az Ő parancsait. Az Örökkévaló szolgálata különféle formákat ölthet: a Tóra tanulásának szentelt életet, a vallási és etikai parancsolatok teljesítését, a társadalmi igazságosságért és jogokért folytatott harcot. A tanult, vallásos zsidó valamilyen módon mindenképpen szolgál.
A hívő zsidó számára, bármilyen formában teszi is kötelességét, s bármilyen "kicsinynek", "jelentéktelennek" tűnik is saját léte, az Örökkévaló parancsainak teljesítése kozmikus jelentőséggel és céllal bír.
A nem hívő zsidót, aki nem tekinti magát mindenekelőtt az Örökkévaló szolgájának, kínosan érint minden utalás arra, hogy Izrael az isteni gondoskodás gyönyörűségeinek részese, vagy hogy nemzete előtt különleges feladat áll. Ez a téma még a nem zsidók között is feszélyezi, és elzárkózik az erről való beszélgetés elől. De a zsidó történelem tényeinek elutasítására tett kísérleteit maga a történelem fullasztja kudarcba, amely bizonyítja, hogy a zsidók nem "olyanok, mint a többi nép", nem csupán nemzeti sajátosságaikban különböznek azoktól.
Hisszük, hogy a világ többi népének is megvan az Isten által kitűzött célja és feladata, mivel Isten az egész világ Istene, nem csak a zsidóságé. Tudjuk, hogy isteni rendelkezés alapján töltjük be saját feladatunkat, amit maga a történelem tanúsít. Ez különleges célt ad az életnek, értelmet létünknek. E cél nem az, hogy mindenkit zsidóvá neveljünk, hanem az, hogy a világ népei, bármiben higgyenek is, megismerjék Isten egyedülvalóságát, és elfogadják az alapvető értékeket, amelyeket ez az Isten kinyilatkoztatott számunkra. A cél abban áll, hogy általunk áldott legyen "a föld minden nemzetsége" (1Mózes 12:3.).
Ennek a feladatnak a teljesítése biztosítja a zsidók számára a nap eljövetelét, amelyen "a világ tökéletessé válik a Mindenható uralma alatt, és az egész emberiség a Te nevedhez fohászkodik". Ezek a szavak - bármenyire természetfölöttien hangzanak is - adják meg az egyetlen elfogadható magyarázatot arra, hogy Izrael az egész léte során kiállt támadások és fenyegetések ellenére életben maradt, és sikerült tért hódítania a legtöbb nemzet gondolkodásában. Ezekben a szavakban fedezhetjük fel az Izraelra egész története folyamán ránehezedő szenvedés és a szétszóratás értelmét éppúgy, mint felemelkedésének, megerősödésének és Cionba való visszatérésének értelmét.
Lábjegyzet
* Az európai zsidók között a középkorban kialakult egy dialektus, amely leginkább a német és valamelyest a héber nyelven alapul, de más nyelvekből is vett át jövevényszavakat. Ezt a nyelvet jiddisnek hívják. Héber betűkkel írják, de nem azonos a héber nyelvvel. A Spanyolországból származó zsidóknál hasonló módon alakult ki a spanyol alapokon nyugvó, héber elemeket tartalmazó nyelv, amelyet ladinónak neveznek.
Izrael országa
Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is. Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek.
(1Mózes 17:7-8.)
Ezzel kezdődött az Izrael és az akkor - 38 évvel ezelőtt - Kánaánnak nevezett, később Izrael országává lett föld közötti kötelék története. Izrael gyermekei, akik sokáig éltek Egyiptomban rabságban és elnyomatás alatt, az onnan történt tömeges kivonulás után visszatértek a számukra ígért földre. Mózes utolsó próféciájában, közvetlenül halála előtt, ezt olvassuk: "És mondta neki az Örökkévaló: Ez az az ország, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván: "Utódaidnak adom..." (5Mózes 34:4.) Innen származik "az Ígéret Földje" név, amely az Izraelnak ígért földet jelenti.
Az Egyiptomból történt kivonulás és Izrael földjének elfoglalása olyan, mint az Izraelnak Istennel kötött szerződéséhez csatolt történelmi függelék. Csakis Izrael földjén lehetséges az Örökkévaló parancsainak maradéktalan teljesítése; csakis Izrael földjén lehet "az a hely, amelyet kiválaszt az Örökkévaló" - a jeruzsálemi Moria-hegy -, ahol a zsidó nép állandó központi szentélye felépülhet; csakis Izrael földjén bontakozhatnak ki Izrael gyermekeinek mint népnek a képességei; csakis Izrael földjét ígérte Isten Izraelnak, és csakis ott lehet foganatja áldásainak - amennyiben Izrael hűségesen teljesíti a parancsolatokat, és engedelmesen betartja a szerződésben foglaltakat. A népnek "szent néppé" kellett válnia, országának pedig "szent földdé". Nem mocskolhatták be az akkoriban szokásos pogány praktikákkal. Ezeket a rítusokat, a szentséggyalázást, a bálványimádást az izraelitáknak ki kelett űzniük földjükről.
Nachmanides - rabbi Mose ben Náchmán, a 13. században élt nagy tudós és bölcs - szerint a Szentföld elfoglalása és az ott való letelepedés bibliai parancsnak számít, amelyet a zsidók kötelesek teljesíteni, mert meg van írva: "Foglaljátok el az országot, és lakjatok benne, mert nektek adtam az országot, hogy bírjátok." (4Mózes 33:53.) Nachmanides úgy tekinti a Szentföld Izrael által történő elfoglalását, mint a világ sorsát eldöntő eseményt. "Ameddig Izrael birtokolja azt [ti. a Szentföldet], a Föld az Ő alattvalója marad" - mondja. Előfordulhat, hogy egy mai amerikai ugyanerre a gondolatra jut a napihírek olvastán: "Úgy látom, ami Izraellal történik, az fog történni mindannyiunkkal."
Amióta az izraeliták 3200 évvel ezelőtt - a polgári időszámítás előtt 12 körül - először letelepedtek Kánaán földjén, azóta mindig éltek zsidók az országban. Sokszor hódították meg idegen hadseregek, és uralkodtak fölötte idegen uralkodók, előfordult, hogy kisebb részük maradt az országban, míg többségük elmenekült vagy kiűzetett, de sohasem hagyták el teljesen. Sokan maradtak meg az Első Templom lerombolása és az Első Állam bukása után, amikor - a polgári időszámítás előtt 586-ban - rengeteg zsidót hurcoltak Babilóniába. A babilóniaiak meghódították a földet, és a nép nagy részét fogságba vetették, de i. e. 515 körül - amikor a babilóniaiak maguk is a perzsa hódítás áldozativá váltak - a zsidók visszatértek országukba, hogy felépítsék romjaiból, és megalapítsák a Második Államot, amelyet az új, Második Templom jelképezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése