Árik, a győztes hadvezér és az
ismeretlen elesett katonák azonositása
A jom kipuri háborunak rossz vége lehetett volna. A kezdeményezés az araboké volt és a meglepetés Izraelt felkészületlenül érte. Később ezért az un. „koncepciót” kárhoztatták. Ez ugy szólt hogy az arab államok csak beszélnek, de nem mernek támadni, no meg nincs is lehetőségük rá. Miért? Azért mert az izraeli hadsereg a szuezi csatorna partján ült, a bevehetetlennek tartott Bár-Lév-vonal mögött, mig északon, a Golán fennsikon az izraeli ágyuk Damaszkusz fenyegették.
Ez a koncepciónak nevezett bebeszélés azt eredményezte, hogy Jom Kippurkor a szuezi frontot 189 katona tartotta – a többit mind szabadságolták, hogy a legnagyobb zsidó ünnepen otthon lehessenek. A sziriai fronton sem volt sokkal jobb a helyzet.
Már láttuk hogy az ötlet egy szovjet-zsidó tábornoké volt, aki Sziriában teljesitett „tanácsadói” szolgálatot. Ifjukorából emlékezett, mi volt a „Jankiper” a zsidóknál és a szovjet titkos szolgálat utána járt és igazolta, hogy ezen a napon Izraelben még a rádió sem müködik és még az ateistákat is a zsinagógákban lehet találni. A szir hadvezetés vette a lapot és továbbadta az ötlete Egyiptomnak, ahol azt lelkesen fogadták és előkészitették – a legnagyobb titokban - az összehangolt támadást.
{Ez annyira egyértelmü volt, hogy ezuttal a támadó arab államok nem is állitották hogy Izrael az „agresszor”, ahogy ezt szokásuk szerint tették, hanem megfujták a harci kürtöt és az iszlám országaiban azt harsogták a fanfárok, hogy most megmutatjuk a cionistáknak, felszabaditjuk Falasztint, kiköszörüljük a csorbát, stb. Olyannyira egyértelmü volt ez, hogy az ismert magyar „arabszakértő” tévés, Arafat barátja és állandó interju partnere, aki éppen a háboru kitörése pillanatában, Irakban tartózkodott, nagy örömmel tudósitotta a magyar tévét egyenesben, hogy ime Egyiptom és Sziria hős katonái támadásba lendültek, hogy lemossák a gyalázatot és megtanitsák az imperialista, agresszor Izraelt kesztyübe dudálni.
Amikor az illető hazatért Pestre – ott pártfegyelmit kapott tudósitásáért. Ugyanis a szovjet propaganda, és nyomában a csahos csatlósok, úgy állitották be a 73-as háborut, hogy ezt is Izrael kezdte, egyszer agresszor, mindig agresszor stb. A párthű tévés – aki ma egy élvonalbeli antiszemita ujságiróva avanzsált és vérgőzős Izrael ellenes cikkei hangzanak el a Pannon rádióban és jelennek meg Csurka lapjában - azzal védekezett, hogy nem informálták időben mit és hogyan kell hazudni...)
Eleinte a meglepett Izraelnek nagy veszteségei voltak mindkét fronton. Az egyiptomiaknak sikerült átkelni a Szuez csatornán és elfoglalni Szináj egy részét és ezzel egyidejüleg a szirek is tért nyertek. Már az első napokban sulyos hiány mutatkozott municióban és bizonyos fegyvernemekben és csak az amerikai légihidnak – és Kiszingernek – hála, sikerült a nehézségeket áthidalni.
A kudarc okozta sokk politikai földrengést is okozott. Golda Méir, a miniszterelnök asszony, le akart mondani, vállalván a felelősséget, majd azt a maliciozus megjegyzést tette, hogy „én egy öreg asszony vagyok. Ha a generálisok, élükön Mose Dájján honvédelmi miniszter, azt mondják, hogy nem fenyeget háborus veszély – nekem kell ehhez jobban érteni?”
A kocka akkor fordult meg, amikor Áriél (Árik) Sáron, a legendás hadvezér, egy hadosztály élén áttörte az egyiptomi vonalakat és meglepetésszerüen átkelt a Szuez tulsó partjára és ezzel az egyiptomi hadsereg hátába került. A meglepetés olyan nagy volt, hogy a magához térő izraeli hadsereg bekeritette a harmadik egyiptomi ármádiát.
Északon is visszavetették a támadó szireket – ámbár nagy veszteségek árán. Az amerikaiak és az Ensz által elért fegyverszünet, patthelyzetet eredményezett. A támadó arabok nem érték el céljukat és a „győztes” Izrael a sebeit nyalogatta. Ekkor kezdett, lassan.lassan, érlelődni az a helyzet, ami az Egyiptommal kötött békeszerződéshez és a Szináj félsziget visszaadásához vezetett. Az uj választásokon Golda és Dájján visszavonultak és az uj miniszterelnök, a hatnapos háboru vezérkari fönöke (36) Jichák Rábin lett. Utána jött Menáchem Begin, 1977-ben, aki revizionista (37) volta ellenére, a béke hirnőke lett. Arik Saronnal még találkozunk, előszőr a libanoni háboru során (38), majd később mint az izraeli jobboldal vezére és miniszterelnök.
Anyák és özvegyek
Már a háboru második hetében behivtak tartalékos szolgálatra. Életem legszörnyübb két hónapja következett, amihez talán csak a pesti gettó hullahegyei hasonlithatók. Ez – anélkül hogy puskaport szagoltam volna, vagy akár egy napig a frontvonalon teljesitettem volna szolgálatot.
A tábori rabbinátus keretében most az un Zách (39 kötelékébe utaltak, mondván hogy az ottani szolgálathoz magas intelligencia és kötélidegek kellenek. Az elsőhöz nem tudok hozzászólni, a héber közmondás szerint a pék nem mondhat véleményt az általa sütött kenyérről. Ami viszont az idegeket illeti... Bátjá lehet a tanu hogy még évekkel később is lidérces álomból felébredve, a halottak masiroztak előttem,egyik fej nélkül, a másiknak a hasa nyitva, a harmadik...
Izraelnek a háboruban többezer halottja és sebesültje volt. A halottak között kb 7oo nős, akiknek azonositása és holtbiztos holttányilvánitása felsőfoku érdek volt, mert különben feleségeik agunák (4o), lebéklyózott asszonyok maradtak volna. Ez volt a Zách feladata.
{A mi feladatunk volt felkeresni az eltünt katonák hozzátartozóit és egy kérdőiv kitöltésével pontosan feltérképezni a férj vagy fiu ki és mibenlétét; milyen különleges testi jelei voltak, mikor tömette utoljára a fogát és ki volt a fogorvosa; milyen fehérnemüt, zoknit viselt, milyen karórát hordott; volt-e ludtalpa, szemüvege. A kérdőiv kegyetlenül alapos volt. Ha valaki, főleg a fiatalabbak, az oktatás során elnevette magát, vagy a légkör feloldása érdekében megengedett magának egy ártatlan viccet – az oktató, egy idősebb tartalékos tiszt, aki a téma specialistája volt, csak annyit mondott a „vicces” katonának: látom, jó kedved van. Képzeld el, hogy nálatok kopog be valaki és rólad tölti ki az ivet...
Én akkor 41 éves voltam és semmi kedvem nem volt nevetni. Addig próbáltam a halál elől udvariasan kitérni, bár itt-ott találkoztam vele. Anyósom – akit nemcsak tiszteltem hanem szerettem is (41) 7o éves volt amikor elhunyt hosszu betegség után, de itt és most 18-22 éves fiukról volt szó, akiknek az anyatej még nem száradt le ajkukról.
Az első tüzkeresztség Abu Kabirban volt, a Bonctani Intézetben. Oda gyüjtötték be az azonosithatatlan tetemeket és a mi feladatunk volt megpróbálni azonositani, a begyült adatok alapján. Már a belépéskor elviselhetetlen szag csapta meg az orrunkat, amely beleivódott a ruhákba (42) és otthon is kisért bennünket. Ott áltunk egymás mellett, a nyitott aktákkal és a soros patológus kinyitotta a firigidert és egy két méter hosszu pléhdobozban kihúzta a „delikvenst”, majd egy papirról olvasni kezdte az adatait: mi van és mi nincs, milyen azonositható ismertető jeleket találtak, stb. Nekünk, akik erre a feladatra „nyomozó” igazolványt kaptunk – kellett az adatokra reagálni; az esetleges, lehető azonosságot azonnal jelezni. Ünnepnapnak számitott, ha valakinek sikerült a „saját” halottját azonositani. Ha ez minden kétségen kivüli volt, a tábori főrabbi aláirta az aktát és mi rohantunk értesiteni a családot hogy megvan, lehet temetni.
Lehet hogy érzelgős vagyok – vagy akkoriban az voltam – de én végig sirtam a családokkal, mind a nyomozás keserü fokozatait, mind pedig az azonositást. Ekkor már senkinek nem volt kétsége aziránt, hogy a szeretett férj vagy fiu – akit a hadsereg előszőr eltüntnek nyilvánitott, amig teteme nem lett azonositva – már nincs az élők sorában. A probléma „csak” az volt, hogy legyen egy sir ahol sirhatnak, illetve a nős katonáknál – hogy a feleség idővel férjhez mehessen és ne legyen „águná”.
Magunk között, amikor sikerült lebirni a morbid humort, azon meditáltunk, vajon mi a rosszabb: szülökhőz menni és (gyakran egyetlen) fiukról kérni intim információt, vagy pedig ugyanezt tenni egy fiatal, 2-3 gyerekes asszonynál (43), akinél a világ dőlt össze férje elvesztésével. Szerintem, akkori eszemmel és akkori naplómat olvasva, közel 3o év távlatából úgy tünt, hogy a szülők helyzete a siralmasabb: a fiatal özvegy idővl férjhez fog menni és ujjáépiti életét – persze könnyű ezt mondani – mig a szülők vigasztalhatatlanabbak.
Persze ez csak az elmélet volt. A gyakorlatban volt sok forditott eset is. Volt ahol együtt sirtam a huszonéves menyecskével és töröltem egyéves kisfia csöpögő orrát, miközben lopva az órát néztem: ma még két helyen kell lennem, a munka égett, mindenkinek minden sürgös volt. Egy Jeruzsálem melletti faluban meg akartak verni. Perzsa szülők, népes család, akik már-már sivát(44) ültek, anélkül hogy fiuk holttá lett volna nyilvánitva. Kérdéseimre nem is akartak válaszolni, azt hitték hogy ez statisztikai célokat szolgál és a papa kijelentette, hogy a hadsereg felelős azért ami történt, a „mechdál”ért (45) és mivel a hadsereget jelenleg én képviseltem, logikus volt hogy rajtam verjék el a port. Innentől kezdve mindig magammal vittem ezekre a látogatásokra soffőrömet, egy kedves de tagbaszakadt marokkói fiut, akinek dijbirkózói kinézése mögött aranysziv dobogott.)
Hol volt az anyajegy?
Akkor még nem volt mobil telefon – nem tudtam segitséget kérni. DNA vizsgálatokat sem eszközöltek, ami megkönnyithette volna az azonositást. Igy ezt föleg külső jelek és a fogak kezelése alapján állapitottak meg.
Mint már emlitettem a kérdőiv igencsak részletes volt, minden elképzelhető apró jelre kitért . Persze ez többé-kevésbé illuzórikus volt, mivel ha holttest épen maradt, akkor ott volt az azonositó fémlapocska stb, amelyek alapján az azonositás nem volt probléma. A szülők és a feleségek minden apró jelet elmondtak, belekapaszkodtak a leghalványabb reménysugárba is. Soha nem felejtem azt a jemenita származásu vallásos fiatal asszonyt, aki a rutin kérdésekre válaszolva, irulva-pironkodva mondta, hogy szégyeli elmondani hol volt férjének egy látható anyajegye. Én meg csak űltem ott mint egy mulya jancsi és lelki szemeim előtt felmerültek azok az emberi hulla roncsok, akiket-amiket Abu Kabirban hetente többszőr láttunk.
Miért nem jegyzed amit mondok? – kérdezte az aguna-jelölt és én felriadva az éber rémálomból sietve mondtam, igen-igen, máris jegyzem. A nő azonban okos volt, Ruchamának hivták, rámnézett és azt mondta: ugye hogy nincs értelme? Ugye hogy ti ezt csak látszatból csináljátok? Kétségbeesetten tiltakoztam, mondtam hogy én magam eddig tizenegy elesett katonánkat azonositottam, csakhogy az anyajegyek ugyebár, - - - bevallottam hogy ez egy fölösleges és buta kérdés (46 ). Végülis ennek a nőnek a férjét egy karóra alapján azonositottam...
{ A karórák és a fogorvosok, nomeg az ékszerészek és aranymüvesek. Ezek álltak munkánk tengelyében.
A karórák azonositására a tankisták esetében volt szükség. Tessék elképzelni hogy a szir tüzérség kilőtt a Golánon egy izraeli tankot – ámbár lehetett ez a Szináj sivatagban is. A tankban 4 katona volt, ezeknek tudták a nevét és személyi számát. Igenám, de ennek alapján nem lehetett biztosra menni, főleg a nős katonák esetében, mivel voltak esetek hogy egy kilött tankból katonák átmentek egy másikba.
Nos ha egy ilyen kilött tankban találtak egy karórát, akkor le kellett járni az arrafelé szolgáló katonák hozzátartozóit és kikérdezni őket, milyen órát hordott a férj/fiu. Volt úgy hogy az órán talált ilyen-olyan jelek alapán történt az azonositás.
Amikor ez a probléma akuttá vált, megkértem egy szomszédomat, aki Seiko órákkal ügynökölt, hozzon nekem a vezérképviselettől egy katalógust az elmult két-három évben forgalmazott órákról. Ez nem sikerült neki, de amikor elmentem személyesen és megmondtam miről van szó, majd becsszavamat adtam hogy nem a konkurrenciának dolgozok – ideadtak egy példányt.
Nagy meglepetés volt számomra, amikor kiderült hogy a legtöbb hozzátartozónak fogalma sincs milyen órája volt az eltüntnek. Sem a márkát, sem az óra formáját – kerek, szögletes, fehér vagy fekete a zifferblatt – semmi. Társaim tehetetlen dühükben anyázták a rokonokat, ilyen-olyan debileknek titulálták őket, mire az egyik társunk, egy Vulkán nevü gazdag aranymüves fia, azt mondta: fiuk, csináljunk egy tesztet. Most mindenki tegye hátra a kezét, senki nem nézzen az órájára, és mondja el nekem, de gyorsan milyen márka, milyen forma – senki nem tudta.
Amikor a családot kérdeztük az óra milyenlétéről – voltak akik azt mondták: mutassam meg és ők majd megmondják. Persze ennek semmi értelme nem volt. Azért volt család ahol elfogadható információt adtak és ennek alapján a rabbik azonositották – és holttá nyilvánitották - a tankban szénné égett katonát akiből csupán a karórája maradt ép.
Az agunák esetében a holttányilvánitás egy par excellence halachikus aktus, amit a tábori főrabinátus civil rabbi-szakértők bevonásával hajt végre. Mi szolgáltattuk a bizonyitékokat és a rabbik tették rá a pecsétet. A jom-kippuri háboru után az akkori tábori főrabbi(47) helyettese, Gád Návon főrabbi, foglalkozott ezzel a nehéz és háládatlan feladattal, amit azután Ovádjá Joszéf, szfárádi orsz. Főrabbi szankcionált (48).
Fogászok, jeggyűrűk és az adóhivatal
Ma látszólag könnyü erről beszélni és irni, de akkor olyan idegállapoban voltam , hogy azt nem vagyok képes tárgyilagosan visszaadni. Kora reggel mentem el otthonról és késő éjszaka érkeztem haza kifacsarva mint egy citrompótló. A reggeli eligazitás után vagy a Bonctani Intézetbe mentünk – legalább kétszer egy héten – vagy pedig a terepre, a megadott cimekre, ahol a család, az előzetes megbeszélés alapján – várt ránk. Én javasoltam, hogy járjunk kettesével, de a parancsnokok lehurrogtak: ne kényeskedjünk, tudjuk hogy kettesben kellemesebb, de nincs elég ember. Erre nem lehet mindenkit felhasználni, akinek kipa van a fején. A rabbinátusnál nem szolgáltak katonalányok, pedig elkelt volna egy-egy női szociális gondozo, dehát ez volt, ezt kellett csinálni, ha nem is szeretni. Ketten közülünk frontszolgálatra kérték át magukat – igaz hogy miután a harcok már véget értek – mondván hogy nem birják az idegfeszültséget, de kérésüet elutasitották. Az indok: ez egy olyan micve amit csináltok, hogy boldog lehet akinek ez megadatott.
Autó volt, egy katonai kombi, soffőr volt, szendvicseket Bátjá csomagolt a soffórnek is – és usgyi. Napi 2-3 cimet kellett lejárni és én biztos voltam hogy ez a dolog neheze.
Aztán kiderült hogy van nehéz és van nehezebb.
(A legtöbb esetben szükség a katona fogorvosi leleteire, illetve kezelési kartotékjára. Ebből sok mindent meg lehetett állapitani (49) és ezért az egyik kérdés a családhoz úgy szólt, hogy az eltünt hol kezeltette a fogait. Ez főleg az idősebb, nős férfiaknál volt aktuális. Tehát, ha a katonai akkói volt, akkor oda kétszer kellett menni: előszőr a családhoz, később a fogorvoshoz, mivel a család nem volt olyan lelkiállapotban és nem is volt szabad tudnia hogy a rabbinátus a fogak alapján azonosit. Bizonyos törzsekből származóknál ez sulyos lelki sérülést okozhatott volna.
Megyek tehát egyenruhában – kint vár a katonai autó, velem a soffőr – és kérdezem a fogászt, gyakran fogtechnikust – ismeri x.yt? Kezelte őt? Ha a válasz pozitiv, akkor kérem adja ki nekem a paciens kezelési kartotékját, azonositás céljára, mivel sajnos...
Itt legtöbbször megállit a fogorvos és kategórikusan közli, hogy ő nem ad ki semmit, az illetőt soha nem látta, nevét sem hallotta. Társaim egyike-másika ilyenkor parázs vitába bocsátkozott a fogásszal – kis kivétellel mind román volt - hogy hiszen az előbb azt mondta hogy ismeri, stb.
Én nem vitatkoztam (5o), hanem a szemébe néztem és megkérdeztem, attól tart-e hogy az adóhivatal álcázott ügynöke vagyok? Legtöbbje bevallotta hogy igen. Ekkor megmutattam igazolványomat, mint a Zách nyomozója és kérdeztem, mit tenne ha – Isten őrizz – az ő családjában esne meg egy ilyen eset és egy fogász nem volna hajlandó segédkezet nyujtani az azonositásban. A legtöbb esetben ez használt (51).
Az ékszerészek is féltek az adóhivataltól. Volt úgy hogy a szétlőtt tankban arany karikagyürüt találtak. Lehet ez kiindulópont az azonositásra?
Lehet. Ha a tank négyfőnyi legénységében volt egy házasember – főleg ha az uj házas volt – lehetett remény arra hogy a gyűrű alapján lehet azonositani őt. Hogyan?
Kiderült hogy a Szabványhivatalban (52) minden bejegyzett ékszerésznek van egy azonositó jele, amit a gyürő aranypróbája mellé bevésnek. Tehát, mindössze azt kellett hiteltérdemlően kideriteni, hol vette az ifju pár a jeggyürüt. Ha a feleség tudta – elmentem oda, meggyőztem az ékszerészt hogy nem az adóhivataltól vagyok és kértem – azonositsa bejegyzései alapján – kinek adta el gyürüt és mikor. Több esetet sikerült ezen az alapon megoldalon és a családok nem győztek dicsérni milyen „okos” vagyok. Mint a tavalyi kos, szoktam válaszolni (53).
Ha a feleség nem tudta hol vette férje a jeggyűrűt és ez, sajnos, nem egyszer előfordult – akkor nem volt mit tenni. Én azt mondtam hogy minimum le kell járni a környék összes ékszerészét és próbálkozni. Ez egy őrület – mondta parancsnokom – kár az időért és az energiáért. Ő megeszi a kalapját, ha...
Én meg mint egy megszállott, jártam és jártam, az ékszerészek megnézték a jelt, nem az övék. Azonban, „ven gott vill – siszt á bezem” (54), mondja a jiddis közmondás. Az egyik ékszerész felismerte a jelben konkurrense jelét és együttérzése jeléül elárulta nekem, mondván hogy ez az első eset hogy ő valakit ahhoz a gazember konkurrenshez küld. Majd hogy kezet csókoltam neki, de megvolt az azonositás. Parancsnokom kitüntetésre terjesztett fel, amit a végén nagy szám miatt nem kaptam meg – én meg elengedtem neki a kalapevést.
Centek a nadrágzsebben
Voltak sztorik, amiket – ha nem velem történnek meg – el sem hiszek. Az egyik szétlőtt tankban találtak egy maréknyi amerikai apropénzt, 5, 1o és 25 centesek. Abból a harckocsiból azidáig egy katonát sem azonositottak. A parancsnokok tanácstalanok voltak, a fiu akire az aktát kiosztották – visszadta. Ezzel nincs mit kezdeni, mondta.
Proponáltam, álljunk néhányan össze és erre a célra csináljunk ad hoc egy kollektivát. Mit lehet csinálni? – kérdezték szkeptikus barátaim. Majdnem semmit – feleltem – csak egyet. Felhivni azon negyven és egynéhány családot, amelyek eltünt tankistáit még nem azonositották, és megkérdezni, nem volt-e a férj vagy fiu az utóbbi időben – Amerikában?
Ezuttal mindenki hülyének nézett és a parancsnok megtiltotta hogy ezzel a fantasztikus marhasággal pazaroljuk drága időnket. Ilyen kérdés nincs is a kérdőivben – mondta – és nem tesszük ki magunkat hogy a gyászóló családok rossz véleménnyel legyenek rólunk.
Csak egy fiu volt – egy tel-avivi vendéglős fia, életvidám, bohém fiatalember, uj házas, aki napközben haza-haza ugrott „megvigasztalni szegény feleségét”- aki azt mondta hogy velem tart. Este összeülünk, egyszer nálam és egyszer nálad és végigtelefonáljuk a családokat. „Ha én hagyom ott a fogamat, én is elvárnám hogy a feleségemet ne hagyják lebéklyózva. „Nem is birná ki” – tette hozzá hamiskásan.
Ne beszélj szamárságokat – mondtam én, mint a 41 éves „őreg”, a 24 éves ifjoncnak de meleg lett a sziven tájéka hogy hajlandó közremüködni. Két estét töltöttünk intenziv telefonálással, mig a harmadikon, amikor nálam voltunk, az egyik család lánya, a katona huga, azt mondta hogy nem, az öccse nem volt Amerikában, de, tette hozzá kisvártatva – volt egy jó barátja, akiről tudták hogy önként jött haza Amerikából, a háboru harmadik napján, és egyenesen az egységéhez ment, civilben, úgy ahogy volt. Az illető nem nős, egyedülálló az országban, családja Amerikában ...
A nevét, drágám ha tudná, - mondtam rekedten az izgatottságtól. Igen, valami Braham, igen, Jóna, még nevettünk hogy ez egy lánynév (55) . Nagyon szépen megköszöntem és megigértem hogy mindent megteszünk az ő érdekükben is. Most már elhiszem - mondta a hug.
Másnap a hivatalos út megkerülésével, bementünk a katonai központi nyilvántartóba és megtaláltuk Braham Jónát azon a listán, akiknek nincsenek hozztartozóik. Persze hogy tankista volt, az ő centjeit találták meg a kiégett tankban.
Az eredménnyel egyenesen a tábori főrabbihoz mentünk, átadtuk az adatokat. Nagyon megdicsért és jelenlétünkben telefonált parancsnokunknak hogy őt is megdicsérje. Amaz nem is tudta hogy miről van szó...
A történetnek – ha nem velem történik, nem is hiszem el – két epilógusa volt. Az egyik hogy a parancsnok alaposan letólt, fegyelmivel fenyegetett; azt mondta, hogy jövök én az ő megkerülésével a főrabbihoz menni. Most már dühös voltam és azt mondtam, hogy a fegyelmi eredményét majd közlöm a Máárivban (56 ). Nem lett fegyelmi és ettől kezdve a parancsnok lábujjhegyen járt körülöttem.
A másik epilógus később zajlott le. A hadsereg értesitette Braham szüleit, akik eljöttek Brooklynból, hogy megköszönjék az odaadó munkát. A főrabbi helyettese, Gád Návon tábornok, meghivott legyek jelen, majd bemutatott a szülőknek. Ezek vallásos zsidók voltak, modern ortodoxok, nem haszidok. Ahogy a papa meglátott, azt mondta feleségének: Zészt, ich hob dir gezogt (57). Navon nem értett jiddisül, kérte beszéljenek héberül vagy angolul. A papa erre elmondta angolul, hogy amikor meglátott (engem) azt mondta feleségének: látod, mondtam neked. Mit mondott? – kérdezte Navon. Azt hogy ez csak egy Habadnyik lehet...
A főrabbi nem értette és Mr Braham megmagyarázta: Mi közel lakunk az Eastern Parkway 77o-hez, a Habad székhelyéhez és gyakran ott imádkozunk. Ismerem a Habad mentalitást, ők nem ismernek lehetetlent és ismerem őket, tudom hogy néznek ki. Ez a jungerman (58) egy Habadnyik, afelől semmi kétségem nincs. Valóban? - kérdezte a főrabbi és én lehajtottam a fejemet és a rebbera gondoltam...
A temetésen én is ott leszek...
A dolog nem mindig fejeződött be az azonositással. Voltak családok, akik bizonyitékokat kértek, attól tartottak, hogy a hadsereg egy üres koporsót akar eltemetni.
Egyszer volt egy ilyen esetem. A tábori főrabihoz bejelentkezett egy házaspár, akinek elesett fiát én azonositottam – a fogai és egyebek alapján. Már mondtam hogy ezek voltak a könnyü esetek.
Jött a házaspár és kérte a főrabbit, magyarázza el nekik pontosan, milyen bizonyitékok alapján azonositották a tetemet. „Őn, Piron tábornok úr, van aláirva a levélen amit kaptunk a hadseregtől – tessék nekünk elmondani hogy és mi volt. Pironnak persze fogalma nem volt, ő főleg csak reprezentált és harcias drósékat mondott, a gyakorlati munkát helyettese, Navon végezte, vele dolgoztunk mi együtt.
Piron előszőr megpróbálta átpasszolni a labdát Navonnak, de a házaspár – egy jeke ügyvéd és zongoratanárnő neje – nem voltak erre kaphatók. Ők a herr Oberrabinert akarták hallani.
Piron elnézést kért, átment helyettese irodájába, szemben, és megkérdezte mi a teendő. Az nevetett, telefonált a Zách-hoz és megkérdezte a parancsnokot, ki foglalkozott xy aktájával. A válasz fél percen belül megjött: Naftali Kraus. Navon kérte, azonnal jöjjek át és hozzam magammal az aktát. A parancsnok kárörvendően rámijesztett; bár fogalma sem volt miről van szó, azt mondta hogy most majd jól elhegedülik a nótámat...
Navonnal hamar szót értettem. Mondta menjek át Pironhoz, ott várnak a szülök, akik információt kérnek – mondjak el mindent, hiszen „az ügy tiszta” (59). Telefonon odaszólt Pironnak hogy én jövök, mire a főrabbi láthatóan megkönnyebbült. Ismertük egymást még a régi, góreni időkből.
Jöttem, bemutatott, azt mondta hogy Kraus rabbi ur foglalkozott a esettel aki szivesen áll rendelkezésükre és válaszol kérdéseikre. Ezzel felállt és kiment a szobából. A szülőket ez nagyon meglepte, nomeg az én alacsony rangom (6o), de a papa azt mondta hogy a nevem ismerős neki. Kiderült hogy szorgalmas Mááriv olvasó, én meg bevallottam hogy nem vagyok rabbi és nem vagyok bezupált katona, hanem tartalékos szolgálatot teljesitek. Az más, mondta az ügyvéd úr, mert a hivatásos katonáknak én nem hiszek...
Biztositottam őt hogy helyében én sem hinnék, majd kinyitottam az aktát és odaadtam neki, olvassa el. Közben a mama már emlékezett, hogy én voltam náluk és milyen alaposan kikérdeztem amikor azt a kérdőivet kitőltöttük. A papa megértette: azért volt lehetőség a gyors azonositásra, mert a szülőknek volt otthon egy másolatuk a fogorvosi kezelés kartotékjáról. Ez ritka eset, dehát jekékről van szó. Elmeséltem nekik mennyi córeszom volt, amig bizonyos fogtechnikusok hajlandók voltak elhinni hogy nem vagyok adóhivatalnok és a szülők – előszőr a találkozás során – jóizüen nevettek. Aztán kimentem, beküldtem Piront, akitől a szülök hálálkodva bucsuztak.
******
Többen kérték, jöjjek el a temetésre, amire az azonositás után rövid idövel került sor. Ha volt időm elmentem, de ez nagyon lehangolt, most már éjjelente nemcsak az Abu Kabirral hanem a temetésekkel is álmodtam. Egy fiatal százados jeruzsálemi felesége, egyéves kisfiuval a karján, nagyon kérlelt legyek ott a temetésen, mert „csak akkor hiszi el hogy az azonositás nem fals”. Megigértem, azzal a kikötéssel hogy...az esküvőjére is hivjon meg. Megbotránkozva mondta hogy soha az életben, én meg azt mondtam hogy az Isten az embert úgy teremtette hogy felejt, mert ha nem - beleőrülne. A végén megigérte, hogy ha valóban igazam lesz – ő nem hiszi – akkor meghiv. Meg is hivott, de nem mentem el.
36)A későbbi, tragikus végetért miniszterelnök
37)Revizionistáknak nevezték a 3o.as években a cionista szövetség, Wladimir Zsabotinszky vezette jobbszárnyát, amely ellenezte a weizmanista türtőztető politikát és lándzsát tört a politikai aktivizmus mellett, Begin annakidején, az „Irgun” (Écel) nevü földalatti mozgalom élén, veszedelmes terrorista volt az angol mandatárus hatalom szemében.
38) Ahol Saront igaztalanul azzal vádolták, hogy mint hadügyminiszter felelős a Szabra és Satilai eseményekért, ahol keresztény arab milicisták gzilkolták halomra a moszlim arabokat.
39)Rövidités (héber: Zihuj Chálálim), az elesetttek azonositása.
40)Héber. Halachikus fogalom, bibliai eredetü (Rut könyvében fordul elő). Jelentése: lebéklyózott (szószerint: lehorgonyozott) nő, aki férje holttányilvánitásáig nem tud férjhez menni. Ha gyereke születik – az mámzernak számit.
41) Élő cáfolataként az ismert anyós-vő vicceknek.
42) Csak később tudtuk meg, hogy az állandóan ott dolgozóknak speciális kabátot adnak, amit hazamenetel előtt levetnek. Nekünk, katonáknak, ez „nem járt”.
43) Voltak tragikus helyzetek, szegénysorsu, nehezen élő családok, ahol a férj elvesztése automatikusan mindennapi megélhetési problémákat jelentett. Amig a katonai, illetve civil bürokrácia eljutott hozzájuk, addig volt hogy nem volt mit enniők. Egy helyen észrevétlenül pénz hagytam az asztalon.Másutt meg önhatalmulag bementem a városháza szociális ügyosztályára és követeltem hogz azonnal jöjjön ki egy szociális gondozonő a családhoz. Már-már üléssztrájkban voltam, a helyettes polgármester azzal fenyegetett hogy telefonál és elvitet a katonai rendőrséggel, én meg elővettem ujságirói igazolványomat (Mááriv). Jó, küld egy gondozónőt, de majd holnap, ma nincs autó. Itt áll kint a katonai kocsi, elviszem, mondtam. Parancsnokomnak nem is mondtam semmit, aznapra beteget jelentettem és megeskettem a soffőrt, hogy szót se, senkinek. Te tényleg totál hülye vagy – mondta vendéglős barátom mély meggyőződéssel, amikor elmeséltem neki az előző nap történetét. „Tartsanak inkább állandóan hülyének, mint rósenek, akár csak egy órán át” - idéztem neki a Talmudot. (Édujot, 5, 6).
44) Szószerint hét (héber), jelentése a gyászhét, amikor a zsidók halottaikat siratják.
45) Héber, megközelitően: hanyagság. A Jom kippuri háborut kisérő nemzeti önmarcangolás jellegzetes kifejezése.
46) Objektive, a kérdőiv legtöbb kérdése nonsense volt, mert vagy-vagy: vagy volt egy többé kevésbé ép tetem, vagy maradtak a fogak és az egyébb, külső, közvetett bizonyitékok.
47) Mordecháj Piron, bécsi születése rabbi, Goren alatt szolgált évtizedekig, mint az oktatási és nevelési ügyosztály parancsnoka. Lévén a rangidős ő lépett goren helyébe amikor az levetette az egyenruhát, hogy Tel-Aviv főrabbija legyen.
48) Ekkor már a marokkói származási Gád Návon volt a tábori főrabbi, akinek sikerült megnyerni Ovádjá Joszefot a legismertebb halacha tekintélyek egyikét, láttamozza és irja alá az aguna-aktákat. A közel 7oo aguna jelöltből egy sem maradt ebben a szerencsétlen státusban.
49) Mivel a fogsor megmarad miután minden elenyészik - a tömésekből, húzásokból, koronákból, arany fogakból – szinte kétségtelen azonositást produkáltak a szakértők
50) Egyrészt ismert volt a rebbe utasitása a Hábád aktivistáknak, akik az ateista kibbucokban próbálták a jiddiskeitot terjeszteni: nem vitába szállni. Te modd a magadét és ne vitatkozz. Igy van esély hogy meghallgatnak. Ha vitatkozol – a partner füle bezárul és amikor beszélsz, ő már válaszát késziti elő. Másrészt nem volt semmi törvény vagy rendelet ami a fogorvosokat köteleste volna. Igy jóindulatukhoz kellett apellálni. Volt ahol betétet kellett hagyni hogz „használat után” visszaviszem a kartotékot...
51)Volt egy társunk, aki a szó szoros értelmében „ellopta” a kartotékot, amig a fogorvos telefonált valahová (talán a rendőrségre) hogy egyenruhás egyének zaklatják. Bajtársunk kirohant mint Zrinyi, be az autóba, aminek rendszámát a fogász nem tudta felirni.
52) Máchon Hát’kánim. Ott az akkurátus igazgató többhelyen letefonálta, valóban van-e Zách a hadseregben, és az nyomoz-e az elesett katonák ügyében. Az egyik bajtársunk aki elsőként járt a Szabványhivatalban, dühbe gurult és odamondta az igazgatónak, kérdezze már meg, volt-e egyáltalán háboru...
53) Egy héber idióma („cháchám bálájlá”) magyar megfelelője. Utáltam ha dicsérnek, a birálatot jobban elbirtam viselni, miven mindig „van valami”, mig a dicséretek...
54) „Ha Isten úgy akarja – seprünyél is lő”. Jelentése: a lehetetlen sem lehetetlen.
55) Igazság szerint Jóna héberül galambot jelent és lehet férfi név is. Egyik profétánkat – akit elnyelt a cethal, szintén Jónának (Jónás) hivták.
56) A lapban ahol dolgoztam és publikáltam, akkor már több mint nyolc éve.
57) „Látod, mondtam neked” (jiddis).
58) Fiatalember (jiddis).
59) Hiszen volt fogsor kartoték. Voltak hozzávetőleges, nem egyértelmüen bizonyitott, azonositások is – nőtlen katonák esetében. Itt a cél az volt hogy a szülőknek legyen egy sir ahol gyászolhatnak. Egy eset sem fordult elő, hogy egy holttányilvánitott katonáról kiderült, hogy...él.
60) Törzsörmester voltam és maradtam 54 éves koromban történt elbocsátásomig a tart, szolgálatból. Már elmondtam miért nem mentem tiszt kurzusra.
*) A szerző könyve 2002-ben jelent meg Budapesten
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése