”HOGY LEHET ISTENT MEGÖLNI?”
(Ilyen volt barátom, Ábrahám (Gyuri) Salamon, családja is. Papa, mama, és két fiu – bechóved pesti ortodox család. Apai nagybátyja Salamon Mihály, a magyar Cionista Szövetség utolso elnöke volt (4 ). 56-ig voltak Pesten és Ávrahám hat éves volt amikor kijöttek. Ki tudja mi lett volna belőlem – ha ott maradunk – meditál a barátom – gój iskolába kellett volna járni, biztos gimnáziumba is (5) és még talán egyetemre is mentem volna. Nagy gój lennék most – mondja és sóhajt egy mélyet. És belőlem mi lett volna ha nem jövök ki 49-ben? – tromfolom le – munkásőr, talán párttitkár, talán bolsi ujságiró a Szabad Népnél. Mindketten megborzongunk ezen lehetőségeknek még a gondolatára is. Ávráhám ma Habadnyik és kegyszerkereskedö, öt gyerekkel és számos unokával. Gyerekei Oroszországban, Ukrainában és Bulgáriában vannak küldetésben
Voltak akik még 56-ban is ott ragadtak. Vagy idős szüleiket nem akarták otthagyni, mint Frommer-Fényes-Dalmát barátom (6 ), vagy addig vacilláltak amig a vasfüggöny ujra lezárult, mint S. Jehuda , vidéki rabbi, akit elkaptak 56 decemberében az osztrák határon és le is csukták volna irgalmatlanul, ha Scheiber Sándor nem jár közbe érdekében. (7 ) Voltak rabbik akik kihasználták az 56-os nyitott határokat és kijöttek, részük Izraelbe és részük Amerikába. Azok akik Izraelbe jöttek, két részre oszlottak. Az ortodoxok itt is rabbik voltak, előbb-utóbb állást kaptak (8 ), mig a neológok mint középiskolai tanárok müködtek, már amelyikük nem ment csalódottan vissza).
A Kádár kormány elismerése
A forradalom leverése után, amikor a bosszuhadjárat elkezdődött, a Kádár rendszer „Fehér Könyv”eiben a forradalmat antiszemita zendülésnek próbálta beállitani. Ennek csak igen kevés valóság-alapja volt (9), végül is a kádárista propaganda oda konkludált hogy „ha az oroszok nem jönnek november negyedikén be – pogromok lettek volna”. Hiába cáfolták ezt a forradalom elmenekült szószólói – a zsidók féltek.
Hosszu ideig az Enszben a csatlós Kádár kormány tökéletes izolációban volt, senki nem ismerte el, nem álltak szóba vele és állandóan napirenden volt hogy az Ensz nemzetközi biztost küld Budapestre. Ebben a miliőben nagy feltünést keltett, hogy Izrael volt volt az első amely elismerte a Kádár kormányt és legitimálta az oroszok áltak diktált, elnyomó rendszert. Csak jóval később derült ki hogy ez egy politikai alku szerves része volt: a magyarok beleegyeztek hogy csöndben felujitják az alliját és egy megnemhatározott számu zsidót kiengednek. Izraelben az volt a nemhivatalos felfogás hogy az allija kedvéért még az ördöggel is szabad szövetkezni.
Ebben az időben az izraeli követség Pesten kiskapu volt Cion felé. A Gorkij Fasor előtt gyakran sétáltak fiatal párok és egy óvatlan pillanatban, amikor azt hitték hogy senki nem látja őket, besurrantak hogy egy izraeli magyarnyelvü ujságot vagy angol nyelvü pamflettet elolvassanak vagy akár zsebrevágjanak. Volt hogy a dolognak következménye volt, munkahelyen, egyetemen, ahol felelőségre vonták az „elvtársat” és volt hogy az éberség ellanyhult.
Akkoriban, amikor az allijja lassan-lassan folydogált – egy szép napon szinte megfagyott a levegő. Az alliját leállitották, az izraeli követség előtt megkétszerezték a nyilt és titkos őrséget – teremtett lélek se ki se be.
Mi történt?
Golda és a Schück rabbi-unoka
Izraelben a hivatalos szervek lenyelték a nyelvüket: semmi információ nem volt. Hogy mi történt, csak sokkal később tudtam meg, mégpedig egy volt magyar zsidó (10) külügyminiszter már nyugdijban megirt és megjelent könyvéből.
A könyv cime „Bem rakparti évek” (11 ) volt és azt Sik Endre, volt külügyminiszter irta. Ebben leirja többek között tel-avivi látogatását, amit még ellenőri (12 ) minőségében tett, amerikai kalandjait, majd találkozásait az Enszben Golda Méir izraei külügyminiszterrel.
(A találkozás – nem is egyszer – kapcsolatban volt az allija hirtelen leállitásával. Sik Endre szerint (13 ) az izraeliek úgy játszották ki a magyar törvényeket, hogy az allijára jogosult bevitt az izraeli követségre egy zárt boritékot, amiben arany, brilliás, stb értéktárgyai voltak. Ezeket a „törvény” értelmében tilos volt kivinni. Az izraeliek adtak egy papirt valami sorszámmal, amivel Tel-Avivban egy megadott irodában kaphatta az uj kézhez értéktárgyait. Ez igy mehetett volna a messiás eljöttéig ha egy nem túl okos, de annál hisztérikusabb magyar-zsidó hölgy Tel-Avivban a megadott hely helyett a ... magyar követségre ment és követelte értéktárgyait.
Fölösleges mondani, hogy nagy érdeklődéssel fogadták, leültették, kávéval kinálták és jegyőkönyvet vettek fel panaszáról. Utána jött a hivatalos tiltakozás, Pesten behivták az izraeli ügyvivőt (ha jól emlékszem J.R. Iron) és közölték vele hogy – allija pedig nincs.
Semmi magyarázkodás, tiltakozás nem használt.
Ekkor történt hogy az Ensz évi közgyűlésére érkező Golda Méir külügyminiszer (14 ) találkozást kedeményezett Sik Endrével, melynek eredményeként a két állam kiegyezett: Izrael fizet Magyarországnak – több részletben – három millió dollár „kártéritést” ( 15) és a magyarok felujitják az alliját, de nem úgy ahogy volt, hanem „kötelezettség nélkül”, vagyis minden kivándlrási kérelmet egyénileg birálnak el – ami gyakorlatilag addig is úgy volt. Sik néhány dicsérő szóval aposztrofálja Goldát, akinek véleményét Sikről nem ismerjük. A könyv jelen pillanatban nincs előttem, nem tudok belőle idézni. A moszkovita Sik másik könyvét, „Vihar a levelet...” Pesten megjelenése napján vonták be, szedték össze és zúzták be (16 ).
A továbbiakban a magyar-izraeli kapcsolat szilárd de hideg maradt. Ügyvivői szinten, a magyarok kiérdemesült, nyugdijas ávosokat küldtek tel-Avivba és az izraeli diplomaták Budapesten, szintén nem voltak élvonalbeliek – az egy Dávid Giládit kivéve. A kapcsolatokat – mint tudjuk - a hatnapos háboru után szakitotta meg a csatlós Kádár rendszer, a „nagy testvér” utasitására. A rendszer megszilárdult, a világ elismerte, idővel elnyerte a „legvidámabb barak” titulusát és már nem volt szüksége Izraelre.
A százezernyi (17) magyarországi zsidó, állandóan a fenyegetettség érzését keltette az elvtársakban: bármennyire is elnyomtak minden zsidó tevékenységet; akármennyire is üldözték a „cionistákat” - a zsidók szolidárisak voltak Izraellel, odaadóan füleltek a hivatalból zavart Kol Jiszráél maqyarnyelvű adásaira (18 ); ronggyá olvastak egy-egy becsempészett könyvet (19 ) és a nagyünnepeken – főleg Pesten – megtöltötték a zsinagógákat).
Cidákli és héber naptár
Ez volt a mikró. Makróban a helyzet siralmas volt. Az Egyházügyi Hivatal által felügyelt és quislingek által uralt Hitközség mindent megtett a zsidó élet elsorvasztására. Vidéken százával adták el a zsinagógákat (2o), fillérekért, a temetőket elhanyagolták, a zsidó nevelés az egyetlen középiskolában és a rabbiképzőben merült ki (21 ) no meg Piri néni ortodox ovodájában, aminek mindig volt 6-8 tizéven aluli növendéke.
A rabbiképző, a „ferencjóska” (22 ) önmaga karrikaturája volt. 4-5 tanitványa hét évig tanult ott, anélkül hogy a legelemibb zsidó tudnivalókat elsajátitotta volna. Ez annál kirivóbb volt, mert egyrészt még éltek és tanitottak ott a multból fennmaradt utolsó mohikánok, akik még tudtak valamit (23 ) és nem részesültek a rendszer kommunista agymosásában. Másrészt ott volt Scheiber Sándor, aki nagy tudós hirében állott – már ami a régi geniza kéziratokat illeti. Őt az oktatás nem érdekelte, tanitványait lehülyézte és semmibe vette ( ld interjumat vele a 2. fejezetben) a szemináriumiot ugródeszkának használta fel saját személyes érvényesülésére, akadémai professzura elérésre.
Mindazonáltal nem volt a rendszer kegyeltje, izraeli látogatását évtizedeken át megakadályozták (24) mert féltek hogy disszidálni fog. Ez az aggály abszolut alaptalan volt. Fő irodalmi munkássága, zsidó szempontból, a nullával volt egyenlő, fő müve (25) nem alkalmas a zsidóság megismerésére, tanitásainak elsajátitására. Halála után senki nem firtatta, hová tüntek a „megőrzésre” hazavitt ősnyomtatvány könyvek. Ma magyarzsidó „tudományos” körökben Sch.S. a szent tehén szerepét tölti be és minden objektiv értékelés szentségtörés számba megy.
Scheiber Sándor nagy érdeme: életének utolsó 15 évében (26), amikor a „puha diktatúra” még puhább lett – bevezette az un. Kiddusokat, amiket péntek esténként tartott a rabbiképzőben, a „nagyközönség” bevonásával. Ez eleinte 7o-8o éves nénikből állt, akik lelkesen hörpölték a felszolgált kakaót és ették a „majci”t (27), majd egyre több fiatal vett részt, akik ebben egyfajta zsidó kiállást láttak. A elhangzótt beszédek – először csak Scheiber majd itt-ott egy nyugati vendég, sőt izraeli (!) szájából - apolitikusak voltak és csak hitéleti dolgokat feszegettek, mint a heti szidra, az ünnepek, vagy Scheiber könyvei. Hogy ez a hatóságoknak mennyire nem tetszett – az kiderül a Hivatal titkos irataiból, amikből az elmult években közölt szemelvényeket a Szombat. A zsufolt helység hemzsegett a hivatásos és önkéntes besúgóktól. de Scheiber külföldön akkora reputációval rendelkezett, hogy nem merték kikezdeni. A Sip utca kapuját át nem lépte (28) és az ottani pártboncokat megvetette.
A Kiddusok sikere vette rá Scheibert arra hogy 1983-ban engedélyt kérjen a Hertz Biblia (29 ) reprint kiadására, miután ehhez nagyösszegü adományt szerzett egy angliai magyarszármazásu zsidó családtól. A mindössze 1ooo példányban kinyomott Chumást a zsidók nagy lelkesedéssel fogadták, pillanatok alatt elfogyott, ami arra mutatott hogy „van igény” (3o) ilyen természetü könyvekre. Gyakorlatilag ez volt az első pozitiv értelemben vett zsidó könyv ami 48’ óta megjelent a kommunista Magyarországon, kivéve az 5oo példányban nyomtatott Zsidó Naptárt (31).
Érdekes módon a rendszer nemcsak a vallást nyomta el és a cionizmust üldözte, hanem a Holocaust emlékét is igyekezett elhomályositani, lehet hogy büntudatból („kisnyilasok = nagy kommunisták”) és lehet hogy szovjet mintára és utasitásra. Ennek mélyreható okait elemezni, nem az én feladatom itt.)
Már 56’ után is müködött a már emlitett Netiv magyarországi tevékenysége, ami a hatnapos háboru után ugrásszerüen megnőtt. Az „igény” megnövekedett, a beépitett besúgók jelentették hogy a zsidók, sőt egyes rabbik is, azonosulnak, szolidárisak Izraellel. A szekulárisan nevelt, eredetileg is neolog származásu fiatalokat nem vonzották a zsinagóga avitt falai és a rabbik avitt, vonalas beszéde. Izraellel való azonosulásban ki lehetett élni az ébredező zsidó identitást, anélkül hogy valakit, Isten őrizz, vallásossággal lehetett volna vádolni. Ez a folyamat egyébként a mai napig is tart, kisebb-nagyobb változásokkal.
A Netiv, rengeteg név és cim birtokában, küldött póstán hébernyelvü, müvészi naptárakat, itt-ott egy-egy cidáklit (32), könyvjelzőt a Siratófallal, ujévi üdvözlő kártyát Ráchel Sirjával vagy a Machpéla barlanggal, később brósurákat, könyveket – imakönyveket - is. Ezeket rendszerint a tel-avivi Szináj (33) cégnél szerezte be Eliezer Bár-Jehuda, a Netiv magyar referense. Később küldtek, immár Hitközségekhez, Tálitot, tefillint és mezuzákat is – ezeket a Joint finanszirozta (34) - de nagyrészük nem jutott el rendeltetési helyére, hanem a kommunista korifeusok raktáraiban maradt .
Egy cim, egy levél... egy bélyeg
Ugyanezt a módszert alkalmazta, sikeresen, a Netiv a többi kommunista államban is, beleértve a Syovjetuniót – és kivéve Romániát . Néha elveszett egy-egy küldemény vagy visszajött, azzal a pecséttel hogy a genfi konvenció alapján (35 ) nem kézbesithető, de a legtöbb küldemény elért a cimzetthez.
Ezek magánlevélnek voltak álcázva, amelyben Grün Dezső küldi Annuska nénjének szeretettel a héber betükkel himzett asztalkendőt, vagy Jenő bácsinak a kért Mááne Lósnt (36). A cimeket az izraeli zsidók adták a Netivnek – magam is soktucat nevet és cimet adtam – és igy hatalmas kartotékrendszer épült ki. Volt aki a nemlétező (vagy indifferens) család nevében levelezett a hódmezővásárhelyi hitsorsossal, aki – első gyanuja után – jóleső érzéssel nyugtázta hogy nincs egyedül .
A Netivvel való együttmüködés mellett felébredt bennem, 67’ után, a tettvágy valamit tenni a Magyarországon rekedt zsidók érdekében. Utazni nem lehetett – gyakran még közeli rokonokat sem engedtek be beteg szülő meglátogatására. Eszembe jutott réggi hobbym – a bélyeggyüjtés.
Bélyeget mindig gyüjtöttem, hangsullyal az izraeli bélyegekre és a Judaicára. Most szereztem néhány példányt a Magyar Bélyeggyüjtő folyóiratból, feladattam ott egy álneves de p.o.b.s hirdetést, hogy izraeli fiatal lány szivesen cserél bélyeget, levelezik, stb. Ezzel egyidejüleg magam is küldtem héhány hasonló levelet az ott megadott cimekre. A hatás méreteiben váratlan volt. Sok tucatnyi levelet kaptam, bennük lelkes levelek, bélyegek, ajánlatok ismerkedésre, stb.
( Először is kiszürtem azokat a leveleket, amelyek irói biztos nem voltak zsidók. Ez nem volt könnyü feladat (37). A többieknek küldtem izraeli bélyegeket, bőséges magyarázatokkal (mint például a 12 törzs, Jákov ősapánk fiai, izraeli ősi tájak, az izraeli városok cimerei. A válaszokból sok minden kiderült. Az is hogy nevem és cimem elkezdett vándorolni a kommunista országok filatéliai szaklapjaiban és egyre másra kaptam leveleket Romániából. Csehszlovákiábol de még a Szovjetunióból is A délszibéria Pavlodárból kaptam egy ajánlott levelet, melynek irója németül ajánlotta fel a bélyegcserét. Küldtem neki egy csomó bélyeget, persze izraelit, bár egyáltalán nem voltam érdekelve az ötágu csillagos és meglehetősen ronda szovjet bélyegekben.
Biztos voltam benne hogy ez a pavlodári hitsorsos, de hogyan lehet ebben biztos lenni? Egy hónappal Peszách előtt megkérdeztem, küldjek-e neki egy peszachi haggadát. Erre az volt az udvarias válasz, hogy köszöni de „Hebreisch habe ich son láng fergessen” (38). Tehát – zsidó. Küldtem neki egy oroszforditásu haggadát, a Netivnek volt bőven, majd kért, küldenék még egyet mivel egy jó barátja is nagyon szeretne egyet. Naná hogy küldtem azonnal, majd nevét és cimét átadtam Bár-Jehudának. Azontul ők küldtek neki mindenféle orosznyelvü zsidó olvasnivalót – az én nevemben.)
Valamikor a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanas évek elején a magyar pósta kiadott egy Judaica sorozatot, melyeken régi zsidó kegytárgyak, Tóra-diszek, vértek, takarók, rimonim, stb voltak láthatók. A propaganda fogásnak szánt bélyeget csak rövid ideig lehetett Magyarországon kapni, mig Izraelbe kilószámra küldtek belőle. Nekem maga Bárónő hozott és olyan negédes volt, hogy gyomorrontást lehetett kapni tőle. Ekkor még azt hitte , hogy megvehető vagyok. Később kiderült hogy nem.
(Apropó bélyegek. 45’ végén jelent meg Pesten a szakszervezet sorozat. Nagy hirverés előzte meg, azt mondták keveset csinálnak belőle és sokat fog érni. A házmesterPistával mentünk oda, valami főpóstához, ami a Régipósta utcában volt.. Fél éjjelt álltunk sorba és a végén mindenki csak egy sorozatot kapott. Rengeteg pimasz, antiszemita megjegyzést hallottunk, pedig sem én sem a Pista nem néztünk ki zsidóknak. A Pista mamája utálta a zsidókat, mert szerinte ők az oka hogy a férje eltünt a háboruban.
Két gój barátom volt akkoriban, gettó előtt és gettó után. A házmester Pista, akinek az anyját öt ukrán „felszabaditó” megerőszakolta Pest bevétele során és a Bilicki Laci, aki a nagymamáék mellett lakott Kőbányán. A Pistával nagyon jóba voltam, megtanitottam őt a héber ábécé néhány betüjére és állandóan sakkoztunk. Jóeszü fiu volt, állitólag az apja nem volt apja és amikor a sorban a zsidózást hallottuk - Pista szégyellte magát helyettem. Többször beszéltünk arról ami az elmult években történt és Pista azt mondta hogy megérti hogy nekem ez felszabadulás, de ő marad amellett hogy 1945 a „fordulat éve” volt. Kérte értsem meg: neki, akinek az anyját - - - és itt kimondta magyarul mit csináltak vele és az apja eltünt – neki ez nem lehet felszabadulás. Próbáltam megérteni és ekkor fogtam fel előszőr, hogy lehetséges ugyanazt a dolgot, más szemszögből nézve , homlokegyenest másképpen megitélni.
„Tipikus zsidó tulajdonság”
A Bilicki Laci a boldog gyerekkor kategóriájába tartozik. Talán kilenc éves lehettem, de lehet hogy csak nyolc. Nyaranta kimentem Köbányára ahol a füszerüzletben tébláboltam és szerettem „segiteni”. Néha a Laciéknál játszottunk, aki a harmadik házban lakott. A legjobban szerettem a Monopolt, amiben nagyon jó voltam és a Laci mamája egyszer azt mondta, - amikor azt hitte hogy nem hallom – hogy „ez a kombinativ képesség, tipikus zsidó tulajdonság” és a Szemők néni, aki a nagymamáék házában volt házmester, de Bilickiéknél cselédkezett, igazat adott neki a maga módján, mondván hogy „ez a Zoli gyerek nagyon okos ám”.
A Laci iskolájában sok mindent tanultak, amit nálunk nem, persze az általános tantárgyakban, mivel nálunk meg sok zsidó dolgot tanultak, amiről neki fogalma nem volt. Fogalmazni én tudtam jobban, de technikai dolgokban ő magasan felettem járt.
(Amikor fent náluk játszottunk, a Bilicki mama tudta hogy engem egy csapnál lemosott almán kivül semmivel nem lehet kinálni. Egyszer próbára tett: szalámis szendvicset kinált, mondván hogy „tudom hogy a sonkát nem eszed meg, de ezt a szalámit a Krausz néninél vettem”. Nem volt kellemes, de el kellett mondani, hogy nem minden ami a füszerüzletben van – kóser és nekem a nagymamánál sem szabad enni, egy almán kivül semmit. Hát vannak kóser és nem-kóser zsidók? – csapta össze kezeit Boriska néni, akinek a férje, a Laci papája, hadmérnök volt, a fronton,később eltünt, majd évekkel később hazajött a hadigfogságból. Ismét csak be kellett látnom, hogy mások másképp reagálják le e a történteket: ami nekünk Holocaust volt, Soá, vészkorszak, korszakakot meghatározó, sok évre kiható szerencsétlenség, az nekik egy elvesztett háboru, annak minden kellemetlenségével és következményeinek ódiumával. „Hát van fájdalom, mint az enyém” – kérdeztük 45’ után Jeremiással ( 39) és fel voltunk háborodva hogy náluk ez a „fordulat éve”. Náluk ez nem volt felszabadulás, hanem egy szerencsétlen, szövetségeseit mindig rosszul választó. állandóan háborut veszitő ország csöbörből vödörbe esése.
Emlékszem, annakidején, mielőtt elhagytam Magyarországot, tehát 49’ előtt, olvastam egy Németh László könyvet ( Iszony?) amelyben leirja hogyan élt egy magyar vidéki város 44-ben, milyen problémáik, konfliktusaik voltak hőseinek, akkor amikor a vidéki zsidókat deportálták. Engem a fatális közöny megdöbbentett és tehetetlen dühöt váltott ki bennem, de aztán próbáltam megérteni, hogy „ők” úgy viszonyultak ehhez – a zsidó sorshoz
-, mint mi az örmények tragédiájához.Közöttük éltünk mint idegenek és azok is maradtunk.
A Bilicki Lacival a boldog gyerekkorban nem politizáltunk. Ismertük és elismertük mindegyikünk másságát és ez nem zavart bennünket. Egyszer, amikor egy náluk vendégeskedő vidéki, hasonló koru rokonkislány a játék hevében a fejemhez vágta, hogy „Ti öltétek meg az Istent” – megnémultam és egy szó nem jött ki a számon. Laci volt az aki feltalálta magát és kérdezte meg a szőke copfos Marikát: „hogy lehet Istent megőlni”?, az meg azzal védekezett hogy a papjuk prédikálta ezt vasárnap és „benne van a katekizmusban is”. Nem tudtam mi az és megkérdeztem Lacit, de az dühösen legyintett és azt mondta, marhaság, gyere le blahizni. Marika otthon maradt mert a dühös Laci szerint ez „nem hülye lányoknak való”.
Másfél kiló homok az úttesten
A „blahizás” (4o ) abból állt, hogy én hoztam a nagymama üzletéból néhány zacskót, egy vagy két kilósat, amiben cukrot, lisztet miegyebet mért az Ilonka néni. Ezeket megtöltöttük homokkal, szakszerüen becsomagoltuk ahogy a szatócs üzletben láttam és egyikünk kiszaladt az uttestre, letette a zacskót majd elbujtunk és lestük a hatást.
Jött egy magánautó – akkoriban még nem volt annyi pesten mint ma – csikorogva fékezett, a soffőr kiszállt óvatosan felemelte a zacskót és el. Vagy egy száguldó motorbicikli, aki elment mellette, majd 1oo méterről visszajött, kinyitotta a zacskót, majd nagyokat káromkodva elhajitotta. Ezért kellett több üres zacskót hozni.
Egy másik blahi abból állt, hogy valamelyikünk rászánt egy agyonhasznált, kopott erszényt. Tele tömtük gondosan összevágott ujságpapirszeletekkel, majd a degesz bukszát kitettük az úttestre, miután rákötöttük egy vékony, szinte láthatatlan cérnát, vagy spárgát. Itt az volt a pláne, hogy amikor az autós megállt, hogy kiszálljon és felvegye a meciet (41 ), azt a cérnával megrántottuk, hogy eltünt onnan ahol egy pillanattal azelőtt volt. Az álmélkodó úrvezető azt hitte hogy délibábot látott: volt erszény, nincs erszény.
Egyszer peszách előtt a Laci mamája megkért hozzak néhány szál laskát – igy hivta a maceszt – mivel állitólag az jó a tejeskávéba, Amikor vittem – már az ünnep után – az ott
lábatlankodó Szemők néni megkérdezte, igaz-e hogy a zsidók keresztény vért kevernek a pászkába „és attól az olyan finom”. Ezt akkor hallottam előszőr és tanácstalanul néztem körül, honnan jön a segitség. Sehonnan nem jött.
Ekkor eszembe jutott valami. Megkérdeztem a Bilicki nénit, emlékszik-e hogy egyszer volt nálunk. Hogyne emlékeznék – mondta a Laci mamája örömmel, hogy elterelheti a figyelmet a Szemőkné otromba kérdéséről – ti Monopolt játszottatok és engem anyukád megtanitott egy finom süti receptjére.
És tetszik emlékezni hogy mit csinált anyu a tojásokkal? Az életemet tettem volna rá, hogy nem fog emlékezni, de Bilicki Lászlóné, a magyar uriasszony (evangélikus), emlékezett: Anyukád a hozzávaló hat tojást feltörte, majd egyenként egy pohárba tette, amikor elválasztja a fehérjét a sárgájától és körültekintően megvizsgálta a feltört tojásokat, minden oldalukról. Amikor csodálkoztam és kérdeztem: Irénke, miért csinálja ezt – azt mondta, hogy nekünk, mármint a zsidóknak, nem szabad vért ennünk, még ha az csak egy vércsőpp is a tojásban. Valóban volt is egy tojás, talán az ötödik, amiben anyukád egy vércseppet talált és azt azonnal kidobta.
Amikor idáig ért az elbeszélésben, a Laci mamája hirtelen megértette az összefüggést, felemelte a hangját és szokatlan eréllyel támadt Szemőknére: Maga meg Maris, hogy beszélhet ekkora szamárságot?! A vércseppes tojást eldobják és akkor keresztény vért kevernek a pászkába? Kitől hallotta ezt az őrültséget?
A paptól, vasárnap a templomban, válaszolta a katólikus Szemőkné.)
Az eszmélés, illetve felnövés folyamatát nagyban befolyásolták az effajta kiszólások. Ha ovodás koromban azt mondták a melámed Mojse Ungárnak hogy menjen Palesztinába; ha tiz éves koromban azt hallottam hogy a templomban, a szószékról, a pap a zsidókat istengyilkosoknak titulálja, akik keresztények vérével „izesitik”a maceszt; ha 12 éves koromban azt hallom a Pista mamájától, hogy „a rohadt zsidók miatt vitték el az Antit”, vagyis a férjét – akkor sok illuzzióm nem lehetett a zsidó-gój viszonyról. Való igaz hogy semmit nem értettem és nem volt kit kérdezni. Ha a sajtó – amit szorgalmasan olvastam –egy füst alatt szidalmazta az amerikai zsidó plutokratákat, akik robbanó töltötollakat és babákat dobálnak le bombázóikról, hogy keresztény magyar gyerekeket gyilkoljanak halomra és Kun-Kohn Béla zsidó kommunistáit – akkor én nem voltam képes felfogni az ebben rejlő logikát. Nincs semmi logika, mondta Mordche, a bócher, aki apát és Ármin bácsit tanitotta egy kis jiddiskeitra – nincs logika, a gójók gyülölik a zsidókat. „Háluche hi, böjodiá, észov szajne löjákajv” (42 ) idézte valahonnan. De mit örül ennyire ennek? – kérdeztem a tudásától megrészegült, triumfáló öregfiut – mi ebben a jó? Apa leintett, ne legyek szemtelen. Nagyon tisztelte Mordchet.
Tankok a Rákoczy úton
A felnöttek, egy ellesett beszélgetés során, azt mondták hogy nincs mit remélni, mivel az egyházak vezetői is megszavazták a zsidó törvényeket. Ha csak nem a Horthy, az őfőméltóságu, aki megvéd bennünket, idézte Ármin bácsi Stern Samut, a neológok elnökét, titkos udvari tanácsost, aki állitólag a kormányzó kártyapartnere volt. Persze csak állitólag, mert valóban a Budai Goldberger Leó volt az, a nagy gyáros, aki deportálásban halt meg. Horthy nem tudta megvédeni, később már saját magát sem.
Ki volt az a Jézus, akit mi megöltünk – kérdeztem váratlanul, de szokatlan eréllyel intettek le. Senkit nem öltünk meg – mondta Manó bácsi. A gyilkosság nem a mi specialitásunk, tette hozzá a praktikus Lajos, aki a helyzet komolyságára való tekintettel, ezuttal nem kérdezte meg, szeretem-e Esztit. Jaszele Pandrikról beszélsz? – kérdezte a Nándi, aki tudott valamit, de azonnal elhallgattaták? Nicht for dem kind – mondták és ez én voltam.
Pista hosszu unszolásra elárulta, hogy mit tanult az iskolában a hittanon: Jézus volt a Megváltó, akit a zsidók keresztre feszitettek és állitólag azt kiabálták, hogy ezért vállalják a felelősséget leszármazottaikra nézve is.
Konzultáltam Jancsival, náluk volt otthon egy Zsidó lexikon. Kiderült hogy Jézus maga is zsidó volt, egy derék nazareti ács fia, akit a rómaiak feszitettek keresztre mivel lázadónak tartották. Amikor itt tartottunk, bejöttek a németek.
(Ez is úgy jött mint mindig minden: mint derült égből a mennykőcsapás. Ma már, hogy egy könyvtárnyi könyvet elolvastam a témáról, tudom hogy mi történt Klessheimben (43) és ki tiltotta le a magyar hadsereg ellenállását – érthető hogy 1944 március 19-én érett be a vetés és Horthy Magyarországa mint egy túlérett, zaftos őszibarack, hullott a megvert, menekülő nácik ölébe.
Akkor semmit nem tudtunk. Azt sem hogy ez csak ránk nézve lesz tragikus; a magyarok majd megrázzák magukat mint a vizes kutya és a „fordulat évének” nevezik előbb a német majd az orosz megszállást.
Az iskolában voltunk, a Tajrász második osztályában. Vasárnap délelőtt volt¸a Hámáfkid egyik unalmas szugjéjét (44) ismételtük, amikor Bödön jött be az osztályba, valamit súgott Óbinak, majd az ő vésztjósló hangján felénk fordulva mondta. „Most mindenki csöndben hazamegy. Nem beszélget, nem fecseg, nem időzik feleslegesen, hanem egyenesen hazamegy. Értem!?” )
Zöld fogalmunk nem volt mit jelent ez. Nincs iskola? – kérdezte Pindi és már a délutáni futballmeccsre gondolt. Én, az állandó tréfamester, elsütöttem hogy „iskola van, csak tanitás nincs”, de senki nem nevetett A Farkovits beteg volt, eleve nem akart bejönni és most örült hogy mehet. A Heisz Sanyi, a „Zimu”, aki közel lakott és akinél szoktam a légók során időzni, felajánlotta, jöjjek vele, játszunk egy jót és később majd hazakisér. Én azonban ösztönösen haza akartam menni, nem tudom miért. Együtt mentünk a Pindivel, mint rendesen, de a Rákoczy út és Kőrut sarkán tankokat láttunk. Gondoltuk, emiatt nem jár a villamos, miután egy ideig hiába vártunk, sem a 28-as, sem a 39-es nem jött.
Mondtam Pindinek, sebaj, menjünk gyalog, de ejtsük útba a Conti utcát, milyen a kinálat (45). Ezt egyébként is nem egyszer megtettük. Ez kis kerülővel és nagy izgalommal járt, mivel az unatkozó lányok gyakran beinvitáltak bennünket, mire mi vörös füllel elszaladtunk.
Most a Népszava előtt, ami a Szocdem párt székháza volt egyben, teherautó állott és fegyveres katonák cipelnek ki ládákat és dobják fel a kocsira. Te ez nem magyar egyenruha – mutat Pindi az egyik katonára, akivel az egyik bárcás már megpróbálta felvenni a kapcsolatot . Játszunk egyszeregyet – mondom Pindinek – ha ez nem magyar katona akkor mi? Tatár, román, szerb, olasz, spanyol...?
„Kölcsönös megegyezés alapján...”
Az utat hazáig futólépésben tettük meg. Megeskettem Pindit hogy nem megy meccsre és ő megigérte. Nálunk otthon nem tudtak semmiről, de később jött a Weiner Irén és elmondta, hogy a férje egyik szaktársa jött és megsúgta hogy a németek megszállták Magyarországot. Vártam, vártam, hogy a Klein néni, aki éppen akkor nálunk szomszédolt (a Samu a kávéházban volt), megkérdezze, hogy ez jó-e a zsidóknek, de nem szólt egy árva szót sem. Apa kérte meg, teljesen rendhagyóan, hogy menjen haza és nyissa ki a rádiót, de ott csak blőd magyar katonazene volt.
Később átmentem Pindiékhez a Magdolna utcába. Ők többet tudtak mint mi, ez látható volt a kisirt szemeken. Pindi kikisért, menj haza, mondta, itt most siralomház van. Mi történt? Itt volt Hájcsú (46 ), közölte hogy ő most illegalitásba vonul – mi az, kérdeztem, de Pindinek fogalma nem volt – és a család is igyekezzen eltünni, mert most rossz idők következnek. Ezt mondta neki a „felső kapcsolata”.
Apja, a Glück bácsi, a fejét rázta, ami nála a felsőfoku rosszalás csalhatatlan jele volt. Bolond ez a lány – mondta – megbolonditották őt a barátai – hát eddig talán jó volt. Mi az hogy rossz lesz? És hová tünjünk el? Glück Borach eltünt. A becsületes megtaláló legyen szives...
Jegyzetek
1) 1984-ben, lsd a második fejezetben.
2) 1949 – 1957.
3) A Szabad Európa, Amerika hangja stb felelőtlen uszitásával.
4) Mint a Mizrachi párt elnöke, amely akkoriban a legnagyobb frakció volt a cionista szövetségen belül. Maga a Szövetség 1949-ben „oszlatta fel magát”, miután több vezetőjét kiüldözték vagy letartóztatták. Salamon Izraelben pártot alapitott, Népünk cimmel hetilapot adott ki és jelöltette magát az egyik Kneszet választásokon, ahol megbukott. Utána, élete végéig, korrektor és publicista volt az Uj kKeletben.
5) Akkoriban az egyetlen zsidó iskola az Anna Frank gimnázium volt. Egy időben mind a négy osztályában, összesen 14 diák tanult. Igazgatója, Dr Máté Miklós főrabbi javasolta megszüntetését, de az Egyházügyi Hivatal ezt nem engedélyezte.
6) Izraelben Dán Dalmát néven ismert neves humorista, a Bár-Ilán egyetem könyvtárosa. Allijája után több mint egy évig általam forditott humoreszkjei a Máárivban jelentek meg. Azóta az U.K. munkatársa.
7) Amit elért, hogy egy kis vidéki városba száműzték, ott volt rabbi, majdnem 3o évig és csak a 8o-as évek közepén eszközölte ki Scheiber hogy feljöhetett Pestre.
8) Egy idöben Askelonnak, Ázornak és Givát Smuelnek volt magyarszármazásu főrabbija.
9) Itt –ott voltak antiszemita felhangok, feliratok („Icik, nem viszünk Ausvitzig”) és a felkoncolt Ávós tisztek között aránytalanul sok zsidó volt. Ezeket azonban mint az elnyomó hatalom eszközeit sodorta el a népharag, és nem mint zsidókat.
10) A neves Schück rabbi család sarja. Bátyja, Sik Sándor, kikeresztelkedett és katólikus pap lett. Endre pedig – kommunista.
11) A magyar külügyminisztérium azelőtt is és most is a Bem rakparton székel.
12) Miután Amerikában átvette, a kommunista hatalomátvétel után, a lemondott Szegedy-Maszák Aladár nagykövet posztját, később Sik a külügyben mint főellenőr tevékenykedett, akinek feladata volt a magyar külképviseletek müködésének ellenőrzése.
13) Az emlitett könyvében.
14) Izraeli első követe Moszkvában, később munkaügyi miniszter Ben-Gurion kormányában, majd külügyminiszter és miniszterelnők.
15) Kvázi a „kicsempészett” javak ellenében, amelyek a kivándorlók tulajdonát képezték.
16) Mivel benne részletesen és nyiltan leirta a sztalinista terror magyar vonatkozásait.
17) Akkoriban a Sip utca, az ÁEH szájából 6o ezerre taksálta az ottani zsidókat. Ma ennek legalább a duplája él Magyarországon. Ezt Szeged látszik ékesen bizonyitani: évtizedeken át kb 3oo zsidóról tudtak Szegeden. Ebben benne volt mindenki; a fél és negyedzsidók és az árja-párják is. Azután jött az első kártérités: lehet űrlapokat kapni és kitölteni, van remény, de bizonyitani kell, papirokkal, karra tetovált Ausvitz számmal. Több mint 12oo blankettát töltöttek ki...
18) Amit akkoriban Dr Marton Lajos szerkesztett és összehasonlithatatlanul szinvonalasabb volt mint a mai.
19) Mint az Exodus valamint Dán Ofry és Abádi Ervin könyvei a hatnapos, illetve a Jom Kippuri háboruról.
20) Nagyrészüket profán célokra használták és használják a mai napig. Tiltakozás csak akkor hangzik el ha a Miép bérli ki a volt zsinagógát, hogy naggyűlést tartson. Romániában Rosen főrabbi, ezt megakadályozandó, tövig lebontatta a használaton kivüli vidéki templomokat, majd jópénzért eladta az épitőanyagot és a telket, ami a Communitáte tulajdona volt. Nem is szerették Rosent a Sip utcában.
21) Ahol 56 után soha nem volt 5-6 tanitványnál több, majd a 7o-es évektől az orosz KGB által küldött „rabbijelöltek”.
22) A szeminárium alapitása óta Ferenc József császár és király nevét viselte, miután az 1848-as szabadságharc után a zsidókra kivetett horribilis összegű hadisarcot elengedte, hogy abból egy rabbiképzőt épitsenek.
23) Egyesek vallásos családokból származtak és fiatal korukban jesivákban is tanultak.
24) Csak rövid idővel halála előtt engedték egyszer ki.
25) Folklór és Tárgytörténet (3 kötetben).
26) Kb. 197o-től 1986-ban bekövetkezett haláláig.
27) Héber (népies) a „Hámoci lechem min háárec” (Aki kenyeret teremt a földböl) áldás egyszavas röviditése. „Mách a majci” (jiddis) mond el az áldást a kenyérre.
28) Ott mindenkit besúgónak tartott, nemcsak a főtitkárasszonyt, hanem férjét is.
29) J.Z. Hertz, a magyarszámazásu brit birodalmi főrabbi monumentális müve: Mózes öt könyve a Haftarákkal angolra forditva és átfogó magyarázatokkal ellátva. A 3o-as évek végén nemcsak engedélyt adott a magyar forditásra és kiadásra, de azt finanszirozta is. A mü utolsó kötete 1941-ben jelent meg és rövidesen elfogyott. A Scheiber féle reprint után, a pesti Chabad-Lubavits adott ki további , illusztrált, reprint kiadást (1995-ben), 5ooo példányban, Naftali Kraus bevezető tanulmányával.
30) A z ÁEH kedvenc szavajárása volt, hogy a vallási „igényeket” ki kell elégiteni. A Sipt utca engedelmesem szajkózta ezt. Arról hogy ne legyen igény, maga az ÁEH és a kapcsolt erőszakszervek gondoskodtak.
31) Az Évkönyv, amit Scheiber évente kiadott, avitt megemlékező irásokat között, amikhez a gyanu árnyéka sem férkőzhetett. Az egyik ami megmaradt az emlékezetemben: Hogyan lettem Balu lajos menyasszonya? Irta: Blau Lajosné...
32) Zsidó ruhadarab amin a négy szemlélőszál (Cicit) található. Eredete jiddis: cidekl, vagyis ami befed valamit.
33) A hires volt pesti Schlésinger Jos. És tsa unokái. A megörzött matricákból bármikor kinyomtattak imakönyveket, hagadákat, stb. Legtöbbjük magyar nyelvezete teljesen elévült.
34) Az utóbbi években a Joint nem foglalkozik zsidó kegyszerek finanszirozásával és behozatalával és igy ezekben krónikus hiány mutatkozik.
35) Ami tiltja az „ellenséges propaganda” póstai terjesztését. Nem fért kérdés ahhoz, hogy egy zsidó imakönyv vagy Mózes öt könyve ellenséges propagandának számit.
36) Mááne láson (héber ) temetőben használatos imák füzérét tartalmazó könyvecske (szószerint ékesszólás).
37) Egyszer amikor Bátjával voltam Pesten, termoszt akartunk venni. Küldtek ide-oda, majd az Amfórában találtunk. Ott egy fiatal elárusitónő, amikor megtudta hogy Izraelből vagyunk – majd elájult. „Jaj hogy szeretnék én oda a kislányommal, még az életben eljutni. Hány éves a kislány- kérdezem – és már nyúlok a zsebembe ami mindig televolt izraeli emléktárgyakkal, de egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdeztem, miért akarnának olyan nagyon Izraelbe jönni? Micsoda kérdés, uram? – mondta a lelkes hölgy, hiszen ott született Jézus urunk, ott élt szüz Mária és az... Az apostolokat már nem vártuk be.
38) Héberül már rég elfelejtettem (német).
39) Siralmak, 1,12.
40) Gyanitom hogy a balhé szóból kreáltuk a kifejezést.
41) Talált tárgy (héber).
42) „Halacha ez. Tudott dolog hogy Ézsau gyülőli Jákobot” Askenáz kiejtésü héber. Midrás Szifré Böháálotcha, 9, 19 alapján
43) A kastély ahol Hitler Horthyt vendégül látta, illetve foglyul ejtette.
44) Talmudi tétel (héber).
45) A Conti-Vig-Bérkocsis utcák a két háboru között a népies, olcsó prostitució munkahelyei voltak.
46) Chájá beceneve, Pindi idősebb, kommunista nővére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése