A TALMUD B0LCSEI

NACHUM IS GÁMZU - AKI MEGRENDELTE a SZENVEDÉST   Náchum, a második tanaita nemzedék tagja, Ákivá egyik mestere volt. Nevének eredetére két változat is van. Az egyik szerint Gámzu település szülötte lett volna: ez a falu Jehudá törzsének birtokában volt a filiszteus határon. A másik magyarázat szerint onnan ered a neve, hogy mindenre, ami történt vele, azt mondta: Gám zu L'tová, vagyis "Ez is jóra fordul. . ." Ez az optimizmus jellemezte egész életében, és a Talmud elbeszélése szerint rengeteg csoda történt vele. Ákivá huszonkét esztendőn át tanult Náchumnál: elsajátította többek között azt a különleges szöveganalitikai módszert is, amellyel Náchum a Szentírást értelmezte. Ez abból indul ki, hogy a Tórában nincs egyetlen fölösleges szó vagy betű sem: mindegyiknek van - nyílt vagy rejtett értelme. Náchum a laikus számára fölöslegesnek tűnő szavak - például az et elöljárószó - elemzéséből messzemenő halachikus következtetéseket tudott levonni. Ákivá egyik tanítványa, Nechemjá szintén ennek a módszernek a követője volt, ezért aztán vannak, akik összetévesztik Náchumot Nechemjával (Ocár Jiszráél). Ákivá, Náchum tanítványa, szintén használta mestere szavajárását. Az ő arameus nyelvű mottója azonban egy kissé másként hangzott: "Minden, amit Isten tesz, az [végül] jó lesz. . ." (Bráchot 68.) Vannak, akik egy árnyalatnyi különbséget vélnek fölfedezni a két szólás között. Ákivá, aki egy nemzedékkel később, a római terror idejében élt, azt sugalmazza, hogy ha fájó ütlegeket kapunk is, ha a jelen pillanatban nagyon rossz is, a végén minden jóra fordul. Náchum, aki egy optimistább nemzedék fia, azt érzékelteti, hogy maga a csapás sem fájdalmas: Gám zu l'tová, vagyis ez, az ütés, maga is jó, ebből is csak jó származik. * * * A legérdekesebb történet, amely Náchum nevéhez fűződik, római kiküldetését beszéli el. A zsidók egyszer ajándékot akartak küldeni a római császárnak. Hosszas tanakodás után a bölcsek úgy határoztak, hogy Náchum legyen a küldöttség feje, mert vele csodák szoktak történni. Teliraktak egy díszes ládikát drágakövekkel, és a delegáció Náchum vezetésével Rómába indult. Útközben megszálltak egy fogadóban, és a fogadós kérdésére elmondták, hogy ajándékot visznek a császárnak. A gazfickó az éj leple alatt kiürítette a ládikát, és megtöltötte homokkal. Rómába érkezve átadták az ajándékot, de amikor a császár kinyitotta a kincsesládát, iszonyú haragra gerjedt, hogy a zsidók gúnyt űznek belőle. Az egész küldöttség élete veszélyben forgott, de a mester szokása szerint csak annyit mondott: "Ez is jóra válik!" - mondta. A kritikus helyzetben egy császári tanácsadó egyszer csak azt kérdezte, nem lehet-e, hogy a ládikában "Ábrahám pora" van, amely az ellenségre szórva karddá változik, hiszen valószínűtlen, hogy az okos zsidók ilyen durva tréfát engedjenek meg maguknak a császárral szemben. .. [A Midrás szerint Ábrahám a négy király elleni hadviselés során használta ezt a "csodafegyvert" a nagy túlerővel szemben: egy különleges port, amely karddá változott. (Brésit Rábá 43,4.)] Kipróbálták a port, és kiderült, hogy valóban csodálatos tulajdonsággal bír. Volt egy távoli vidék, amelyet a római légiók addig nem voltak képesek elfoglalni. Bevetették a csodaport, és elfoglalták. . . Bevitték Náchumot a császári kincstárba, és azt mondták, bármit elvihet onnan. Megtöltötte a ládikát arannyal és drágakővel. Visszafelé újra abban a fogadóban szálltak meg. A fogadós megkérdezte őket, hogy mit vittek a császárnak, amiért ekkora ajándékban részesültek. "Amit innen vittünk, azt adtuk a császárnak" - válaszolták. A tolvaj porig rombolta házát, teletőltött egy nagy ládát porral, és elvitte Rómába, ahol persze megfelelő fogadtatásban volt része - vagyis kivégezték. .. A Talmud hozzáteszi, hogy a római patrícius, aki Náchum érdekében beavatkozott, Élijáhu próféta volt. . . (Babilóniai Talmud, Táánit 21.) * * * Ez a történet Náchum csodatévői képességéről szólt. A következőből pedig megismerhetjük a forrást, amelyből ez a képesség fakadt. A szent életű bölcs a saját cselekedeteit mérte a legszigorúbb mércével. A Talmud elbeszélése szerint élete utolsó szakaszában ágyhoz kötött rokkant volt. Megvakult, mindkét keze és lába le volt vágva. Düledező, rozoga házában az ágyát vízzel töltött edényekre állították, hogy a hangyák ne férjenek hozzá. Tanítványai elköltöztették egy jobb helyre. Először őt akarták elvinni ágyastul, s utána a holmiját. Náchum azt mondta: - Fiaim, először a holmit vigyétek, csak azután engem! Ez a ház addig áll, amíg benne vagyok! Szót fogadtak - és íme: amint kivitték a mestert ágyastul, összeomlott a ház... A megdöbbent tanítványok nem akartak hinni a szemüknek, majd így szóltak: - Mester, hogyan lehetséges, hogy neked, aki ilyen nagy cádik vagy, ez az élet jutott osztályrészül? - Magam vagyok az oka - válaszolt Náchum. - Egyszer három megrakott szamárral úton voltam apósom háza felé. Az egyik ételt, a másik italt, a harmadik édességeket és csemegéket cipelt. Arra jött egy koldus, és kérte: Rabbi, adj ennem! Én azt mondtam: Várj, míg lerakodok a szamárról! Nem volt időm megtenni, mert a koldus ott, előttem éhen halt. . . Leborultam, és azt mondtam: Szemeim, amelyek nem könyörültek rajtad [nem látták meg a nyilvánvalót], vakuljanak meg! A kezek, amelyek nem tették a dolgukat, sorvadjanak el, sőt a lábak is! Nagy felindulásomban azt is kívántam, hogy egész testemet lepjék fekélyek! - Jaj, hogy így látunk, mester! - mondták a tanítványok. - Akkor lenne jaj nekem, ha nem látnátok így [mert a szenvedés által vezekelem le vétkemet)! - felelte Náchum. . ." (Táánit 21.) * * * A fenti történetből áradó aszketizmus meglehetősen távol áll az életigenlő zsidó felfogástól, de a zsidó történelemben nem egyedülálló Náchum viselkedése. Az a tény, hogy a Talmud feljegyezte, azt bizonyítja, hogy ez a felfogás is egyik legitim arca a zsidóságnak. Tanulsága, hogy az ember legyen szigorú és hajthatatlan önmagával szemben, embertársa fejé pedig elnézéssel és megbocsátással forduljon.