Herman Wouk: Én Istenem (2)

 

Az élet kezdete, a férfi és a nő(*

 

             A BÁR MICVÁ IFJU

 

A bár micvá azt jelenti: "a parancsolat fia". Ez a szertartás a következő mérföldkő egy zsidó gyermek életében, belépése a felelősséggel tartozó, vallásos életbe.

Marjorie Morningstar című regényemben megpróbáltam a tőlem telhető legnagyobb pontossággal és átéléssel ábrázolni egy bár micvát. Azt hittem, elég jól sikerült teljesítenem a feladatot, de bánatomra néhány zsidó testvéremből a legelkeseredettebb és legerőszakosabb felháborodást váltotta ki. Azt állították, hogy kifiguráztam egy szent eseményt. Természetesen voltak komikus elemek az ábrázolásban, de azt gondolom, ezek nem az író elmeszüleményei, hanem a létező népi arculatból fakadnak.

Szomorú nép az, amelyik nem képes egy-egy ünnepi alkalom karikatúráját elfogadni. Az általam ismert irodalomban Dickens karácsonyai hasonlítanak leginkább az amerikai bár micvára. Nagyjából ugyanazok a fantasztikus előkészületek, az elképesztő evészetek, az abnormális ivászatok, az érzelmek és a családi csetepaték kavargásai, s tetejében a mindezekkel csekély összefüggést mutató vallásos ünnepélyesség. A karácsony Dickens könyveiben kicsattan a szertelen életkedvtől, és ilyen a mi bár micvánk is. Mi, zsidók, hatalmas életkedvvel vagyunk megáldva. Az Egyesült Államokban, ahol évszázadok után először megismerkedhettünk az esélyegyenlőséggel, világraszóló, költséges népünnepélyt csináltunk a bár micvából. Nem látok ebben semmi rosszat. Az amerikai "elsőbálos-parti" nem sokban különbözik ettől. Ha a vallási alkalom valóban megmaradna annak, ami, és megtartaná jelentését, minden rendben lenne. Az amerikai bár micvával szembeni fenntartásaim jobbára ugyanonnan erednek, ahonnan némely keresztény lelkészek aggodalmaskodása a nagyáruházak karácsonyi vására fölött. Fennáll a veszély, hogy az örömszerzés gépezetében felőrlődik az esemény mondanivalója, s a szertartás kiürült centrum körül örvénylő, zajos, tarkabarka forgószél marad csupán.

Maga az esemény megrendítő és fontos egyszerre.

Mint minden életmódot, a zsidóságot is tanulni kell, attól kezdve, hogy az újszülött értelme megnyiladozik. A gyermeki tudat nem képes a fogalmi gondolkodásra, sem arra, hogy a rendszabályokat stabilan rögzítse, egészen tizenhárom éves korig. Ekkor azonban az apa megszabadul a fia helyett rá háruló vallási kötelességektől. A fiúnak kell vállalnia mindent. Elkezd tfilinben imádkozni, és a születésnapjához legközelebb eső szombaton álijára hívják a Tórához, hogy a felnőtt férfiak előjogával élve elmondja a hetiszakasz fölötti áldást. Ez a felszólítás jelzi új státusát.

A közvélekedés szerint a legnagyobb megtiszteltetés utolsóként felmenni, a máftirhoz, vagyis a tórai hetiszakasz után a próféták könyveiből olvasandó szakasz elmondására. Nagyon régen alakult ki az európai közösségekben az a szokás, hogy a máftirt egy fiúnak adják a bár micvá szombatján. Ez ma is így van.

Csakhogy ez a szokás akkor vált általánossá, amikor még mindenkinek kötelező volt héberül tanulnia. Egy átlagos európai zsidó fiú számára a máftirt a megfelelő dallammal felolvasni nem volt nehezebb, mint egy amerikai fiúnak felkapni az újságot, és beleolvasni. Mindez tökéletesen megváltozott, amikor a zsidóság túlnyomó többsége kivándorolt Amerikába: katasztrofálisan összezsugorodott a héber kultúra. Kivételszámba megy az az amerikai zsidó fiú, aki nyelvbotlás nélkül, hangosan fel tud olvasni egyoldalnyi héber próféciát. Aki első látásra le tudná fordítani a szöveget, vagy hosszú, kínkeserves gyakorlás nélkül énekelni tudná, egyenesen csodabogárnak számítana.

Mégis fennállt a szokás, hogy a fiúnak adják a máftirt. Úgyhogy két nemzedéken át Amerikában számtalan fiú, aki alig ismerte a héber betűket, egy évig vagy még tovább tartó különórák segítségével megtanult furcsa dallammal idegen szavakat szajkózni. Legtöbbjük számára ez a minden tanulságot nélkülöző, kellemetlen eljárás volt a judaizmussal való első találkozás eredménye.

Nagy veszély fenyegetett. A fiúk láthatták mert a bölcseknek tökéletesen igazuk volt abban, hogy a tizenhárom éves fiúk már vállalhatják a vallási felelősséget, hiszen nagyon éles felfogó- és ítélőképességgel rendelkeznek , hogy merő tettetés, amit művelnek. Csúfondáros tekintetüket nem kerülte el az unott korrepetitor, aki a pénzéért egy éven át minden áldott este énekleckékkel noszogatta őket, sem a latin betűk mankójára támaszkodó héber szöveg. Felismerték: arra idomítják őket, hogy jól képzett, ifjú hébertudósoknak adják ki magukat.
S mindez mégis elkerülhetetlen volt és maradt! Melyik szülő lenne képes beismerni, hogy a gyerekei nem tudnak héberül, ha a szokás szerint azt a látszatot illik kelteni, hogy tudnak? Miután az emberi természet olyan, amilyen, az alulképzett ifjak szülei a szokásos bár micvá vagy a semmilyen között választhattak. Az amerikai rabbikat egy időre megbénította a szokás nyomatéka. Tehetetlenségüket azzal indokolták: "Inkább ez, mint semmi..." Végül a rossz eredmények túlságosan nyilvánvalókká váltak: nem lehetett többé elmenni mellettük. Most tehát új, régóta esedékes folyamat kezd szárba szökkenni.
Az történik, hogy a nevelők meglovagolják a szokást, ahelyett hogy hagynák magukat eltaposni és agyonnyomni tőle. Mivel a szülők és a gyerekek egyaránt egyfajta érettséginek fogják föl a bár micvát, a rabbik elkezdték valóban annak tekinteni. Megkövetelik, akárcsak az érettségin, a tudás kielégítő bizonyítását az oklevél ellenében. Az új vizsgaszabályzat szerint a bemagolt máftir nem elegendő többé. A fiatalembernek komoly vizsgát kell tennie a héber nyelvből, a klasszikusokból, a hit törvényeiből és a zsidóság történelméből. Ha nem tudja letenni a vizsgát, a rabbik nem engedik, hogy a család megrendezze a tartalmatlan ceremóniát a zsinagógában. Ez azt jelenti, hogy legkésőbb nyolc-kilenc éves korban el kell kezdeni a komoly tanulást. A judaizmust nem lehet egy év alatt beletömni a fiúba, mint egy máftirt.
Ez a politika bátorságot kíván a rabbitól, és szilárd támogatást követel a közösség vezetőitől. De miután nyilvánvalóan ez a nevelés folyamatos katasztrófahelyzetének alternatívája, évről évre általánosabbá válik. Ha gyökeret ver, akkor van némi esélye, hogy a következő nemzedék már annak fogja megismerni a zsidó hitet még ha csak legegyszerűbb összefüggéseiben is , ami valójában. Vallásunknak megvannak a maga nehéz oldalai, mégis színpompás és erőteljes, s négyezer év óta megtartotta érdekességét. Nem holmi halandzsa, aminek a hiányos tudású fiúk vélhették Ézsaiás legfennköltebb fejezetét...
Az utóbbi időben az extravagáns amerikai bár micvá elleni tiltakozásképpen kezdenek elmaradozni a nyilvános ünnepségek, s a rájuk szánt költségeket adományozásra fordítják, vagy megalapozzák velük a fiú későbbi utazását a Szentföldre. Ez a takarékosság dicséretesnek látszik, de nem hinném, hogy bevett szokássá válik. Mindennek megvan a maga ideje. Ősi és erős emberi kívánság az élet fordulópontját nagy ünnepléssel emlékezetessé tenni. Az alkalmi tűzijáték mindig örömöt okoz, akkor is, ha drága pénzért fellobbanó tündöklése egy pillanat elhamvad.

Amikor az elcsigázott bár micvá fiú betanult beszédében a valahai tudományos előadás elcsökevényesedett maradványában, ami mostanság kezd kiveszni kimondja a mondatot: "Ma férfi lettem!", vékonyka termete, rózsaszín arcocskája, csukladozó hangja nyilvánvalóvá teszi, hogy ez csak jelkép. Az esemény által elnyert férfiúság ceremoniális. Az apja nem várja el tőle, hogy mától keresse meg a betevőt, hogy este szólás nélkül lefeküdjön, hogy lelkesen nekiessen a házi feladatnak, vagy járatni kezdje a Wall Street Journalt. A judaizmus egyszerűen úgy tartja: a fiú mostantól elég okos és elég fejlett ahhoz, hogy megkezdhesse zsidó tevékenységét. Túllépett szellemi gyermekkorán. Miután ez megtörtént, vállalnia kell a férfi hagyományos kötelességeit. (Folyt.köv.)

 

(*Herman Wouk, a világhirű amerikai zsidó iró - vallásos zsidó , aki minden előirást betart. Ebben a könyvében (My GOd) amit a pesti lubavitsi kirendeltség forditott le magyarra és adott ki - az iró elmondja véleményét az életről, a zsidóságról. Néhány válogatott fejezetet - folytatásokban közlünk.