HETI HÁFTÁRÁ – CHUKÁT-BÁLÁK 2009

...

613 - 11- 6 - 3- 2 - 1

V'hájá s'érit Jáákov "Olyan lesz Jákob maradéka a többi nép között, mint az Örökkévalótól jövő harmat, mint a fűre hulló zápor. .. mint az oroszlán az erdő vadjai közt, mint az oroszlánkölyök a juhnyájak közt: amerre jár, tipor és tép menthetet­lenül."  (Michá, 5:6-7.]

A Moreset városából való Michá próféta annak a négy prófétának egyike, akik Uzijáhu, Jotám, Ácház és Jechizkijáhu júdeai királyok idejében egymás kortársai voltak. Fiatalabb volt társainál, Hoséánál, Ámosznál és Jesájáhunál: annyit tudunk róla, hogy i. e. 750-690 között élt, és Jotám uralkodása idején kezdett prófétálni. Apja neve nem ismeretes. Vannak, akik bizonyos próféciái alapján azt gondolják, hogy falusi ember lehetett, aki elsősorban az elnyomott és kizsigerelt parasztság érdekeiért szállt síkra. Mint Jesájáhunál, nála is megjelenik az ismert prófécia az ekevassá kovácsolt kardokról, az örök világbéke jelképe. Michá azonban azt is hozzáteszi: "Ha minden nép a maga istenének nevében jár is, mi az Örökkévalónak, a mi Istenünknek nevében járunk mindörökké." (Mikeás 4:5.) Ezzel az örök értékű mondattal fogadta Sázár államelnök a pápát izraeli látogatásakor a Megido melletti határátkelőhelyen. Michá egyik igen nagy hatású próféciáját - arról, hogy Cion fel lesz szántva, mint a mező - Jeremiás könyve idézi (26:17-19.), ami példa nélkül áll a próféták történetében.     Micha könyvének hét fejezete közül az első négy Isten büntetésével fenyegeti a romlott Somron és Jeruzsálem lakosságát: a prófécia mindkét zsidó államnak, Izraelnek és Júdeának is szól. A továbbiakban a kizsák­mányolókat ostorozza, és kikel az álpróféták tevékenysége ellen. Itt-ott vigasztaló szavakat szúr be két figyelmeztető mondat közé. A negyedik és a hetedik fejezet többnyire vigasztalás és a jobb jövő ígérete. * * * A háftárá és a heti szidrá kapcsolata egészen egyértelmű. A próféta kendőzetlenül Isten nevében beszél, és eszébe juttatja a zsidó népnek, mit tervelt ellene Bálák, Moáb királya, és mit felelt neki Bileám, a kuruzsló. Megemlíti Sittimet is - ahol a nép súlyosan vétkezett -: "Akkor megis­mered Isten igaz tetteit!" (Uo. 6:5.)   Ez a történelmi visszapillantás egy képzelt bírósági tárgyalás keretében történik, ahol Michá az ügyész, és a zsidó nép a vádlott. A próféta Isten nevében kérdi a népet: mit vétettem ellenetek, mivel gyötörtelek titeket? Rási az okot és az okozatot keresve így fogalmazza meg a kérdést: "Mit tettem - kérdi az Örökkévaló -, amivel rászolgáltam arra, hogy így elhanyagoljatok? Nem vált a javatokra, amit tettem?"   A próféta Isten képviseletében még hozzáteszi: "Hiszen kihoztalak Egyiptom földjéről, kiváltottalak a szolgaság házából. Elküldtem Mózest, Áront és Mirjámot, hogy vezessenek." (Uo. 4.) A három testvér együttes említése is figyelemre méltó. Az arameus fordítás, a Tárgum, amely egyben magyarázat is, azt mondja: "Mózest, hogy tanítson Isten törvényeire, Áront, hogy a nép számára bűnbocsánatot nyerjen, és Mirjámot, hogy tanítsa a nőket." * * * A képzeletbeli perben most a vádlotté a szó. A nép visszakérdez: "Mivel járuljak az Örökkévaló elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt?" Vajon ilyen-olyan áldozattal, egyéves borjakkal, égőáldozattal elérhetem az isteni kegyelmet? "Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért?" - idézi a próféta a népet, amely ezzel is bizonyítja, mennyire eltávolodott a zsidó normáktól, mennyire idegen fogalmakban gondolkodik, hiszen az emberáldozattól sem riadna vissza. (Abarbanel úgy magyarázza, hogy ezek feltevések: lehetséges lenne, hogy ezt kívánja az Örökkévaló? Ámbár vétkeimért megérdemelném, gondol­hatja a nép, de nem lehet, hogy ez az isteni akarat.)   A próféta válasza - Isten nevében - egyedülálló az egész Bibliában: nem kell áldozat, nem kell ezernyi kos és tulok, különösen pedig nem kell emberáldozat, a primitív népek egyik legförtelmesebb szokása szerint, hanem "csak" igazságosság, könyörületesség és szerény alázatosság Isten előtt. A próféta az ádám - "ember" - szót használja, ami arra utal, hogy ezek a normák egyetemesek, az egész emberiségre kötelezőek, nemcsak a zsidó népre. A három fő kötelesség, amelyet említ, nem új ideológia, hanem új megfogalmazása annak, amit már Mózes, Sámuel, Élijáhu kifejeztek. * * * Ehhez kapcsolódik bölcseinknek az a gondolatfüzére, amely a 613 paran­csolatot addig-addig sűríti, tömöríti, mígcsak egy marad belőle.   "Rabbi Szimláj magyarázta: 613 parancsolatot [micvát] kapott Mózes a Sínai-hegyen, 365 tiltó és 248 cselekvő előírást ... Jött Dávid, és tizen­egyre sűrítette őket (feddhetetlen élet, igazságra törekvés, igazmondás, rágalmazás tilalma, rossz cselekedet tilalma, rokonok gyalázásának tilal­ma, alávalók megvetése, istenfélők tisztelete, esküszegés tilalma, uzsora tilalma, megvesztegethetőség tilalma)            ...jött Jesájá, és hatra csökkentette őket (igazságos élet, őszinte beszéd, zsarolt nyereség megvetése, megvesztegetés visszautasítása, vérontásról hallani sem akarás, gonoszsá­got látni sem akarás). .. . .. jött Michá próféta, és három fő micváról beszélt (törvény szerint való élet, szeretetre törekvés, alázatosság Istennel szemben). .. . .. jött újfent Jesájá, és kettőre csökkentette az előző hatot (törvénytisztelet, igazságosság), végül jött Chábákuk próféta, és egyetlen­egy, legfontosabb micváról beszélt: »Az igaz ember a hitében él.« (" Mál­kot 23-24)                     *** Ez a talmudi tétel súlyos problémát rejt magában. Vajon az lenne gyakorlati értelme, hogy a tételes törvények, a micvák,leszűkülnek tizen­egyre, hatra, háromra, kettőre, végül pedig a chábákuki egyre? A témának hatalmas irodalma van.       Máhársá, vagyis Samuel Edelis középkori Talmud-kommentátor szerint nem erről van szó, hanem arról, hogy a 613 parancsolat olyan gyűjtőfoga­lom, amelynek egyedi fogalmai nem mindig, nem mindenhol, nem min­denkire érvényesek. Vannak micvák, amelyek csak a kohánitákra vonat­koznak; vannak, amelyek csak Izrael földjén érvényesek, mások pedig még ott is csak akkor, amikor a Templom fennáll és működik; vannak paran­csolatok, amelyek csak a nőket kötelezik - és így tovább: tehát gyakorla­tilag nem létezhet olyan ember, aki mind a 613 parancsolatot képes betartani. Ez - teszi hozzá a Máhársá - a tiltó parancsolatokra is vonatkozik, mert aki például nem esett kísértésbe, annak nem lehet érde­méül felhozni, hogy nem vétkezett ...    Így aztán a próféták leszükítették a parancsolatokat, úgy csoportosítva őket, hogy mindenhol, minden idő­ben, mindenki betarthassa őket, ezzel kiérdemelje a túlvilági életet. Az így megfogalmazott parancsolatok szükségszerűen az emberi kapcsolatot sza­bályozó felszólításokat és tilalmakat - a bén ádám l'chávero típusú micvá­kat - helyezik előtérbe. Az utolsó azonban, az az egy, amelyet Chábákuk fogalmazott meg, a hitet jelöli meg a legfontosabb parancsolatként, mert abban az összes többi benne foglaltatik ...