Herman Wouk:(* Én Istenem (3)

A bát micvá

Mint az alkalomadtán kisebb, járulékos szélviharokat támasztó hurrikánok, az amerikai bár micvá légmozgása is mellékhullámot kavart: ez a lányok bát micvája. Az indokolása az, hogy akárcsak a fiúkra, a lányokra is kamaszkoruk elejétől kezdve érvényesek a vallási kötelezettségek, és semmi értelmes ok nem zárja ki, hogy ugyanakkora felhajtást csináljanak az esemény alkalmából, mint a fiúk esetében.

Könnyű megérteni, hogy évezredeken át miért nem volt semmiféle "bát micvá", és miért alakul ki most. A lányok hagyományosan fel vannak mentve a magasabb zsidó tanulmányok alól, mert a legtöbb zsidó rituálé nem kötelező számukra. Vallásunk a férfiakra hárítja a szabályrendszer fenntartását, hogy a nők kötelmek nélkül elláthassák családi feladataikat: valószínűleg ez volt az egyetlen módja a rendszer zavartalan működésének. A bár micvá a maga idejében kisebb zsinagógai formalitás volt, nem pedig családi karnevál. A lányoknak nem ment el az eszük, hogy olyasmit forgassanak a fejükben, mint a kötelező tudóskodás, ami fivéreiket ötéves koruk óta terhelte e miatt a formalitás miatt, és a szülők is bolondok lettek volna ilyesmire kényszeríteni őket. De miután a fiúk intenzív nevelése elsorvadt, és a bár micvá hatalmas fesztivállá duzzadt; miután némi mechanikus kiképzéssel járt csupán, amit egy lány éppúgy megkaphatott, mint egy fiú; miután nem járt semmiféle látványos megterheléssel vagy következménnyel; miután a fiú, túlesvén a mókán, fütyült a héber tanulmányokra és az előírások többségére, a lányok és a szülők végképp semmi okát nem látták, hogy ne rendezzenek "bát micvát".

Nehézséget jelentett persze megfelelő ünnepélyességet biztosítani a zsinagógában, hiszen a lányoknak a judaizmus kezdete óta semmi szerepük nem volt ott. Mivel nincs kialakult szokás, ki kellett találni valamit. A bát micvá gyakorta egyfajta vallásoktatási érettségi vagy legalábbis osztályvizsga. A hagyományos zsinagógákban ilyesmi nem létezik. Egyebek közt a bár micvá pompájával sem sikerült versenyre kelnie. A dolgok állása szerint nem is igen fog.

A férfi és a nő

A bát micvá csak egyike a zsinagógai életben történt változásoknak, amelyekkel a két főbb szakadár mozgalom, a konzervatív és reformjudaizmus templomaiban találkozhatunk. Egyéb újításaik közé tartozik az orgonaszó, a férfiak és nők együvé ülése és az imarend terjedelmes részét kitevő lefordított szövegek használata. A reform változtatásai voltak a radikálisabbak: lemondtak a kalapról és a tálitról, és nem sok erőfeszítést tesznek az istenszolgálat régi formáinak megőrzéséért sem.*

Azt hiszem, minden normális amerikai szívesebben ül együtt a feleségével nyilvános helyen és rendszerint a feleség is ezt szereti jobban , mint elkülönítve. Márpedig nálunk nem ez a szokás. Már az is nagy szó, ha egy férfi nyilvánosan együtt mutatkozik a feleségével. Az ellenzéki mozgalmak Amerikában nagy népszerűségre tettek szert azzal, hogy a régi zsinagógai előírások megváltoztatásával teret adtak az amerikai módinak. A többi újítás is nagyon vonzó volt. A héberben járatlanok nem szívesen ülnek végig csöndben egy istentiszteletet. A katolikusok edzetten asszisztálnak a pap latin nyelvű imájához, de a zsidó szokás szerint mindenkinek egyszerre, egyformán kell imádkoznia. A nagy gyülekezetek, amelyekben nem tudnak héberül, igényelték és ki is alakították az imarendet, amelyet ők is követni tudnak. Az orgona, ez a zengzetes és bájos hangszer, visszhangzó dallamaival betöltvén a templomot, a lélek elmélkedését segíti. Ami azt illeti, tiszta sor, hogy ha az ember négy-öt háztömbnyi távolságra lakik a zsinagógától, muszáj kocsival mennie a szombati istentiszteletre, hiszen olyan kellemetlen gyalogolni, különösen ha esik vagy havazik...

 

Mindezek tudatában nem szorul különösebb magyarázatra a szakadár mozgalmak térhódítása. Inkább arra kell magyarázatot keresni, hogyan lehetséges, hogy egyáltalán vannak még ortodoxok. Az ortodoxia erős maradt, sőt az utóbbi időben egyre erősödik. Nyilván akkora meggyőző erővel rendelkezik, hogy felül tud kerekedni a nehézségeken.

Az ortodoxok kifogásolják a változtatásokat általában, s ezenkívül törvényekre és szokásokra való hivatkozásokat állítanak szembe velük. Az általános kifogás az, hogy a hívőket vonzó változásokért túl nagy árat kell fizetni: elsorvad a törvénytartás. A reformizmust képtelenségnek tekintik, mert elmélete elutasítja a mózesi törvényt, és azt tartják, hogy a konzervativizmus a reformizmushoz vezet.

A hangszerek, köztük az orgona tilalma a Templom pusztulása fölötti gyász szokásához kötődik. A Templomban használtak hangszereket, de a babilóniai száműzetésben a fákra aggattuk lantjainkat, hogy addig ne imádkozzunk hangjuk mellett, míg újra Isten tróntermében nem pengethetjük húrjaikat az újjáépült Szentélyben... Ez a döntés alapozta meg a zsidó vokális zene erőteljes fejlődését.

A nemek elkülönítésének szokása is a Templom idejére nyúlik vissza. A Talmud beszél arról, hogy az ünnepélyesség fokozására intézményesítették ezt a szokást. Ezek szerint már majdnem kétezer éve így van. Szinte elképzelni sem lehet zsinagógát anélkül, hogy épületszerkezete tükrözné a szétválasztást. A legkülönbözőbb érvek sokaságát hozták föl mellette és ellene, s ez az érzékeny pont szinte szégyellem leírni, de hát ez az igazság ma az amerikai zsidóság legfontosabb vallási ügye: ha úgy tetszik, az amerikai stílus és a zsidó formák frontális ütközési felülete.

   Az ortodoxok azzal szoktak érvelni, hogy azért nem lehet a nők közelében imádkozni, mert a szexualitás elvonja a figyelmet az elmélyült imától. Az ellenzék azzal vág vissza, hogy az ortodoxok csökönyösen ragaszkodnak a nők méltánytalan elnyomásához. A nyilvános vitatémák szokása szerint ezek a kijelentések a fő téma mellett pufognak el. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a férfiak teljes ünnepélyességgel képesek feleségük mellett imádkozni, ha rendelkeznek vallásos indítékkal. Volt alkalmam megfigyelni rendkívül figyelmetlen imádságot a férfiak számára elkülönített padokban is. Az egyenlőtlenség érve sem vezet sehová. Bárki, aki olvasta a Bibliát, tudja, hogy a Tóra előtt a sémita szokásjog vagyontárgyaknak tekintette a nőket, és Mózes ruházta fel őket tulajdonjogokkal és függetlenséggel. A talmudi jog és az utána következő idők szokásjogi döntvényei tették lehetővé anyáink és nagyanyáink társadalmi felemelkedését, ami gyakorlatilag egyenjogúságot, ha nem mindjárt uralkodói szerepet biztosított számukra.

Az istentisztelet kérdésében a nők privilegizált helyzetben vannak, amit számos ifjú szeminarista fel is panaszol reggelente az imaházba menet: fel vannak mentve. Szokástörvényeink felszabadítják a nőket minden parancsolat teljesítése alól, amit meghatározott időben kell elvégezni. Nem követelik meg, hogy az anya rakja le a csecsemőt, és tegyen föl tfilint, sem azt, hogy az ünnepi vacsorát készítő asszony hagyja ott a munkáját, és teljesítse vallási kötelességét. Ha van alkalmazottja, vagy mint anyáink be tud iktatni egy kis szabad időt, imádkozik.

 

De abban a hitben, amely annyira komolyan veszi az áhítatot, s annyira megrakja a napokat és éveket az istentisztelet teendőivel, természetesnek látszik, hogy a nőknek nem kell betartaniuk az imák órarendjét. Nem tudom elképzelni, hogy egy újfajta szabályozás valaha is megterhelné őket ezzel.
Az ortodoxok és az ellenzékiek két malomban őrölnek, és ez továbbra is így lesz, főként azért, mert a legtöbb másként gondolkodó lecsökkentette vagy megszüntette a kötelező imádkozás szertartásrendjét. A férfiak és a nők egyaránt hetente egyszer szeretnek istentiszteletre járni: a judaizmus jelképrendszerének kacskaringóit nagyrészt kihagyják az életükből. A nők ütemterv alóli felmentése irreleváns számukra, és nem tartják szükségesnek szabályként elismerni, hiszen köztük többé-kevésbé mindenki fel van mentve. Ám amint egy család elhatározza, hogy visszatér a hagyománytartáshoz, azonnal megoldandó kérdéssé válik a nők mentessége, és a hitélet klasszikus formái egy csapásra visszanyerik értelmüket. Így lehetséges, hogy az új, "modern ortodox" zsinagógákban az avantgárd architektúra ellenére természetesnek számít az elkülönülés. (Folyt.köv.)

(*Herman Wouk, a világhirű amerikai zsidó iró - vallásos zsidó , aki minden előirást betart. Ebben a könyvében (My GOd) amit a pesti lubavitsi kirendeltség forditott le magyarra és adott ki - az iró elmondja véleményét az életről, a zsidóságról. Néhány válogatott fejezetet - folytatásokban közlünk.