ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER  (16)

23.

 

  KÓRHÁZBA NÉMET VÖRÖSKERESZTES AUTÓN

Persze, szerettünk volna lemaradni, de a szakaszvezető folyton hátranézett. S ha nagyobb távolság támadt köztünk, máris parancsoló hangon sürgetett. Láthatóan egyre biztosabb volt a dolgában. Megérezte, hogy már hiába van nálunk a töltött pisztoly, s ő hiába fegyvertelen – nem öljük meg, mert elszalasztottuk azt az egyetlen pillanatot, amikor önvédelemből, kétségbeesésből és gyűlöletből csakugyan gyilkosokká tudtunk volna válni. Mert a betörő is csak betörő volt, és nem gyilkos – már ő sem hepciáskodott, leeresztette a pisztolyt, rosszkedvűen lóbálgatta menés közben. Rám haragudott, mert én akadályoztam meg, hogy idejében elvégezzen valamit, amiről most már ő is érezte, hogy nem tudná elvégezni. Holott még mindig csak négyen voltunk a hófúvásos, napsütötte, kerek erdőben – de hogy a szakaszvezető már úgy viselkedett, mint aki magától értetődően vezet bennünket, mi is egyre inkább kezdtük elveszíteni felszabadultságunk feszélyezetlenségét. Visszatértek belénk a rabság és a fegyelem reflexei: észrevettem, hogy már egyszerre is lépünk, egymás üteméhez kezdünk igazodni. S amikor a szakaszvezető foghegyről hátraszólt, s cigarettát kért, a borbély már a régi, riadt, alattomos szolgálatkészségével adott neki, és még azt is hozzátette: „Parancs, szakaszvezető úr!"

Ekkor mégis ráeszméltem, hogy ezt nem lehet így hagyni, ez a biztos halál 1 A szaki bácsi, amint megérkezünk valahova, csakugyan felköttet bennünket az első fára. S oda is szóltam félhangon a fiúknak, hogy minél hamarabb ki kell eszelnünk valamit.

Néhány lépés múlva a betörő elvágódott. Kitűnően színlelte az epilepsziát, de a szakaszvezető, aki már parancsnoknak érezte magát, s automatikusan felelősséget is érzett értünk – nem tágított, hóval dörzsölte a halántékát és a szíve tájékát. Erre aztán a betörő dühösen felugrott. Ez a trükk nem sikerült. Baktattunk tovább, mint a hipnotizáltak. S a fegyelem és a büntetés árnyékának láncán játszva be is kísérhetett volna bennünket az első parancsnokságig. S akkor végünk.

De szerencsénk volt. Vagy százötven lépésre az erdőt átszelő csapáson váratlanul feltűnt egy szánkaraván. A betörő vette észre, rohanni kezdett felé, s oroszul ordított. A szakaszvezető megállt az ijedtségtől, és ráförmedt:

- Ne üvölts!

De a betörő csak ordított. A szakaszvezető megfordult, és visszafelé szaladt az erdőben. Mi meg siettünk az oroszok felé.

Négy szánból állt a karaván, orosz parasztok ültek rajta, öregebb férfiak, asszonyok és gyerekek. Goluhovkából, a közeli faluból valók voltak. A visszavonulás elől tértek le oldalvást az erdőbe, arra számítva, hogy az oroszok kinyomják a faluból a magyarokat, s továbbnyomulnak előre, ők pedig majd, az erdei utakon keresztül, a front háta mögött, visszatérnek felszabadított otthonukba. A csata ugyanis, Friedländer, amint már mondtam, főképp az országúton folyt. Elsősorban tankcsata volt – az erdőben a tank nem tudott mozogni aki tehát oldalvást lelépett az országútról, s várt az erdőben, joggal gondolhatott arra, hogy a csata elszalad mellette. Ezek az oroszok is erre gondoltak. S biztosra is vették, hogy estére már otthon lesznek a faluban.

Persze, mindjárt tudták rólunk, amint a sárga karszalagot meglátták, hogy kik-mik vagyunk - az egész fronton is híresek voltunk arról, hogy mi vagyunk a nyomorultak közül a legnyomorultabbak, s hogy a magyarok specialitása, hogy a zsidó rabszolgákkal még külön katonásdit is játszatnak! S mindjárt fel is vettek a szánukra, s hívtak, biztattak, hogy maradjunk velük, menjünk velük a faluba, ahol megmaradhatunk, mert lesz ott mindig valami tennivaló a ház körül, s a krumpliveremből nekünk is jut, ha nekik jut. S már indult is a szán, egyelőre lassan, az erdő belseje felé, de határozott irányba - a lovak is tudták, hova kell menniök. S én már elképzelhetetlen megkönnyebülést éreztem - mint aki végre szerencsésen túl van mindenen egyrészt a szaki bácsi, aki holtbiztosán kicsinált volna bennünket, ellógott, másrészt, végre talán már „fácánok" vagyunk, foglyok. Este bemegyünk a faluba az oroszokkal, aztán jelentkezünk az első orosz tisztnél. S én megmondom, ki-mi vagyok, s megkérem, értesítse, ha lehet Moszkvában Balázs Bélát, Gábor Andort s Illés Bélát vagy talán Gergely Sándor barátomat, akivel a harmincas években együtt konspiráltunk az Abbázia-kávéházban, amíg ki nem jutott a Szovjetunióba. Gondoltam, ezek majd hátravitetnek valahova, ahol rendbe hozhatom magam testileg, s talán valami hasznomat is vehetik. S ezt a két pompás bajtársat, ezt a borbélyt és ezt a betörőt megpróbálom majd náluk protezsálni...

Még mentünk vagy húsz percig, aztán a szánkaraván megállt egy karámszerű deszkaalkotmány előtt, A kerítés kezdetleges bunkert leplezett, amilyet a partizánok csinálnak hevenyészve, ha csak néhány napig tanyáznak valahol. A lovakat és szánokat a kerítés takarta el, mi lebújtunk a bunkerbe, az oroszok mindjárt tüzet gyújtottak. S abból a csoportból, amellyel a borbély utazott a szánon, hozzám lépett egy idősebb asszony. Németül szólított meg - a ruhája nem volt paraszti, afféle kisnyugdíjas özvegyhez illő, fekete ruha - s azt mondta nekem németül, Friedländer, hogy ő a falubeli tanítónő. A borbélytól megtudta, hogy én otthon író vagyok, előbb megbélyegezte a magyar fasisztákat, akik íróval így mernek bánni ~ náluk az író olyan, amilyen a cár alatt a gróf, vagy a herceg volt. ö még a cár alatt járt Moszkvában az egyetemre, akkor az írókkal náluk is úgy bántak, mint a fasiszták – katorgába küldték őket vagy éhen haltak, vagy elpusztultak tuberkulózisban. S minden valamirevaló író forradalmár volt. Ö személyesen nem ismert írókat, örült, hogy végre találkozott eggyel.

S így beszélgettünk vagy másfél óra hosszat a behavazott bunkerban, a tűz mellett, amelytől az arcom pirosra sült, de a hátamnak és a lábamnak nem jutott a hevéből. Büszke és valósággal hálás volt, hogy ismerem a régi és az új orosz írók neveit, és szégyenkezett, hogy a magyarokét nem ismeri - csak a franciákét, a németekét és a skandinávokét. S amikor később elmondtam, hogy több ízben jártam Párizsban, mindent el kellett mondani neki Párizsról, amit csak tudok. „Én a Goncourt-korabeli Párizsban otthon vagyok - mondta rajongva. - Behunyt szemmel eligazodnék benne, Turgenyev Párizsa nekem, mintha ott töltöttem volna fiatal éveimet." Nem tudom, értékeli-e eléggé, Friedländer, milyen világ ez az új orosz világ: az irodalom s valamilyen végső igazságosságba vetett hit úgy van ott jelen mindenütt, mint a keresztény világban az Isten. Ezt az új Oroszországot jó részben nyugati emigráns irodalmi kávéházakban álmodták meg - sehol nem éreztem, hogy az irodalom ilyen tömegvallás, még Franciaországban sem. Az Éducatíon sentimentale a konyhában, a parasztgyerek kezében I Goncourt a hó alatt, az erdei bunkerben, miközben az országúton egymást roncsolják a német és az orosz harckocsik, s a tetvek faldosnak bennünket övön alul és felül! Még sokáig beszéltünk volna irodalomról, ha a betörő ijedt arccal nem lép hozzám.

- Te – mondta leverten azt hiszem, baj van! Nem hallok semmi lövöldözést. Teljes csend van odafönt.

Csakugyan teljes csend volt. Időnként egy-egy puffanás – mint békében, ha a vadászterületen vadászjeggyel, Lancaster puskával nyulat kergetnek. Aztán megint csend. S a hó is elállt, a nap is kisütött – kegyetlenebb hideg volt, mint éjjel a hóciklon közepén.

Az oroszok is hallgatództak. Az ő arcuk is elborult. Mi lehet a helyzet tulajdonképpen? Az oroszok annyira előrejutottak volna, hogy már nem is halljuk az ütközetet? Vagy visszanyomták őket? Akkor is – miért nem üldözi a győztes a legyőzöttet? Miért álltak meg? Csak nem történt valami baj? Csak nem lett igaza a szaki bácsinak?

Az oroszok tanakodtak, aztán az egyik szánt két emberrel elküldték felderítésre. Késő délután jöttek vissza. Kiderült, hogy az oroszokat nem állították meg, de maguktól álltak meg. Három faluval hátrább, ahol az út derékszögben kanyarodik, szóval, az erdő és az úthálózat katonailag legmegfelelőbb helyén, megállapodtak. A harc, ami éjszaka ezen a vonalon túl folyt, már csak az előreszaladó tankosztagok felderítő és nyugtalanító manővere volt. Maga a fő csapat nem is jött utánuk, s hajnalban már a tankok is visszahúzódtak. S a németek, akik azt hitték, hogy az oroszok meg sem állnak a Gyeszna folyóig, a valójában már feladott útszakaszon most óvatosan megint mozognak előre. Goluhovka, a falu, ahol ezek az oroszok laknak, egyelőre üres: az oroszok már visszahúzódtak, a németek még nem érkeztek meg.

A férfiak azt akarták, hogy a karaván ne menjen haza, hanem vágja át magát az erdőn a németek háta mögött az oroszokig. Az asszonyok azonban mindenáron haza akartak menni. Most már csak az izgatta őket, hogy őrizetlenül hagyták a házat. Minél előbb számba akarják venni a sebtében ott hagyott és elásott holmit. Csak a tanítónő volt a férfiak pártján - persze, az asszonyok győztek. A karaván a csüggedt férfiakkal s a szótlan, feszülten figyelő asszonyokkal megindult a falu felé.

Este tíz óra tájban érünk a faluba. Egyik házsora leégett, hósapkás, fekete cölöpök jelezték a házsor helyét rendszertelenül a fehér holdsütésben. A lakosság még csak szállingózóban volt hazafelé. Csak a mi karavánunk hozott csöndes, alattomos, nagyobb szabású mozgást a hirtelen kiürített faluba. Mi a tanítónő épen maradt házában szálltunk meg. Olaja nem volt, de a hold bevilágította a hideg konyhát a kemencével s a tanítónő szobáját: a sarokban a rézággyal, az ágy fölött ikonokkal, az ikon rámájába betűzdelt családi fotográfiákkal, puhafa szekrénynyel, könyvespolccal, asztallal és két székkel. Erre a szegényes s diákos enteriőrre világított a hold, amely megdermesztett mindent. Bennünket is hullaszínűre festett, hogy a szó szoros értelmében az ajkunkra fagyott a szó. A betörő tért elsőnek magához. Megkérdezte a tanítónőt, hol talál fát. Hátul az iskolateremben, amelyet, mióta nem volt tanítás, fáskamrának használtak. A betörő a borbéllyal nekilátott a favágásnak – s végre a kemencében sisteregni kezdett a nedves fa, s már a fojtó, büdös szaga is melegített. Aztán a fiúk szalmát hoztak a konyhába, szétteregették a kemence körül. A tanítónő a köcsögöt megtöltötte hámozatlan krumplival, betolta a kemencébe – gondoltuk, végre eszünk valami meleget, és pihenhetünk néhány órát a melegben.

Odakint autó pöfögött, aztán megállt a gépkocsi. Mi az ablakot figyeltük. Rövidesen kopogtak is rajta, valaki oroszul bekiáltott: itt vannak a németek. Tudtuk, s a tanítónő is jól tudta, mi lesz, ha a német tábori csendőrök orosz házban lemaradt katonát találnak. A marodőröket lepuffantják a helyszínen, az oroszokat felakasztják a ház előtt, hogy elmenjen a kedvük szökevények rejtegetésétől. Most hát tudtam, hogy itt nem maradhatunk: nemcsak magunk miatt, de a tanítónő miatt is azonnal lógnunk kell. Mondtam is a tanítónőnek:

- Bajba hozzuk magát. Ki lehet itt jutni az udvar felől a földekre?

A tanítónő nem leplezte ijedtségét, de annál megrendítőbb volt, hogy semmiképp sem akart elengedni bennünket.

- Nem lehet a földek felé menni! Csupa jég minden, csupa domb és gödör. Még olyan orosz se tud erre most közlekedni, aki ismeri a járást. Itt kell valahogy elbújnunk, amíg tisztább lesz a levegő. – Tanácstalanul körülnézett. – Csak azt nem tudom, hogyan és hova!

Végül a betörő döntötte el, hogy elrejtőzünk az iskolateremben a farakások mögé. Ennek sem volt sok értelme, mert ha átkutatják a házat, mindjárt a lakószobák után az iskolára kerül a sor. De mégis, kellett valamit csinálnunk. Ha másért nem, hogy önmagunk előtt igazoljuk, hogy nem vagyunk egészen passzívak.

Az iskolaterem ablakában nem volt üveg. A szél mindkét oldalról egyforma erővel fújt, s a fagy, a dohos szagon és a nedves fákon keresztül töményebbül volt érzékelhető, mint kinn, az éjszakai erdőben. Mi a farakás mögé hasalva lapultunk, inkább csak mímelve a bújósdit, mert hiszen tudtuk: őrültség reménykedni is abban, hogy ha ide belépnek a csendőrök, s a zseblámpával bevilágítanak, nem találnak meg bennünket. S rövidesen hallottuk is az őrjárat jellegzetes, mindenre elszántságát éppen megfontolt, lassú ütemével kifejező lábdobaját. Aztán hallottuk azt az arrogáns, kegyetlen kopogást is az ajtón, amelynek mindenütt, ahol fasizmus van, ugyanaz az üteme, s amelytől mindenütt, ahol az ajtók mögött még jóravaló emberek vannak, hisznek, bíznak és rettegnek, kiszalad a vér az arcokból. Most tehát már bent vannak a lakásban. Mérhetetlenül hosszú idő – a dobhártyánk feszül, reménytelenül hallgatódzva: mi történik, mit beszélnek odabent? Aztán az ajtó kicsapódik – érdes, pimasz, majdnem kedélyes német beszél. Most válik el, merre mennek: az utca felé-e vagy az udvarba – felénk? Pillanatokig semerre sem mennek, topognak egy helyben. Aztán mégis eldől, hogy elhagyják a házat.

S negyed óra még eltelik – negyed óra, mely hosszabb, mint az egész vacak élet s csak akkor vetődik az udvar haván a tanítónő rémült árnyéka. S végre halkan beszól az ablakon:

- Be lehet jönni!

Meggörnyedve, hogy minél kisebb árnyékot vessünk, visszasurranunk a házba. A tanítónő még mindig sápadtabb, mint a hold. Lapos melle még nagy hullámot ver, ahogyan meséli, hogy német tábori csendőrök voltak, szökevényeket kerestek, elsősorban németeket. Az volt a szerencse, hogy a tanítónő tudott németül. Olyan ingerültek voltak már a sok „nye ponyemáj"-tól, amivel a vállvonogató oroszok az útvonalon egész napon át a faggatásukra válaszoltak, hogy most valósággal hálásak voltak neki a német szóért, s mindjárt kevésbé bizalmatlanok is. S ezért csak nagyjából körülnéztek, melegedtek a tűznél, megnézték a családi fényképeket, néhány könnyű és gépies keresztkérdést tettek fel, és a végén majdnem udvariasan elbúcsúztak.

- Hát ezt megúsztuk – mondtam nagyot sóhajtva. – De ezek most már óránként fognak jönni. Nem maradhatunk tovább. A fáskamra nem jó, máshova pedig, ugye, nem tud elbújtatni bennünket.

A tanítónő még erősködött.

– Amíg nem találunk ki valamit, jobb, ha itt maradnak. Legalábbis reggelig.

- Reggel pláne elcsípnek bennünket! Igaz, hogy a hold most is úgy világít, mintha nappal lenne. De reggel már tele lesz az országút magyarokkal és németekkel.

Tanácstalanul hallgattunk. Megint a betörő szólalt meg:

- Várjatok! Kinézek, mi van odakint.

S már ki is ment. Az arcán a szorongás mellett kedvtelés is volt: az izgalom, amikor az ember a sötétben előveszi az álkulcsot a zsebéből.

Percek múlva visszatért és beszámolt.

- A falu megint teljesen üres. A csapat még nincs itt, a csendőrök meg előrementek, a front felé, a következő faluba. Most tiszta a levegő. Ha akarjátok, mindjárt elindulhatunk, baj nélkül kijuthatunk az országútra. Ha aztán az országúton találkozunk valakivel, már nem vagyunk szökevények, csak lemaradtunk... Vagy azt a mesét mondjuk, hogy fogságból lógtunk meg. Nem bánthatnak bennünket, ha látják, hogy abba az irányba megyünk, amerre a századnak kell lenni.

Darabig még fontolgattuk a lehetőségeket. Végül nem volt más megoldás, mint elindulni arrafelé, amerre a századot sejtjük. Szóval, Friedländer, ugyanúgy visszaszökni, ahogyan a vörös Grosz tegnap délután visszaszökött a gettóba. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kiléptünk a holdsütésbe. Úgy néztünk körül, és úgy vert a szívünk, mint aki rabságból szökik, s attól fél, hogy találkozik valakivel, aki megakadályozza a szabadulásban. S mi is visszaszöktünk a rabszolgaságba, s éppen attól rettegtünk, hogy előbb elkapnak bennünket, mielőtt valószínűvé tudjuk tenni, hogy a rabságba való visszatérésünk terve plauzibilis, a rabságba való visszatérésünk szándéka őszinte. S reméltük, hogy ha majd a nyílt országúton találkozunk csendőrrel, magyar katonákkal, amint Novgorod Szeverszkij irányába törekszünk, ahol most a csapatokat összegyűjtik és rendbe szedik, valahogy talán mégis elhiszik majd, hogy ezek a zsidók esetleg nem is akartak megszökni, csak ugyanúgy lemaradtak, önhibájukon kívül, mint más tisztességes árja katona, akit szétugrasztottak a kötelékéből. Biztos, hogy így is összevernek majd bennünket. De talán mégsem ölnek meg, ha véletlenül éppen akkor nem lesz gusztusuk ölni. Ha azonban most a házból láttak volna bennünket kisurranni, mindjárt rájöttek volna, ezek itt lapultak, meg akarták várni az oroszokat, el akarták árulni a hazát.

S rövid búcsú után már kinn voltunk a halott, felégetett utcán, elmentünk a hósapkás, fekete cölöpök mellett, elhagytuk a halott szélmalmot is a falu szélén. S már cibált, dobált jobbra-balra a szél, mert keresztben fújt: a steppe mintha minden haragját az országútra koncentrálta volna. Soha még így nem faragta a szél az arcomat. Szinte csodálkoztam, hogy nem látom lehullani a lábam elé a véres húsforgácsot. Soha így még nem szenvedtem a hidegtől, mint az alatt az irgalmatlan, fehér hold alatt, amelytől olyan volt a táj, mint amikor Kínában egy tartományon végigpusztított, a sárgaláz, s egyetlen ember sem maradt élve. Nem bírom tovább - a tábori csendőr is jobb lett volna! Bekampecolni a tanítónő udvarán! Semmi heroikus nincs az ilyen testi fájdalomtól jelentkező halál vágyban; az embert elfogja a végső türelmetlenség : elég volt, kész. Elég volt a hidegből, ebből a sótlan, hideg krumpliból, á halom koszból, amivé a testem lett, a latrinából, amelyhez odafagy az ember feneke. Most már nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hogy a hideg testemet a tetvek izzóra rágják - vakaródzni nem tudok, nem tudom letépni magamról ezt a sok kacatot, a pulóvert, a téli inget, a nyári inget, a sportinget. Valamennyiben nyüzsög a tetű, s csak akkor lehetne szabadulni tőle, ha velem együtt megégetnék az egész rongyhalmazt. Nem - tudom - kigombolni - ebben - a - kétujjas - kesztyűben! S ha lehúzom a kesztyűt, akkor a fagyott ujjaim szétágazva égnek ágaskodnak - tíz jég mutatóujj, amely a holdra mutat! Ha akkor az utolsó pillanatban nem érkezik meg a kilenc koffer Párizsba a Gare Pajolra, lehet, hogy most Lisszabonban unnám az életemet, a reménytelenül hosszúra nyúló háborút, az ellenséges hírügynökségek ellentmondó híreit, a helyhez kötöttséget, a vacak penziókosztot. S reszketnék a hétvégétől, mert penziószámlát kell fizetni, és nincs együtt a pénz. S gyűlölném Salazar kegyes hazugságait, titkosrendőrségét, a piszkos s buta bennszülötteket s az elviselhetetlen meleget. És éjszakákon keresztül veszekednék a feleségemmel, hogy ki a felelős, mert idejutottunk, erre a holtpontra, erre a penziózátonyra. Lehet, hogy boldogtalan lettem volna, mint a kutya – hiszen olyan sokszor voltam már boldogtalan Párizsban, Velencében, az Oríent Expresszen is, nem szólva Pestről. S lehet, ha átjutottunk volna Amerikába, gyűlöltem volna magamat – az egész világot s hogy centeket koldulok ismerősöktől a kávéházban, hogy nem dolgozom, hogy magamhoz méltatlan munkával foglalkozom. De – nem – lett - volna - ez - a viszketés! S hogy – nem tudok – vakaródzni!

- Nem megyek tovább! – üvöltöttem. – Hagyjatok itt, na! – kiáltottam rájuk gorombán. – Hagyjatok itt a fenébe, menjetek!

- Mi van veled?

– Nem bírom ezt a viszketést, nal Nem bírom! Nem bírom!

- Na várj! – mondta a betörő. – Majd vakarunk! Hol viszket legjobban?

- Mindenütt! A hátamon, a hasamon! A cipőmben!

Igen, ez volt a legpokolibb, hogy a tetvek befészkelték magukat a rongyos gyapjúkapcába s az elmállott harisnyába is, s hogy napok óta nem ment le a cipő a lábamról, s a cipőbőr ráfagyott a bőröndre, s az ujjamat sem tudtam közbedugni. S miközben a kétujjas, kesztyűs kezükkel dörzsöltek és gyömöszöltek, mintha vakarnának, csak toltak előbbre. S én úgy zokogtam, mint kiskoromban.

Gépkocsi közeledett. A fenyegető veszély elterelte figyelmemet az uralkodó rögeszmévé fajult tetűidioszinkráziáról.

Máskor is lerohantunk az országútról, ha messziről autót hallottunk - úgy hajtottak ezek odakint, mint akiknek nemcsak a gyalogosok élete, de a maguké sem ér egy fabatkát. Most is le akartunk ugrani az útról, de az árok mély volt, s tele hóval. így hát felálltunk az árok szélén, arccal az út felé, mint akik fel vannak készülve mindenre. A napsütésben messziről virított az autó vörös keresztje, ami egyáltalán nem nyugtatott meg bennünket – untig elégszer találkoztunk már az orvosok kegyetlenségével. Vagy száz lépésre tőlünk már fékezett, s amikor hozzánk ért, csúszva-csikorogva megállt. A sofőr leszólt:

-Na, szálljatok fel! – mondta parancsolóan. Mi persze inkább gyalogoltunk volna tovább, de a sürgető és nyers felszólításra felkúsztunk a ponyvával fedett teherautóra.

Sejtelmünk sem volt, hogy mit akarnak tőlünk: segíteni-e az országúton kecmergő bajtársaknak, vagy a csendőröknek leadni néhány csellengő zsidót? A kocsi belsejében két cvikker villogott a szürke, szőrmegalléros, német bekecsből. Az egyik német katona szőke, kövérkés, fiatalos: nem lehetett több huszonöt-harminc évesnél, a másik idősebb és sötétebb bőrű. Vöröskeresztes karszalagot viseltek, s a gomblyukukban is ott volt az email vöröskeresztes jelvény. Mondom, semmi jót sem vártunk tőlük - az orvosokkal többé-kevésbé ugyanolyan rossz tapasztalataink voltak, mint a papokkal. Leültünk a pad másik végére, legmesszebbre tőlük, és szótlanul, Összebújva vártuk, hogy mihez kezdenek velünk. A sárga karszalagról persze mindjárt tudhatták, hogy zsidók vagyunk. Lehet, hogy a szaladó autóról nem vették észre a karszalagot, s talán azért esett meg rajtunk a szívük. De most, hogy felfedezték a szalagot, mindent megtehetnek velünk, ha dühbe guruinak, még le is dobhatnak a rohanó autóról; ilyesmire már volt példa.

- Tud valamelyiktek németül? – kérdezte az idősebb.

- Igen – feleltem.

- Honnan jöttök?

- Szeregyina Budáról. Lemaradtunk.

Kis szünet.

- Na, fáztok, ugye?

- Nagyon! – mondta a betörő.

- Akartok rumot? – nyújtotta felém a kulacsot.

Ittam, aztán továbbadtam a fiúknak.

- A századotok hol van? – kérdezte megint az idősebb.

- Nem tudjuk. Még Csernovszkoje alatt szétugrasztottak bennünket. Mi az erdőn át jöttünk.

A német megint elhallgatott. Ő is ivott. Aztán a fiatalabb szólalt meg.

- Otthon is munkások vagytok?

- Igen. Ez borbély, a másik bádogos.

- De te öreg fiú vagy. Hány éves vagy?

- Negyvenöt.

- Talán már az első háborúban is voltál?

- Voltam.

- Milyen rangod volt?

- Hadnagy.

Meglepődött.

- Na és te mi vagy otthon? – kérdezte kíváncsibban.

Gondoltam: azt mondom, én is munkás vagyok. De valahányszor hasonló helyzetbe kerültem, szemtől szemben entellektüelekkel, mindig kísértett, hogy megpróbáljam felébreszteni bennük azt a szégyenérzést, ami bennem támadt volna fel fordított esetben: ha én lettem volna, aki ilyen fölényes helyzetben szembetalálkozom gyalázatosan megalázott, állatinál állatibb rabszolgasorba döntött entellektüel társammal. Sokszor megjártam ezzel, főképp magyar entellektüelekkel: ezek egyáltalában nem szégyellték magukat, sőt nincs az a gyülevész proletár, úrgyűlölő nincstelen, akit nagyobb káröröm töltött volna el baromi sorsom felett. Egyszer például egy klinikai főorvos fotografált le röhögve, sírásás közben, s búcsúzóul ezt kiáltotta le utánam a sírba: „Na, szerkesztő úr, ez a kép megjelenik a Tolnai-ban. Élvezni fogják Pesten." Kraszicskában, ahol találkoztunk egy pesti zászlóaljjal, a fiatal pesti tisztek külön kiemeltettek a századból az őrmesterrel. Körülálltak, amikor Bota őrvezető, mint a cirkuszi lóidomár, lehetetlen tempóban hajszolt, miközben puskatussal verte a fejemet. Nem engedték azt sem, hogy félremenjek a szükségemet elvégezni. Csupa főiskolát végzett fiatalember volt, s nemhogy nem volt bennük szégyen vagy szolidaritás, de amikor végre estefelé ráuntak a produkcióra, és elmentek, még ez az emberevő keretlegény is kiköpött utánuk.

Ilyen tapasztalataim voltak az enteüektüelekkel, de most mégis kiszaladt a számon:

- Író vagyok és újságíró.

Elhallgattak, és hirtelen elkapták rólam a tekintetüket. Aztán zavartan, nagyon barátságosan az otthoni életkörülményeikről faggatták a borbélyt és a betörőt. Csupa semmiségről, csak hogy beszéljenek, s ne velem kelljen beszélniük. Tegezve szólították őket – aztán az idősebb megint felém nyújtotta kulacsát, és ezt kérdezte:

- Wollen Sie noch trinken?

- Danke!  – mondtam és ittam.

Ettől kezdve magázódva szóltak hozzám, németes nyerseséggel, katonásan, de inkább azért, hogy le ne lepleződjék a zavaruk vagy talán szégyenérzésük.

Aztán idővel a fiatalabb mégis rátért a tárgyra. Hogy miket írtam? - érdeklődött. - Igen, regényeket is. - S hogy jelent-e meg tőlem németül is valami? - Igen, régebben az Brich Reiss-Verlagnál... A beszélgetés szakadozottan folyt,,, Közben egymással is beszélgettek, de mindig visszatértek hozzám egy-egy kérdéssel. Különösen a fiatalabb nem tudta abbahagyni. – Ugye, az irodalom most stagnál az egész világon? Mert nálunk stagnál! – mondta. – De ilyen kísérleti korszakban, amilyen a mostani, érthető! – Mit feleljek? Hogy Angliában, Amerikában és mindenütt, ahol az emberiség még emlékszik önmagára, nem stagnál? Megpróbáltam óvatosan válaszolni.

- Azért az idősebb generáció még tartja magát! – mondtam. – Amerikában van irodalom? – Van, feleltem csendesen. – Van valami.

Erre az idősebb váratlanul megszólalt

- Biztos tudomány is van!

Most megint csöndben vágtattunk vagy negyedórát. Aztán újra a fiatalabb szólalt meg:

- Mondja, Remarque Amerikában van?

- Nem tudom biztosan! – feleltem. – Nem tartottam számon. Bevallom, nem tartom jelentékeny írónak.

- De – erősködött a fiatal – azért, ahogyan a háborút leírja, az megdöbbentően igaz. Most, hogy tizennégy hónapja kint vagyok, most látom csak, hogy szóról szóra igaz. Otthon a könyv nincs forgalomban, véletlenül került a kezembe, még békében. Tudja, nem hittem el, hogy ilyesmi igaz lehet!

Nem szóltam semmit. Lehet, hogy ezek mégis be akarnak ugratni? Viszont – érdemes ezeknek egy magyar zsidót beugratni és kiszolgáltatni? Ezért még csak dicséretet sem kapnak! De mégsem mertem megjegyzést tenni, véleményt mondani - magáról a háborúról. S mintha a fiatal német is megérezte volna, hogy tapintatlanság lenne tőlem vallomást követelni, amivel kiadnám nekik magamat - megint elhallgatott.

Az öregebb keksszel kínált bennünket, majd megint a borbéllyal és a betörővel beszélgettek. S délben megérkeztünk a Gyeszna-hídhoz, szemben Novgorod Szeverszkijjel.

A dombon a kupolás dóm, mint Esztergomban - körülötte a kolostorszerű paloták. De ami izgalmasabb: a Gyeszna fahídjának fel járata előtt német és magyar csendőrlánc. Itt van a háló, még inkább a hurok - akiket a visszavonulás szétugrasztott, azoknak mindenképpen át kell menniük azon az egyetlen hídon, amely erről a frontszakaszról a másik partra átvezet. A folyó ugyan már november óta be van fagyva, s át lehetne lógni a jégen is, de most már húszlépésenként őrség áll az innenső parton, s a túlsó partról gépfegyverfészkekből tartják szemmel a jég hátát. Képzelheti, Friedländer, mit érezhetett a lemaradt zsidó, amikor megérkezett a Gyeszna-hídhoz, ahol a német és magyar csendőrök várták! A többi lemaradt katonát is kihallgatták, s ha nem tudta kellően igazolni, hogy hol töltötte az időt, mióta csapattestétől lemaradt, áttették a hadbírósághoz. De a katonákat legalább nem verték meg mindjárt – bennünket előbb félholtra rúgtak volna, s csak aztán következett volna a hivatalos rész.(FOLYTATJUK)