ZSOLT BÉLA/ KILENC KOFFER (14)

LUXUS LATRINÁRA SZALAD A VEZÉRŐRNAGY

21.

Az orvosok feszülten figyeltek, mialatt oktattam őket. Aztán a vörös nőgyógyász felállt a matracom széléről, nagyvilágiasan kezet rázott velem, és a másik kezével megveregette Friedländer vállát, és azt mondta nekí:

- Ne búsuljon, Friedländer úr! Megyünk mi még együtt a Riviérára.

Igen, a Riviérára is jártak ezek a mozgékony, élveteg, váradi zsidók, akik a század végén a dzsentritől tanultak úri módon hazardírozni, hogy később a tanítvány legyőzze a mestert. S később már együtt - a dzsentri és a zsidó - kidolgozták a szisztémákat, amellyel minden évben sprengerelni  akarták a világ valamelyik nagy játékbankját, a monte-carlóit, az ostendeit s az első nagy infláció idején a sopotit. Valószínűleg a doktornak is volt szisztémája, azért járt azelőtt a Riviérára – s most is úgy viselkedett, mintha a szisztémáját akarná kipróbálni, amivel sprengerelje a gettót. Bánom is én, hányszoros pénzt keres, csak sikerüljön.

- Napközben majd jelentkezem, hogy informáljam a fejleményekről - mondta búcsúzáskor. - Addig is diszkréciót kérek. Az ezredest a kezemben tartom., de ha előre megsejt valamit, engem falhoz állíttat, s az egészből nem lesz semmi.

Háromnegyed egyet ütött a kapucinusok toronyórája, amikor az orvosok elvesztek a kék homályban. Az izgalom olyannyira felgerjesztette életösztönömet, hogy úgy éreztem, azonnal kell csinálnom valamit ~ hogy minden pillanat, amit tétlenül töltök, veszélyes mulasztás. De Friedländer álmos hangon megszólalt:

- Ez a doktor a legnagyobb linkóci a városban! – mondta. – Egy szót sem hiszek neki. Tudom, mit akar.

- Mit akarhat?

- Ki fogja csalni mindenkitől az eldugott pénzt. Amit a csendőrök még nem vertek ki belőlünk, ő viszi el! Aztán átmegy vele Romániába. Bennünket itt hagy a vízben.

- Ez is lehet. De a pénzzel úgysem érünk sokat, ha a gázba visznek bennünket. Viszont az is lehet, hogy megcsinálja a járványt.

- Erre én nem számítok. Reggel kiviszem magammal a fiamat sírt ásni. Ha az a somogyi rendőr lesz szolgálatban, mindenesetre megpróbálom megszöktetni.

- De ha egyszer Kolozsvárt leállították a deportálást, akkor itt is... – kíséreltem meg inkább Önmagamat lelkesíteni.

Friedländer legyintett, aztán visszasüllyesztette az állát a tenyerébe. De én már nem akartam magamban lelohasztani a reménykedést – már nem is tudtam volna, mert az életakaratom parancsolt.

- Hallja, Friedländer, huszonegy nap komoly dolog! S a tífusz az egyetlen, amitől valamennyire mégis félnek. Nem szívesen hurcolják végig az országon, nem szeretik vele megfertőzni a vagonokat, amelyekben a hadsereget szállítják. Nálunk, odakint a fronton, egy ízben hathetes zárlat volt tífusz miatt – a helyőrségből nem mehetett senki szabadságra, idegen helyőrségiek nem jöhettek hozzánk – ennyire komolyan vették. Most itt is komoly a dolog, a front is közelebb van. Itt van már Erdély előtt. S ha most kapnánk huszonegy nap haladékot – mert addig kell tartani a karanténnek akkor talán meg is úsztuk.

Friedländer hirtelen csodálkozva, s most már kissé reménykedve ütötte fel a fejét:

- Maga tényleg bízik?

- Kicsit bízom.

- Gondolja, van itt még segítség? – kérdezte majdnem esdekelve.

- Nem lehetetlen. Ha a katonai helyzetet nézem, akkor...

- Ha maga bízik, aki ért hozzá...

- Én sem értek hozzá többet, mint maga - mentegetődztem, de lázasan magyaráztam tovább. - De most nem huszonegy nap alatt, pillanatok alatt is nagyot fordulhatnak a dolgok. Odakint a fronton is - hallgasson ide február 18-án reggel megint három koporsónk volt a ravatalozóban. A pap üvöltött és verekedett, mint máskor, hogy két órára kész kell lenni a sírnak. Persze, mi már akkor tudtuk Sztálingrádot meg El Alameint, de hat hete visszatartották az újságokat, hogy ne kerüljenek a katonák kezébe, s a háború legújabb eseményeiről sejtelmünk sem volt. Mi a brjanszki erdőben, eldugott vasúti mellékvonal mellett voltunk már hat és fél hónapja, a vonat normálisabb időkben, menetrendszerűen is csak kétszer hetenként jött és ment, de mióta a partizánok erősebben dolgoztak, sokszor tíz napig nem tudták rendbe hozni a felrobbantott síneket, s tíz napon keresztül még álhír vagy rémhír se jutott hozzánk. Azért persze tudtuk, hogy a nagy fronton visszavonulás van, de itt nem láttuk, és nem is éreztük a mozgást. Legkevésbé természetesen arról voltunk tájékoztatva, hogy mi történik a közelben, az áthatolhatatlan erdőben, száz kilométeres körzetben. Hallottuk, hogy ágyúznak, aknáznak, de nyár óta, amióta kijöttünk, folyton ugyanúgy ágyúztak és lövöldöztek az erdőben. - A partizánokkal harcolunk! - magyarázták, s hosszú ideig igazat is mondtak, mert a csatazaj a partizánharcokból eredt. S az utolsó hetekben legfeljebb ha annyi változás volt, hogy az ágyúzás és aknázás szaporább lett, s talán mintha közelebb jött volna - a tisztek erre azt mondták, hogy Sevszk felől frissen érkezett, speciálisan felszerelt német partizánvadász osztag most göngyölíti fel végleg az „atrátokat", hogy tavaszra, amikor elindulunk az Urál felé, tiszta legyen a levegő. A bakák el is hitték nekik, mert ebben a háborúban a bakák mindent elhittek az újságoknak és a tiszteknek - mi, zsidó kényszermunkások pedig zavarban voltunk, egyrészt nem tudtuk pontosan, hol vagyunk, sehogy sem tudtuk beilleszteni az elképzelt térképbe frontszakaszunkat. Igazi térkép sohasem került a kezünkbe, nem tudtuk rekonstruálni, mi a viszonylatunk a fronttal. S őszintén szólva, nem is hittük, hogy az oroszok már ezen a télen ennyire előre tudnak törni nyugat felé. Jöttek ugyan hírek, hogy Kurszk elesett - ez volt hozzánk legközelebb a nagy centrumok közül, de még mindig háromszáz kilométernyire. Nem hittük el, hogy az oroszok ezt a távolságot télen néhány hét alatt meg tudják tenni. Szóval, február 18-án reggel, amikor ásni kezdtük a három sírt, Szeregyina Budán minden úgy volt, mint máskor. A pap elővette a honvédelmi miniszter tervét, bilgeri csizmája sarkával kijelölte a havon a sírhelyeket, majd következett a mindennapi káromkodás és inzultus, aztán ellovagolt. Patkója nyomán szikrázott a hó, mint máskor. A naposok, ügyeletesek és a vöröskeresztes szanitécek, hónuk alatt a betegkönyvvel, egymás után vonultak fel a különböző formációktól a maródiakkal a kórház felé. Vonatos szánok élelmiszerért mentek az élelmezési oszlophoz, robotra berendelt orosz panye-szánok karavánban szállították a fát a katonapékeknek. Kovács bácsi a kápolnában, a koporsón ülve, krumplit sütött, mint máskor, és ezt mondta:

- Pasliszag van, emberek! Hamarosan megyünk. Úgy hallom odabent az árkászoknál, talán már a jövő hónap elején. A tiszt urak azt mondják, leváltanak bennünket. Már tudják azt is, hogy a pécsiek jönnek a helyünkre. De én azt hiszem, emberek, hogy hamarosan szalad innen az egész miskulancia.

Mi akkor már nem hittük, hogy innen egyáltalában el lehet menni. Az értelmünkkel tudtuk, hogy az oroszok előbb-utóbb kivernek bennünket, de egyszerűen nem tudtuk már elképzelni, hogy jöhet egy reggel, amikor véget ér nyomorúságunk monotóniája. Már máshol szenvedni is megváltásnak tűnt fel a képzeletünkben. Délelőtt tíz óra volt, amikor Kovács bácsi kápolnájából kiléptem, hogy folytassam a sírásást. Háromnegyed tizenegykor aztán átugrott a temető kerítésén egy tizedes, futólépésben rohant felénk, és messziről ránk ordított:

- Azonnal bevonulni!

- Mi történjék a koporsókkal? – kérdezte a nyomdász sírásó.

- Mit járatja a száját? – ordított a tizedes tovább- rohanóban. – További parancsig azonnal bevonulni!

Kovács bácsi is kilépett a kápolnából, s a tizedes után kiáltott:

- Rám is vonatkozik?

- Maga talán itt akar maradni? Persze hogy magára is!

Kovács bácsi vigyorogva elkurjantotta magát:

- Na, itt a pasli!

Bevonultunk a körletbe, az orosz parasztházba, s már jött is a parancs, hogy szereljünk fel, és tíz perc alatt sorakozzunk a századiroda előtt. Még ahhoz sem volt elég időnk, hogy elbúcsúzzunk a háziaktól. Csak az öregasszonyt csókoltam meg mindkét arcán. S mire a század felsorakozott, már jött a parancs az indulásra. Különös, hogy közben a háborúból semmivel sem lehetett többet észrevenni, sőt még a szokásos ágyúzás is majdnem szünetelt. Csak nagyon magasan repülőgépek kóvályogtak felettünk. Egész rajok és errefelé újfajta masinák – mióta ott voltunk, csak a ratákat láttuk. Persze, a keretlegények, akik két tenyerüket a halántékhoz szorítva nézték a gépeket, mindjárt rájuk fogták, hogy német gépek. S már indultunk is gyorsított menetben az országúton.

Indultunk, barátom – mi az, hogy indultunk? –, szaladtunk! Soha ilyen boldog szaladást – harmincöt fok hidegben, előttünk a szélsebesen rohanó hó- ciklonnal, fejünk felett a repülőkkel, hátunk mögött az orosz tankokkal, amelyeknek csörömpölését már tisztán lehetett hallani! Röhögve futottunk, egyrészt, mert végre bekövetkezett, amiben eddig soha nem hittünk – hogy elkerülünk innen másrészt, mert most már nem volt rémhír, álhír, vakmerő zsidó és antifasiszta reménykedés, hogy verik a németeket, hogy vernek bennünket, barátom!

Nem is tudja elképzelni, Friedländer, milyen valószínűtlen volt nekünk eddig, hogy egyszer ezek majd futni fognak. S most pillanatok alatt összecsuklottak, aztán már ész nélkül szaladtak is. Akár hiszi, akár nem, olyasmit láttam, amiért egy író, aki mindenáron kompromittálni akarja a történelmet, minden pénzt megadott volna.

Hadosztályparancsnokunk, Makay vezérőrnagy, feltűnően hosszú kezű, savanyú arcú, beteges külsejű törpe volt. Valami baja lehetett a gyomrával, mert a fiúk, akik az utolsó napokban a hadosztályparancsnokság udvarán légvédelmi bunkert ástak, röhögve mesélték, hogy negyedóránként az udvaron épült parancsnoki latrinára szaladgált. Természetesen ezt a latrinát is mi, zsidó kényszermunkások építettük, tulajdonképpen nem is volt latrina, hanem - ami itt, a félig elpusztított városban luxusnak számított - afféle falusi árnyékszékbódé. Még piros kókuszszőnyeget is zabráltak bele, s a falait a Magyar Futár és a Signal csataképei díszítették. Persze, a parancsnoki latrina kulcsát is munkaszolgálatos lakatos készítette, aki nem is volt lakatos, hanem vegyészmérnök, s a kulcs ezért a dilettáns kezén ormótlanra, elnagyoltra sikerült, A vezérőrnagy állandóan az íróasztalán tartotta a kulcsot, nehogy valamelyik alantas tisztnek eszébe jusson, hogy a klozettjét bitorolja. Nos, Friedländer, én láttam déltájban ezt a vezérőrnagyot futni, kabát és fegyver nélkül, ezzel a hatalmas klozettkulccsal – az egész század elragadtatással röhögött, amikor messziről felismerte a kulcsot. Könnyebb volt futni, könnyebb volt megdögölni is ettől a röhögtető látványtól, higgye el, barátom! Olyan hirtelen jöttek az oroszok, hogy csak a sapkáját kapta fel, s a kulcsot ragadta meg, amely mióta a hasa ment, bizonyára a legfontosabb tárgy volt neki – fontosabb a kardnál és a térképnél is! Autóra sem ülhetett, mert az oroszok a városnak azt a részét, ahol a garázsok voltak, pillanatok alatt elvágták a parancsnokságtól. Ezért hát gyalog futott a vörös lampaszos, diarés törpe, hosszú kezében lóbálva a kulcsot, mellette loholt a segédtisztje. Míg aztán, vagy ötven lépés után, bele nem bújtatták egy komisz katonaköpenybe, amelynek zsebébe végre elsüllyesztette a kulcsot. Azóta sem láttuk.

Ez így történt, Friedländer, szorul szóra, akár hiszi, akár nem – látja, ilyesmi is megeshet percek alatt! Mert az egész „pasli" percek alatt lódult neki. – Nem mondom, bizonyára várták a hadosztályon, hogy jönnek az oroszok, de úgy gondolták, csak napok múlva, s majd alkalmazkodnak az ő menetrendjükhöz, s hagyják, hogy előzetes tervek szerint kiürítsék a várost. Ebből is láthatja, hogy nem igaz, amit az ember ilyen nyomorult helyzetben, amilyenben most is vagyunk, mindig hajlandó elhinni, hogy ezek a mindentudó arcú bitangok csakugyan mindent előre tudnak, hogy összeköttetésben vannak a főparancsnoksággal vagy a kormánnyal – hogy egy vacak kis századparancsnok, vagy akár egy ilyen csendőr ezredes tényleg informálva van a hadi helyzetről és a politikai vagy diplomáciai titkokról. Fittyfenét! Fél óra múlva esetleg ez az ezredes is szaladhat a klozettkulccsal.

Szóval, vidáman futottunk a ciklonná vadult hófúváson keresztül Csernovszkoje faluig, nyolc kilométernyire a várostól. Itt hirtelen megállítottak bennünket, lapátot és csákányt osztottak, s este hétkor kiállítottak az országútra havat hányni. Kétségbeesett röhögéssel láttunk a munkának, majdnem bizonyosra vettük, hogy reggelre megfagyunk. Mindjárt láttuk, hogy ilyen őrült és hülye munkát még velünk sem végeztettek eddig. Ami havat elhánytunk, ezerszeresen visszahozta a szél. S még azt is megparancsolták, hogy planírozzuk, egyengessük a havat: a szemnek is szép munkát követeltek tőlünk, ijesztgettek, hogy jön a vezérőrnagy a kulccsal, szemlét tart.

Ő volt az az elmebeteg, aki elrendelte, hogy a visszavonulni készülő csapatok előtt hóesésben, hófúvásban lapáttal tegyük szabaddá és csinossá az utat? De hol voltak már hajnalra a visszavonuló csapatok! Az oroszok nem tartották tiszteletben a klozettkulcsos vezérőrnagy régóta előkészített visszavonulási tervét, amely ezt az aránylag tágas és megépített országutat jelölte ki a „kitérő hadmozdulat" útvonalául. Az oroszok nem engedték, hogy ezen a kényelmesebb úton meneküljenek, hanem már a városból bekergették a csapatokat az erdőbe. Ezen az országúton, amelyet nekünk kellett az orosz parasztoktól zabrált lapátokkal szabaddá tenni, csak pár kis csapattöredék: tudott egérutat nyerni: például az egészségügyi oszlop két teherautója a súlyos betegekkel és az orvosokkal – ezeket alighanem szándékosan kiengedték a gyűrűből az oroszok. Aztán nagy időközökben jött, négy emberrel a bakon, egy tüzérfogat, ágyú nélkül, majd szórványosan személyautók, tisztekkel. S a város irányából szüntelenül hallatszott a tankágyúk dübörgése, az éjszakai erdő sistergett a géppisztolytól, hiába, de hiába, a csatazaj nem jött hozzánk közelebb. S csak hánytuk a havat, kissé megszeppenve és feszült várakozással – vártuk az oroszokat.

Vártuk az oroszokat, s hogy hajnalig nem érkeztek meg a tankok, kezdtünk kételkedni és csüggedni. Bota őrvezető, aki egész éjjel puskatussal sürgetett bennünket, vigyorogva gúnyolódott:

– Na, piszkos zsidók, halljátok, már távolodnak? Hiába pusmogtatok és örültetek! Visszaverik a kutyákat!

Persze, nem távolodtak, de csak fél óra múlva, amikor jött az azonnali indulási parancs, tudta meg ő is velünk együtt, hogy az oroszok már elénk kerültek, jóval nyugatabbra előttünk elvágták az országutat. Most hát bennünket is lekergettek az útról, be az erdőbe. S a részvétlen, jeges derekú fenyők között, a jéggé fagyott havon csúszkálva, kiálló fatönkökön hasra esve, váratlan gödrökben nyakig süppedve, már ezek a mészáros kutya keretlegények is kezdtek elkomorodni. Csendesebbek lettek, s időnként, alattomosan pislogva, keresték a tekintetünket, mintha azt firtatnák: nem lehetne-e az utolsó pillanatban gyorsan megbékélni velünk? Mert komoly kilátásunk volt arra, Friedländer, hogy „fácánok leszünk", ami. azt jelenti, hogy fogságba esünk – erre vágytunk valamennyien. És ezek a kutya keretlegények most attól féltek, hogy nyomban elpanaszoljuk az oroszoknak, hogy mi mindent műveltek velünk, s az oroszok talán mindjárt el is intézik őket. Szólni sem mertek már, tűrték, hogy megszüntetjük a katonai formációt, s mindenki a maga módján csúszik-mászik előre, vagy lemarad.

Hogy miért nem maradtunk le valamennyien, s miért nem vártuk meg az oroszokat? Egyrészt, minden számítás szerint még a hátunk mögött kellett lenni a német és a magyar tábori csendőröknek, s ezek minden csellengőt szó nélkül lepuffantottak. Másrészt, ebben a harmincöt fokos télben nem lehetett terv nélkül hosszabb ideig az erdőben lappangani – az ember órák alatt megfagyott volna, tüzet gyújtani pedig halálos volt! Lemaradni csak faluban volt tanácsos, ha az ember meg tudott bújni valamelyik jóravaló, bátor orosznál, de bennünket meg sem engedtek állni a falukban, futólépésben áthajszoltak rajtuk. De különben is, a falukból már menekülőben volt az orosz lakosság is, mert a visszavonulás során német mintára mi is minden falut, amit fel kellett adni, előbb felgyújtottunk. Pechünk volt, hogy az oroszok nem szorítottak bennünket be egy szűk gyűrűbe: ilyenkor az ember egyszerűen feltartja a két kezét és kész. Sőt a gyűrű ezen a szakaszon túlságosan tágas volt, s nem is teljesen zárt – még nyitva volt az erdő felé, amelyikben szaladtunk. így aztán nem is volt más hátra, mint futni, s lehetőleg együtt maradni, mert tudtuk, aki itt éjszaka magára marad, elveszett.

Mégis, minél mélyebbre hatoltunk az erdőbe, annál kevesebben maradtunk egy csomóban. Az emberek csoportokban és egyenként leszakadtak, szétzilálódtak. Hallani lehetett a puffanást, ahogy elvágódnak s a hosszú tápászkodási kísérlet zaját - de már senki sem segített a másiknak, Friedländer! Néhány óra alatt megszűnt az erdőben minden bajtársi szolidaritás, minden reflexe vagy póza az emberségességnek, minden szemérem - úgy hagytuk ott egymást a hóban, a fenyőfák alatt, mint üres, elhajított konzervdobozt. S amellett ezeknek a szerencsétlen bajtársaknak nehéz volt a hátizsákjuk, tele mindenféle cókmókkal, ami kacatot összevissza csencseltek a katonákkal és az oroszokkal. S karácsonykor végre csomagot kaptunk, kevés használható és sok felesleges holmival, amit, kegyeletből és szeretetből az otthoniak iránt, begyűrtünk és cipeltünk a hátizsákban. A túlzsúfolt zsák hátrahúzta s táncoltatta őket a síkos havon. Én bizony, Friedländer, mindjárt akkor, amikor beléptünk az erdőbe, kiszórtam a zsákomból mindent, csak a kenyeremet, a konzervemet és a szappanomat hagytam benne. Alig éreztem a zsák súlyát, s ha elestem, könnyen felpattantam vele. De ezekre, ha elvágódtak, mint a szikla, rázuhant a nehéz zsák, idegen segítség nélkül alig tudták legördíteni. S ehhez már nagyon fáradtak és nagyon éhesek voltunk, s álmosak is - már hajnalodott, s egész nap nem ettünk, s fagytunk kinn a hófúvásban. Szóval, kevés életerőnk gyorsan fogyott. S ha valaki elesett, s nagy kínnal fel is tápászkodott - hol voltak már addigra a többiek! Darab ideig még hallani lehetett, hogy kiáltozik, aztán biztosan elindult vaktában, s ki tudja, hova érkezett meg. Kétszázan voltunk, amikor elindultunk Szeregyina Budáról, hetvenegyen jutottunk el napok múlva a Gyesznához.

Én is eljutottam, s nem utolsósorban annak köszönhettem, Friedländer, hogy örök tanulságként megjegyeztem: életveszélyben nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodni, csak az élethez szabad ragaszkodni, ha az ember élni akar. A feleségem Párizsban ragaszkodott a kilenc kofferhez – többek között azért is jutottam a cudnyai erdő fehér poklába, s ide is, ezért, barátom! Később láttam menekülő oroszokat – mondom, azért szaladtak, mert ha otthon maradnak, a visszavonuló magyarok vagy a németek rájuk gyújtják a házat –, nos, ezek az orosz parasztok is többnyire tetézve megrakták szánjaikat mindenféle cókmókkal, még mángorlóval, madárkalitkával is. Aztán elakadtak a torlódásban, az országúton vesztegeltek fél napokig – egyszerre csak jöttek a repülők, mélyrepüléssel, s vége volt mángorlónak, madárnak, kalitkának és parasztnak... Ezek az oroszok, főképp az asszonyaik, még akkor sem hagyták őrizetlen a kocsit, amikor már a gépfegyver huszonöt méter magasból pásztázott – ott maradtak a szánon, s inkább meghaltak, semhogy elvesszen valami, vagy a szomszéd lelopjon róla egy franciakulcsot vagy köcsögöt. Barátom, ha mégis megmenekülök innen ezzel a tífuszsvindlivel, esküszöm, soha életemben nem lesz többé lakásom 1 S csak az az egy ruhám lesz, amit viselek, amíg le nem rongyolódik rólam! Én mondom magának, hogy az ember, azután, amit ebben a háborúban tapasztalt, legalább még egy évszázadig legyen nomád, hogy bármikor odébb állhasson. Hogy ne bénítsa meg az otthon, a bútorok, amelyek olyan megvesztegetően belopják magukat az ember nyárspolgári érzelmeibe! Soha többé nem lesz könyvtáram – háromezer könyvem volt, Friedländer minden este újra boldogan, szerelmesen megbámultam, végigcirógattam soraikat – de ha mégis megmaradok, ezentúl én is úgy olvasok, mint a különc, vörös Friedmann professzor, akit vandálnak és bolondnak tartottam, mert ha egy oldalt elolvasott a könyvből, kitépte és földre dobta. És soha többé nem lesz kofferem, sem egy, sem kilenc – a fogkefét, a krémet, a szappant és a fésűt majd zsebre vágom, s fehérneműt áruházban váltok, a szennyest egyszerűen ott hagyom.(Folyt-köv)