ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER (15)

TERVSZERÜ VISSZAVONULÁS

22.

Hajnalban már innen is, onnan is lőttek, de még nem láttunk sem oroszt, sem magyart. S már csak harmadmagammal vánszorogtam: Roderral, a borbéllyal és Weitzierrel, aki otthon bádogos és padlásfosztogató volt. A borbély gyerekképű, gyenge, madárcsontú, de bátor, a betörő a legerősebb a században, vakmerő, vállalkozó szellemű és találékony.

 Ezek ketten azért maradtak velem, mert a nehéz hónapok során megszerettek, vigyázni akartak rám, aki rozoga s tizenhat évvel öregebb voltam. A borbély azért ragaszkodott hozzám, mert otthon munka közben politizáló és vitatkozó borbély volt, s már otthon is olvasóm és politikai hívem. S ha csak lehetett, bejött a körletembe, faggatott szellemi dolgokról, könyvekről, ismert emberek intimitásairól. A betörő azért került hozzám közelebb, mert megérezte, hogy nincsenek vele szemben előítéleteim, hogy ellenszenv és kíváncsiság nélkül érintkezem vele. Egyébként áldozatkész, lovagias bajtárs volt, s nemcsak megrögzött, de meggyőződéses bűnöző is. Egyszer felajánlottam neki, hogy ha hazajutunk, . beteszem egy munkaadóhoz, aki majd segíteni fogja, hogy visszataláljon a tisztességes mesterségéhez. – „Nézd – mondta –, hiába is ígérném, hogy megpróbálom, úgyse tartanám meg. Nemcsak a könnyű pénzszerzésről van szó – de nem tudod elképzelni, milyen csodálatos izgalom, amikor az ember a sötétben előveszi az álkulcsot a zsebéből."

Ezekkel vergődtem-vackolódtam a vihartól üvöltő, üvegszilánkokkal serétező szürkületben. Jobbról-balról karon fogtak, támogattak. S menetközben még meg is etettek: a betörőnek tele volt a zsebe hólétől elázott, cukrozott kávékonzervvel, amit lelopott egy trénkocsiról. Ezt tömte a szájamba. A borbélynál volt egy százas doboz ízetlen, szép nevű német cigaretta, de rágyújtani persze nem tudtam, csak szopogattam, amíg a hótól elázott és elmállott. Közben megint veszettül rákezdett a hó, olyan sűrűn, hogy kevesebbet lehetett tőle látni, mint éjszaka, pedig már reggeledett. Csak fúrtuk magunkat a fehér sötétségbe, pillanatonként homlokkal neki a fáknak. A szüntelenül és példátlan gyorsasággal ereszkedő, millió rétű hófüggöny fallá tömörödött előttünk. Már nem bírtam, de ezek csak toltak előre

Aztán mégsem tudtunk továbbmenni, mert a ciklon- és megvetéssel. Aztán hencegve: – Mihajlovkából jövök, mint szakaszvezető, én vezettem a századot. A legénység ott maradt, de végképp. Én voltam a századparancsnok, amíg volt század! – és megint hosszan káromkodott.

– Hova lettek a tisztek, szakaszvezető út? – kérdezte ártatlanul a borbély.

– Autóval ellógtak, már az elején! De én Manlicherrel négy óráig tartottam a vasúti átjárót kétszáz géppisztoly ellen. Akkor is, amikor a homlokom már vérzett, és a bakancsomat felszakította az aknaszilánk! – s a hóba süppedt bakancsainkat szemlélte.

Aztán élesen felütötte a fejét, és parancsolóan ezt kérdezte:

– Na, melyiktek cseréli el velem a bakancsát?

Keményen szembenéztünk vele. Hallgattunk.

- Na, egy-kettő! - és felemelte a pisztolyt. - Ide a bakanccsal, zsidók! A honvéd harcol, lefagy a lába, megdöglik! Ti meg extrabakancsban korzóztok, mint a Duna-parton!

A betörő már rá is vetette magát, lecsapta a kezét, s kicsavarta belőle a pisztolyt.

– Hallja-e, szaki bácsi – mondta a betörő csöndesen, rábeszélően. – Ne ugráljon itt, mert úgy beleeresztek egy golyót, hogy el se búcsúzhat a szentjeitől, akiket emlegetett. Ennek a mókának vége van! Ha még egyet mukkan, öt perc alatt úgy eltemeti a hó, hogy a ruszki varjak sem találják meg tavasszal!

– A fegyver most nálunk van – kezdte magyarázni a borbély is, gyenge cinegehangján, – Mindig az parancsol, szaki bácsi, akinél a fegyver van. Maguk azért voltak velünk olyan nagy urak, mert maguknál volt a fegyver! Most fordítva van a dolog. Azt hiszem, ezentúl mindig fordítva lesz. Az oroszok megverték magukat, szaki bácsi, és most szokja meg, hogy ezentúl nem lehet tőlünk elvenni, amit akarnak. A bakancsot se zabrálhatja le a lábunkról csak azért, mert zsidók vagyunk.

A szakaszvezető mégis nekidurálta magát:

– Kezetekben vagyok, zsidók – harsogta szónokiasan de székely ember vagyok. Vagy kijutok az erdőből, vagy sem. De ha kijutok, fán fogtok lógni, egymás mellett.

A betörő most egészen közel ment hozzá, s az orra alatt hadonászott a pisztollyal:

– Tudja mit, szaki bácsi? Mi majd gondoskodunk róla, hogy ne tudjon kijutni az erdőből. Majd itt marad örökre. Maga rabolni akart a bajtársaktól!

– Bajtársaktól? Kinek vagy te bajtársa? – csúfolódott.

A betörő most felkapta a pisztolyt, láttam, lőni akar.

– Ne lőj! – szóltam rá csendesen.

A betörő kicsit hátralépett. A szakaszvezető keményen nézett a pisztolycsőbe.

– Nem félek tőled, zsidó! A ruszkitól sem féltem, az Istentől sem félek. Hát még tőletek, piszkosoktól! Lőj, ha mersz!

– Merek én! – kurjantotta felforralva a betörő. – Hogyne mernék! Azt hiszed, félek lepuffantani egy ilyen kutyát? – s már lőtt is, s el is találta volna, ha a borbély az utolsó pillanatban fel nem löki a kezét. A golyó elsurrant a feje felett.

A lövés után pillanatig lihegve, csendben álltunk.

A borbély ekkor gyerekhangján kibékítően megszólalt:

– Nézze csak, szaki bácsi, ne veszekedjünk itt az erdőben! Innen úgyse lehet kijutni soha, úgyis itt döglünk meg együtt. A varjak tavasszal majd meg se nézik, hogy maga székely, mi meg zsidók. Vagy pedig – ami szintén lehet – utolérnek bennünket a ruszkik. S mi aztán elmondjuk nekik, hogy maga most le akarta zabrálni a lábunkról a bakancsot – látja azt a fát, szaki bácsi? ide kötik fel, erre a fára! De hogy lássa, jó fiúk vagyunk, van egy ajánlatom. Bakancsot, azt nem adunk! De van nekem a hátizsákomban egy jókora zsákdarab, amit oroszoktól kaptam, hogy bekössem vele a lábam, ha a bakancsom elrongyolódik. Ezt odaadom magának, bugyolálja bele a rossz bakancsos lábát. Aztán szent a béke!

A szakaszvezető rövid gondolkodás után ezt mondta:

– Na, hadd látom azt a zsákot!

A borbély keservesen kikotorta a zsákdarabot a hátizsákjából. A szakaszvezető nekidőlt egy kiugró fahasábnak, s kötözgetni kezdte a lábát. S miközben pólyálta a zsákkal a bakancsot, ezt mondta:

- Hanem, ha azt hiszitek, hogy bennünket megvertek, akkor nagyon csalódtok. Nekünk itt az volt a feladatunk, hogy félrevezessük az oroszokat. Hitessük el velük, hogy itt nagy csapatok vannak, hogy ne merjenek idő előtt támadni. El is értük, hiszen látjátok, mostanáig nem is mertek támadni. S most, hogy támadtak, már nem is akartuk védeni ezt a szakaszt, hiszen rendes fegyverünk sem volt. Ha a hadvezetőség azt akarta volna, hogy tartsuk a frontot, adott volna rendes fegyvert is. De minden így volt megbeszélve. Mi most visszamegyünk innen, tervszerűen egészen a Gyesznáig. Ott aztán majd elkapjuk őket.

– A tisztek is tervszerűen szöktek meg? – kérdezte ' a borbély.

- A tisztek! – legyintett megvetően a szakaszvezető: – Tanítók, jegyzők, nem katonák. Egész nyáron ittak, nőztek és kugliztak. De ti azt nem tudhatjátok, hogy ezeknek itt semmi szavuk. Itt csak a németek dirigálnak. Beszéltem egy némettel, azt mondta: nektek most innen paslizni kell, ez a taktika! Hadd higgyék az oroszok, hogy erősek, hadd bizakodjanak el! Aztán majd jönnek a friss német és magyar hadak, és a ruszkik belefutnak a nyitott késbe. Ezért szaladunk mi most, értitek? S a német azt is elmondta nekem, hogy mi lesz tavasszal. Leningrádnál kilencmillió friss német katona van összegyűjtve, Kijevnél meg négyszázezer magyar – de nem ilyen vacakok, mint ezek, nem öreg népfelkelők, meg oláh, tót, ruszin meg zsidó. Csupa fiatal alföldi és székely sorkatona. Leningrádnál aztán kiemelik a frontot a sarkából, jövünk vissza, egyelőre Sztálingrádig.

És még bennfentesebben, még szakavatottabban magyarázta tovább az új stratégiát. Mit szól ehhez, Friedländer? Látta megszökni a tisztjeit, látta szálig elhullani a századát, a feje véres volt, a lába megfagyott a felhasadt bakancsban, nem volt falat kenyere, szál cigarettája, mert mindenét elszórta futás közben – de még mindig hitte, hogy ezzel a kétségbeesett, vak, magános futásával az erdőben tulajdonképpen kelepcébe csalja az oroszokat! Nem fanatizmusból hitte, mert ezt az útonálló székely parasztkatonát nem valamilyen eszme, nem a fasizmus vagy a nacionalizmus szállta meg, csak a németek verhetetlenségében hitt gyerekesen, mint mi az indiánok hősiességében, s azt hitte, hogy még ebben az egyénileg elbukott állapotában is a kétségtelen siker, a biztos győzelem részese. Ez adott neki fölényt, gőgöt, sőt bátorságot is ebben az átmenetinek hitt rossz pozícióban. Hülyéknek, tájékozatlanoknak, hazaárulóknak tartott bennünket, mert nem hittük el, hogy ez a verés, amit itt kapunk, csak színlelés, félrevezetés, hogy tulajdonképpen mi akarjuk így, s csak azért van az egész, mert a németek úgy játszanak a ruszkikkal, mint apa gyermekével. Ez volt a legfantasztikusabb ebben a háborúban: hogy a magyar parasztkatonával is el tudták hitetni a német sebezhetetlenségét. Az első világháborúban még az történt az ezredemnél, hogy amikor 1914. augusztus 6-án a galíciai Janównál szétverték, a bakák a nagy zűrzavarban felültek mindenféle járműre, kocsikra, szekerekre, vonatokra, és meg sem álltak a kisalföldi falujukig, ahol átöltöztek civilnek, mert azt hitték, vége a háborúnak. A maguk részéről befejezték. De most mégiscsak úgy futottunk, Friedländer úr, ahogyan megvert hadsereg talán még sohasem – nem hiszem, hogy az inzurgensek szégyenletesebben futottak volna, mint ezek a rosszul felfegyverzett, rosszul kiképzett, tisztjeiktől az első pillanatban cserbenhagyott, jórészt idősebb évjáratú népfelkelők, akiket csak partizánvadászatra szántak, s most belecseppentek a fő frontba. S mégis, futás közben, miközben eldobálták rossz fegyverüket és kevés ennivalójukat, sőt sokan felsőkabátjukat is – elhitték, barátom, hogy velük most csak játszatják a megvert hadsereget, hogy ravaszul hátracsalogatják az oroszokat, s jaj lesz nekik, ha majd a németek...

Hallgasson ide, Friedländer, ezek akkor sem tudták elképzelni, hogy ebben a háborúban megverhetik őket, amikor már régen megverték őket. Itt van például régebbi találkozásom magával Háry Jánossal. Még ástuk a sírt Szeregyina Budán – s azon a napon is, amikor az orosz repülőktől ledobott röpcédulákból megtudtuk, hogy a németek elrendelték a nemzeti gyászt Sztálingrád miatt, Kovács bácsi nyírfa kápolnájában ültünk a tűz körül, s latolgattuk az eshetőségeket. A tisztafejű tihanyi tejeskocsis elmondta, hogy a tisztek ugyan titkolják, hogy mi történt Sztálingrádnál, a legénységet pedig nem is nagyon érdekli, de ők ketten a századírnokkal, aki pesti ember, kiokoskodták a főhadnagy újságjából, hogy Sztálingrádnál csakugyan baj van. Miközben így tárgyalunk, nyílik a nyírfa kápolna ajtaja, és belép rajta egy két méter magas, Hitler-bajszos, aprószemű szakaszvezető.

- Adjon Isten, testvérek! – köszön barátságosan. – Susiemkáról jöttem be a postáért, de csak egykor osztják a hadosztályon. Kicsit leülhetek a tűzhöz?

– Leülhet – felelt nem nagyon barátságosan Kovács bácsi. Mert azért nem örült, hogy velünk közös társaságban rajtakapják.

A szakaszvezető letelepedett. Ismerkedett, melegedett kicsit, aztán rákezdte:

– Hát azt tudják-e, hogy Sztálingrád végre elesett? – kérdezte.

Kovács bácsi óvatosan hümmögte:

– Honnan tudja?

– A tiszt urak mondták. De magam is hallottam a rádióban. S tudják-e, hogyan esett el?

– Nem tudjuk! – mormogta Kovács bácsi ravasz közönnyel.

- Hát tudják – mesélte –, a németek már ott álltak a város szélén három hónapja, nem tudtak se előre, se hátra. Ha bementek egy darabot, kinyomták őket, mert alávaló, erdős-dombos a terep. Most aztán, hogy Hitler Budán találkozott Horthyval, odavetettek három magyar hadosztályt, ezek aztán egy hét alatt úgy megnyomták a ruszkikat, hogy már bent is vagyunk. Mert azért ebben a háborúban is, mint a múlt háborúban, mindig mi rántjuk ki őket a sz...ból.

- Lehet, hogy így volt! – dörmögte Kovács bácsi, és rántott egyet a vállán.

– Biztos így volt! Magam hallottam szóról szóra a rádióban.

Ez még milliószor rokonszenvesebb, Friedländer, mint ez a székely szakaszvezető az erdőben – ennek a hiszékeny hencegésnek legalább hagyománya van az irodalmunkban és a nevelésünkben. Botond, Kinizsi Pál, Toldi Miklós meg a többiek, Garay Háry Jánosa. Jókaiban is olvastuk, hogy egy magyar huszár hogy • szalaszt meg egy török vagy osztrák ezredet. S az egész negyvennyolcas mondakör tele van ilyen csodatettekkel. S még az első világháborúból magunk is hoztunk haza, puszta ellenszenvből a németek iránt, ilyen meséket, hogy mindig a magyar csapatok mentették meg az elveszett szituációkat. Hogy három magyar hadosztály, vagy akár három magyar huszár elfoglalta Sztálingrádot – ez még rendjén van, ez a régi, szabályos, magyar monda, a régi nagyzási hóbort, s amellett legalább németellenes éle volt! De a székely szakaszvezető már nem a magyar vitézségtől várt csodát, ezt már Göbbels bűvölte meg – ahogyan végeredményben az egész országot –, mert az ország most is azt hiszi, hogy még tervszerűen engedjük be a németeket, Ja?i-ig, Kolozsvárig, aztán Váradig. Ezek az idióták még mindig azt hiszik, hogy ravasz trükk most is az egész, aztán majd elkapják az oroszokat valahol – ezért merik azt csinálni velünk itt a gettóban! – Szóval, hogy folytassam: vagy másfél óráig lapultunk még a farakás mögött a szakaszvezetővel, aki még azt is magyarázta nekünk, hogy ha vége lesz a háborúnak, miért kell bennünket, zsidókat egy szálig kiirtani: Azért, mert mi mutattuk meg az oroszoknak és az angoloknak is, hova kell ledobni a német és magyar városokra a bombát a repülőről. Hogy hol vannak a keresztény templomok és a kisdedóvók – „mert ti magvát akarjátok szakasztani a keresztényeknek, na, ismerjétek be, most, hogy egyforma bajban vagyunk!" S még azért is ki kell irtani bennünket – magyarázta tovább –, „mert a tisztek megmondták nekik, hogy eddig ezen a fronton nem volt egyetlen támadás sem anélkül, hogy előző nap át ne szökött volna az oroszokhoz egy sárgakarszalagos. Az vitte át a ruszkiknak a terveket"!

– Honnan tudta az a zsidó a terveket? – kérdezte kíváncsiskodva a borbély.

– Tudtok ti mindent, amit akartok! Hiszen éppen ez a baj veletek, hogy mindent tudtok. Azért nem lehet veletek élni. Egy keresztény egész életében tanul, veszkődik, és nem jut semmire. Ti csak jöttök, körülnéztek, és máris helyben vagytok.

A hóesés csillapodott, a szél lassult, megfordult. A hátunk mögül, a hófüggönyön áttűzött a nap. Az ágyúdörgés is közelebb jött. Most már el lehetett indulni.

A szakaszvezető rangöntudattal néhány lépéssel előrement. Azt mondja nekem félhangon a betörő:

– Ha most ezt élve hagyjuk, biztosan átad bennünket a tábori csendőrnek! Vagy maga lő le. Mégiscsak jobb lenne kicsinálni!

– Nem lehet kicsinálni – tiltakoztam.

A borbély is megijedt a betörő aggodalmaitól, de tőlem várta az állásfoglalást. Pillanatokra én is meginogtam – a bajtársaimra gondoltam, a hatvanéves szabadkőműves egri ügyvédre, akit a főispán szintén kicipeltetett Ukrajnába. Az unokáit rázták le az ölé- bői, vagonba rakták, s itt Sosztkán, a kórházbarakkban azért pusztult el, mert a parancsnok nem engedte, hogy használja azt az inzulint, amit a család külön miniszteri engedéllyel utánaküldött tábori postán. S a fiatal fiúkra gondoltam, akiket a századparancsnok, Fazekas hadnagy – civilben kultúrmérnök negyvenöt fokos tífuszos lázzal kifektetett a hóra, majd ott leszáll a hőmérő. Az aknától széttépett, megfagyott, éhen halt, hülyére vert „csontbrigádra" gondoltam, ahogyan a szomszédos, majdnem teljesen elpusztult zsidó századot nevezték. S a százharmincöt magyar halottra gondoltam, akit eltemettünk a Szeregyina Buda-i hősök temetőjében – javarészt földtelen, pénztelen, katonának befogott, erőszakkal kicipelt parasztokra és kisemberekre, akiknek koporsóján részvétlenül ültünk, krumplit sütve, mielőtt elástuk őket! És még valami jutott az eszembe: 1921-ben éppen Berlinben voltam, amikor megtudtam, hogy Bonnban lesz a nagy jelentőségű szocialista kongresszus, amelyen arról fognak határozni, hogy a német párt melyik internacionáléhoz csatlakozik. Abban az időben mindenütt ott akartam lenni, ahol a világ sorsa eldől – fiatal voltam, Friedländer, akkor még azt hittem, hogy valahol, valamikor egyáltalában eldől a világ sorsa. D-vonaton másnap reggel elutaztam Bonnba. A kongresszust a városi színházban tartották, a zenekar helyét befedték deszkával, s ott ültek a német szocializmus nagy alakjai, akiknek kék táblás könyveit gyerekkoromban faltam, akiket tiszteltem, de bevallom, a forradalom óta egyre szkeptikusabban. Ott volt a szakállas Scheidemann, a kocsmárosképű Ottó Braun, Hermann Müller, és ott volt majesztózusan, őszen és mosolygósan Zetkin Klára is. A vita lázas és dübörgő volt látszólag, pillanatonként ölre, majdnem vérre ment. S amikor ebben a reggeltől késő délutánig tartó versenyben, amely izgalmasabb volt, mint egy motorbicikli-re- kordverseny, egy szűkre szabott versenypályán, a lendület mégiscsak kezdett lankadni a testi fáradtságtól és az éhségtől – senki sem hagyta el ebédidőben a színháztermet –, a függöny mögül váratlanul kilépett egy bársonykabátos, hátrafésült, ősz hajú, kecskeszakállú, cvikkeres, zömök férfi, és tipikusan oroszos németséggel beszélni kezdett:

– Elvtársak, jöttem határokon keresztül, hamis útlevéllel, hogy idejében figyelmeztesselek benneteket!

Elméleti és gyakorlati politikai érvek helyett előbb elmondott egy történetet. A forradalom alatt – mesélte – emberi és talán férfigyengédségből megmentette Leningrádban a nép dühétől egy tábornok feleségét és lányát. A tábornok valahol még a felbomlott fronton kallódott, a magányos hölgyek rémültek és kedvesek voltak, s ő szánalomból és heveny szerelemből elbújtatta őket, sőt később segített nekik átszökni is Finnországba. Ugyanez a tábornok foglalta vissza, átmenetileg, fél év múlva a Vörös Hadseregtől azt a kis falut, amelyben a szakállas úrnak a családja élt. S amikor a Vörös Hadsereg megint visszaszerezte a falut, a szónok megtudta, hogy ez a tábornok a családját egy szálig kiirtotta. A zömök szakállas ember égnek tárt karokkal így rimánkodott:

– Genossen! Nicht gut sein zu der Bourgeoisie!

 S csak ekkor tért át a politikai argumentumokra. S miközben bizonyított és támadott, a mesterien felépített beszédben mindig a maga helyén, visszatért a könyörgő figyelmeztetés: -Genossenl Nicht gut sein zu der Bourgeoisie! Jajongó hangja ma is a fülemben van. Hozzánk, akiket a dicsőséges, de naiv és asszonyos francia forradalom, a humanista-liberális-szocialista XIX. század erre a védtelenséget jelentő nagylelkűségre és igazságosságra nevelt – az egész nemzedékhez, amely valójában ki van szolgáltatva a politikai és társadalmi szentimentalizmus szőke bestiájának rimánkodnia kellett az orosz szónoknak, akiről ma sem tudom, ki volt, hogy mi is legyünk rosszak azokhoz, akik hozzánk rosszak. S tudtunk:e azóta is igazán rosszak lenni? Ha tudtunk volna, nem lennénk itt, Friedländer 1 – Az győz, aki először lő! – mondta nekem Párizsban egy mexikói forradalmár. De mi még visszalőni sem tudunk! S ha mindezt túlélnők, s ha a mi kezünkbe kerülne a fegyver, ahogyan a kezünkbe került az erdőben a szakaszvezető revolvere – azt hiszi, akkor másképp lenne? Ugyanolyan rémülten akadályozzuk meg, ha valaki a revolvert a gyilkosra felemeli. Felütjük a kezét, ahogyan a borbély felütötte. Nem, egyszerűen nem tudtam volna beletörődni, hogy az én hozzájárulásommal, felelősségemmel, eltökélten megöljenek egy embert! Ezért nem vállalkoznék rá sohasem, hogy a politikában olyan szerepem legyen, ahol életről-halálról döntenek, vagy ahol a hatalom attól függ, hogy el kell intézni azokat, akik veszélyeztetik. Tudom, az orosznak volt igaza Bonnban: „Nischt gut sein!" – de én akkor az erdőben ezt mondtam a betörőnek:

– Ne bántsd! Majd megpróbálunk lemaradni róla. Idegen hadosztályhoz tartozik, talán soha többet nem találkozunk vele...

S csak mentünk tovább, elöl a szakaszvezető, mögötte néhány lépéssel mi hárman. S már úgy festhettünk messziről, mint akik gépiesen, engedelmesen követik a parancsnokot...(foLYT.köv(