MIT MOND A HALACHA

                                                        AZ  EUTANÁZIÁRÓL

      

 

         Ujabban sok szó esik világszerte az un. Eutanáziáról, ami nem más mint egy halálos beteg halálának gyorsitása, sietettetése, akár mesterséges eszközök igénybevételével, vagy pedig a szükséges orvosi ellátás elmulasztásával. Vannak Európában országok, ahol a törvényes keretek biztositva vannak az Eutanázia gyors és akadálymentes levezetésére, és igy a kerek világból úgy mennek oda betegek meghalni, ahogy valamikor idős és vallásos zsidók jöttek a Szent Földre, hogy itt fejezzék be életüket.

 

A kérdés és annak etikai, morális valamint vallási vonatkozásai időről időre felmerülnek és zsidóknál úgy szokott a kérdés megjelenni, hogy „na és mit mond erről a Halacha”(zsidó törvény)?

 

   Előljáróban el kell mondanunk hogy a Halacha nem materialista, hanem hitbeli, erkölcs= morális alapon áll és ebből következik hozzáállása az emlitett, legitim, kérdésekhez A zsidóság ősidők óta nemcsak megengedte hanem favorizálta a betegek szakértő orvos által történő gyógyitását (lásd „Vörápó Jörápé”, 2. Mózes, 21, 19. ahonnan Bölcseink levezették, hogy „az orvos engedélyt kapott (a Teremtőtől) a gyógyitásra”). Emellett az orvosnak tudnia kell, hogy ő csak eszköz Isten kezében.  Kimondottan életmentés esetében az orvos véleménye a döntö és nem a rabbié és amig a legcsekélyebb remény is van egy sulyos beteg – vagy akár haldokló megmentésére, addig a szombattartás szigorú törvényei is érvényüket és hatályukat vesztik.

 

    A Talmud egyértelmüen kimondja, hogy a haldokló („Schiv-mérá”) – mig meg nem halt – élő embernek számit és semmit nem szabad tenni, hogy halálát siettessék, még akkor sem ha a haldokló ezt maga kéri vagy ha az orvosok meg vannak győződve arról, hogy  órái – esetleg percei – meg vannak számlálva. (Hogy mikor számit egy halott – halottnak, illetve mi az ami a halál beálltát kétségen kivül igazolja – erre nézva vita folyik az orvosok és a Halacha szakértő és kompetens müvelői között, és ez nem jelen értekezés témája).

 

    Az ember ura magának, testének-lelkének?

 

       Ez az a pont  ahol a vita elkezdődik. A materialista világ hozzáállásában az ember szabadon rendelkezik testével, azt megcsonkithatja, eladhat belőle darabokat (vannak akik szorult helyzetükben eladják egyik veséjüket). Innen kiindulva mindenki szabadon lehet öngyilkos, mert azt csinál magával amit akar, ebbe senkinek beleszólása nincs. Eszerint ha valaki felmászik a Turulra hogy beugorjon a Dunába, nem kell próbálni megakadályozni ezt, se nem kimenteni a vizből – hiszen azt tesz magával amit akar.

 

     A Halacha más véleményen van. Szerinte az öngyilkosság olyan mint a gyilkosság, vagyis szigoruan tilos, mivel az ember nem rendelkezik szabadon magával, „Aki adta (az életet) az veheti el” (Ávodá Zárá 18,). Az öngyilkosságnak a Halacha szerint messzemenő következményei vannak a  zsidó temetés szempontjából is.

 

    Ugyanezen oknál fogva tiltja a Halacha a magzatelhajtást, illetve a müvi vetélést is, kivéve az olyan eseteket, amikor a magzat veszélyezteti anyja életét.

 

      Mindebből világos, hogy az emberi lélek, amelynek porhüvelye a test, Isten „tulajdonát” képezi és azzal nem tehet amit akar. Kivételek persze mindig vannak. Az egyik kivétel – mondják a Toszafisták(1 (uo.) – ha  annyira kinozzák , hogy logikus hogy nem fogja  megállni, hogy be ne adja a derekát – akkor szabad  hogy  kárt tegyen magában (vagyis magyarán: öngyilkos legyen). Rabbénu Tám, a neves toszafista, azt az esetet idézi, amikor 4oo fiatal fiut a rómaiak –a második Szentély pusztulása után – hajón Rómába vittek, hogy ott örömtanyákon „használják” őket. Amikor ezt megtudták – a tengerbe vetették magukat és meghaltak. A Halacha Kiddus Hásemet (Isten nevének megszentelését) lát ebben az esetben (Gittin 57, b).

  

     Ezenfelül három dolog van, amiben a zsidó ember köteles életét áldozni: Ha arra próbálják kényszeriteni, hogy bálványt imádjon (vagyis elhagyja ősei hitét és egy bálvány-orientációju valláshoz csatlakozzon), vagy arra akarják presszionálni, hogy kioltsa egy ember életét, vagy pedig fajtalankodásra akarják rávenni – és ha nem  akkor megölik. „Jéhárég vöál jáávor” – inkább hagyja hogy megöljék, de ne tegye egyikét ezen háromnak – mondja a Halacha. (2

 

 A „kivülről” jövő szenvedés, tortura és intézményes kinzás, Bölcseink szemében többet nyom a latban mint a halálos beteg fájdalma, szenvedése – ami nincs összefüggésben külső nyomással és  vallásellenes presszióval. A Talmud közli velünk azt a – pszichológiai – megállapitást, hogy „ha kinozták volna Chananját, Misáélt és Ázárját (3 (ahelyett hogy tüzes kemencébe dobják őket, mivel megtagadták hogy imádják Nebuchadnecár bálványát) – beadják a derekukat és leborulnak az idol előtt. Mert a kinzás rosszabb mint a halál. (Ktubot, 33, b).

 

Korábbi példa erre Saul király, aki a gilbóai csata során kardjába dölt, amikor látta hogy minden elveszett és nem akarta hogy a filiszteusok kinzások közepette öljék meg. (4 A Midrás szerint Saul nem vétkezett és cselekedete nem jelent öngyilkosságot.

 

    Az egyik kései amorita, rabbi Chijja bár Abba drámai tanusága: „Ha azt mondja nekem valaki: áldozd fel életedet Isten nevének megszenteléséért, kész  vagyok életemet adni, csak  öljenek meg azonnal. De a Smád korszaki kinzásokat nem tudom kiállni...Mit tettek (a rómaiak) a Smád-korszakban (a Bar-Kochba felkelés leverése után)? Fémgolyókat tüzesitettek át és azokat a gyanusitottak hóna alá tették...Ezt nem lehetett kibirni (Sir Hásirim rábbá, 2, 9 és Midrás Sochér Tov, 17, 4).

 

     A haldokló vánkosa

 

  Eddig a háttér a dolog jobb megértésére. Visszatérve az Eutanáziához – itt az orvosi igyekezetről van szó a terminális beteg életének megmentésére – ha ez lehetséges – illetve meghosszabbitására – vagy leröviditésére, hogy ne szenvedjen. Ezt az utobbit szigoruan tiltja a Halacha és az orvos, aki ezt elköveti, még ha a beteg irásbeli kérésére is – emberéletet olt ki – a Halacha szerint.

 

     Ezek a törvények és rendelkezések a Talmudban található „kis traktátusok” (Mászechtot ktánot), egyikében, az un. Szmáchot („Örömök”)(5 traktátusának első fejezetében találhatók.

 

   A traktátus első fejezetében találjuk annak pontos körülirását mi az a „haldokló (héber-arameusul: schiv-mérá). Az azonnali konklúzió: a haldokló egy élő embernek számit és ennélfogva egy sor dolgot nem szabad vele tenni, ami siettetné halálát: nem szabad lefogni a szemeit, megmozditani őt (ha ez sietteti halálát), lekötni az állát, hogy ne nyissa ki a száját, letenni a földre (ahogy a halottat szokták) – egy szóval: amig él addig semmi olyat nem szabad tenni ami megröviditené életét és siettetné halálát.

 

      A traktátus első fejezetének konklúziója: Aki a haldokló szemét lefogja, hozzányúl és

 megmozditja – ez olyan mintha vért ontana, mivel - rabbi Méir hasonlata szerint - ez a kialvófélben levő gyertyához hasonlit amely már csöpög. Ha valaki hozzányúl – kialszik.

 

 

   A Sulchán Áruch,  (Rabbi Joszéf Káró) teljes egészében magáévá teszi a „Szmáchot” fenti megállapitásait –(Jore Déá, 339), és azt azzal tetézi, hogy a vánkost sem szabad kivenni a haldokló feje alól A Remá (6  tovább megy és a Brájjtá távirati stilusán túltéve magát mondja (uo): „Ugyancsak tilos oda hatni, hogy hamarabb meghaljon, vagyis egy ember aki már hosszu ideje haldoklik...tilos a  vánkost kivenni a feje alól...ne mozditsa el helyéről - - - azonban ha van ott valami ami gátolja a lélek távozását; ha arrafelé fát vágnak és ez nagy zajjal jár – szabad ez eltávolitani; vagy ha só van a nyelvén, ami késlelteti a halál bekövetkezését – szabad azt eltávolitani, mivel ezzel semmi  konkrétat nem tesz („nincs ebben semmi cselekmény”).

  

    Aki a haldoklót megőli...

 

       Maimonidés kodifikációjában találjuk: ha valaki megöl egy (egészséges) embert, vagy egy olyan beteget aki majdnem a halálán vagy, vagy akár már haldoklik - halállal lakol érte (Hilchot rocéách, 2, 7). Ebből Chájjim Dávid Hálévi, Tel Aviv volt főrabbija (zcl)  azt a konklúziót vonta le, hogy a „haldokló olyan mint egy élő ember” megállapitás, nem csupán  frázis és szóvirág, hanem ez az elementáris Halacha, ami halállal bünteti azt aki életet olt ki.

   

    (Más lapra tartozik, hogy ma a Halacha szerint sincs Izraelben halálbüntetés, mivel nincsenek megfelelően autorizált birók (dájjánok).

 

  A huszadik század modern és szofisztikált orvostudományában, a probléma rendszerint igy merült fel: adva van egy terminális beteg, akit az orvosok mesterségesen tartanak életben, rendszerint különböző gépekhez kapcsolva. Ha a beteg magánál van és nagyon szenved – előfordul, hogy szóban és irásban követeli, „vegyék le” őt a gépekről és hagyják békében meghalni – miért szenvedjen. Gyakran ehhez a család is csatlakozik, nem teljesen altruista okokból. Van úgy hogy egy terminális beteg, már amikor kórházba kerül, kiköti: ha olyan helyzetben leszek, ne tartsanak mesterségesen életben.

 

     Mit tegyen az orvos ilyen helyzetben. Ha nem vallásos és a Halacha nem kötelezi, még mindig el kell számolnia lelkiismeretével, az orvosi esküvel, stb. Voltak ritka esetek amikor az izraeli biróság kötelezte a kórházat, tartsák tiszteletben a haldokló kivánságát. Vannak országok (mint Belgium és Holland), ahová özönlenek betegek az egész világról – meghalni.

 

         Rabbi Mose Feinstein (zcl) , az amerikai zsidóság nagy poszékja (törvényhozója), több responsumában tiltja az Eutanáziát, legalábbis aktiv orvosi beavatkozással, bár hozzáteszi hogy bizonyos esetekben  (lásd a továbbiakban) „szabad imádkozni”, hogy a szenvedő, terminális beteg, haljon már meg.

 

Izraeli kompetens rabbik, akik foglalkoztak a témával, oda variálnak, hogy ámbár tilos egy beteget „levenni” az őt életben tartó gépekről, de bizonyos esetekben megengedhető hogy eleve ne kössék őt ezekhez a gépekhez és ezzel ne „siettessék”, hanem „szabad folyást engedjenek” halálának.

 

   Ehhez hozzá tehetjük, hogy bizonyos esetekben az egész komplexumot kell tekintetbe venni és lehetnek, elméletben, kivételek amelyek a szabályt erősitik. Az Enc. Judaica szerint nem kétséges, hogy a keresztény világra a zsidóságból és annak az élet szentségébe vetett hitéből áramlott át az Eutanáziával szembeni ellenérzés, hogy ne mondjam viszolygás.

   

...és aki imádkozik

 

      Azonban, ne feledjük, hogy „könnyü ezt mondani”. Vannak szivettépő esetek, amikor a beteg könyörög hogy könyörüljenek meg rajta és hagyják már meghalni.

 

    A zsidó felfogás itt egy kiskaput nyit, amit a Halacha is akceptál. Bizonyos indokolt esetekben szabad imádkozni azért, hogy egy szenvedő beteg meghaljon és ne szenvedjen tovább. Rabbénu Niszim, azt irja a Nedárim traktátus 4o. oldalához irott kommentárjában, hogy „néha elfordul(hat), hogy kell könyörögni (imádkozni) a betegért hogy távozzon már el az élők sorából.

 

Ennek forrása az a Talmudban lejegyzett eset, amikor rabbi Jehuda, a Fejedelem, halálán volt, nagy szenvedések közepette (a leirottak alapján arra lehet következtetni, hogy sulyos bélbántalmai, esetleg bélrákja volt) és tanitványai, maguk is tudós rabbik, imákoztak és könyörögtek életéért. Ekkor házvezetőnője, aki látta, hogy mennyire szenved, felment a háztetőre és azt mondta: a „fentiek” kérik hogy „rábbi” jöjjön hozzájuk és a lentiek kérik, hogy ne haljon meg. Legyen  a te akaratod, hogy a „fentiek” legyőzzék a „lentieket” (mivel látta hogy nagyon szenved, szörnyü fájdalmai vannak és élete nem élet). Ez azonban nem következhetett be, mivel a „lentiek” nem hallgattak el egy percre sem és megállás nélkül imádkoztak, hogy mesterük ne haljon meg.

 

 Ekkor a házvezetőnő ledobott a tetőről  egy nagy vázát és a nagy robajra a tanitványok egy pillanatra felhagytak imáikkal – és ebben a percben halt meg Jehuda, a Fejedelem.(Ktubot, 104,a)

 

Rabbénu Niszim konkluziója: van úgy hogy lehet és kell imádkozni azért, hogy  véget vessenek  egy szenvedő ember szenvedéseinek. ( Ktubot 104,a).

 

   Másutt a Talmud a beteglátogatás fontosságát hangsulyozza. „Aki látogatja a beteget – az meghosszabbitja életét - - - és aki nem látogatja a beteget, az nem könyörög  (imádkozik) érte, sem azért hogy éljen, sem azért hogy meghaljon” (Nedárim, 40). Ebből is azt olvassa ki RÁ”N, hogy előfordul hogy imádkozni kell, a beteg szenvedéseinek leröviditéséért.

 

      És egy jó tanács

 

     Egy másik talmudi sztori még eklatánsabb bizonyitékkal szolgál erre. Rabbi Jochanán és sógora, aki egyben tanitványa is volt, Rés Lákis, egyszer egy talmudi vita során összevesztek és sértegették egymást. A Mester megharagudott és Rés Lákis hirtelen szörnyethalt.

  

   Jochanán annyira bánkódott, hogy megtépte ruháját és beleőrült a fájdalomba. A Bölcsek, látván ezt, könyörögtek (imádkoztak), hogy vegye őt magához Isten és igy is történt. (Bava Mecia, 84).

     (Jochanán és Rés Lákis, valamint Jehuda a Fejedelem élettörténetét lásd részletesen Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(3), a Talmud Bölcsei, Ulpius Ház , Budapest, 2000 (második kiadás).

 

       Azonban, ősi forrásainkból kiderül, hogy nemcsak egy terminális beteg, hanem egy nagyon öreg és életunt ember életét is le lehet röviditeni, kivánságára – mégpedig úgy hogy ez ne ellenkezzen a Halachával. Mindössze egy jó tanácsot kell adni neki.

 

  Történt pedig egy nagyon öreg asszonnyal – meséli a Midrás – hogy elment rabbi Joszi Ben Chalaftához és kiöntötte előtte a szivét: Már nagyon megvénültem, unom életemet, aminek semmi értelme.  Nyomoruságos élet ez; nem érzem az étel és ital izét – szeretnék már meghalni!

 

Kérdi tőle r’ Joszi: mit csinálsz egész nap? Mivel foglalod el magad? Mi szerinted az oka, hogy ilyen élemedett kort értél meg? Válaszolja az anyóka: Nem is tudom, de reggel ahogy felkelek, bármi dolgom is lenne, elmegyek a templomba (Tanházba) és imádkozok (vagy hallgatom a férfiak tanulását.)

 

R’ Joszi azt tanácsolta neki: hagyjon fel ezen szokásával és három egymást követő napon, ne menjen a zsinagógába. Az öregasszony megfogadta a jó tanácsot és a negyedik napon megbetegedett és meghalt... (Jálkut Simoni, Mislé, 843, 8, valamint Midrás Jölámdénu).

 

     Tudjuk hogy vannak a dolognak pszichológiai okai, de a lényeg hogy az öregasszony elérte a célját: meg akart halni, mivel öreg és életunt volt (de nem beteg!) és r’ Joszi tudatosan olyan tanácsot adott neki, amiről tudta, hogy a néni  bele fog halni - kivánsága szerint...

 

                                                        ***

          A konklúzió tipikusan zsidó: a Halacha tiltja az Eutanázia gyakorlati, orvosi formáit, de megengedi, hogy... imádkozzanak a betegért. Az imákat  „odafent” szortirozzák és minősitik. Ha Isten akarja hogy a delikvens meghaljon – arra mérget vehetünk hogy meg fog halni.

 

     Előbb, utóbb.

 

****************************************************************

 

     JEGYZETEK

 

 1) A Talmud középkori, éleseszü és racionális indittatásu magyarázói. Gyakran vitatkoznak Rásival,  akivel szemben foglalnak helyet a hagyományos Talmud-lap baloldalán.  Rási két unokája (Rásbám és Rabbénu Tám)  is a Toszafisták közé tartozott. Módszerük összehasonlitó: egy felvetett logikai  kérdés alátámasztásához, gyakran más traktátusból hoznak bizonyitékot.

 

      2) Sulchán Áruch, Jore Déá, 157 fej.

 

      3) Három előkelő származásu zsidó ifju, akiket Nebuchadnecár, Babilónia királya, túszként vitt el Jeruzsálemből, Dániellel együtt, miután elpusztitotta az első Szentélyt. Dánielt oroszlánverembe dobták, ahonnan élve jött ki, mig a hármat tüzes kemencébe vetették. (lásd Dániel könyvét).

 

   4) lásd  1. Sámuel, 31.

 

   5) a talmudi eufémizmus „Örömök”nek nevezi a halállal kapcsolatos törvényeket és utasitásokat, hogy ezzel is enyhitse a gyász hangulatát, ahogy a vakot „szági náhor”nak, vagyis sokatlátónak titulálja).

 

6) (Rabbi Mose Iszerlis, az askenáz zsidóság Tóra nagysága).