Szimon Jacobson – Tartalmas élet (10)

 

Egészség -Ép testben ép lélek

Senkinek sincs joga kárt tenni önnön testében,
mert az nem az övé, hanem az Örökkévalóé
– Zsidó vallásetikai törvény

A test ereje és egészsége a lélek erejétől és egészségétől függ
– A Rebbe

A Rebbe szavajárása volt, hogy az Örökkévalóba vetett bizalom által megerősített derűlátás ugyanolyan fontos szerepet játszik a gyógyulás folyamatában, mint a gyógyszer és az orvos. 1977-ben a Rebbe súlyos szívrohamot kapott, de már másnap ragaszkodott hozzá, hogy beszédet tartson ugyanúgy, mint tette addig harmincnyolc esztendőn át azon a bizonyos napon.

 Néhány nappal később az orvosa megkérdezte, hogy érzi magát. „Testileg, hála az Örökkévalónak, jól – felelte a Rebbe –, de lelkileg már nem annyira.” Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy ebben az időszakban nem tudott kimenni az apósa sírjához, ahogy ezt addig havonta többször is megtette.

–        Törődnie kell az egészségével –, különben huszonöt százalék esélye van rá, hogy visszaesik. – Figyelmeztette az orvos. Majd visszakérdezte a Rebbét, értette-e amit mondott.
– Hogyne érteném – mosolyodott el a Rebbe. – Azt mondod, hogy ha nem vigyázok magamra, márpedig biztosíthatlak: fogok vigyázni, akkor is hetvenöt százalék esélyem van rá, hogy nem esek vissza.

A test egészségének fontossága

Nézzük a kisgyermeket, aki épp most kezd játszadozni keze s lába ujjaival. Rácsodálkozás és felfedezés hangulata érződik. Mire felnövünk, ez az érzés már rég a múlté. Miután hosszú éveket éltünk le testünkben, hajlamosak vagyunk természetes jelenségnek tekinteni azt. Nem egyszer azt hisszük, azt teszünk vele, amit akarunk. Sokan nagy gondot fordítanak testükre, sokan nem.

–        Az igazság pedig az, hogy testünkkel nem bánhatunk kényünk-kedvünk szerint. Testünk az Örökkévalóé, aki azért adta azt nekünk, hogy vigyázzunk rá, hiszen az hordozója lelkünknek egész életünkön át. Mint ahogy nem bántjuk senki emberfiát, mint ahogy nem bántjuk az Örökkévaló egyetlen teremtményét sem, ugyanúgy nem szabad kárt tennünk a saját testünkben sem. Kötelességünk rendesen enni, pihenni, frissességünket megőrizni, s minden tekintetben tisztelettel bánni testünkkel. A testi egészség nem önkényes, nem tetszőleges dolog, hanem része az Örökkévaló iránti kötelességünknek. Másfelől azonban a test túlzott imádata is elfogadhatatlan. A test a lélek hordozója, ebben rejlik az értéke, nem önmagáért való.
Manapság sokan fordítanak nagy gondot az egészségükre, olyannyira, hogy egész iparágak alapozódnak a testedzésre és az egészséges táplálkozásra. Tudjuk, hogy ha egészségesek vagyunk, jobban érezzük magunkat, többre vagyunk képesek, s így végső soron meghosszabbíthatjuk életünket. Tudjuk, hogy amikor egészségesek vagyunk, képesek vagyunk a családunkra, a munkánkra és más, számunkra fontos dolgokra összepontosítani. Ami azonban a legfontosabb: az egészséges test lehetővé teszi, hogy a lelkünkre összpontosíthassunk, képessé tesz rá, hogy beteljesítsük evilági küldetésünket, s tartalmas életet éljünk.

Mi az egészség?

Az egészség jóval több annál, mint hogy testünk megfelelő módon működik, vagy hogy hőmérséklete 36 fok körül mozog. Az egészség: ép testben ép lélek. A modern orvostudomány már kezdi felismerni, milyen erőteljes hatást gyakorolhat a beteg kedélyállapota a gyógyulás folyamatára. Kimutatták például, hogy a józan, optimista lelkületű embernek az immunrendszere is hatásosabban működik; ami pedig a pszichét illeti, egyre inkább tapasztaljuk, hogy egy ember egészségi állapotát közvetlenül befolyásolja az Örökkévalóba vetett hite. Ez fordítva is igaz: még a lélek apró gyöngesége is okozhat komoly testi bajokat.
Ezért olyan roppant fontos, hogy a betegnek meg legyen a gyógyulásba vetett hite és bizalma. Az Örökkévalóba vetett hit a vigasz hatásos forrása, főleg ha a betegnek kórházba kell vonulnia. Ez a vigasz a legjobb ellenszere annak, hogy leküzdjük a betegséggel együtt járó csüggedést, amely gyakorta ugyanolyan ártalmas, mint a betegség maga.
Ezért is kötelességünk a betegek látogatása. Amellett, hogy ez nyilvánvaló erkölcsi kötelesség, a látogatás jelzi a betegnek, hogy törődnek vele; erősíti önbizalmát, reménységét, ez pedig segíti a gyógyulásra való törekvését. Jóllehet a kórházi környezet esetleg nyomasztóan hat a betegre, az orvosok tudásába és a gyógyszerek hatásosságába vetett hit bizonyos mértékig erősíti a lelki békét s a gyógyításra való pozitív reagálást.
Az egészség fogalmába tehát a lélek ápolása ugyanúgy beletartozik, mint a testről való gondoskodás. Ha nem így teszünk, tulajdonképpen az embernek csak az egyik felét kezeljük, elszakítjuk egymástól testi és szellemi szükségleteit.
Amiképp a testnek szüksége van bizonyos táplálékokra, a lélek is igényli a lelki táplálékokat. Ez utóbbiba beletartozik az életünk céljába és az Örökkévalóba vetett hit is, abba az Örökkévalóba, aki felruházott minket azokkal a képességekkel, amelyek révén ezt a célt elérhetjük. Az egészséges lélek tanulás, ima és különféle erényes cselekedetek által áll kapcsolatban az Örökkévalóval; és ahogy teljesítjük erkölcsi és lelki kötelességeinket, úgy töltődik fel lelkünk isteni energiával, amiképp testünk az étel magunkhoz vétele által anyagi energiával.
Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy testi egészségünknek lelki összetevője is van. Mikor étkezünk, tudatában kell lennünk, hogy az étel nem csupán élvezeti célokra szolgál, hanem arra is, hogy ellássa testünket a tartalmas életvitelhez szükséges energiával. Amikor lefekvéskor az Örökkévaló iránti alázattal a szívünkben számba vesszük aznapi cselekedeteinket, míg alszunk, a lelkünk ihat a szellemi források megújító vízéből.

Az orvos szerepe

Természetesen megesik időnként, hogy egymagunk nem vagyunk képesek testünk vagy lelkünk sérüléseinek begyógyítására, s orvoshoz fordulunk. Mondhatná erre valaki: mivel az Örökkévaló adott nekünk életet s egészséget, az embernek talán nem kellene ilyen ügyekbe beleavatkoznia. Bölcseink azonban azt mondják: „az Örökkévaló az orvost felruházza a gyógyítás képességével, és engedi, hogy ezt gyakorolja”1

***

Egyszer egy nagyon beteg férfi egy rabbihoz fordult tanácsért. Két orvos között kellett választania: az egyik tisztelte és félte az Örökkévalót, de nem tartották nagyon jó orvosnak, a másikat nagyon jó orvosnak tartották, de nem különösebben vallásosnak. – Melyikhez menjek? – kérdezte a beteg.
– Menj a jobb orvoshoz – felelte a rabbi. – Az Örökkévaló ugyanis orvosi tudása által ruházza fel az orvost a gyógyítás képességével, a jobb orvos következésképp jobban meg van áldva a gyógyítás képességével.

A magunkról való gondoskodás érdekében minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Bölcsen tesszük, főleg súlyos helyzetekben, ha két orvos tanácsát is kikérjük, akik közül az egyik lehetőleg személyes ismerősünk legyen, aki ismeri egyéni körülményeinket.
Az orvos szerepe nyilvánvalóan fontos. Először is azért, mivel minden ember közül ő az, aki a legjobban tudja, miképpen hat a lélek a testre, másodszor pedig azért, mert élvezi betege bizalmát, s ebből fakadóan erős befolyást gyakorol rá.
Az orvosnak kötelessége, hogy ezt a bizalmat arra használja, hogy betegét mind testi, mind lelki egészségének javítására sarkallja. Tudatában kell lennie annak a hatalmas felelősségnek, amelyet az Örökkévaló ráruházott, nem utasíthatja el a hozzá folyamodót. Az orvosban kell lennie annyi szerénységnek, hogy tudja: ő kezeli ugyan a beteget, de a gyógyító erő az Örökkévalótól származik. Az orvos nem lehet öntelt; már csak azért is szívén kell viselnie betege sorsát, mivel végső soron az Örökkévaló tulajdona bízatott reá.
Mindazon szakmai tekintély és tudás ellenére, amellyel az Örökkévaló felruházta az orvost, annak soha nincs joga arra, hogy valakit gyógyíthatatlannak nyilvánítson. Az orvosnak nincs joga rá, hogy gyengítse a beteg reménységét, mivel írva van: „Én, az Örökkévaló vagyok a te gyógyítód”,2 s mi nem ismerjük az Ő titokzatos útjait. Ilyenformán tehát, ha egy orvos pesszimista is, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy fensőbb erők is munkálnak. Az orvosnak mindenekelőtt azt kell felismernie, hogy ő nem más, mint egy eszköz, amelyet az Örökkévaló választott a gyógyításhoz.

***

Egy köztiszteletben álló rabbi hajón utazott Alexandriából Triesztbe, mikor egy olyan szomorú hírt kapott, amelybe súlyosan belebetegedett. Történetesen akadt egy orvos a hajón, aki kigyógyította. Mikor a hajó végül is kikötött, az orvos ismét megkereste a rabbit, és bocsánatát kérte.
– Hogyan engesztelhetnélek ki, amiért betegséged okozója lettem? – kérdezte.
– Te okoztad a betegségemet? – kérdezett vissza csodálkozva a rabbi.
– Én – válaszolta az orvos. – Bennem semmi kétség afelől, hogy ha nem lettem volna a hajón, te nem betegedtél volna meg. Te, rabbi olyan ember vagy, akitől sok ember sorsa függ. Az Örökkévaló nem engedte volna meg, hogy ilyen életveszélyes betegségbe essél, ha nem lett volna kéznél a gyógyítás eszköze.

Hogyan lehetünk testben-lélekben egészségesek?

Jóllehet az Örökkévaló kegyessége folytán vannak orvosaink, a testünkről-lelkünkről való gondoskodás mindenekelőtt a mi kötelességünk. Eredendően természetesen legjobb orvosság a megelőzés, amely nemcsak a tünetek felismerését, hanem az adott probléma gyökerének megtalálását is magába foglalja.
Test és lélek eredendően ellenfelek: mindkettő szeretne uralkodni a másikon. Előbb-utóbb azonban meg kell tanulniuk tiszteletben tartani egymást. A léleknek egészséges testre van szüksége, hogy megnyilvánulhasson. A testnek el kell ismernie a lélek felsőbbrendűségét. Ez a felismerés a jó egészség kulcsa, mivel az erős lélek csökkenti a test önös követeléseit. Ez nem azt jelenti, hogy a testtől meg kell tagadni annak anyagai szükségleteit; a cél az, hogy ne gyengítsük, hanem úgy fegyelmezzük s hangoljuk finomra, hogy a lélek megnyilvánulásainak legmegfelelőbb hordozója legyen.
Ennek a finomítási folyamatnak két szakasza van. Az első annak felismerése, hogy a lélek irányítása nélkül a test kénye-kedve szerint viselkedik, ami gyakran pusztulásba vezet. A lélek képessé tesz rá minket, hogy úrrá legyünk a tiszta fizikai energián, hogy hámba törjük azt, s testünk nyers megnyilvánulásait lelki energiává alakítsuk. Viszonzásképpen a megerősödött lélek mindazzal az energiával ellátja a testet, ami annak jólétéhez szükséges.
Ilyenformán tehát mikor legközelebb testünk edzése után úgy érezzük, új erővel töltődtünk fel, gondoljunk arra, hogy az Örökkévaló egyik értékes tulajdonát töltöttük fel energiával. Miközben mély lélegzetet veszünk, vagy egészséges ételt eszünk, legyünk tudatában, hogy értékes entitásba fektetünk be. Ne feledjük azonban azt sem, hogy az egészséges test nem önmagáért való, csupán az egészséges lélekhez és lelkülethez való eljutás eszköze. Ezen túlmenően: testünk egészsége lelkünk egészségének függvénye. Kötelességünk mindkettőt táplálni. Mikor testünk vagy lelkünk feljajdul, vegyük e jelet annak, ami: sürgető felszólításnak lelki, vagy testi igényük kielégítésére.
Bármennyit tudunk is az orvoslásról, s hogy mennyire hat a lélek fizikai állapotunkra, folytatnunk kell e hatás tanulmányozását, s szem előtt kell tartanunk mindennapi életünk során. Itt állunk tehát egy újfajta orvoslás küszöbén: amikor az egymással harmóniában élő test és lélek elejét veszi kórnak, betegségnek. Használjuk ki ezt a lehetőséget: egészségünk, kedélyállapotunk, egész életünk múlik rajta.

***

Egyszer egy kórházi írnok folyamodott áldásért a Rebbéhez. Mikor elmondta, hogy egy bét cholim-ban (héberül: kórházban) dolgozik, a Rebbe azt tanácsolta neki, hogy a kórházat nevezze inkább bét rofim-nek, azaz orvosok vagy gyógyulás házának.
Ilyenformán, amikor egy beteg belép a kórházba, magyarázta, s átjárja az érzés, hogy nem a betegek, hanem a gyógyulás házába lép, ez megerősíti lélekerejét, s hozzájárul a gyógyuláshoz.
Egy más alkalommal egy asszony jött a Rebbéhez, apjára kérve áldást, akit nagyon lesújtott, hogy a ros hásáná és jom kippur közötti időszakot kórházban kellett töltenie. A Rebbe elmosolyodott, és így szólt:
– Mondd meg apádnak, hogy ő küldetéssel került abba a kórházba: azért, hogy erősítse társai gyógyulásba vetett hitét. Ha ezt bevégzi, hazamehet

(Forrás:Zsido.com)

"Elbukott az új neonáci párt alapítására

 tett kísérletet Magyarországon"

-irja elemzésében az ATHENA Intézet

                           - - - - - -

Az Európai Unió és az eurozóna elhúzódó gazdasági válsága egyes tagországokban - Görögország, Spanyolország, Olaszország, avagy Magyarország – a politikai és társadalmi feszültségek növekedéséhez vezettek. Több országban a gazdasági válság régebbről eredő és mára végképp elmélyülő politikai válsággal párosul. Eltérő mértékben, de ezen országok közé tartozik Görögország és Magyarország is.

 

 

A fentebbi problémák mindkét országban igen zárt, homogén etnikai hátterű társadalmi struktúrák mellett jelentkeztek, így a bevándorló- és kisebbség-ellenesség, egyúttal az extrémista csoportok aktivitása mindkét országban erősödött- írja elemzésében az Athena Intézet.

A politikai elit hitelvesztéséből és korrupciójából fakadó politikai válság, az egyre mélyülő gazdasági válság és a multikulturális, multi-etnikus társadalmi struktúra egyre nagyobb elutasítottsága az extrémista csoportok, ideológiák és pártok népszerűségének növekedéséhez vezettek. Görögországban az Arany Hajnal (Golden Dawn), Magyarországon pedig egy parlamenti párt a semmiből erősödtek meg, méghozzá a fősodorhoz tartozó politikai arénában. A görög Arany Hajnal akár még egy éve is csak egy kicsi, inkább extrémista csoportra hajazó pártocska volt, ma pedig már a görög parlament ötödik legnagyobb frakcióját alkotják. A magyar párt szintén jelentős tényezőjévé vált a parlamentáris rendszernek.

Ezek a folyamatok nem egyediek és még csak nem is szűkíthetőek erre a két országra. A szélsőjobboldal erősödése évtizedes trend a kontinensen, amelyet az elmúlt négy év eseményei csak felerősítettek, különösen a fent említett problémákkal hatványozottan küzdő országokban. Éppen ezért fontosak a Magyar Nemzeti Arcvonalban 2012 nyarán és őszén lejátszódott események.

A Magyar Nemzeti Arcvonal az egyik legrégebben alapított (1989), legnagyobb és legszervezettebb magyarországi extrémista csoport. A szervezet erősen hierarchikus felépítésű, amely a központi magból (Arcvonal) és a periférián lévő helyi akciócsoportokból áll. 

A csoportot Győrkös István vezeti Bőnyből. Az MNA ortodox hungarista, nemzetiszocialista ideológiát képvisel, ennek megfelelően alapvető célja a liberális kapitalista demokrácia lebontása és a helyébe lépő hungarista, azaz magyar alapokra helyezett nemzetiszocialista állam felépítése. A parlamentáris rendszert a csoport teljes mértékben elutasítja, ennek megfelelően „kívülről bomlasztja” azt, arra várva, hogy a jelenlegi „liberális, korrupt, dekadens, cionbolsevik” rendszer az inherens társadalmi problémáktól összeomoljon, majd az összeomlást követő (faji) háború után létrehozhassa a hungarista Magyarországot. A gyűlöletcsoport egyik fő feladatának a fegyveres harcra való felkészülést tartja, aminek megfelelően minden évben több-tucat paramilitáris kiképzést tart tagjainak és szimpatizánsainak, központi szerepet játszva más csoportok, így a magyarországi extrémista szcéna félkatonai kiképzésében is. 1992-ben a csoport több tagját a magyar hatóságok őrizetbe vették, vezetőjét felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a magyar bíróság.

Az MNA a nyár folyamán a vezetőség egyetértésével „új politikai képletet” – politikai stratégiát – fogadott el, hogy a „szétzilált rendszerellenes, változásokat akaró erőket összefogják”. A „képlet” alapvetése az volt, hogy a változások mindenképpen meg fognak történni, azaz a társadalmi problémák súlya alatt a demokratikus rendszer össze fog rogyni, de az MNA azt nem tartotta mindegynek, hogy ezt a megrogyást az extrémista csoport milyen szintű felkészültséggel fogja várni.

Ebből a kezdeményezésből nőtt ki ősszel a „Magyar Remény Közösség” elnevezésű, kis helyi sejtekből (közösségek) felépülő országos politikai pártalapítási kísérlet. A kezdeményezés fő céljai között megtalálható az államhatalom megszerzése is. A pártalapítási folyamat elindítására egy szeptember közepén megrendezett konferencián került sor, melyen – meg nem erősített információk szerint – mások mellett az „érpataki modell kidolgozói”, meg nem nevezett polgármesterek (!), a Magyar Nemzeti Gárda képviselői, illetve MIÉP-tagszervezetek vettek részt.

A kezdeményezés elindítását követően az extrémista csoporton belül azonnal mély törésvonal keletkezett. Az Arcvonal központi magja és vezetősége továbbra is ortodox hungarista alapokon képzeli el a csoport jövőjét és elképzelhetetlen volt számukra, hogy politikai párttá válva betagozódjanak a demokratikus többpártrendszerbe. A csoport másik, népesebb fele viszont teljesen új alapokra akarja helyezni az MNA működését, szükségesnek tartva a politikai párt megalapítását.

Az elmúlt két hónapban a konfliktus elmélyült, aminek következtében a Magyar Nemzeti Arcvonal 23 éves történetében immár többedszerre 2012. október 7-én kettészakadt. Az extrémista csoport vezetői és egy kisebb központi mag megmaradt a szervezet régi elveinél („tradicionalista-antimodernista” szélsőjobboldali szárny), míg a csoport nagyobbik része kivált, hogy létrehozzon egy „modernista, ideológiamentes, a demokratikus rendszerbe belesimulni akaró, nemzeti radikális-ellenbaloldali” szervezetet. A csoportnak ez a fele minden jel szerint pártalapításra törekedett, illetve törekszik.

A szakadás problémákat okozott a szervezet propagandagépezetében is, hiszen a régi vezetőség már nem fér hozzá az extrémista csoport által évek alatt felépített internetes oldal adminisztrációs felületéhez, azt a levált szakadár csoport használja.

Míg a régi vezetőség a szervezet újjáépítésén, a kivált csoportok pedig egy új csoport/párt létrehozásán dolgoznak, addig a két csoport közötti belháború továbbra is folytatódik. A „tradicionalisták” próbálják visszacsábítani az eltávolodott tagokat, a „modernisták” pedig aktív propagandát folytatnak az MNA hivatalos oldalán a régi vezetőség lejáratására.

Az intézet értékelése szerint az MNA extrémista tagjainak próbálkozása, hogy létrehozzanak egy egész országra kiterjedő sejt-alapú közösséget (Magyar Remény Közösség), amely neonáci, hungarista párttá alakulhat, egyelőre úgy tűnik, elbukott. A „modernista” szakadárok valószínűleg továbbra is dolgozni fognak ennek a célnak az elérésén, és ezen tevékenységük veszélyeit nem szabad alábecsülni. A kísérletet mégis bukásként kell értékelnünk, hiszen kettészakította az MNA-t, amely így nem volt képes a kiterjedt, jól szervezett és elkötelezett tagságát és szervezeti rendszerét a pártalapítási cél érdekébe állítani. A kezdeményezés eredménye egyelőre tehát nem más, mint egy széthullott és szervezetileg meggyengült MNA, amely így elveszítheti korábbi súlyát a magyarországi extrémista szcénában- írják.

Az Athena szerint az új neonáci párt megalapítására tett kísérletet azonban nem szabad félvállról venni. Az Arany Hajnal példájából kiindulva, jelenleg új neonáci pártoknak könnyebb betörni a fősodrú politikába, mint 6-8 évvel ezelőtt. A külső és belső sokkok, amelyek érzékenyen érintik a már egyébként is válság-tépázta európai országokat termékeny táptalajt szolgáltatnak az ilyen irányú kezdeményezéseknek. Lehet, hogy ez a kísérlet most elbukott, de semmi sem zárja ki, hogy a következő sikerrel járjon és ugyanolyan „sikertörténetet” hajtson végre, mint a magyarországi parlamenti párt, avagy az Arany Hajnal- írják.
Athena Intézet

  (Forrás:ATV-Sofár)

 

NŐK A BIBLIÁBAN

 

É V A  - AZ EMBERISÉG ÉDESANYJA

  

Kétségtelen, hogy az első nő a világon Éva (héberül: Chává) volt. Ebben egyetért a nem zsidó Biblia is. A teremtéstörténet, Mózes első könyvének elején, az első ember, Ádám, oldalbordájaként ismeri Évát, akivel elkezdődött az élet, a most frissen teremtett világban. Ádám és Éva az első család is egyben, és Éva az első anya a világon Éva teremtését az Írás minden fölösleges pátosz nélkül írja le. Kiderült - kinek? Istennek! -, hogy nem jó az embernek egyedül, nosza teremtünk neki egy partnert. Az Írás nemegyszer emberközelbe hozza a Teremtőt, akinek "kiderül" valami (mintha nem tudta volna eleve) vagy, aki "megbán valamit" (1 Mózes 6,6), történetesen akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a világ megromlott, az emberi gonoszság elhatalmasodott a Földön, a Teremtőnek nem kellett volna teremtenie. Évával kapcsolatban az az érdekes ebben a "megbánásban", hogy nem az asszony miatt bánta meg a Teremtő a teremtést - pedig Éva volt az, aki Ádámot vétekre csábította és ezzel véget vetett az ideális paradicsomi állapotoknak -, hanem Ádám (és leszármazottai) voltak a romlás előidézői. Ennek talán az lehet az oka, hogy Ádámnak nem lett volna szabad lépre mennie (l. a továbbiakban). Amit az Írás nem részletez Éva teremtésével kapcsolatban - azt felfedik a Midrások. Ádám is, Éva is mintha húszévesek lettek  volna, amikor életre keltek (Brésit Rábbá 14,7), vagyis mint felnőtt emberek lettek teremtve és nem mint csecsemők. Ádám 930 évet élt és Éva hat nappal élte túl (Pirké d'rábbi Eliezer), ami arra mutat, hogy a nők már akkor is tovább éltek, mint a férfiak. A Midrás Rábbá szerint nem egy Éva volt, hanem...kettő. Ugyanis, amikor az Örökkévaló megteremtette Évát (a 13. jobb oldali bordából - Jonatán fordítása). Ádám először úgy látta őt, ahogy megteremtődött, véresen, nyálkásan - és megundorodott tőle. A Teremtő megértéssel viseltetett és teremtett még egy Évát, akit már kimosdatva, megfésülve, "befont hajjal" hozott ura és parancsolója elé. Ennek már nagyon megörült Ádám, amikor felébredt (mivel az operáció altatás alatt folyt le...), és látta az asszonyt, megölelte és megcsókolta, és azt mondta: Ez aztán az asszony!... (Pdr"e 12) Évát miért nem Ádámmal együtt teremtette az Örökkévaló? - veti fel a Midrás (B"r 17) a logikus kérdést, miután már előzőleg a többi élőlény hím-nőstény formációban lett megteremtve, míg "Ádám nem talált magának társat" (1 Mózes 2,20). A Midrás válasza: Az Örökkévaló előre látta, hogy Ádám majd panaszkodni fog Évára és bűnbakot lát benne, (amiért vétekbe hozta őt) és ezért nem teremtette "addig, amíg Ádám maga nem követelt társat". Egy ezoterikus talmudi vélemény azt állítja, hogy Ádám kísérletezett különböző állatok nőstényeivel, de ez nem elégítette ki, amíg nem jött Éva. (Jevámot 63,b). Ez azon Írásversen alapul, Ádám szavaival: ezúttal csont a csontomból, és hús a húsomból; ezt nevezik asszonynak (héberül: isá), mivel a férfiből ("is") vétetett.(1 Mózes 2,23) Későbbi korok exegétái kísérleteztek azzal, hogy az ezúttal-t másképp magyarázzák. Közülük is kiemelkedik a Dáát Mikrá (Jehuda Kiel), aki nyelvi alapon mutatja ki, hogy itt a "hápáám" nem ezúttal-t jelent, hanem oldalbordát... * "Vájiven" - és felépítette az asszonyt (uo. 2,22). A B.N.H. igető héberül építést és értelmet is jelent. Ebből azt szűrték le a talmud bölcsei, hogy a NŐ általában értelmesebb, mint a férfi(!!), vagyis könnyebben fog fel bizonyos dolgokat (Niddá 45). További értelmezés a szóra alapozva: az Örökkévaló alaposan "körülnézett" és megtervezte a nő teremtését, mielőtt hozzáfogott volna. "Azt mondta: Honnan teremtsem (vagyis milyen nyersanyagból)? Ha Ádám fejéből teremtem, akkor nagyra tartja magát, és emelt fővel fog járni (feminista lesz...); ha a szeméből, akkor kíváncsiskodó lesz, ha a füléből - akkor hallgatózni fog. Nem teremtem Ádám szájából sem, hogy ne beszéljen sokat (!), sem a szívéből, hogy ne legyen féltékeny, sem a kezéből, hogy ne fogdosson össze mindent, sem a lábából, hogy ne kószáljon összevissza - hanem Ádám egy eldugott belső részéből (a bordából)." (Brésit rábbá 18,2 Azonban a Midrás bölcse rezignáltan állapítja meg, hogy az alapos, előzetes tervezés eredménytelen maradt, mert a nő, mindennek ellenére, kíváncsi, leskelődik, fülel, féltékeny, kószál, fecseg stb., stb. Minderre hoz az illető bölcs - rabbi Jósuá, Sziknin városából - írásverseket tézise bizonyítására. (uo.) Egy másik midrásszerű forrás (A Bölcsek Tanításai - rabbi Nátán alapján), felsorol néhány tulajdonságot, amelyekben a nők és férfiak különböznek egymástól, és a különbségeket meg is indokolja. Ezek ezoterikus, aggádista logikára épülnek, de nincs bennük semmi férfi "sovinizmus". Íme: Miért van az, hogy a nőket nehéz kiengesztelni (más olvasat: elcsábítani), míg a férfiak könnyen engesztelődnek? Azért, mert a nőt a csontból teremtették (ami kemény); ezzel szemben a férfi a földből (agyagból) ered, ami puha. Miért van az, hogy a nők piperészkednek és illatosítják magukat, míg a férfiaknak erre nincs szükségük? Azért, mert a férfi a földből (agyagból) ered, ami nem romlik meg, míg a nő a csontból, ami ha három napig só nélkül áll, megbüdösödik... Miért van az, hogy a férfi szalad (általában) a nő után és nem fordítva? Azért, mert ha valaki elveszített valamit, azt megállás nélkül keresi (a férfi az elveszített bordát), míg az elveszített holmi nem keresi gazdáját. (Brésit rábbá 17,8 valamint Ádrá"n 2,9 és (más olvasatban) Niddá 31,b) * Éva - a Midrások szerint - nagyon-nagyon szép volt, annyira, hogy a szépséges Sára, az első ősanya, olyan volt mellette, mint egy ... majom. Hogyan lehetett őket összehasonlítani, amikor Sára sok nemzedékkel Éva után élt? A Midrás tudja: "Éva képmását (ikon) továbbadták a következő nemzedékeknek, és így volt összehasonlítási alapjuk". (B"R 40,5) A Midrások utalnak arra, hogy Éva szépsége volt az oka annak, hogy vétekbe esett és bűnbe sodorta férjét, Ádámot is. Ugyanis - mondja a legendás értelmezés - az őskígyónak megtetszett Éva, beleszeretett, és el akarta veszejteni Ádámot, hogy megszerezhesse magának Évát! A kígyó - akit a hagyomány a Sátánnal azonosít - terve, amit az Írás is rögzít, egyszerű volt zsenialitásában. Az Édenkert közepén volt két fa: az Élet fája és a Tudás fája. Az Örökkévaló megtiltotta Ádámnak, hogy ezen két fa gyümölcséből egyen, és a férfi továbbadta a tilalmat feleségének, Évának. Ekkor jött a kígyó - "a csábító, a Sátán, a halál angyala, a rossz ösztön" (Zohár 1,35 és Bava Batra 16,a) - és rávette Évát, hogy egyen a Tudás fájának gyümölcséből. Hogyan sikerült ez neki? Egy egyszerű trükk segítségével. Kihasználta Éva tévedését, aki úgy tudta, hogy Isten azt is megtiltotta, halálbüntetés terhe mellett, hogy a Tudás fájához hozzáérjenek. A Midrás szerint meglökte Évát, aki hozzáért a fához - és nem halt bele. Látod, mondta a kígyó - nem történt semmi bajod. Ugyanígy nem történik semmi, ha eszel a fa gyümölcséből! Éva még hezitál (Hol volt Ádám? A Midrás szerint aludt!), de a kígyó megmagyarázza az isteni tilalmat: "Jól tudja az Örökkévaló, hogy azon a napon, amikor esztek belőle (a fa gyümölcséből), kinyílnak szemeitek, és olyanok lesztek, mint Isten, aki ismeri a jót és a rosszat". (uo. 3,5) Éva meggyőződik: látja, hogy "a fa (gyümölcse) jó eledel, gyönyörűsége a szemnek és kívánatos" (1 Mózes 3,6), vett a gyümölcsből és evett, majd adott Ádámnak is, aki szintén evett belőle. Majd amikor a felelősségre vont Ádám mentegetőzik, azt mondja - Báál Háturim szerint -, hogy Éva megverte és így kényszerítette, hogy egyen a tiltott gyümölcsből! ! ! * A vétek elsősorban függelemsértés volt - az isteni parancs megszegése. Ádám és Éva nem lettek okosabbak, miután ettek a Tudás fájának gyümölcséből; egyelőre csak azt tudták meg, illetve tudatosodott bennük, hogy meztelenek. Ekkor jött a fügefalevél, és a Midrás utal arra, hogy a Tudás fája - fügefa volt. (A Midrásban vita folyik milyen fa volt az, van, aki azt mondja, hogy füge, más szerint etrog, vagy szőlő. Az almáról nincs szó a zsidó hagyományban).(* Az affér mindhárom résztvevője súlyos büntetést kapott. Éva a másállapot és a szülés fájdalmait, valamint azt, hogy "vágyakozik férje után, (de) az uralkodik rajta"(1 Mózes 3,16). Az első emberpár kiűzetett az Édenkertből - nehogy egyenek az Élet fájából és örökké éljenek -, és Ádám arca verejtékével túrja a földet, hogy megélhetése legyen. Éva három fiút szült Ádámnak, miután ők voltak az elsők a világon, akik teljesitették a "szaporodjatok és sokasodjatok" parancsát. Káin megölte Ábelt, majd földönfutóvá vált, és Éva szült egy harmadik gyereket - Sét -, akitől a világ benépesedett. Éva, akárcsak Ádám, nem voltak zsidók, a fogalom mai értelmében. Ők voltak az egyetemes emberiség apja, anyja, Ádám a naiv, könnyen átverhető férfi prototípusa, aki a felelősséget feleségére hárítja, és Éva, az örök nő, aki fineszes, okos (Vájiven), de hiszékeny, könnyelmű és csapodár is egyszerre. A hagyomány nagy tiszteletben részesíti Évát és férjét, amikor azt mondja, hogy őket is a Machpéla barlangban temették el, ott, ahol az ősatyákat és ősanyákat És mi lett az első, a legelső Évával, azzal, akit Ádám elutasított, mert nem nyerte meg tetszését? A Midrás (Brésit rábbá 22,7) ezt is tudja: A két testvér, Káin és Ábel, azon veszett össze, kié legyen ez az első Éva...(aki közben már biztos megmosakodott)... És, ha már itt tartunk, kiket vett el Káin és Ábel, hogy szaporodhassanak, hiszen nem voltak nők a világon, Éván kívül? A Psát itt nem mond semmit, és így a Midrás uralja a terepet: Mindkettőjükkel egy-egy iker nőtestvér is született, és azokat vették feleségül... (* AZ ALMA NEM ZSIDÓ FORRÁSBÓL ERED. Középkori festményeken lehet Évát látni, amint egy almafélét nyújt a kígyó felé.

 

Az atyák BÖLCS TANITÁSAI (73)

 

 AZ ISTENI HOSSZANTŰRÉS

 

"Tíz nemzedék volt Ádám, az első ember és Noáh [Noé] között, tudatván velünk, mily nagy a hosszantűrés Isten színe előtt. Ugyanis minden nemzedék ingerelte és bosszantotta Őt viselkedésével, de Ő tíz nemzedéket várt, míg rájuk hozta az özönvizet.

 

Ugyancsak tíz emberöltő volt Noé és Ábrahám között, tudatván velünk az isteni hosszantűrés mértékét. Ugyanis ezek is bosszantották Őt, míg jött Ábrahám, és [példamutató cselekedeteivel] elnyerte mindannyiuk jutalmát." (Atyák, 5,2)

 

 

    Szembeötlő a Misna két része közötti különbség. Ha az első tíz nemzedék ugyanúgy bosszantotta az Örökkévalót, mint a második, akkor Ábrahám nemzedéke miért nem kapott olyan büntetést, mint az első, Noé nemzedéke, mely teljes egészében elpusztult az özönvízben?

 

A válasz Noé és Ábrahám személyiségében rejlik. Noé gyenge jellemű férfiú volt, akiről a hagyomány megállapítja, hogy csak kortársaihoz képest volt igaz ember, egyébként kis fajsúlyú egyéniség, alkalmatlan arra, hogy megmentse, helyes útra terelje romlott kortársait. Mindössze annyi adatott meg neki, hogy magát és családját megmentse. Belőlük származik a mai emberiség.

 

    Ábrahám, ellentétben Noéval, kétségkívül igaz ember volt, kinek nevéhez fűződik a monoteizmus eszméje, amelynek első terjesztője is volt, és aki - a Midrás szerint - Nimród tüzes kemencéjét is megjárta. Ezáltal vált elkerülhetővé az újabb özönvíz, miáltal megmentette kortársait. Végül is Ábrahám részesült abban a jutalomban, ami nemzedékének járt volna, ha megjavulnak és megtérnek. (Rási).

 

 Máchzor Vitri szerint Ábrahám azért kapta a jutalmat, mert példamutató magatartásával kortársait is jó útra térítette. A Jóisten nem a gonoszok pusztulását kivánja, hanem azt akarja elérni, hogy a rosszak megjavuljanak.

Ábrahám - Isten parancsára - elhagyta Háránt, ahol élt, és Kánaánba ment. Magukkal vitték minden vagyonukat - mondja az Írás -, "és a lelkeket, melyeket Háránban szereztek" (szó szerint: alkottak). A Talmudból tudjuk, hogy eredeti lakhelyükön, feleségével, Sárával, térítéssel foglalkoztak, vagyis a bálványimádókat egyistenhitre oktatták. "Aki egy bálványimádót megtérít Isten szolgálatára, olyan, mintha újrateremtette volna" - mondja a Talmud. (Szanhedrin, 99).

 

 Tiferet Jiszráél magyarázata szerint a "mindannyiuk jutalma" azt fejezi ki, hogy valójában az egész emberiségnek kellett volna megkapnia mindazt - a Tórát, a parancsolatokat, az isteni frigyet, a Kinyilatkoztatást, a csodákat -, amit végül csak Ábrahám és leszármazottai - vagyis a zsidók - kaptak meg. A többi népek vétkeztek, ezzel elvesztették jogukat mindezekre, s csak Ábrahám és leszármazottai lettek a monoteizmus letéteményesei, s maradtak jogosultak az isteni ajándékra.

 

  Ovadja Bartinora irja: "...így aztán te se csodálkozz, hogy ilyen hosszú ideig tűri a bálványimádók garázdálkodásait, akik leigázzák fiait, hiszen annak idején sokáig tűrt, egészen Ádámtól Noéig, míg végül elnyerték méltó büntetésüket".

 

    Toszfot Jóm Tov számításokkal egészíti ki a fenti gondolatot, mondván, hogy az özönvíz 1650 évvel a világ teremtése után volt, tehát ha akkor már ilyen türelmes volt, akkor nem veszett el a remény, hogy napjainkban is visszafizeti a kölcsönt a zsidókat üldözőknek. Az érthetőség kedvéért hozzáteszi, hogy az első Szentély pusztulása 3858 évvel a világ teremtése után következett be, és azóta napjainkig (vagyis Jom-Tov Lippmann Heller rabbi napjáig, aki 1579-ben született) "mindössze" (kb.) 1600 esztendő telt el, tehát: "számítsd ki, és várj rá, mert nem fog késlekedni..."

 

 

                                     ****

 

 

A klasszikus kommentátorok felsorolják az Ádám és Noé közötti tíz nemzedéket. Ezek: Ádám, Sét, Enos, Kénán, Méhállálél, Jered, Chánoh, Mötuseláh, Lemech, Noé.

 

    A Noé és Ábrahám közötti tíz nemzedék: Sém, Árpáchsád, Seláh, Ever, Peleg, Röu, Szrug, Náhor, Teráh, Ábrahám.

 

 Az egyik modern exegéta szerint az isteni hosszantűrés sokkal inkább kifejeződik a második tíz nemzedékben, mint az elsőben. Ez azért van így - szól a magyarázat -, mert az özönvíz előtti primitív emberiség még nem tudhatott az isteni igazságszolgáltatásról, így azt sem nem tudhatta, hogy bűneiért lakolnia kell. A második tíz nemzedék hiába volt tudatában mindennek, mégsem tanult saját tapasztalatából. Ennek ellenére Isten mégis várt ismét tíz nemzedéket.

 

                                     ****

   

Rabbénu Jona szerint az, hogy Isten hosszantűrő, de türelme nem tart örökké - vigasz lehet a galutban élő zsidók számára. Nem kell azt hinni, hogy örökké ki lesznek szolgáltatva elnyomóiknak, mivel a Misna utal arra, hogy a végén - tíz hosszú nemzedék után - a gonoszok elnyerték büntetésüket az özönvízben.

                                    ****

 Miért hosszantűrő Isten? Nem azért, mert feledékeny, hisz előtte nincs felejtés, hanem azért vár a büntetéssel, hátha a büntetendő rosszaknak jó gyermekeik lesznek, miként Noé és egyik fia, Sém lett a sémiták ősapja, vagy mint a bálványimádó Teráchnak olyan fia született, mint Ábrahám ősapánk, aki végül a monoteizmus megalapítója lett. (Midrás Smuél, aki Jehudát, a Haszidot idézi.)

 

 

                      

Heti szakasz chaszid szemszögből – Vájérá – 2012

 

ÁBRAHÁM KÖNYÖRÖG SZODOMA VÉTKESEIÉRT

 

  "És Ábrahám közelebb lépett  (az Örökkévalóhoz) és azt mondta: hát lehetséges lenne hogy elveszejted az igaz embert, a rosszal együtt?!" (1- Mózes, 18, 23).

 

Ezzel kezdődik az az elképzelhetetlen alkudozás/érvelés/könyörgés, amit itt az első ősapa, az első monoteista,  - az első zsidó  - a láthatatlan Isten első hive, folytat följebbvalójával, aki jónak látta előre értesiteni őt, hogy leszámol a szodomita embertelen gonoszsággal.

 

     A chaszid exegetika chábád ága nagy gondot fordit Rási értelmezésére, mivel Rási magyarázatait már az öt éves chéder gyerekek is tanulják, és ezért fontos hogy megértsék a legnagyobb Tóra-magyarázó szöveg értelmezéseit. Itt Rási részletezi mit jelent az hogy "Ábrahám közelebb lépett" ויגש (Vájigás) – hiszen eddig is az örökkévaló előtt volt, aki szólt hozzá és elmondta neki Szodomára vonatkozó terveit és meg is indokolta ezt. Az előző vers egyértelmüen kimondja, hogy "Ábrahám ott állott az Örökkévaló előtt" – akkor miért kellett "közelebb lépni"? Hát valami titkot akart az ősapa a teremtőnek elárulni?

 

    Rási komolyan vette ezeket a kérdéseket és egy mondatban válaszol is rájuk: rövid kódnyelvén (amihez még nincs szótár) értésünkre adja, hogy a  Vájigás גש, לגשת igének három féle értelme van a Bibliában: az egyik a harcias hozzáállás, amikor valaki  nekigyürkőzik, mintegy harcbaszáll. A másik a békités, kérlelés céljából történő ringbe szállás mig a harmadik az imára készülődés. Rási mindháromra hoz páldákat a Bibliából, egy utánozhatatlanul rövid (26 szavas!) mondatban, amiben már az is benne van, hogy Ábrahám itt mind a három jelentést alkalmazta, küzdött, kérlelt-könyörgött és imádkozott a vétkes szodomiakért.

 

                                                             * * *

      Az elsődleges értelem a háboru. Ősapánk nem köntörfalazik, hanem egyenesen odavágja - olyanfoku szemtelenséggel amit csak ő engedhetett meg magának חוצפא דקדושא – hát elveszejtenéd az igazakat is a gonoszokkal? Hát a világ ura – birája – nem tesz igazságot?

 

A példa arra hogy az ige háborut is jelent Joávnál jelentkezik, Dávid királyunk hadvezérénél, aki harcbaszállt Ammon ellen – amikor annak királya megszégyenitette Dávid követeit. Ezek kondoleálni jöttek az apját gyászoló királynak de kémeknek nézték őket és levágták fele szakállukat. Dávid bosszuhadjáratra küldte hadseregét és ekkor mondja az Irás hogy "Joáv odament", ami a gyakorlatban azt jelenti hogy harcbaszállt. (2. Sámuel, 11. fejezet, valamint  1. Krónikák, 29, 14).

  

      A kérlelés-békités itt van nem messsze, Vájigás szakaszában, ahol Jehuda "lépett oda" ויגש אליו יהודה  hogy kibékitse az egyiptomi alkirályt, akiról még nem tudta, hogy ez József, elveszett (eladott) testvére. A harmadik – az ima – Élijáhu próféta esete a Kármelon, aki imádkozott mielőtt a nagy csoda történt vele a Báál pogány prófétáival (1. Királyok , 18. fejezet).

 

    Rási azzal fejezi be egyedi magyarázatát, hogy Ábrahám itt mind a három értelmezést latba vetette, hogy amnesztiát eszközöljön ki a szodomitáknak akik között talán csak akad néhány rendes ember és érdemükben hadd meneküljön meg az egész város- -            

                                                                    ***

     Nem akadt.

Ennek folytán Ábrahám olyan lelki helyzetbe került, illetve hozta magát, hogy a vétkes szodomaiak érdekében "harcba száll" az Örökkévalóval és keményen beszél vele, mondván: hát valóban elveszejtenéd az igazakat is a gonoszokkal?

 

 Ez azonban módfelett furcsa és érthetetlen. Ábrahám akit a próféta úgy nevez, hogy "aki engem szeret" (Jesája, 41, 8) – jellemzője a kegyesség és a szeretet volt - nos hogy lehetséges nála a kemény beszéd és éppen az Örökkévalóval? Mikoris éppen az őt jellemző szeretet miatt és alapján, helyénvaló lett volna, hogy az imával, a kérlelésel kezdje.

 

  NEM A TERMÉSZETE ALAPJÁN

 

      Igen ám de itt jut kifejezésre Ábrahám nagysága. Van aki természeténél fogva kegyes, szelid ember és ez determinálja viselkedését. Ábrahám azonban nem természeténl fogva volt ilyen, hanem ez volt az útja az Istenszolgálatban. Mindene ennek volt alárendelve – természete és szokásai is.

 

       Igy aztán amikor  úgy látta hogy a szodomaiak érdekében  ennek az ellenkezőjére van szükség – egy percnyig sem habozott a legerélyesebb eszközhöz folyamodni, ami itt nem volt más, mint a kemény, egyenes beszéd.

 

    Amikor Ábrahám meggyőződött arról hogy itt életmentésről van szó és megértette hogy hogy nincs más lehetőség a város lakosainak megmentésére, mint az egyértelmü kemény követelés, ami az Örökkévalónak van cimezve és ehhez az kell hogy erélyesen beszéljen – nem csinált számitásokat pro és kontra, hanem akcióba lépett természete ellenére – hátha igy sikerül a szodomaiakat megmenteni.

 

   MINDEN ERŐVEL

 

Ezzel Ábrahám utat mutatott az utána következő nemzedékeknek: ha valakinek alkalma nyilik egy zsidó lelket megmenteni  - fizikai vagy szellemi értelemben – (vagyis közelebb hozni valakit az Örökkévalóhoz, mennyei atyjához) nem szabad neki számitásokba bocsátkozni, hanem kötelessége cselekedni, minden erőval és minden eszköz igénybe vételével –  "keményen beszélni" is – még ha ez ellenkezik is veleszületett természetével-

 

    Ennek úgy kell történnie, ahogy itt Rási aposztrofálja: "mindebbe bocsátkozott Ábrahám" (a harc mindhárom kategóriájába) szivvel-lélekkel. Ebben az esetben

biztos lehet hogy sikerrel jár.

     

MIT MOND A HALACHA

                                                        AZ  EUTANÁZIÁRÓL

      

 

         Ujabban sok szó esik világszerte az un. Eutanáziáról, ami nem más mint egy halálos beteg halálának gyorsitása, sietettetése, akár mesterséges eszközök igénybevételével, vagy pedig a szükséges orvosi ellátás elmulasztásával. Vannak Európában országok, ahol a törvényes keretek biztositva vannak az Eutanázia gyors és akadálymentes levezetésére, és igy a kerek világból úgy mennek oda betegek meghalni, ahogy valamikor idős és vallásos zsidók jöttek a Szent Földre, hogy itt fejezzék be életüket.

 

A kérdés és annak etikai, morális valamint vallási vonatkozásai időről időre felmerülnek és zsidóknál úgy szokott a kérdés megjelenni, hogy „na és mit mond erről a Halacha”(zsidó törvény)?

 

   Előljáróban el kell mondanunk hogy a Halacha nem materialista, hanem hitbeli, erkölcs= morális alapon áll és ebből következik hozzáállása az emlitett, legitim, kérdésekhez A zsidóság ősidők óta nemcsak megengedte hanem favorizálta a betegek szakértő orvos által történő gyógyitását (lásd „Vörápó Jörápé”, 2. Mózes, 21, 19. ahonnan Bölcseink levezették, hogy „az orvos engedélyt kapott (a Teremtőtől) a gyógyitásra”). Emellett az orvosnak tudnia kell, hogy ő csak eszköz Isten kezében.  Kimondottan életmentés esetében az orvos véleménye a döntö és nem a rabbié és amig a legcsekélyebb remény is van egy sulyos beteg – vagy akár haldokló megmentésére, addig a szombattartás szigorú törvényei is érvényüket és hatályukat vesztik.

 

    A Talmud egyértelmüen kimondja, hogy a haldokló („Schiv-mérá”) – mig meg nem halt – élő embernek számit és semmit nem szabad tenni, hogy halálát siettessék, még akkor sem ha a haldokló ezt maga kéri vagy ha az orvosok meg vannak győződve arról, hogy  órái – esetleg percei – meg vannak számlálva. (Hogy mikor számit egy halott – halottnak, illetve mi az ami a halál beálltát kétségen kivül igazolja – erre nézva vita folyik az orvosok és a Halacha szakértő és kompetens müvelői között, és ez nem jelen értekezés témája).

 

    Az ember ura magának, testének-lelkének?

 

       Ez az a pont  ahol a vita elkezdődik. A materialista világ hozzáállásában az ember szabadon rendelkezik testével, azt megcsonkithatja, eladhat belőle darabokat (vannak akik szorult helyzetükben eladják egyik veséjüket). Innen kiindulva mindenki szabadon lehet öngyilkos, mert azt csinál magával amit akar, ebbe senkinek beleszólása nincs. Eszerint ha valaki felmászik a Turulra hogy beugorjon a Dunába, nem kell próbálni megakadályozni ezt, se nem kimenteni a vizből – hiszen azt tesz magával amit akar.

 

     A Halacha más véleményen van. Szerinte az öngyilkosság olyan mint a gyilkosság, vagyis szigoruan tilos, mivel az ember nem rendelkezik szabadon magával, „Aki adta (az életet) az veheti el” (Ávodá Zárá 18,). Az öngyilkosságnak a Halacha szerint messzemenő következményei vannak a  zsidó temetés szempontjából is.

 

    Ugyanezen oknál fogva tiltja a Halacha a magzatelhajtást, illetve a müvi vetélést is, kivéve az olyan eseteket, amikor a magzat veszélyezteti anyja életét.

 

      Mindebből világos, hogy az emberi lélek, amelynek porhüvelye a test, Isten „tulajdonát” képezi és azzal nem tehet amit akar. Kivételek persze mindig vannak. Az egyik kivétel – mondják a Toszafisták(1 (uo.) – ha  annyira kinozzák , hogy logikus hogy nem fogja  megállni, hogy be ne adja a derekát – akkor szabad  hogy  kárt tegyen magában (vagyis magyarán: öngyilkos legyen). Rabbénu Tám, a neves toszafista, azt az esetet idézi, amikor 4oo fiatal fiut a rómaiak –a második Szentély pusztulása után – hajón Rómába vittek, hogy ott örömtanyákon „használják” őket. Amikor ezt megtudták – a tengerbe vetették magukat és meghaltak. A Halacha Kiddus Hásemet (Isten nevének megszentelését) lát ebben az esetben (Gittin 57, b).

  

     Ezenfelül három dolog van, amiben a zsidó ember köteles életét áldozni: Ha arra próbálják kényszeriteni, hogy bálványt imádjon (vagyis elhagyja ősei hitét és egy bálvány-orientációju valláshoz csatlakozzon), vagy arra akarják presszionálni, hogy kioltsa egy ember életét, vagy pedig fajtalankodásra akarják rávenni – és ha nem  akkor megölik. „Jéhárég vöál jáávor” – inkább hagyja hogy megöljék, de ne tegye egyikét ezen háromnak – mondja a Halacha. (2

 

 A „kivülről” jövő szenvedés, tortura és intézményes kinzás, Bölcseink szemében többet nyom a latban mint a halálos beteg fájdalma, szenvedése – ami nincs összefüggésben külső nyomással és  vallásellenes presszióval. A Talmud közli velünk azt a – pszichológiai – megállapitást, hogy „ha kinozták volna Chananját, Misáélt és Ázárját (3 (ahelyett hogy tüzes kemencébe dobják őket, mivel megtagadták hogy imádják Nebuchadnecár bálványát) – beadják a derekukat és leborulnak az idol előtt. Mert a kinzás rosszabb mint a halál. (Ktubot, 33, b).

 

Korábbi példa erre Saul király, aki a gilbóai csata során kardjába dölt, amikor látta hogy minden elveszett és nem akarta hogy a filiszteusok kinzások közepette öljék meg. (4 A Midrás szerint Saul nem vétkezett és cselekedete nem jelent öngyilkosságot.

 

    Az egyik kései amorita, rabbi Chijja bár Abba drámai tanusága: „Ha azt mondja nekem valaki: áldozd fel életedet Isten nevének megszenteléséért, kész  vagyok életemet adni, csak  öljenek meg azonnal. De a Smád korszaki kinzásokat nem tudom kiállni...Mit tettek (a rómaiak) a Smád-korszakban (a Bar-Kochba felkelés leverése után)? Fémgolyókat tüzesitettek át és azokat a gyanusitottak hóna alá tették...Ezt nem lehetett kibirni (Sir Hásirim rábbá, 2, 9 és Midrás Sochér Tov, 17, 4).

 

     A haldokló vánkosa

 

  Eddig a háttér a dolog jobb megértésére. Visszatérve az Eutanáziához – itt az orvosi igyekezetről van szó a terminális beteg életének megmentésére – ha ez lehetséges – illetve meghosszabbitására – vagy leröviditésére, hogy ne szenvedjen. Ezt az utobbit szigoruan tiltja a Halacha és az orvos, aki ezt elköveti, még ha a beteg irásbeli kérésére is – emberéletet olt ki – a Halacha szerint.

 

     Ezek a törvények és rendelkezések a Talmudban található „kis traktátusok” (Mászechtot ktánot), egyikében, az un. Szmáchot („Örömök”)(5 traktátusának első fejezetében találhatók.

 

   A traktátus első fejezetében találjuk annak pontos körülirását mi az a „haldokló (héber-arameusul: schiv-mérá). Az azonnali konklúzió: a haldokló egy élő embernek számit és ennélfogva egy sor dolgot nem szabad vele tenni, ami siettetné halálát: nem szabad lefogni a szemeit, megmozditani őt (ha ez sietteti halálát), lekötni az állát, hogy ne nyissa ki a száját, letenni a földre (ahogy a halottat szokták) – egy szóval: amig él addig semmi olyat nem szabad tenni ami megröviditené életét és siettetné halálát.

 

      A traktátus első fejezetének konklúziója: Aki a haldokló szemét lefogja, hozzányúl és

 megmozditja – ez olyan mintha vért ontana, mivel - rabbi Méir hasonlata szerint - ez a kialvófélben levő gyertyához hasonlit amely már csöpög. Ha valaki hozzányúl – kialszik.

 

 

   A Sulchán Áruch,  (Rabbi Joszéf Káró) teljes egészében magáévá teszi a „Szmáchot” fenti megállapitásait –(Jore Déá, 339), és azt azzal tetézi, hogy a vánkost sem szabad kivenni a haldokló feje alól A Remá (6  tovább megy és a Brájjtá távirati stilusán túltéve magát mondja (uo): „Ugyancsak tilos oda hatni, hogy hamarabb meghaljon, vagyis egy ember aki már hosszu ideje haldoklik...tilos a  vánkost kivenni a feje alól...ne mozditsa el helyéről - - - azonban ha van ott valami ami gátolja a lélek távozását; ha arrafelé fát vágnak és ez nagy zajjal jár – szabad ez eltávolitani; vagy ha só van a nyelvén, ami késlelteti a halál bekövetkezését – szabad azt eltávolitani, mivel ezzel semmi  konkrétat nem tesz („nincs ebben semmi cselekmény”).

  

    Aki a haldoklót megőli...

 

       Maimonidés kodifikációjában találjuk: ha valaki megöl egy (egészséges) embert, vagy egy olyan beteget aki majdnem a halálán vagy, vagy akár már haldoklik - halállal lakol érte (Hilchot rocéách, 2, 7). Ebből Chájjim Dávid Hálévi, Tel Aviv volt főrabbija (zcl)  azt a konklúziót vonta le, hogy a „haldokló olyan mint egy élő ember” megállapitás, nem csupán  frázis és szóvirág, hanem ez az elementáris Halacha, ami halállal bünteti azt aki életet olt ki.

   

    (Más lapra tartozik, hogy ma a Halacha szerint sincs Izraelben halálbüntetés, mivel nincsenek megfelelően autorizált birók (dájjánok).

 

  A huszadik század modern és szofisztikált orvostudományában, a probléma rendszerint igy merült fel: adva van egy terminális beteg, akit az orvosok mesterségesen tartanak életben, rendszerint különböző gépekhez kapcsolva. Ha a beteg magánál van és nagyon szenved – előfordul, hogy szóban és irásban követeli, „vegyék le” őt a gépekről és hagyják békében meghalni – miért szenvedjen. Gyakran ehhez a család is csatlakozik, nem teljesen altruista okokból. Van úgy hogy egy terminális beteg, már amikor kórházba kerül, kiköti: ha olyan helyzetben leszek, ne tartsanak mesterségesen életben.

 

     Mit tegyen az orvos ilyen helyzetben. Ha nem vallásos és a Halacha nem kötelezi, még mindig el kell számolnia lelkiismeretével, az orvosi esküvel, stb. Voltak ritka esetek amikor az izraeli biróság kötelezte a kórházat, tartsák tiszteletben a haldokló kivánságát. Vannak országok (mint Belgium és Holland), ahová özönlenek betegek az egész világról – meghalni.

 

         Rabbi Mose Feinstein (zcl) , az amerikai zsidóság nagy poszékja (törvényhozója), több responsumában tiltja az Eutanáziát, legalábbis aktiv orvosi beavatkozással, bár hozzáteszi hogy bizonyos esetekben  (lásd a továbbiakban) „szabad imádkozni”, hogy a szenvedő, terminális beteg, haljon már meg.

 

Izraeli kompetens rabbik, akik foglalkoztak a témával, oda variálnak, hogy ámbár tilos egy beteget „levenni” az őt életben tartó gépekről, de bizonyos esetekben megengedhető hogy eleve ne kössék őt ezekhez a gépekhez és ezzel ne „siettessék”, hanem „szabad folyást engedjenek” halálának.

 

   Ehhez hozzá tehetjük, hogy bizonyos esetekben az egész komplexumot kell tekintetbe venni és lehetnek, elméletben, kivételek amelyek a szabályt erősitik. Az Enc. Judaica szerint nem kétséges, hogy a keresztény világra a zsidóságból és annak az élet szentségébe vetett hitéből áramlott át az Eutanáziával szembeni ellenérzés, hogy ne mondjam viszolygás.

   

...és aki imádkozik

 

      Azonban, ne feledjük, hogy „könnyü ezt mondani”. Vannak szivettépő esetek, amikor a beteg könyörög hogy könyörüljenek meg rajta és hagyják már meghalni.

 

    A zsidó felfogás itt egy kiskaput nyit, amit a Halacha is akceptál. Bizonyos indokolt esetekben szabad imádkozni azért, hogy egy szenvedő beteg meghaljon és ne szenvedjen tovább. Rabbénu Niszim, azt irja a Nedárim traktátus 4o. oldalához irott kommentárjában, hogy „néha elfordul(hat), hogy kell könyörögni (imádkozni) a betegért hogy távozzon már el az élők sorából.

 

Ennek forrása az a Talmudban lejegyzett eset, amikor rabbi Jehuda, a Fejedelem, halálán volt, nagy szenvedések közepette (a leirottak alapján arra lehet következtetni, hogy sulyos bélbántalmai, esetleg bélrákja volt) és tanitványai, maguk is tudós rabbik, imákoztak és könyörögtek életéért. Ekkor házvezetőnője, aki látta, hogy mennyire szenved, felment a háztetőre és azt mondta: a „fentiek” kérik hogy „rábbi” jöjjön hozzájuk és a lentiek kérik, hogy ne haljon meg. Legyen  a te akaratod, hogy a „fentiek” legyőzzék a „lentieket” (mivel látta hogy nagyon szenved, szörnyü fájdalmai vannak és élete nem élet). Ez azonban nem következhetett be, mivel a „lentiek” nem hallgattak el egy percre sem és megállás nélkül imádkoztak, hogy mesterük ne haljon meg.

 

 Ekkor a házvezetőnő ledobott a tetőről  egy nagy vázát és a nagy robajra a tanitványok egy pillanatra felhagytak imáikkal – és ebben a percben halt meg Jehuda, a Fejedelem.(Ktubot, 104,a)

 

Rabbénu Niszim konkluziója: van úgy hogy lehet és kell imádkozni azért, hogy  véget vessenek  egy szenvedő ember szenvedéseinek. ( Ktubot 104,a).

 

   Másutt a Talmud a beteglátogatás fontosságát hangsulyozza. „Aki látogatja a beteget – az meghosszabbitja életét - - - és aki nem látogatja a beteget, az nem könyörög  (imádkozik) érte, sem azért hogy éljen, sem azért hogy meghaljon” (Nedárim, 40). Ebből is azt olvassa ki RÁ”N, hogy előfordul hogy imádkozni kell, a beteg szenvedéseinek leröviditéséért.

 

      És egy jó tanács

 

     Egy másik talmudi sztori még eklatánsabb bizonyitékkal szolgál erre. Rabbi Jochanán és sógora, aki egyben tanitványa is volt, Rés Lákis, egyszer egy talmudi vita során összevesztek és sértegették egymást. A Mester megharagudott és Rés Lákis hirtelen szörnyethalt.

  

   Jochanán annyira bánkódott, hogy megtépte ruháját és beleőrült a fájdalomba. A Bölcsek, látván ezt, könyörögtek (imádkoztak), hogy vegye őt magához Isten és igy is történt. (Bava Mecia, 84).

     (Jochanán és Rés Lákis, valamint Jehuda a Fejedelem élettörténetét lásd részletesen Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(3), a Talmud Bölcsei, Ulpius Ház , Budapest, 2000 (második kiadás).

 

       Azonban, ősi forrásainkból kiderül, hogy nemcsak egy terminális beteg, hanem egy nagyon öreg és életunt ember életét is le lehet röviditeni, kivánságára – mégpedig úgy hogy ez ne ellenkezzen a Halachával. Mindössze egy jó tanácsot kell adni neki.

 

  Történt pedig egy nagyon öreg asszonnyal – meséli a Midrás – hogy elment rabbi Joszi Ben Chalaftához és kiöntötte előtte a szivét: Már nagyon megvénültem, unom életemet, aminek semmi értelme.  Nyomoruságos élet ez; nem érzem az étel és ital izét – szeretnék már meghalni!

 

Kérdi tőle r’ Joszi: mit csinálsz egész nap? Mivel foglalod el magad? Mi szerinted az oka, hogy ilyen élemedett kort értél meg? Válaszolja az anyóka: Nem is tudom, de reggel ahogy felkelek, bármi dolgom is lenne, elmegyek a templomba (Tanházba) és imádkozok (vagy hallgatom a férfiak tanulását.)

 

R’ Joszi azt tanácsolta neki: hagyjon fel ezen szokásával és három egymást követő napon, ne menjen a zsinagógába. Az öregasszony megfogadta a jó tanácsot és a negyedik napon megbetegedett és meghalt... (Jálkut Simoni, Mislé, 843, 8, valamint Midrás Jölámdénu).

 

     Tudjuk hogy vannak a dolognak pszichológiai okai, de a lényeg hogy az öregasszony elérte a célját: meg akart halni, mivel öreg és életunt volt (de nem beteg!) és r’ Joszi tudatosan olyan tanácsot adott neki, amiről tudta, hogy a néni  bele fog halni - kivánsága szerint...

 

                                                        ***

          A konklúzió tipikusan zsidó: a Halacha tiltja az Eutanázia gyakorlati, orvosi formáit, de megengedi, hogy... imádkozzanak a betegért. Az imákat  „odafent” szortirozzák és minősitik. Ha Isten akarja hogy a delikvens meghaljon – arra mérget vehetünk hogy meg fog halni.

 

     Előbb, utóbb.

 

****************************************************************

 

     JEGYZETEK

 

 1) A Talmud középkori, éleseszü és racionális indittatásu magyarázói. Gyakran vitatkoznak Rásival,  akivel szemben foglalnak helyet a hagyományos Talmud-lap baloldalán.  Rási két unokája (Rásbám és Rabbénu Tám)  is a Toszafisták közé tartozott. Módszerük összehasonlitó: egy felvetett logikai  kérdés alátámasztásához, gyakran más traktátusból hoznak bizonyitékot.

 

      2) Sulchán Áruch, Jore Déá, 157 fej.

 

      3) Három előkelő származásu zsidó ifju, akiket Nebuchadnecár, Babilónia királya, túszként vitt el Jeruzsálemből, Dániellel együtt, miután elpusztitotta az első Szentélyt. Dánielt oroszlánverembe dobták, ahonnan élve jött ki, mig a hármat tüzes kemencébe vetették. (lásd Dániel könyvét).

 

   4) lásd  1. Sámuel, 31.

 

   5) a talmudi eufémizmus „Örömök”nek nevezi a halállal kapcsolatos törvényeket és utasitásokat, hogy ezzel is enyhitse a gyász hangulatát, ahogy a vakot „szági náhor”nak, vagyis sokatlátónak titulálja).

 

6) (Rabbi Mose Iszerlis, az askenáz zsidóság Tóra nagysága).

 

 

 

  PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

  - kizárólag  ZSIDÓ NŐKNEK!!!

 

Zsidó "származásu" mamák és nagymamák figyelmébe!

 

MA – 17.18  – KÉSŐBB TILOS, MERT MÁR BEJÖTT A SÁBESZ

                                                        

    A szombat és ünnep fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – 17.18 órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL  SÁBÁT KÓDES

 

HÉBER ERDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש            

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat fényeit.

 

  שבת שלום

A HETI SZIDRA –Lech Löchá

VENDÉGOLDAL

Irja: Smuel Glitsenstein, RABBI

 

 

ÁBRAHÁM HÁROM UTAZÁSA

 

A Teremtés könyvének jókora része foglalkozik Ábrahám, az „első zsidó” életével. Furcsa módon már nem fiatal, amikor először találkozunk vele: az első részletesebben feljegyzett eseménye az életének a Tórában hetvenöt éves korából való!

 

Akkoriban már gyümölcsöző – sőt, előzmények nélküli – pályafutásra tekinthetett vissza. Gyermekként kereső lelke rálelt egy nagyobb igazságra, ami az univerzum működésében felfedezhető, így ismerte meg az egyedüli Istent. Egyedül az egész világgal szemben: hadat viselt kora pogány perverzitásai ellen, sokakat vezetve el az egyistenhit életére és erkölcsiségére.

Ezután következett az az esemény, ami elhomályosította élete első hét évtizedét. Ez az esemény új jelenséget hozott a világba, a „zsidót”, és újraértelmezte az ember életpályáját.

Ez az esemény volt az Örökkévaló hívása Ábrahámnak: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked.” Most, hogy felfedezted tudatos erőid teljes kapacitását, találd meg önmagad. Megmutatom neked a helyet, ami a létezésed lényege, azt a helyet, ami több mint föld, több mint szülőföld, és mint apáid háza.

 

Ösztön, környezet és értelem

 

Azt a számtalan tényezőt, ami azzá tesz minket, amik vagyunk, háromfelé oszthatjuk: a természetre, a behatásra és a szerzett jellemzőkre.

Az élethez beprogramozva kezdünk hozzá: ösztönökkel és hajlamokkal, velünk született lélekkel és karakterrel. Aztán a születéstől kezdetét veszi a környezet ránk gyakorolt hatása: szüleink, tanáraink és a minket körülvevők hatnak ránk szokásaikkal, hozzáállásukkal és intellektuális érettségükkel.

 

Végül ott a harmadik tényező, ami az értelmi érettség megszerzése után felülírhatja a többit: az embernek, egyedüliként a teremtmények közül, megadatott, hogy kívülállóként tekinthessen magára, és ezzel az értelmi képességével ellenőrzést gyakorolhasson, eléggé nagymértékben, ösztönei fölött is. Képes a genetikus és kondicionált énjén túl, sőt annak ellenére fejlődni! Ez a mélyebb értelme az „országod”, a „szülőfölded” és az „atyád háza” fogalmaknak. A „föld” és „ország” jelentésű héber erec etimológiai kapcsolatban van az „akarat” és „vágy” jelentésű ráconnal – azaz az „országod” alatt érthetjük természetes vágyainkat, kívánságainkat. A „szülőföld, szülőhely” jelentésű moládtechá az otthon és a társadalmi környezet befolyásaként érthető. A bét ávichá, azaz „atyád háza” az érett, értelmes ember, önálló gondolkodással, jellemmel és életfelfogással, az értelem transzcendens kívülállásával. (A kabbala és a chászidizmus fogalmai szerint az értelem „a bennünk élő apa”, mert nemzője az érzéseinknek és viselkedésünknek, de tekintély is fölötte.)

 

Közvélekedés szerint ez az ember legfőbb teljesítménye: természetes ösztöneinek kifejlődése, a tanult és megfigyelt igazságok adaptálása, az én újjáalakítása az elme objektív bíráskodásának fényében. Valójában az értelem is csak része a teljes emberségünknek, sőt alá van vetve az emberi létállapot hiányosságainak és korlátainak, ugyan képes felülmúlni a velünk született és a ránkhatással szerzett jellemzőinket, de végső értelemben nem szabad, nem független az egótól és annak előítéleteitől. Van azonban az embernek magasabb rendű lényege, ami valóban szabad az emberlét minden korlátjától. Ez az isteniség szikrája, azaz a lelkünk leg lényege – az az isteni lényeg, amit az Örökkévaló lehelt belé, az a „képe az Örökkévalónak”, amelyre az embert megalkotta. Ez az az erec, amit az Örökkévaló megígért Ábrahámnak, hogy megláthatja azt.

 

"Menj"!!chá - 2012

 

A felfedezésnek ezen az útján Ábrahám természetesen el kellett hagyja országát, szülőföldjét és atyái házát, Mezopotámiát; el kellett utasítania Ur-Kászdim és Hárán pogány kultúráját. De nem ez az elindulás az, amiről a fent idézett vers szól. Ábrahám ezt a hívást sok-sok évvel azután kapta, hogy megtagadta szülőföldje pogány hitgyakorlatát, elismerte az Örökkévalót, és nagy hatást gyakorolt övéire. De mégis most az mondatik neki: „Menj!” Hagyd oda a természetedet, szokásaidat, racionális énedet. Régen megtagadtad negatív, bálványimádó eredetedet, de most át kell lépned a pozitív, gazdag múltadon is. Lépj túl magadon, akkor is, ha az jó.  Az emberi tökéletesség ugyanis nem elég. Ami emberi – legyen bár az objektív, transzcendens értelem az –, része a teremtett valóságnak, alá van vetve neki, általa van meghatározva. Az Örökkévaló azonban meginvitál minket – az „első zsidónak” adott parancsolattal –, hogy megtapasztalhassuk azt, ami túllép minden korláton és definíción: Őt magát. 

Először azonban önmagunkhoz kell eljutnunk: elindulni a korlátozott éntől, eljutni ahhoz az énhez, amit csak az Örökkéva ó képes megmutatni nekünk – ahhoz az énhez, ami egy Ővele.(Emberbarát)

 

ÖTÖDIK FEJEZET

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(72)

 

            AZ IGAZAK NEM KÉRNEK JUTALMAT

 

Tíz mondással teremtetett a világ. Mire volt ez jó, hiszen lsten egyetlen mondattal is megteremthette volna? Mire kellett tehát tíz? A tíz  mondás arra jó, hogy kihangsúlyozza a világ fontosságát. Így aztán azok a gonoszok, akik tetteikkel elveszejtik a világot, súlyosabb elbírálás alá esnek, míg az igazak, akik fennntartják a világot, nagyobb jutalmat érdemelnek. (Atyák, 5, 1)

 

   Az Atyák bölcs tanításainak eddigi négy fejezete, ismert Bölcsek tanításait, intelmeit, mondásait tartalmazta. Az ötödik nem egyének, hanem a Misna-bölcsek közös gondolatait, véleményét fejezik ki. A fejezet elején a számok dominálnak: a tízes, a hetes, a négyes; majd olyan bölcs mondások, melyek úgy kezdődnek, hogy "mindenki, aki..." Az első Misna a világ teremtéséveI foglalkozik, és azt magyarázza, hogy miért volt szükség tíz (isteni) igére, amikor egy is megtette volna.

 

   Egyébként ha jobban utánaszámolunk, valójában mindössze kilencszer fordul elő, illetve kezdődik a bibliai vers úgy, hogy: "...és mondá az Örökkévaló... " Bölcseink viszont ideszámították a legelső verset is: "Kezdetben teremtette Isten...".

 

                                 ***

 

Tiferet Iiszráél erre vonatkozóan merészen racionalista magyarázattal szolgál. Míg azok az igék, melyek úgy kezdődnek, hogy: "És mondá az Örökkévaló", parancsoló jellegű kijelentések, a "Kezdetben teremtette..."  esetében nem lehetett parancsoló módot alkalmazni, hiszen a világ a semmiből teremtettetett (jes méájin), és nem volt kinek "parancsolni". Ezzel szemben, amikor a világ már "létezett",- használható volt a parancsoló mód.

 

   Jichák Áráme (Ákédát Iichák) a világ teremtését egy tízhúrú hangszerhez hasonlítja. Eszerint ha az egyik húr el is pattan, azért még lehet vele muzsikálni, miként ha egyes rossz emberek el is rontanak valamit, az igazaknak lehetőségük adódik azt jóvátenni, és biztosítani, hogy tovább lehessen "játszani a hangszeren"...

 

                                   ****

  Miért említi a Misna előbb a gonoszok büntetését, majd csak azután az igazak jutalmát?

    Alkalmasint azért, mert az igazakat nem szükséges jutalommal kecsegtetni, hiszen ők nem a jutalomért jók, hanem ez belőlük fakad. A gonoszok esetében, ha megemlítik előttük, milyen büntetés vár rájuk, talán magukba szállnak (Chászdé  Ávot).

 

   "Látta az Örökkévaló, hogy milyen kevés igaz ember van a világon - szól Jochanán rabbi tanítása -, és ezért minden nemzedékben "elültetett" egyet-egyet".

 

    Tőle származik az a mondás is, miszerint a világ még egyetlen cádik érdemében is létezhet, miként az írva van: "És az igaz ember a világ alapja ". (Példab. 10).

 

Miért jár a gonoszoknak büntetés a világ elveszejtése miatt? A zsidó felfogás azt vallja, hogy a világ fennmaradását az egyensúly biztosíthatja. Mindazok, akik vétkeznek, bűnös életvitelükkel kihívják az isteni Gondviselés haragját és a rossz irányba billentik a "mérleget", ami által a világ a pusztulás felé halad. A cádikok, az igaz emberek, tiszta erkölcsi magatartása, jó cselekedetei viszont a világ fennmaradását segítik elő, billentik a "mérleg" nyelvét a jó irányába, miáltal megmentik a világot a morális pusztulástól.

 

    Egyes vélemények szerint a rosszak azáltal, hogy vétkeznek, "tulajdonképpen mintha öngyilkosok lennének", és  aki "elveszejt egy lelket Izraelből, az olyan, mintha az egész világot veszejtette volna el".

 

 "Nem ugyanaz, ha valaki egy olyan alkotást tesz tönkre, ami mögött hosszantartó, nagyszabású munka van - mondja Bartinora -, mintha elrontana valamit, amit éppen hogy megcsináltak."

 

                                    ****

 

 

"Az igazak, akik fenntartják a világot."

 

    Reb Wolfhoz, a sztrikovi rebbéhez fordult magyarázatért az egyik haszid.

- A kabbala azt tartja – így a haszid -, hogy 36 igaz ember, haszid van a világon, akik érdemében marad fenn a világ. Ha az egyikük meghal, mindjárt jön helyette egy másik. A kérdés az, hogy eddig hol volt ez az uj cádik? Hiszen nem egyik napról a másikra lett igaz ember. Viszont ha már előzőleg is igaz ember volt, akkor nem csak harminchatan voltak...

 

   - Sajnos - adta meg magyarázatát a rebbe -, a mai cádikok is olyanok, mint nemzedékünk más tagjai, vagyis nem olyanok, mint az egykoriak voltak. A generációk egyre lejjebb süllyednek, züllenek, s velük együtt a cádikok is. Így ha egy cádik a 36-ok közül elhagyja ezt az árnyékvilágot, s helyébe lép egy másik, az már messze nem olyan, mint a régiek voltak...