2010. december 7., kedd

MIT MOND A HALACHA A BESÚGÓKRÓL?

 

 
 A ZSIDÓ JOGBAN
   
Az utóbbi hónapok egyik központi közéleti etikai kérdése, az ügynöklisták nyilvánossá tétele, és az ezzel kapcsolatos ügynöktörvény volt. Többen is felelevenítették azt a kezdeményezést, hogy derüljön fény mindazokra az „ügynökökre", akik az előző rendszer idején a titkosszolgálatok megbízottjaiként emberek ezreiről készítettek jelentéseket, amelyek sok esetben tragédiákhoz is vezettek.

EHHEZ KAPCSOLÓDIK MOST ZSIDÓ VEZETŐK MÓSZEROLÁSA A HATÓSÁGOK FELÉ, UN. "ZSIDÓK" ÁLTAL. Az alábbi tanulmány a zsidó.comban látott napvilágot – öt évvel ezelőtt. Onnan vettük át és tesszük közzé, szerkesztve és kisebb röviditésekkel (N.K.)

    Oberlander Báruch rabbi és Köves Slomó rabbi tanulmánya

     
   Az utóbbi hónapok (2005)  egyik központi közéleti etikai kérdése, az ügynöklisták nyilvánossá tétele, és az ezzel kapcsolatos ügynöktörvény volt. Többen is felelevenítették azt a kezdeményezést, hogy derüljön fény mindazokra az „ügynökökre", akik az előző rendszer idején a titkosszolgálatok megbízottjaiként emberek ezreiről készítettek jelentéseket, amelyek sok esetben tragédiákhoz is vezettek. Alábbi tanulmányunkban a Háláchá (a zsidó jog) álláspontját vázoljuk nagy vonalakban, elsősorban a zsidó közösséget érintő kérdések kapcsán. A leírtak általános képet is adnak a személyiségi jogok megsértése, a rágalmazás és besúgás vétségéről, ahogy ez a társadalom egészét is érinti.


A magánélet védelme

 

Fontos alaptétele a zsidó etikai szabályoknak az egyén joga magánéletének védelmére. Az ember személyes környezetét, szféráját megsérteni nagy vétség, olyannyira, hogy a talmudi bölcsek egyik  legnagyobbika , a híres rabbi Simon bár Jocháj, ezzel kapcsolatban a következőképpen fogalmaz [1] : „Négy olyan dolog van, amelyet az Örökkévaló gyűlöl és én sem kedvelem …", az első ezek közül nem más, mint „aki jelzés nélkül lép saját házába – hát még másnak az otthonába", nehogy éppen „személyes dolgokon kapja, és ezzel szégyenbe hozza őket" [2] .

   

A személyes jog tiszteletben tartását magától Istentől tanuljuk [3] , aki Ádám és Éva történetében, amikor a tiltott fa gyümölcsének vétkén kapta rajta őket „az Éden Kert bejáratánál állt, és szólította Ádámot, ahogy írva van [4] : »És megszólította az Örökkévaló Isten az embert, mondván neki: Hol vagy?«".

 

Más helyen a Midrás [5] említést tesz rabbi Jochánán példamutató viselkedéséről, „amikor felment köszönteni rabbi Chániná mesterét …" előbb „köhécselt és a torkát köszörülte, hogy először meghallja, és ne hirtelenjében törjön rá." Erre az etikai előírásra egy másik bibliai forrásból következtetnek [6] : A Kohén Gádol (főpap) ruháján „aranycsengettyű legyen a köpeny alsó szegélyein köröskörül", hogy „hallják a hangját, amikor belép a szentélybe, az Örökkévaló színe elé", amelyet Náchmánidész [7] úgy értelmez, hogy „engedéllyel lépjen Ura elé".


Van-e házkutatás a Biblia szerint?

 

A Biblia egyik polgári jogi törvényénél azt olvashatjuk, hogy még akkor is, amikor a hitelező megjelenik az adósnál, hogy a zálogot átvegye, „ne menj be házába, hogy elvedd zálogát. Künn állj meg és az az ember, akinek hitelezője vagy, az hozza ki neked a zálogot az utcára" [8] . Ez a törvény olyan szigorú, hogy a Talmud [9] értelmezése szerint, a Bíróság végrehajtója sem léphet az adós magán területére, hogy ott ingóságot foglaljon a hitelező számára, hanem a ház ajtaján kívül kell, hogy megálljon, és ott kell megvárnia, hogy az adós kihozza a zálogokat. Sőt egyedül az adós bevallására vagyunk kénytelenek hagyatkozni abban, hogy már nincs vagyonában több zálogba helyezhető ingóság, illetve feltételes „átokkal sújtjuk azokat, akiknek lenne miből kifizetniük a hitelezőiket, de ezt nem teszik meg" [10] , hiszen az adós tulajdonában lévő ingó vagyonról személyesen még a Bíróság képviselője sem győződhet meg. Így hát láthatjuk, hogy bizony néha [11] még egy adósság jogos követelésének behajtása végett sem szabad az egyénnek a magánszférához való jogát megsérteni.


Magánlaksértés  - szemekkel

 

Még egy fontos törvény van, ami az egyének magánélethez való jogát védi a szomszédokkal szemben. Létezik úgynevezett „károkozás a szem által" (hezék röijá), ami nem más, mint „magánlaksértés" csupán az által, hogy szemeinkkel a másik személy magánterületére hatolunk [12] : „Tilos felebarátunk tevékenységét annak otthonán belül megfigyelni, annak tudta nélkül, hiszen meglehet, hogy az nem akarja nyilvánossá tenni cselekedeteit… így hát az esetben, amikor két szomszéd egy udvarban lakik… ügyelniük kell arra, hogy ne figyeljék egymás tevékenységét… és még ha az egyik nem is figyelmezteti a másikat, akkor sem szabad folytatnia az ilyen viselkedést, hiszen lehet, hogy az szégyelli, hogy szóljon a társának" [13] . Sőt ennél is szigorúbb előírás [14] , hogy „egyes vélemények szerint tilos az embernek felebarátja udvara mellett elhaladnia, és akár egy apró pillantást vetni az udvaron belülre, még akkor is, ha nem szándékosan akarja kifigyelni felebarátját. Így ha felebarátja udvara mellett halad el, fordítsa el arcát, nehogy azzal vádolják, hogy kifigyeli őt…" [15] .


Magánlevelek elolvasása

 

A híres Rábénu Gersom [16] külön rendeletet hozott [17] , hogy „ne nézzenek bele olyan levélbe, amit az egyik ember küld a másiknak, annak a tudta és engedélye nélkül" [18] . Sőt a Talmud meghatározása szerint [19] : „Honnan tudjuk, hogy az ember ne mondja tovább azt, amit felebarátjától hallott, egészen addig, amíg az erre külön engedélyt nem ad? Onnan tudjuk ezt, hogy írva van [20] : „És szólította Mózest az Örökkévaló és szólt hozzá a találkozás sátrából, mondván" – vagyis – „ne szólj, csakis ha engedélyt kapsz arra." [21]


Rágalmazás és pletyka

 

A fentiekben már bemutattuk, mennyire tiszteletben tartja a zsidó jog az egyes személy magánszférához való jogát. A továbbiakban az úgynevezett a rágalmazás tilalmát fogjuk taglalni.

 

  A Tóra egyik fontos etikai tilalma az úgynevezett láson hárá, a rossz beszéd, a pletyka tilalma [22] . A zsidó jogban ez a tilalom kifejezetten arra az esetre is vonatkozik, amikor a felebarátunkról tovább adott rossz vélemény nem üres pletyka, hanem valós tény. Ennek ellenére tilos felebarátunk rossz hírét kelteni, és rossz cselekedeteinek hírét tovább adni.

A tilalom fő forrása a „Ne járj, mint rágalmazó néped között" bibliai passzus [23] , amely tilalomból sok minden következik, és így a talmudi és későbbi törvényhozók igen részletesen foglalkoznak ezzel az előírással. Ezeket Maimonidész a következőképp foglalja össze [24] :

„Az, aki rágalmazza felebarátját – tiltó parancsot szeg meg… Nagy bűn az, és sok lélek halálát okozza Izrael népében, éppen ezért folytatja a Biblia [ezt a tilalmat] úgy, hogy „ne maradj tétlen felebarátod vérénél" [25] .

 

 Jó példáját látjuk a besúgás végzetes voltának az edomita Doég esetéből (akinek árulkodása Nov városbeli kohanita papok kiirtásához vezetett).

 

Ki számít rágalmazónak? Az, aki egyiktől a másikhoz megy, és azt mondja: »ezt mondta ez, ezt tette az«, annak ellenére, hogy igazat [és nem feltétlenül negatívat] beszél, ezzel a viselkedésével a világot rombolja…

 

Van ennél egy még nagyobb bűn is, amely ugyancsak ennek a tilalomnak egy további kategóriája, ezt pedig úgy hívjuk, hogy láson hárá. Ez annak az embernek az esete, aki, bár igazat mond, rosszakat beszél felebarátjáról. … Az olyan ember, aki láson hárát terjeszt, olyanokat mond, hogy »így meg úgy cselekedet ez vagy az… Ilyenek meg olyanok voltak az ő felmenői... Ezt meg azt hallottam róla…«. Ilyen meg ehhez hasonló gonoszságokat mesél, az ilyen emberről mondja az Írás [26] : »Irtson ki az Örökkévaló minden sima szájat és nagyokat mondó nyelvet!«…

 

Bölcseink mindezek szellemében arra tanítanak bennünket [27] , hogy a rágalmazás három embernek vét: annak, aki mondja, annak, aki hallgatja és annak, akiről mondják.

 

Akár a rágalmazott előtt, akár annak háta mögött mondják ki a rágalmat, ha az olyan dolog, amely ha egyik embertől a másikra tovább adódik, akkor kárt tehet abban, akiről mondják, annak testében vagy vagyonában, még akkor is, ha ezzel csak fájdalmat vagy ijedtséget okoz neki, mindez a láson hárá rágalmazás kategóriájába tartozik…".


Mikor kötelesség jelenteni?

 

A fent említett rágalmazás tilalma természetesen a kártokozó titkos kémkedésére, vagy a pletykára vonatkozik. Teljesen más azonban a helyzet, egy hivatalos bíróság előtt tett tanúságtételnél. Ilyen esetben a Biblia azt írja [28] , hogy „Ha azzal vétkezik valaki, hogy átkozódást hallott, és bár tanúja volt, akár látta, akár megtudta a dolgot, de nem jelenti, bűnrészessé válik." Maimonidész megfogalmazásában [29] éppen ezért „a tanúnak kötelessége tanúvallomást tenni a bíróság előtt mindenben. Legyen az negativ, vagy felmentő jellegű".

 

„Különbség van azonban a polgári peresügyekben és a büntető peresügyekben történő tanúvallomások között. Polgári peresügyekben ugyanis, az embernek csak akkor kötelessége tanúvallomást tennie, ha a bíróság erre megidézte. Büntető ügyekben azonban, ha látta például, hogy az egyik ember hogyan gyilkolja meg felebarátját, akkor kötelessége a bíróságnál magától jelentkezni és tanúskodni, azért, hogy kiűzzük a gonoszságot és a rosszat, távol tartván az embereket a bűntől… Aki megszegi ezt, és nem tanúskodik, az egy tevőleges parancsot szeg meg, és nagyon nagy az ő büntetése, mivel a tanúvallomások által marad fenn a világ rendje" [30] .


„Rágalmazás" a médiában

 

A tanúságtétel fent említett kötelessége további kérdést  vet fel: a médiában nyilvánosságra hozott belső információk kérdése. Szabad-e közéleti személyiségek tevékenysége kapcsán felmerülő gyanúkat és vádakat (akár tényeket) a média eszközein keresztül a nyilvánosságra hozni, ha ezzel 1. személyes jogaikat sértjük, 2. a rágalmazás – fent részletezett – bűnébe esünk?

 

   A kérdés megválaszolásához [31] , abból az alapelvből kell kiindulunk, hogy minden olyan esetben, amikor az egyén személyes jogainak védelme a közösség – társadalom – érdekeinek sérelmére vezet -  a közösség érdekeit kell előnyben részesítenünk. Így tehát, abban az esetben, amikor a nyilvánosságra hozás a közösség érdekeit szolgálja, ennek elmaradása pedig,  a közösség vagyonának helytelen és jogtalan felhasználására ad módot, akkor ajánlatos, hogy a média a nyilvánosságra hozza a birtokába került információt. De ezekben az esetekben is,  (hogy a fölösleges megszégyenítését elkerüljük), csakis az alábbi feltételek teljesítésével lehet a nyilvánosság eszközeit felhasználni [32] :

1. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a nyilvánosságra hozott információk valósak;

2. Nem szabad a leírtakban túlzásokba esnünk;

3. Elsődleges célunk az igazság feltárása és a kifosztottak segítése, nem pedig a vétkes megszégyenítése kell legyen;

4. Csak akkor nyúlhatunk a nyilvánosság eszközéhez, ha kizárólag ez által lehetséges a helyzet orvoslása;

5. Ha úgy látjuk, hogy a nyilvánosságra hozatal miatt a „vétkes" többet fog bűnhődni a kelleténél, akkor ugyancsak el kell tekintenünk ettől az eszköztől.

 

Besúgók és mószerek

   A fent részletezett rágalmazás bibliai tilalma már akkor is súlyos bűn, ha egyszerű emberek között történik mindenféle kifejezett ártó szándék nélkül, mennyivel nagyobb azonban a bűne annak az embernek, aki a hatóságok előtt árulkodik. A zsidó közösségeken belül különösen súlyos elbírálás alá kerültek a történelem során azok, akik a közösség egyik tagját, vagy egészét szolgáltatták ki az elnyomó hatóságoknak.

 

   A dolog súlyosságát az is jellemzi, hogy a zsidó liturgia legfontosabb – naponta háromszor elrecitált – imájában, az Ámidában, a Tizennyolc áldásban, ami magában foglalja mindazokat a fohászokat, „amelyek az egyes emberek és az egész közösség legalapvetőbb szükségletei" [33] , külön fohászt mondunk [34] a „besúgók" ellen. Ebben azt kérjük, hogy „a besúgóknak ne legyen reményük…" [35] .

 

     A zsidó jog odáig megy el, hogy a besúgót bizonyos rituális feladatok ellátásra alkalmatlannak tekinti (Tóra-másolás, kóser vágás stb.) [36] , sőt a besúgónak „nincs része a túlvilági életben" [37] . A Törvény meghatározása [38] szerint: „minden anyagi kárt, amelyet tettével okozott, vagyonának a legjavából kell jóvátennie", és akkor is így van ez, „ha nem saját kezűleg adta felebarátja vagyonát a hatóságok kezére, hanem kémkedett csupán". A kártérítés kötelessége a hagyatékából pedig még örököseire is továbbszáll [39] , ugyanúgy, mint minden más károkozás esetén.

 

   Így tehát a fentiek alapján kijelenthetjük, hogy azok, akik például a zsidó közösségen belül a titkosszolgálat kezére játszva, jelentéseket tettek saját közösségük tagjairól, személyes barátaikról, vagy sok esetben saját rokonaikról és családtagjaikról, nagyot vétkeztek. Hiszen ezeknek a jelentéseknek, amelyeknek célja a zsidó közösségen belül sokszor a hitélet, a vallási oktatás és nevelés visszaszorításának segítése volt, sok esetben tragédiákhoz: munkahelyek, a megélhetés elvesztéséhez, bebörtönzéshez, kínzáshoz vagy halálhoz vezettek.

Ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után, a kérdés elsősorban azonban az, hogy lehet-e, és ha igen milyen mértékig szabad ezeket az embereket felelősségre vonni, vagy személyüket a nyilvánosság elé tárni?


Jelentések kényszerből vagy érdekből

 

Ahhoz, hogy erre a kérdésre valóban megalapozott választ tudjunk adni, először azokat a körülményeket kell megvizsgálnunk, amelyek között ezek a jelentések készültek. A dolog súlyossága, ugyanis nagyban függ attól is, hogy a cselekvés saját szándékból vagy kényszerből történt-e.

 

A Talmud meghatározása szerint [40] , a „Tóra minden parancsát köteles az ember megtartani, de ha az embert kényszerítik, és azt mondják: »Szegd meg, mert ha nem meghalsz!«, akkor inkább szegje meg. Három kivétel van ez alól: a bálványimádás, a paráználkodás és az emberölés. Ezekben az esetekben az embernek  életét kell áldoznia, csakhogy meg ne szegje azokat".

 

Ennek ellenére a törvény [41] meghatározása szerint „minden olyan parancs, amelynél az az előírás, hogy az ember inkább haljon meg, mintsem megszegje azokat, ha mégis megszegi, és nem a halált választja, ezzel az Örökkévaló nevét szégyeníti meg. Ennek ellenére, mivel kényszerből tette amit tett, nem lehet tettéért botütéssel és pláne nem halállal büntetni, még akkor sem ha kényszerből embert ölt. Hiszen csakis az olyan embert lehet büntetni, aki saját akaratából, tanúk láttára és figyelmeztetésük ellenére követte el bűnét".

 

    Tehát semmiféle büntetést nem lehet kiróni olyan emberre, aki bűnét kényszerből követte el, még akkor sem, ha életét kellett volna, hogy áldozza a vétek elkerülése érdekében.

 

    Dániel könyvében olvasunk [42] Chánánjá, Misáél és Ázárjá [43] esetéről, akik nem akartak a Nebukadneccar [44] király által felállított aranybálvány előtt leborulni, annak ellenére, hogy tisztában voltak azzal, hogy ez tűz általi halálbüntetést von majd maga után [45] . A történet csodával végződött, és a három férfi életben maradt [46] . Ez a história évszázadokon keresztül a zsidó nép hit melletti hősies kiállásának példaképét szimbolizálta, mégis a Talmud szerint, ha nem halállal, hanem testi kínzással fenyegették volna Chánánját, Misáélt és Ázárját, akkor bizony nem állták volna meg, hogy ne boruljanak le a bálvány előtt, mivel az ő hősiességük sem lett volna elég a kínok kiállására.

 

Így hát a törvény meghatározása szerint, minden olyan esetben, amikor valaki kényszerből követ el vétket, még ha az nagyon súlyos bűn is, tettéért nem lehet büntetni. Hiszen sok esetben a kín még a halálnál is nehezebben elviselhető.

Még a besúgókról szóló fent idézett törvény is, amely kártérítésre kötelez, azzal egészül ki, hogy ha „kényszerből cselekedett fel van mentve [47] a kártérítés alól" [48] .


Mi számít kényszernek?

 

Tehát a fentiek szerint, annak ellenére, hogy az ember „mindig felelős cselekedeteiért legyen éber vagy alvó" [49] , kényszer esetén nem lehet felelőségre vonni tetteiért.

 

Ezzel együtt felmerül a kérdés, mi számít felelőségtől mentesítő kényszernek?

 

Ebben a kérdésben általában véve két véleményt találunk:

 

1. A Römá véleménye [50] első látásra arra hajlik, hogy „csak a testi kínzás például ütlegelés számít kényszernek, az anyagi kényszer nem".

 

2. A Sách azonban azon a véleményen van [51] , hogy „ha még csak anyagi vonzatban is hozták kényszerbe, mondván (például) hogy vagyont veszít, ha nem mutatja meg felebarátja vagyonát, az ilyen eset is fel van mentve" [52] , ugyanis kényszernek számítjuk ezt is [53] .

 

A fent említett két vélemény körültekintőbb vizsgálata után [54] , úgy tűnik, hogy a Römá is egyet ért azzal, hogy anyagi kényszer esetén a besúgó nem számít gonosznak (és így például, ha úgy adódik, hagyatkozhatunk esküjére [55] az általa hozott kár mennyiségét tekintve). Ugyanis a Römá is bizonyos mértékig kényszernek tekinti az anyagi kényszert, csakhogy az így kárt okozó besúgót az ő álláspontja szerint nem lehet a kártérítés alól mentesíteni. Ezzel együtt, az ilyen ember nem veszíti el hitelességét, és esküjét igaznak tulajdonítjuk, mivel tettét valamilyen szinten mégis kényszerből követte el.

 

Ezek alapján kijelenthetjük, hogy mivel a titkosrendőrséggel való együttműködés nagyon sok esetben kényszer, stressz és fenyegetettség hatására történt, így az ilyen embereket – habár magukat feláldozva a végsőkig kellett volna védekezniük az ilyesfajta megbízások ellen – mégsem ítélhetjük el, és büntethetjük meg. Nem nevezhetjük őket „gonosznak", így hitelességéből sem veszít, hiszen kényszerből cselekedtek [56] . Más kérdés, – ahogy azt majd az alábbiakban vizsgáljuk – hogy esetleg kötelezhetők-e kártérítés fizetésére.


Mindenki kényszerből  volt besúgó?

 

A fenti meghatározás azonban csak általánosítva, olyanokra vonatkozik, akik valóban kényszer hatására tették, amit tettek [57] . Azok az emberek azonban, akik túltettek megbízóik elvárásain, vagy akik önszántukból jelentkeztek az ilyen szolgálatokból származó jutatatások reményében, azok teljesen más elbírálás alá kell, hogy essenek, és ezekben az esetekben minden egyes helyzetet külön kell vizsgálnunk [58] , figyelembe véve az összes körülményt.

 

Ehhez hasonló szubjektív meghatározást találunk például az adószedőkről a zsidó jogban [59] :

„Azoknak az embereknek az esetén, akikről feltételezhető, hogy tolvajok, és minden vagyonuk lopott, mint például az útonállók és az adószedők, tilos a tulajdonukból hasznot húzni, mivel feltehetően minden, ami az övék törvénytelenül került birtokukba… Milyen adószedőre gondoltunk feljebb mikor a mondtuk, hogy a feltehetően tolvajnak számít… Az olyanra, aki számára nincs egy meghatározott összeg, hanem annyit gyűjt be, amennyit jónak lát. Az azonban, aki a király küldetésében jár el, és a beszedett adó harmadát vagy negyedét illetve egy előre meghatározott összeget tesz félre magának, és a többit a kincstárnak szolgáltatja be, az ilyen ember nem számít tolvajnak, hiszen a király törvénye törvény…"

 

Látjuk tehát, hogy például abban az esetben, amikor az adószedő, többet szed a megbízásnál, akkor ezt erkölcstelennek tituláljuk. Tehát a kényszerből cselekvők esetén sem mindegy, hogy hogyan és mennyire teljesítik küldetésüket.




Ügynöklisták nyilvánosságra hozatala

 

Tanulmányunk végén azt a kulcskérdést is meg kell fontolnunk, hogy szabad-e a zsidó jog szemszögéből nézve, az átvilágítás és az egyes „ügynöklisták" névsorait a nyilvánosság elé tárni?

 

   A fent leírtak alapján hajlunk arra, hogy mivel azok az ügynökök, akik valamilyen kényszerből kifolyólag tették, amit tettek, nem „neveztetnek gonosznak", nem vonhatók felelőségre,  így az is tilos, hogy a nevüket nyilvánosságra hozzuk. Hiszen „fontos az emberek tisztelete" [62] és tilos valakit feleslegesen szégyenbe hozni.

 

 A SZERK. MEGJEGYZÉSE: Ebben az utolsó pontban – az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala  kérdésében – nem értünk egyet a tanulmány iróival. A zsidó morál itt abban  a talmudi mondásban jut kifejezésre, amely azt mondja hogy "möfárszömin et háchánéfim, mipné chilul Hásém" (Joma 86b); "közhirré teszik a  hizelgő, kétszinü embereket, akik Isten nevének megszentségtelenitését okozzák". Rási a helyszinen ezt mondja:Ezek gonoszok, akik cáddikoknak adják ki magukat. Ha valaki ismeri őket és tudja mit csinálnak – micve kötelessége ezt közhirré tenni, a chilul Hásém miatt, mert az emberek eltanulják cselekedeteit, abban a hitben hogy egy cáddikról van szó...". Kétségtelen, hogy a volt besúgók, mószerek, ebbe a kategóriába tartoznak és ezért neveiket nyilvánosságra kell hozni, hogy  lerántsuk róluk a leplet és szégyeljék magukat. Továbbá hogy kigyomláljuk társadalmunkból a ma is "d ivó" mószerolást.

   Ha valakinek a fentivel kapcsolatban halachikus kérdései vannak – irjon egy pontos névvel és cimmel ellátott, leellenőrizhető levelet – és arra választ fog kapni. Névtelen lesipuskásokkal nem foglalkozunk (N.K.)


Összefoglaló

 

A tanulmányunkban felvetett kérdések nagyon különleges és egyben kényes problémával foglalkoznak. Az előző rendszer titkosszolgálati ügynökeinek kérdése, kiknek egy része valamilyen fajta kényszerből más része pedig ideológiai meggyőződésből, vagy ellenszolgáltatást remélve tette, amit tett. Miután idéztük a kérdéssel kapcsolatos klasszikus forrásokat, arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy annak ellenére, hogy nagy a rágalmazás és a besúgás bűne, mégis mindazok, akik kényszerből cselekedtek, nem vonhatók felelőségre vétkes tetteikért, és személyük nem hozható nyilvánosságra. Külön téma azoknak az eseteit megítélni, akik önszántukból cselekedtek, nyilván az ő esetük teljesen más elbírálást vonna maga után.

 

Tanulmányunk nyilvánvalóan nem ad végleges választ az összes kérdésre. Ezzel együtt reméljük, hogy ezzel az írásunkkal sok válaszra váró, még nyitott kérdésre, adtunk gondolatserkentő irányvonalat.

 


[1] Talmud, Nidá 16b. A Pszáchim traktátusban (112a.) ez az egyike annak a hét dolognak, amit rabbi Ákivá fiának rabbi Jehosuának meghagyott.

[2] Rási és Rásbám értelmezése uo.

[3] Meszechet Derech Erec Rábá 5. fejezet eleje.

[4] 1Mózes 3:9.

[5] Vájikrá Rábá 22:8.

[6] 2Mózes 28:35.

[7] Uo.

[8] 5Mózes 24:10–11.

[9] Bává Möciá 113a.

[10] Maimonidész, Misné Torá, A hitelező és az adós törvényei 2:2.; Sulchán Áruch, Chosen Mispát 99:1.

[11] Azért néha, mert nem minden esetben tiltott a hitelezőnek, hogy az adós magánterületére hatoljon. Például ez a szabály csak a hitelezőre vonatkozik, a kezesre nem. Ugyancsak nem vonatkozik olyan személyre, akinek tartozása nem kölcsönből, hanem például adás-vételből ered (Maimonidész uo. 3:7.). Ezzel együtt a szövegben említett jogszabály nem veszti el fontos erkölcsi üzenetét.

[12] Lásd erről Talmudic Encyclopedia (héber) VIII. kötet 659–702. l.

[13] Sulchán Áruch Háráv, Nizké Mámon 11., a Sulchán Áruch, Chosen Mispát 154:7. alapján.

[14] Sulchán Áruch Háráv, uo. 13., a Römá megjegyzése alapján uo. 3. és a Szme (uo.) 14.

[15] Minderről a témáról lásd bővebben: Haim Cohn Human Rights in Jewish Law 64–67. l.

[16] Az askenázi zsidóság egyik legnagyobb bölcse; 1028-ban hunyt el.

[17] 38 elsősorban etikai témával foglalkozó rendelete, kéziratok alapján a Talmudic Encyclopedia egy mellékletében olvashatók, XVII. kötet 765–768. l.

[18] Uo. 768. l. 34. §., uo. 452. l. 875. lábj. Ha azonban a levelet már eldobták, akkor meg szabad tekinteni (uo. 894. lábj.). További kérdés ebben a témában, hogy veszély fennállása esetén, szabad-e ezt a rendelet megszegni (lásd uo. 900. lábj.).

[19] Jomá 4b. Ezt a Mágén Ávráhám is említi a Sulchán Áruchhoz írt kommentárjában (Orách Chájim 156.)

[20] 3Mózes 1:1.

[21] Rási kommentárja a Talmudra uo.

[22] Mivel a zsidó jog nagyon szigorú ebben a kérdésben, a híres rabbi Jiszráél Méir Kohén (Kagan, 1839–1933) egy teljes, a témával foglalkozó könyvet adott ki (Vilnius, 1873) a Cháféc chájim („Aki élni akar") címmel. A könyv címe a „milyen legyen az ember, aki élni akar, jó napokat szeretne látni? Óvd szádat a rossz (beszéd)tõl, és ajkaidat hamis szótól" bibliai versből (Zsoltárok 34:13–14.) származik. A könyv azóta több kiadásban is napvilágot látott, igen közismert és sok helyütt napi felosztásban is tanulnak belőle.

[23] 3Mózes 19:16.

[24] Misné Torá, Az emberi magatartás szabályai 7:1–6.

[25] 3Mózes uo.

[26] Zsoltárok 12:4.

[27] Talmud, Éráchin 15b.

[28] 3Mózes 5:1.

[29] Misné Torá, A tanúskodás törvényei 1:1. Lásd még Széfer hámicvot 178-as tevőleges parancs.

[30] Széfer Háchinuch (122-es micva).

[31] Lásd rabbi Moshe Efrayim Korngutt: Or Jechezkél I. kötet 357–358. l.; Encyclopedia of Jewish Medical Ethics (héber) IV. Kötet 615-619 l. Lásd még Naftali Kraus: Az ősi forrás I. kötet 152. l. (első kiadás) a lubavicsi rebbe véleményét ebbe a kérdésben.

[33] Misne Torá, Az ima törvényei 1:4.

[34] Sámuel imája – Zsidó imakönyv 63. l.

[35] Érdemes megjegyezni, hogy bizonyos helyeken, ezen kívül is külön imát mondtak a mószerek ellen. Például Kismártonban minden hétfőn és csütörtökön a reggeli ima keretében. Lásd erről: Sitten und Gebrauche Einer Judengasse – Minhag Asch (Székesfehérvár 1908); héber nyelvű fordítása: Chodes Böchodso – Luách 5764 78. l. Kismártonban ennek külön történelmi okai voltak, mivel 1721 körül maga a város főrabbija kényszerült menekülni, besúgók ténykedése miatt. Lásd még erről és az egész besúgók témájáról: Encyclopedia Judaica VIII. kötet 1364–1373. l.

[36] Sách, Sulchán Áruch, Chosen Mispát 388:53.

[37] Misné Torá, A testi sértés és ember általi károkozás törvényei 8:9.; Sulchán Áruch uo. 9. Mindennek az alapja a Talmudban, a Gitin (7a.) és a Ros Hásáná (17a). traktátusokban található.

[38] Sulchán Áruch uo. 2.

[39] A Römá ezt kiegészíti, hogy örökösei csak abban az esetben kötelesek a kártérítésre, ha azt még a besúgó életében odaítélte a bíróság a kárszenvedőnek.

[40] Szánhedrin 74a.

[41] Misné Torá, A Tóra alapjainak törvényei 5:4.

[42] 13:18.

[43] Akik később polgári neveiken szerepelnek (lásd uo. 1:7.).

[44] Uo. 1:3.

[45] Uo. 6.

[46] Uo. 25–26.

[47] „Csak a kártérítéstől mentesül, de ez még nem azt jelenti, hogy eleve megengedett neki, hogy besúgóként rágalmazzon a kényszer miatt". (Sách, Chosen Mispát uo. 12.)

[48] Annak ellenére, hogy a továbbiakban a Sulchán Áruch azt írja, hogy abban az esetben, amikor saját kezével szolgáltatta be felebarátjának a vagyonát, akkor a kényszer esetén is kötelezhető a kártérítésre, a mi esetünkben ez nem igazán releváns ugyanis a titkosszolgálat ügynökei elsősorban besúgók és nem végrehajtók voltak.

[49] Bává Kámá 26a.

[50] Sulchán Áruch uo. 2.

[51] Uo. 22.

[52] A Széfer Háchinuch fogalmazása (237-es micva).

[53] Különösen ismerve a talmudi (Bráchot 61b.) mondást: „Van olyan ember kinek drágább a vagyona mint a teste".

[54] Sulchán Áruch uo. 8.

[55] Uo.

[56] Nagy kérdés az, hogy milyen összeg és milyen körülmények számíthatnak egyes esetekben kényszernek. Egy másik téma kapcsán a Talmudban az áll (Moéd Kátán 2a.), hogy a nyereség elvesztése semmiképp nem fogható fel bizonyos vallási kérdésekben veszteségnek.

[57] Izraelben megismerkedtünk egy öreg chásziddal, akit a sztálini Szovjetunió idején a GPU (később NKVD) titkosszolgálat nyomásának nem tudott ellenállni, és vállalta, hogy a lubavicsi chászidok tevékenységéről folyamatosan fog beszámolni. Az ebből adódó erkölcsi és lelkiismereti problémát úgy oldotta fel, hogy azon nyomban tudtára adta a közösség tagjainak ügynöki mivoltát. Ezekután természetesen mindenki ügyelt messziről kerülni őt, és hamar „munka" nélkül maradt.

[58] Az egyes helyzetek jogi elbárásában pedig külön figyelmet kell fordítanunk arra a kérdésre, hogy azok a személyek, akik közösségi feladatokat láttak (és látnak) el, le kell-e hogy mondjanak le posztjukról? Hiszen a különböző közösségi feladatokat ellátó személyek kapcsán a háláchá úgy határoz, hogy ha feladatukat nem kellően végzik el (akár önszántukon kívül), le kell mondaniuk posztjukról, egészen addig amíg nem mutatják jelét annak, hogy változtatnak útjaikon. (Misné Torá, A bérlés törvényei 10:7. Lásd még Sulchán Áruch, Chosen Mispát 306:8. és a Römá uo.) „Eltávolítják posztjáról, egészen addig, amíg tanúbizonyságot nem tesz arról, hogy teljesen megtért, nehogy kísértésbe essen" (Rádbáz responzuma, VI. kötet 2078. fej.)

[59] Misné Torá, A rablás és az elveszett tárgyak törvényei 5:9., 11.

[60] A kilencvenes évek elején a törvényhozás foglalkozott az ilyenfajta kárpótlás kérdésével, de teljes átfogó kártérítés gyakorlatra nem igazán került sor.

[61] A helyzet összetettségét fokozza az a híres talmudi jogi megállapítás, miszerint „Az állam törvénye, [vallásilag is kötelező] törvény!" (Gitin 10b.). Elképzelhető ugyanis, hogy abban a korszakban a titkosszolgálat az állami „törvényeknek megfelelően" működött.

Érdekes kérdés továbbá az, hogy a fent említett „Az állam törvénye, törvény!", milyen módon kötelező érvényű abban az esetben, ha egyes alapvető emberi jogokkal ütközik (lásd Áruch Hásulchán, Chosen Mispát uo. 7.).

[62] Talmud, Bráchot 19a.


(Forrás: zsidó.com

2 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés