"MEGBUKOTT AZ ASSZIMILÁCIÓ; LEGYÜNK AZOK AMIK VAGYUNK;
VEGYÜK TUDOMÁSUL, HOGY VENDÉGEK VAGYUNK ITT..."
Konrád Györggyel Rádai Eszter készített interjút A ZSIDÓKRÓL cimü esszékötete nyomán. Az interju az Élet és Irodalom egyik utóbbi számában jelent meg.
RÉSZLETEK A TANULSÁGOS INTERJUBÓL
- Egy ember, akit a gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett - ezt magától idéztem -, egy ilyen könyv megírására mindig is készül? Vagy kell hozzá valami impulzus, nem várt fordulat, valami változás, ami rákényszeríti az erről való gondolkodásra?
- Azt mondanám, hogy bennem ez egy huzamos hajlandóság, amit az is bizonyít, hogy volt már egy ilyen könyvem. De tény, hogy heves vágy nem volt bennem sokáig, hogy ezzel az arcommal a tükörben szembenézzek. Talán azért nem, mert az embernek egy korban csak egyfajta komoly szembenállása van, és a nyolcvanas évek végéig szembenállásként nekem adódott a rezsim. Úgy képzeltem, hogy ezen a szembenálláson, a szembenállók világán belül rengeteg híd és kapcsolat van, és hogy valamiképpen összetartozunk, és ez fontosabb, mint a köztünk lévő különbségek, eltérések és szembenállások - - - .
- Egy 89-ből való írásában, amelyet beleszerkesztett ebbe a kötetbe, a Zsidó-magyar számvetésben egyfajta kiegyezést javasol. Azt írja: „Sok a kimondatlan, és nem muszáj mindent kimondani. Íme, eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözőségünket. Mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk be magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös." Most, húsz évvel később hogy látja, mi valósult meg ebből a szerződésből? Esetleg közben felmondták, netán meg sem köttetett?
- Meg sem köttetett. Ez a javaslat az én illúzióm volt- - -.
- És milyen választ kapott az akkori kérdéseire: „a szólásszabadsággal együtt meg fog-e jelenni, és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség - nyitott vagy a görcsös, tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji és vallási jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet?"
- Nincs, nem született rá válasz. Szerintem itt a „nincs válasz", a „nem válaszol" kategória a helyénvaló.- - - -
" FELOLDHATATLAN IDEGENSÉG"
- Talán azért, mert voltaképpen már 90-ben válaszolt a maga előbb idézett javaslatára a nagy vihart kavart Nappali holddal, amelyben zsidók és magyarok feloldhatatlan idegenségéről, ellentétéről értekezett.
- Lehetséges, hogy sok tekintetben igaza volt, (Csoóri Sándornak - a szerk.) amikor azt mondta, hogy a holokauszt után nehezen képzelhető el zsidók és magyarok „összeforradása". De én akkor inkább azon tűnődtem el, mit is akar ezzel mondani.
- Maradjunk kicsit még a 89-es reményeknél: a már emlegetett esszéjében vitatkozik azokkal, akik szerint „itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme születik újra". Akkori álláspontja szerint „át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása". Ma mit gondol ennek az egykori vitának a kimeneteléről?
- Hogy vesztettem. Vagy inkább úgy mondom: most épp vesztésre állok. Még azt sem gondolom, hogy már nem fogunk visszatérni a normális kerékvágásba, de most a nép jóváhagyásával olyan sorvadozásba kezdett az európai szabású jogállam, hogy annak a gyógyulása hosszú időt fog igénybe venni, és aggódom, hogy én azt már nem fogom megérni.
Leszámolni az asszimiláció illúziójával
- Ezért döntött úgy, hogy megint egyszer itt az idő végiggondolni, mit is jelent zsidónak lenni itt és most, és úgy általában?
- Igen, és ezért, azt hiszem, valami keményebb hangot ütök meg ebben a könyvben, mint korábban. Bizonyos illúziókkal továbbra is javasolom a leszámolást, tehát az asszimilációk illúzióival, de továbbra sem gondolom, hogy az integráció javaslata elől, történjen az bármilyen formában, szabadna kitérni. Tehát az asszimilációra nemet mondok, az integrációra igent. Töltsük be szerepünket, de ne akarjunk többet, mint ami - pontosan kimérve és szabatosan meghatározva - megillet.
- De mi ez a szerep? Mit jelent voltaképpen zsidónak lenni? Úgy is kérdezhetném, a „mi a magyar" mintájára, hogy mi a zsidó?
- Faludy Gyuri mondta egy interjúban, hogy „mindenki tudja rólam, hogy zsidó vagyok, hát minek beszéljek folyton erről?" Ezt értem, és értem a humorát is, de szerintem mégiscsak van a zsidóságnak, a zsidó létnek egy fontos, mindenki másétól különböző sajátossága: az a pozíció, ahonnan a környezetére, a környező világra és a környező kultúrára gondol. Abban a pozícióban, amelynek elmozdíthatatlan ténye az, hogy - mondjuk esetemben - valamennyi osztálytársamat megölték, és látom magam előtt őket. Ezt, aki nem zsidó, ha mégoly finoman empatikus is, nem láthatja, nem érezheti, nem élheti át. Még azt is mondanám, hogy a fiatalabb zsidók is csak sokkal felületesebben képesek ezt átélni.
- Amit úgy fogalmaz meg, hogy „a zsidók tömeges irtása a második világháborúban engem zsidóvá minősít"?
- Hát igen, erről van szó, egyértelműen. Mert nekem azokkal a gyerekekkel együtt kellett volna a krematóriumba mennem, akiknek a csontjai most ott vannak Birkenauban, elkeveredve a földdel. És én tudom, hogy amikor Rajk László barátom - aki a magyar kiállítást hozta létre Auschwitzban, és akivel egyszer együtt sétálgattam Birkenau barakkjai között - fölmarkol egy kevés földdé vált hamut, és azt mondja, hogy „nézd csak, kis csontocskák vannak benne", akkor azok az én osztálytársaim csontjai is, mert ott csak magyar zsidók égtek abban az időben.
HOGYAN LEHET OTT (ITT) ÉLNI?!
- Ámosz Oz Izraelben ezt az egészet - hogy hogyan lehet Auschwitz után még mindig ugyanott, Közép-Európában élni - nem is érti, és ezért azt kérdezi: „Mi a te zsidóságod, ha nem vallás, ha nem tradicionális közösség?"
- Istenre gondolás és együttérzés embertársaimmal, élőkkel és emlékalakokkal, elhatárolások nélkül. A tan? Ne tegyem másnak, amit magamnak nem kívánok.(Hillel definiciója a zsidóságról "egy lábon állva" – a szerk) Ehhez járul a magányos tisztánlátás kényszere, a gondolkodás személyes szabadságának imperatívusza, függetlenül minden kollektív identitástól, de nagy tisztelettel az érett, időtálló hagyományok iránt. Nézem és látom tehát - jobbára tetszéssel - a legkülönfélébb emberi csoportosulásokat, de nem akarom felmagasztalni a magaméit, és lebecsülni másokéit, idétlenség volna személyi adatainkkal dicsekedni, és másokat az ő hovatartozásaik miatt alábecsülni- - - -
- Ezért búcsúzik könnyű szívvel Jeruzsálemtől is? „Megyek el innen, Izraelből - mondja pár hét ott tartózkodás után -, túl sok itt a zsidó. Köztük már-már kezdem azt hinni, hogy csak mi szenvedtünk ezen a földön, és csak mi létezünk a világban. Ha mások nem zárnak be a zsidóságomba engem, én zárjam be oda önmagamat? Egyáltalán, miért zárkózzam?"
- Mert - ismétlem - engem nem vonz a közösségek gyámolító melege. Mindazonáltal lehetséges, hogy életem egy adott szakaszában fel fogom venni az izraeli állampolgárságot, ha egyszer a kettős állampolgárság ideája erkölcsileg polgárjogot nyer. - - -
*
- Azt írja: „Berlinben a legkomolyabb a szembenézés, ahol zsidók hiányában a kritikai iróniát keresztény németeknek kellett gyakorolniuk. Ami már majdnem annyi, mintha azt mondanám, lényük egy részében a németeknek kellett zsidóvá lenniük." Ez mit jelent?
- Hogy nincs semmiféle humorisztikus megértés azok viselkedésével, általában azzal a mentalitással szemben, amely a holokauszt tág holdudvarát képezi. Mondok egy példát: Berlinben megnyitottam egy kiállítást. Ott lődörögtem épp a képek között, amikor odajött egy fiatalember, egy berlini tanár, és azt mondta: „Konrád úr, maga miatt szakítottam az apósommal". Mondom, hogyhogy? Azt mondja: „A feleségem magyar, én pedig azelőtt időnként meglátogattam a rokonait, nagyon megkedveltem Budapestet, a diákjaimnak is szoktam róla beszélni. És egyszer egy családi ebéden meg akartam örvendeztetni a feleségem szüleit, és elmondtam, hogy egy magyar lett a Művészeti Akadémia elnöke, és nagyon jókat írnak róla, jó dolgokat csinál." És mondta a nevemet. És akkor elromlott a kedve az apósnak, és azt mondta, hogy „az egy zsidó". Erre elkezdődött egy vita a családi asztalnál, amelynek során az após azt mondta, hogy „Hitler nem eleget ölt meg közülük Auschwitzban". És akkor a német vő felállt, és azt mondta, hogy „azt hiszem, ezután nem tudunk egymással beszélgetni", és elmentek. Ez a feleségének nagyon rosszulesik, hogy így van.
Nemrég egy kereszténydemokrata német politikus azt mondta, hogy nemcsak mi, németek vagyunk tettes nemzet, a zsidók is azok, mert lám, Trockij, Zinovjev és rajtuk kívül még sok bolsevik vezető zsidó volt. A pártja megvonta tőle a képviselői státusát. Egy tábornokot pedig, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen ő is egyetért ezzel a kijelentéssel, elbocsátották a hadseregből.
- Azt gondolja, a szerencsés később születetteknek nem is kellene felelősséget vállalniuk, szégyent érezniük apáik tetteiért, történelmük sötét foltjaiért, a korábbi generációk honfitársaik ellen elkövetett bűneiért? Ledobhatjuk, lerázhatjuk magunkról ezt a történelmi felelősséget?
A "GÁZAS" PAPA ÉS A ZSIDÓ SZEKRÉNY
- Senki sem kerülheti el, hogy együttérzése, családi együttérzései révén átélje a rá is nehezedő súlyt. Volt egy osztálytársam, akinek az apját háborús bűnösként elítélték és kivégezték. És ez a nagyon kedves, értelmes fiú azt mondta, hogy sosem tud szabadulni attól, hogy az apját ebben a megvilágításban is lássa. Ahogyan az a német lány sem, aki egyszer, vacsora közben óvatlanul megkérdezte: honnan van ez a szép szekrény? És akkor kis zavar támadt az asztalnál, és a lány nem kapott választ a kérdésére. De később mégis kitudódott, hogy az a tálalószekrény egykor egy zsidó családé volt, onnan került hozzájuk. „De hogyan", kérdezte a lány, és akkor már arról is kérdezősködni kezdett, mit csinált apja a náci időkben és hogyan reagált a történésekre a családja. És kiderült, hogy épp az ő édesapja volt az a vegyészmérnök, aki annak idején kidolgozta a zsidók elgázosításnak első, kezdetleges módját, amikor a kipufogógázt bevezették a zárt teherautókba, amelyek platóján zsidókat zsúfoltak össze, és ennek az apának ilyen módon sok ezer embert sikerült a halálba küldenie. De amikor vége lett a háborúnak és hazatért, valahogy sikerült megúsznia a felelősségre vonást, és mert tehetséges mérnök volt, idővel sikeres vállalkozó lett, és nagy lábon élt. De hát ennek lánynak ez az ember mégiscsak az apja volt.
- Szeretnék kicsit visszatérni a beszélgetésünk kezdetéhez, a zsidóság stratégiáihoz. 1989-ben azt mondta, „az asszimiláció nem vált be, legyünk önmagunk..."
- Mert az asszimiláció élethazugság.
- De mintha most megint új stratégiát kellene keresni...
- Azt hiszem, azt tartósan kell keresniük a zsidóknak, bárhol, bármikor. De az önmagunk vállalása, az rendben van. Legyen az, ami, legyen az, aki, ne kérkedjen ezzel, ne fitogtassa a maga hovatartozását, ne gondolja, hogy az olyan príma hovatartozás, hogy annak alapján már lenézheti a többieket. Legyen tudatában, hogy vendég, és vendégként legyen szerény.
- Vendég?
- Vendég, igen. Tekintsük annak. Mi, zsidók, befogadtuk az európai népeket a Biblia világába. Ők meg befogadtak minket az országaikba. Kölcsönösen ide-oda befogadjuk egymást. Ha ostobák vagyunk, ha erkölcsi idióták vagyunk, akkor kölcsönösen ide-oda kitagadjuk egymást. De élvezni is lehet a különbségeket. Szabad a különbségeket észrevenni, szabad megnevezni őket, szabad mulatni rajtuk. Legyünk nyitottak. A luciditás az első parancs.
- De meg kell maradni ébernek is - figyelmeztet -, és meg kell védeni az utódokat, nem engedhetik magukat a zsidók soha többé vágóhídra hajtani.
- Én már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy amennyire rajtam áll, amennyire csak képes leszek rá, mindig meg fogom védeni a családomat, a barátaimat és önmagamat.
(Forrás: Sófár)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése