| Az áldás csatornája Élt egyszer egy távoli, eldugott faluban egy nagyon szegény zsidó fogadós. Alig-alig kereste meg a mindennapi kenyeret, hiszen a környékbeli parasztok ugyanolyan szegények voltak, mint ő maga. Ha nagy néha betért egy vendég, annak nem volt pénze, de ha véletlenül lett volna valami a zsebében, akkor sem volt innivaló a fogadóban.
A vendéglősnek hát minden oka meglett volna a szomorkodásra. De a mi emberünk nem búsult, nem biza! Házasember volt, számtalan gyermekről kellett gondoskodnia, de soha egy szóval sem panaszkodott: mindig vidám és jókedvű volt. Nem jeleskedett a tudományban, de el tudta olvasni az imakönyvet. Miután a vendégek nem sok idejét foglalták le, naphosszat imádkozott, és a zsoltároskönyvet bújta. De még a zsoltárokat sem sóhajtozva, bánatosan olvasta, hanem jókedvűen, a Mindenhatót dicsérve. Csak az bántotta, hogy ritkán találkozott más zsidókkal. A zsidó vándorok elkerülték az eldugott fogadót. Azzal vigasztalta magát, hogy talán jobb is így, hiszen aligha tudná illendően vendégül látni őket, amikor a maga éhes családjának is kevés jut. Mégis képzelhetni, micsoda boldogságot jelentett számára a megtiszteltetés, hogy néhány tanítványa kíséretében maga a Báál Sém Tov tért be a fogadójába! Alig mert hinni a szemének. A tanítványok meglepetése sem volt kisebb, hiszen el sem tudták képzelni, hogy a Báál Sém Tov miért éppen ezt az isten háta mögötti fogadót választotta, és miért egy ilyen tanulatlan zsidó házába jött velük. De nem merték firtatni a dolgot: belenyugodtak, mert ha a mester tudatni akarta volna velük az okát, akkor megmondta volna.
Nyilvánvaló volt, hogy a gazdának semmije sincs a váratlan vendégek elé tett kenyéren és zöldségen kívül. A szegénység csak úgy kiáltozott minden zugból. A Báál Sém Tov indulni készült, de még elmondta vendéglátójának, hogy adományt gyűjt bizonyos nemes célra. Megkérdezte, nem akarja-e kivenni a részét ebből a micvából, és adakozni valamennyit. A fogadós, szegény, már jó ideje nem látott pénzt. Törte a fejét, mit tehetne, hogy teljesíthesse az adományozás micváját, hiszen nagyon is szeretett volna adni. Hirtelenjében elszaladt, és zálogba tette a csizmáját meg a réz gyertyatartókat. A pénzt jó szívvel átadta a Báál Sém Tovnak, aki tanítványaival továbbindult.
Amikor a szegény ember hazaért, a felesége könnyek között fogadta, a gyerekek jajveszékeltek éhségükben: már egy falat kenyerük sem maradt. A fogadós nem tudta, mitévő legyen. Senki sem volt, akitől kölcsönkérhetett volna, és semmije sem maradt, amit elzálogosítson. Elkezdett Minchát imádkozni. "Kinyitod kezedet, és kielégítesz minden élőlényt kegyelmesen..."*, olvasta, és eleredt a könnye. Most már sóhajtozni kezdett: nem a saját fájdalmát siratta, hanem szeretteiét, akiknek éhesen kellett nyugovóra térniük.
Késő éjjel hangos dörömbölés ugrasztotta ki az ágyból. Részeg paraszt állt az ajtó előtt, aki ordítva követelte, hogy azonnal adjon neki inni. A fogadós nem ijedt meg, hiszen már hozzászokott a részeg vendégekhez, így hát beengedte. De honnét szerezzen italt? Az utolsó kortynyit a tiszteletre méltó vendégeknek töltötte ki, hogy lechájimot mondhassanak...
Fogta az ott maradt poharakat, és összeöntögette az aljukon hagyott cseppeket. Vizet tett hozzá, hogy többnek lássék, majd odanyújtotta a jócskán kapatos embernek.
– Ejha – kiáltott fel a paraszt –, még soha életemben nem kóstoltam ilyen csuda itókát!
A fogadós örvendezett, hogy egy kis pénzhez jut, és kenyeret vehet a családjának. Az öröm azonban rögvest elillant, amikor a paraszt felkászálódott, és azt mondta:
– Hálás köszönet, Moske! Fizetni sajnos mostan nem bírok, mert nincsen pénzem... – Azzal elment.
A következő éjjel a részeges paraszt újból megjelent, megint felverte a fogadóst, és ismét a "csuda itókát" követelte. A fogadós a bevált "recept" szerint teljesítette a rendelést, és várta a véleményt. Nagy örömére a vendég megdicsérte:
– Ezt nevezem itókának! – Elismerően csettintett, majd ismét fizetés nélkül távozott.
No, elég az hozzá, a rákövetkező éjszaka is eljött. A fogadós le sem feküdt: ébren várta a különös vendéget, mert meg akarta mondani neki, hogy már semmit sem tud adni. De még ki sem nyithatta a száját, a paraszt mentegetőzve belekezdett a mondókájába:
– Nesze, itt van neked ez az öreg rézgaras. Én nem tudom, ér-e valamit, de hát mégiscsak pénz... Ne mondd, hogy nincsen mán több abból a csuda itókából!
A gazda már alig tudott nagy nehezen összeszedni néhány cseppet a maradékból. Jócskán felvizezte, és a vendég elé tette. Az elégedetten felhajtotta, majd elment, maga elé dünnyögve:
– Csuda... csuda egy itóka!
Másnap a fogadós unalmában fényesítgetni kezdte a rézpénzt. Addig-addig dörgölte, míg olyan nem lett, mint az arany – és kiderült, hogy valóban az is. Tüstént berohant a városba, és estére étellel-itallal megrakodva tért haza: még maradt is pénze.
Attól kezdve a paraszt törzsvendég lett a fogadóban. Minden áldott nap megjelent, inni kért, és egy-egy "öreg rézgarassal" fizetett.
– Ez se rossz – mondogatta –, de a közelibe se jöhet annak, amit a múltkoriban adtál. Tényleg nincsen már egy csepp se abból a csuda itókából?
A vendéglős bizonygatta, hogy már elfogyott, és némi harapnivalóval kárpótolta.
Mivel a vendég továbbra is a "rézpénzzel" fizetett, a fogadós kíváncsi lett, hogy honnan szerezhette, és egy nap meg is kérdezte tőle.
– Hohó, az titok! – felelte a paraszt. – De azért neked megsúgom. Az erdőben tanáltam, amikor ottan ástam... Különben sajnos nem bírok többet eljönni a kocsmádba. A gyerekeim azt akarják, hogy hozzájuk menjek lakni, és az jó messzire van innet. Nem baj, úgy sincsen mán több öreg pénzem! Szóval búcsúzkodok, Moske, tetőled is, meg a csuda itókádtól is...
A fogadós többé nem volt szegény ember. Tágas házat épített a nagy családnak. Elmúltak a szűk esztendők, boldogan éltek.
Pontosan egy évvel később a Báál Sém Tov és tanítványai váratlanul ismét beállítottak. A fogadós ezúttal királyi módon vendégelte meg őket. Elmondta a Báál Sém Tovnak, hogy az előző évi látogatás óta sorsa csodálatos módon jóra fordult, és elmesélte a részeges paraszt meg a "rézgarasok" történetét.
– Annyira szerette azt az italt, hogy csak hozzám járt, és mindig ilyen pénzzel fizetett – mondta. Majd elgondolkodva hozzátette: – Csak azt nem értem, miért volt úgy oda az első napokban, hiszen jószerivel tiszta víz volt a pohárban, nem úgy, mint később...
A Báál Sém Tov elmosolyodott, majd így szólt:
– Most már fölfedhetem előtted, hogy a gazdagság, amely ma körülvesz, már várt reád az égben. Csupán csatornára és gyűjtőmedencére volt szükség ahhoz, hogy a földre szálljon. Az önfeláldozó adomány és lelked legőszintébb imája volt a vezeték, amelyen át megkaptad az Örökkévaló áldását. Legyen sokáig veled és családoddal! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése