BŰNÖZŐK KIADÁSÁRÓL
Első látásra azt hihetnők, hogy a kérdés csak egy önálló állami entitás esetében merülhet fel, amikor az egyik állam kéri-követeli egy másik államtól, egy területére menekült bűnözö kiszolgáltatását. Azonban, mint látni fogjuk a Halacha véleménye adott volt, akkor is amikor nem volt önálló zsidó állam.
A Tórában a kérdés negativ formában jelentkezik: nem kiadni gazdájának a szökött rabszolgát, aki Izrael országába menekül és ott remél menedéket találni. A hasonlatosság nem egyértelmü, mivel a nemzsido rabszolga a gazda "tulajdona", és annak szemében bizonyára bünösnek minősül, miután engedély nélkül távozott. Azonban a Tóra szemében ő nem bűnös, mivel minden ember szabadnak született, Isten képmására. Igy a Tóra tiltja a szökevény kiadását és előirja, hogy biztos menedéket és megélhetési lehetőséget kell biztositani neki. Ez a Tóra 582. és 583. micvája.
Amiről cikkünkben szó van az egy vétkes ember kikérése és kiadása, egy olyan emberé, aki vétett az emberi morál törvényei ellen és menedéket talált külföldön. Vagy forditva: külföldön vétkezett és Izraelbe menekült. Izrael Állam megalakulása óta több ilyen eset fordult elő, amikor Izrael – az érvényben lévő kiadatási egyezmények értelmében – kiszolgáltatott idegen államoknak zsidókat, akiket bűncselekményekkel vádoltak. Itt több halachikus kérdés merül fel és a kiadatás erős emocionális ellenállásra talál. A legnyomósabb halachikus ellenérv: a gójok nem a Tóra alapján fogják (el)itélni a vétkest, még ha vétke bizonyitást is nyer.
Az oltár sem ad menedéket
A Tórában két ellentétes hozzáállás található. Egyrészt, mint láttuk, a szökött rabszolgát tilos kiadani – mivel szemünkben ő nem vétkes. Másrészt ha egy kriminális bünözőről van szó – aki megőlt valakit – annak még az oltár sem ad menedéket és még ha a Szentélybe menekül, akkor sem kerüli el a halálbüntetést. Ha valaki véletlenül, nem szándékosan, oltotta ki egy ember életét – annak az egyik un. "menedékváros" álltott rendelkezésére; oda kellett kellett mennie, ahol biztonságban volt a vérbosszútól. Azonban "ha valaki szándékosan tör embertársára, hogy megölje őt fondorlattal – oltárom mellől vidd el hogy meghaljon" (2.Mózes, 21, 14). A Mechilta szerint még ha egy kohanita is az illető és éppen áldozatot mutat be – akkor sem nyujt neki az oltár immunitást és lakolnia kell a gyilkosságért. Az ókorban általános gyakorlat volt, hogy vádlottak, akiket halálbüntetés fenyegetett, "megfogták az oltár szarvát" és igy reméltek megmenekülni, mivel azt hitték, hogy az oltár immunitást ad. Lásd ebben az ügyben Joáv esetét, akit Salamon kivégeztetett – apja, Dávid, végrendeletére támaszkodva – annak ellenére, hogy "megfogta az oltár szarvát", vagyis menedéket keresett a Szentélyben (lásd. 1. Kir . 2, 28-34). Ezt megelőzően Adonijáhu, Salamon féltestvére, aki pártot ütött, mert király akart lenni (és akit Joáv támogatott) szintén az oltárnál keresett menedéket (lásd uo. 1, 50-53).
Ez arra mutat hogy a Tóra álláspontja világos: amikor bűnözőről van szó, aki kapitális vétket követett el és akinek a Tóra törvénye szerint kapitális büntetés jár - nincs menedékjog és még az oltár is "kiadja" őt A kérdés csak hogy – kinek?.
Maimonidés ezt, ha lehet, még egyértelmübben fejezi ki, a Tévelygők Útmutatójában (3. 39):
Miután megtárgyalja és értékeli a szökött rabszolga nem-kiadásának micváját, áttér annak az ellenpólusára: "ezzel szemben, ha az elvetemült gonosztevő kéri védelmünket, azt megtagadjuk tőle, nem könyörülünk rajta és nem vesszük le vállairól a felelősséget tettéért. Még ha a legnagyobb ember védelmét kéri (akkor sem), és amit mondtak (a Bölcsek), hogy "az oltáromtól vegyétek el", (ez azt jelenti, hogy), ez az ember isteni menedéket kért, és kezét tette arra (az oltárra) ami az Ő nevéhez fűződik, de Isten nem ad menedéket neki, hanem megparancsolta, hogy adják át annak akinek dolga az igazságtétel, aki elől elmenekült. Annál inkább, ha egy embertől kér menedéket, nem kell megadni neki, és nem szabad könyörülni rajta (a gyilkoson) mivel könyörület a gonoszokra, az annyi mint kegyetlenség az emberiséggel szemben..."
Bibliai precedensek
A Bibliában két esetet találunk, mindkettő a Birák könyvében, amelyek kérték emberek kiszolgáltatását, akik vétettek a fennálló rend ellen. Az első esetben egy külső entitás követelte egy zsidó – Sámson a hős biró – kiadását a filiszteusoknak, mivel felégette búza tábláikat és olajbogyó ültetvényeiket. Jehuda törzsének vénei, akik filiszteus uralom alatt éltek, kénytelenek voltak a kérést teljesiteni (lásd Birák, 15, 1-18), de Sámson kiszabadult és elverte a port a filiszteusokon. A másik eset zsidó "belügy" volt, amikor Izrael törzsei kérték a benjaminitáktól, adják ki nekik a gazembereket, akik a Givában az undoritó gaztettet elkövettték. Ezt majdhogynem polgárháboruhoz és Benjámin törzsének kiveszéséhez vezetett (uo. 20, 12-13).
Az ókori Görögországban napirenden volt szökött bünözők, fegyencek, kikérése és kiadása, de a dolog nem volt törvénybe iktatva. Aki a bűnözőt kiadta, az vagy udvariasságból tette ezt, vagy attól való félelmében, hogy ellenkező esetben retorzióval kell számolnia. Az első nemzetközi egyezményt Franciaország és a Szavolyai hercegség között 1376-ban irták alá, mig kb. 3oo évvel később (1612) Spanyolország, Franciaország és Ausztria között. A 19. század elejétől általánossá vált a kiadatási gyakorlat, főleg gyilkosság., okirathamisitás és csalárd módon elért csőd esetében. Napjainkban a kiadatást az egyes országok törvényei szabályozzák, a nemzetközi jog elismeri ezt, de nem kötelezi az országokat, amelyek nem csatlakoznak. Izrael Állama "örökölte" a mandatárius törvényt 1926-ból, de azt felcserélte 1954-ben. Azóta Izrael aláirt kölcsönös kiadatási egyezményt sok állammal. Probléma eddig csak akkor merült fel, amikor a kiadatási kérelmet lehet faji gyülölet vagy antiszemitizmus eredményeként felfogni.
Izraelben a törvény úgy müködik, hogy miután megjött a kiadatási kérelem, a biróság megállapitja, hogy az illető megfelel a törvény követelményeinek és ennélfogva "kiadható" (bár hászgára) és utána a gyakorlati döntés az igazságügyminiszter kezében van.
Mondhatnók : a Tórában elméleti törvényekről van szó, amelyek nem mérettek meg a gyakorlatban, azonban mit mond a Halacha amikor a valós életben kell egy zsidó bűnözőt kiadni – idegen, gój hatóságoknak – vagy nem segédkezni elrejtésében és igy szabadkezet adni egy bünügyi eljárásnak, ami nem a Tóra törvényei szerint itélkezik?
Sajnos napjainkban a kérdés nem pontosan ebben a formában merül fel, miután Izrael állam törvényei sem a Tóra alapján állanak. Ezért, ma, abban az esetben ha kiadatási egyezmény van két ország között, a kardinális kérdés az, nincs-e a kiadatást kérő országban halálbüntetés – ami Izraelben nincs – és igy a kiadott bűnöző hátrányos helyzetbe kerülhet. Ez a problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy kikötik: a kiadott bünöző nem kaphat sulyosabb büntetést, mint amit a kiadó országban kapna. Ezt egyébként az érvényben lévő kiadatasi törvény eleve biztositja.
Igy is több rabbi pászkenol a kiadatás ellen és az a véleménye, hogy a vétkest Izraelben kell biróság elé állitani. (lásd rabbi Saul Jiszráéli, a jeruzsálemi "Merkáz Háráv" jesiva néhai vezetője és a rabbinikus felsőbiróság tagja, a Tchumin 8. számában, 287-296 oldalak, valamint (uo.) rabbi Jehuda David Bleich, a new-yorki Jichak Elchanan jesiva egyik vezetője).
A Talmud bölcsei között eltérő véleményeket lehet találni – ami a gyilkossággal gyanusitott zsidó kiadását illeti, illetve aktiv segitséget elrejtésében. Voltak esetek, amikor a (római) biróságok felkértek ismert és neves rabbikat, legyenek a törvény segitségére zsidó bünözők kézrekeritésében.
R' Tarfon nem rejteget gyilkost
A Bar-Kochba lázadás leverése után, a rómaiak kinevezték Elázárt, rabbi Simon (a legendás Rásbi) fiát, hogy fogjon el tolvajokat és adja át őket a hatóságoknak. Elázár, aki a második század második felében élt, komolyan vette feladatát, sőt elméletet dolgozott ki, arranézve, hogyan lehet a tolvajokat felismerni. Egyszer találkozott rabbi Jehosuá ben Korchával (aki állitólag rabbi Akiba fia volt)és az alaposen lehordta őt tevékenységéért, mondván neki: "te borfia ecet, meddig adod még át Istenünk népét a (rómaiknak), hogy azok megöljék őket?" A megszeppent Elázár válasza az volt, hogy ő csak "töviseket gyomlál ki a gyümölcsösből". Mire rabbi Jehosua közölte vele hogy ez nem az ő dolga:"Jöjjön a gyümölcsös gazdája (az Örökkévaló) és gyomlálja ő töviseit!"(Bava Mecia 83,b).
Úgy látszik hogy akkoriban, a római törvények szerint a tolvajokat halállal büntették. A továbbiakban elmondja a Talmud, hogy rabbi Jismáél ben Joszi, az ismert tanaita, szintén hasonló utasitást-kinevezést kapott a rómaiaktól. Nála Élijáhu (Illés) a próféta jelent meg és szegezte neki ugyanazt a kérdést: Meddig adja át Isten népét a gójoknak – halálra? R' Jismáél válasza kényszerhelyzetre utal: "Mit tegyek? – mondta – ez a hatóságok egyértelmü utasitása. Élijáhu azt tanácsolta hogy szökjön meg, vagyis változtassa meg lakhelyét, de ne tegye amit kérnek tőle, mert ez besugás (meszirá), ami tilos. S valóban erre a helyzetre mondja ki, mind a Sulchán Áruch, mind Maimonidés , hogy "tilos egy zsidót átadni (beárulni, mószerolni) a gójoknak, akár fizikai mivoltában, akár vagyonát illetően, még akkor sem ha az illető egy vétkes, rossz ember – és aki ezt teszi, nincs része a túlvilági üdvösségben"! (Sulchán Áruch, Chósen Mispát, 388, 9 és Maimonidés, Jád, Háchovél umázik (Aki árt és kárt okoz) fejezet, 8, 9).
Egy másik talmudi történet (Niddá, 61,a) hőse a tanaita rabbi Tarfon, akihez eljött Jávneba két galileai zsidó, akikről az a hir járta, hogy megöltek valakit. Kérésükre Tarfon nemet mondott és nem volt hajlandó elbujtatni őket, mivel – ha a vád igaz – akkor jár nekik a büntetés (Rási) vagy Tarfon maga veszélyezteti magát azáltal hogy segédkezet nyujt a gyilkosoknak, megmenekülni a törvény kezéből (Toszfot, Ráv Ácháj gáon alapján). Tarfon úgy vágta el a gordiusi csomót, hogy azt mondta nekik: "menjetek és bujjatok el", vagyis nem jelentette fel őket és nem adta rendőrkézre, de nem is segitett nekik elbujni.
További hasonló esetet a jeruzsálemi Talmudból ismerünk (Trumot, 8, 10): Ula bár-Kósev (nem tudjuk pontosan ki volt, valószinüleg egy zsidó bandita, vagy "partizán") akit a romai hatóságok kerestek, menedéket kért Luddon rabbi Josua ben Lévinél. A hatóságok súlyos retorzióval fenyegettek, ha nem szolgáltatják ki a kőrözött zsidót. Rabbi Jósua meggyőzte Ulát, hogy adja fel magát és ne veszélyeztesse a luddi közösséget. Ez meg is történt és utána Élijáhu, a próféta, szokása ellenére, nem jelent meg Jósuánál. Az sokat böjtölt és könyörgött, mig végül is jött a próféta és azt mondta neki: "Hát besúgókkal ("mószerok") találkozok én"?! Rabbi Jósua nentegetőzőtt, hogy egy érvényben lévő Misna szerint járt el ("ha gójok követelik egy bizonyos zsidó kiadását, és ha nem – megölik mindannyijukat – ki kell adni azt aki követelnek" (Trumot. Uo). Élijáhu azt mondta hogy ez nem a haszidok Misnája, vagyis olyan kaliberü jámbor zsidóknak mint r' Jósua – másképp kell viselkedni).
Mint látjuk, mindhárom esetnek közös nevezője a kényszerhelyzet és a retorziótól (életveszély) való félelem.
Máhársá"l (rabbi Slomó Lurja, a lengyelországi halacha nagyság a 16. században) azt irja, hogy "tilos a gyilkosoknak segédkezet nyujtani, hogy megmeneküljenek a büntetéstől, még azután sem hogy már nem itélkezünk (mi, zsidók) élet-halál kérdésében (Diné Nefásot) semmiképpen sem szabad, hanem igy vesszenek el az Örökkévaló ellenségei – de a mi kezünk ne legyen a dologban ". Szerinte a Talmudban emlitett konkrét esetben szabad lett volna Tarfonnak menteni, mert ott csak "hir járta", de a gyilkosság ténye nem volt bizonyitott és kétes esetekben, amikor halálbüntetésről van szó – inkább a könnyités felé hajlunk ("Száfék nöfásot löhákél") és azt mondjuk hogy az az ember biztos nem ölt..."
"Inkább mindenki haljon meg...?"
A talmudban emlitett esetek csak indikátorok lehetnek, de nem lehet belőlük a releváns halachát kifejteni, mivel ott nem egy szuverén zsidó államról van szó, amelytől egy másik szuverén állam kikér egy büncselekményekkel vádolt zsidót. Mindenesetre, a Midrás szerint amikor Nebuchadnecár felvonult Jeruzsálem ellen, kiment elibe a nagy Syhedrion és megkérdezték tőle: le akarod rombolni a Szentélyt? Azt mondta: nem. Csak adjátok ki nekem a királyt, Jehojakimot, aki megszegte esküjét és fellázadt ellenem. Adjátok őt ki és elvonulok Jeruzsálem alól. Mentek és mondták ezt Jehojakimnak. Az vitatkozott, tiltakozott, azt mondta, hogy ez nem járja, stb, még azt a bibliai verset is idézte, hogy "ne add ki a rabszolgát, aki megszökött urától", mintha ő lenne az emlitett rabszolga. Emlékeztették őt Sevá ben Bichri esetére, akit Dávid megöletett, mint lázadót. Nem volt hajlandó önként megadni magát – erre átadták Nebuchadnecárnak... (Brésit rábbá, 94 fejezet).
Itt egy látszatra független vazallus állam adta ki törvényes királyát egy ellenséges hatalomnak, hogy legalább ideig-óráig megmentsék Jeruzsálemet és a Szentélyt.
Ha viszont egy csoport terrorista megtámad egy zsidó karavánt és követeli, adjanak ki maguk közül egyet, hogy megöljék – és ha nem megölik mindnyájukat – inkább haljanak meg mindnyájan, de ne adjanak ki önként valakit közülök. Azonban, ha névszerint kérnek valakit – akkor adják ki és ne haljanak meg mindnyájan (Tószefta, Trumot, 7, 20 és az emlitett jerusálmi Trumot, 8,10). Az indok itt is az emlitett Sevá ben Bichri, aki fellázadt Dávid ellen majd a végén bevette magát egy megerősitett városba (Ávél Bét Mááchá). Joáv, a hadsereg parancsnoka ostrom alá vette a várost, de egy "okos asszony" tanácsára a város vénei megölték és kiszolgáltatták Ben-Bichri tetemét és ezzel megmentették a várost (2. Smuél, 20. fejezet).. Itt is vita van a talmud-bölcsek között, helyesen tettek-e a vének vagy sem. Rés Lákis szerint, csak akkor (és azért) tettek helyesen, mert Ben-Bichri amúgyis halál fia volt, mint lázadó. Rabbi Jochanán szerint, még ha nem is járt neki halálbüntetés helyesen tették hogy kiszolgáltatták és ezzel megmentették a város lakósait.
A középkorban a rabbik mindig és mindenütt a körülményeknek megfelelően pászkenoltak. Volt amikor kiadták a vétkest a hatóságoknak (pl. amikor pénzhamisitással vádolták a zsidókat, azt mondták, hogy csak ez az egy, bizonyos, foglalkozott ezzel. Voltak vádak amelyek a keresztény szentségek gyalázásával vádoltak egy-egy zsidót. Itt többek között felmerült a kollektiv felelősség és a vérvád veszélye is. A Halacha művelői nagyon nehéz körülmények között laviroztak és gyakran borotvaélen táncoltak, hogy a (gój) kecske is jóllakjon és a (zsidó) káposzta is megmaradjon.
Egy ilyen esettel kapcsolatosan állapitott meg R' Joél Szirkisz, a "Bájit Chádás" (Bá"ch) nevu responsum szerzője (1561 – 1640) bizonyos alapelveket egy zsidó kiszolgáltatására vonatkozóan:
1) Ha az illetőnek halálbüntetés jár a Tóra szerint (mint az emlitett Ben-Bichrinek)
- akkor eleve szabad kiszolgáltatni őt (kérésükre).
2) Ha a Tóra szerint nem jár neki halálbüntetés, de a gój törvények szerint halál
fia és ki akarják végezni – nem haszid viselkedési norma kiadni őt és eleve
nem döntenek kiadására.
3) Ha kiadását követelik de nem tudni, hogy ki akarják-e végezni vagy sem , ha törvényeik szerint kötelesek kiadni őt – akkor kiadhatják őt, eleve.
Ezek az alapelvek csak akkor érvényesek - irja Sirkis rabbi – amikor vannak, kvázi bizonyitékok a bűncselekmény elkövetésére., az által akinek kiadását a hatóságok kérik. Ha feltehető hogy csak antiszemita kitaláció az egész, akkor nem kötelező kiadni őt, de nagyon kell ügyelni, hogy az eset ne veszélyeztesse a közösséget.
Más Tóra nagyságok a középkorban tekintetbe vették a Diná dömálchuta (az állam törvényei – lásd a szócikket) álláspontját, ami – legtalábbis külföldön - kötelezi a zsidókat is. Ennek alapján gyakran eltekintettek a besúgás (Möszirá) súlyos tilalmától. Mások ezzel próbálták a "rosszat kiiktatni a közösségből", mivel ha nekünk nincs lehetőségünk a gyilkosokat megfelelő módon megbüntetni, a szükséges kompetencia hiján – tegyék ezt a népek és királyaik, hatáskörük alapján., mivel "a Tóra által előirt négyféle halálbüntetés nem szünt meg,", még ha nincs is módunkban azt a halacha feltételei alapján kivitelezni (Rabbi Jákov Emdin, a "Söilát Jáávec" cimü responzumában. Emdin a 18. század egyik nagy Tóra autoritása volt Németországban)
Emdin éles szavakkal rója meg azt a rabbit, aki megmentett egy zsidó gyilkost, azáltal hogy megengedte neki, hogy hamisan esküdjön és megmeneküljön a rá váró halálbüntetéstől. Rabbi Slomó Kluger (19. század Galicia), "Tuv Táám vádáát " nevü responzumában, csak akkor engedi meg hogy egy zsidó bünöst kiadjanak a gójoknak, ha az "bűnös a zsidó törvények szerint is", vagy pedig ha az illető fellázadt a király ellen. Még ebben az esetben is azt mondja, hogy "ez a törvény, de ezt nem mondják ki", nem pászkenolnak igy a gyakorlatban. A héber formula azt mondja hogy "Háláchá vöéjn morin kén". Egy másik esetben azonban rs"k azt irja (a Sulchán Áruchra irott kommentárjában = "Chochmát Slomó", a Jore Déá 157 a fejezetére), hogy egy zsidó gyilkost nem szabad, vagy legalábbis nem kötelező rejtegetni és a (fentemlitett) rabbi Tárfon esetet hozza bizonyitékul.
Az "águná" problémája
Az egyik halachikus meggondolás a kiadatási kérelem elbirálásánál, számitásba veszi, hogy a kiadandó zsidó – nős- e. Ha igen, akkor ellenzik a kiadatást, vagy azt megpróbálják elhalasztani, amig az illető válólevelet nem ad feleségének, hogy az ne maradjon "águná" (lásd a szócikket), ha férjét esetleg külföldön életfogytigra vagy hosszu börtönbüntetésre itélik.
(Amikor ezen sorokat irom, határozta el a jeruzsálemi járásbiróság egy francia állampolgárságu zsidó kiadását , akit Párizsban 13 év fegyházra itéltek (mert erőszakott követett el 6 éves kislányon) , de ő Izraelbe szökött. Az illető kérte, hadd tölthesse ki büntetését Izraelben, de kérést a biróság elutasitotta.)
Érdekes és jellemző módon a halacha autentikus művelői az elmult hatvan évben igen keveset foglalkoztak a kiadatás problematikájával, ami egyrészt kényesnek tünt, másrészt, amig konkrét fel nem merült – "nem volt aktuális". Mivel egy szuverén állam esetében nem lehet kényszerhelyzetről beszélni; mivel az Államot senki nem kényszeriti, hogy kiadatási egyezményeket irjon alá; mivel szakértők szerint ezek az egyezmények az állam és a zsidóság ("a köz") javát (is) szolgálják (mivel lehetővé teszik, hogy Izrael kikérjen antiszemita bűnözőket, akik izraeli állapolgárokat támadtak meg külföldön) és nem utolsó sorban, mivel az izraeli biróságok sem a Tóra törvényei alapján itélkeznek - a Halacha itt majdhogynem "hallgat", talán azon talmudi elv alapján, hogy "inkább vétkezzenek tudatlanul (tévedésből) mint készakarva" (Sábbát, 148b).
***
A fellelhető szakirodalomból – amennyire a kezem elért – kitünik, hogy a legalaposabb és a legszélesebb talmudi precedenseken alapuló szakcikket a témáról, Menáchem Élon professzor, az izraeli felsőbiróság vallásos tagja irta, egy konkrét kiadatási esettel kapcsolatban (lásd a továbbiakban). A főbiró szerint, aki maga vallásos életmódot folytat, de nem rabbi és igy véleménye nem "Pszák Háláchá" – a zsidó törvény megengedi "napjainkban", zsidó bűnözők kiadatását, mivel a gój biróságok objektiv, igazságos itéleteket hoznak és nem lehet őket antiszemitizmussal gyanusitani és mivel az egyezmények önkéntesek és kölcsönösek. Élon főbiró döntvénye és annak indokai megtalálhatók a Felsőbirósági Döntvénytárban, 41. kötet, második rész, 65-99 oldalak, valamint Tchumin 8., 259-286 oldalak.
A főbiró cikkben foglalt véleményére azonnal reagált (uo) két rabbi, akik a halacha nevében elutasitották Élon fejtegetését és arra a konklúzióra jutottak, hogy tilos zsidókat gój biróságok kezére juttatni, és azokat Izraelben kell perbe fogni. A két rabbi, a már emlitett Jiszráéli és Bleich, Élon bizonyitékait igyekszik megdönteni.
A főbiró a Tchumin ugyanazon számában válaszol birálóinak de az akadémikus vitából nem lehet a halacha álláspontját kihámozni.
Eliezer Valdinberg rabbi, a jeruzsálemi rabbinikus felsőbiróság tagja, korunk egyik neves responzere, könyvében ("Cic Eliezer", 18. rész, 2), hozza a rabbi levelét egyik kollegájához, aki a témával foglalkozott. Ebben, 1987-ben, körülirja a problémát, idézi a talmudi és közepkori precedenseket, majd, többek között azt irja, hogy "...ha nem halálbüntetésről van szó, hanem csak fogházról, - még ha ez nem is egészen biztos - akkor – a kiadatási egyezmény alapján - szabad kiszolgáltatni egy zsidót, "a köz érdekében", pláne hogy ha a vád igaz ". Ennek igazolására Valdinberg rabbi idéz egy sor neves halacha autoritást.
***
Az idézett levél egy konkrét esettel kapcsolatos, amelyben a jeruzsálemi rabbinikus járásbiróság hármas tanácsa, ideiglenesen letiltotta egy gyilkossággal vádolt zsidó kiadását Franciaországnak, amig felesége nem kap tőle válólevelet (get) hogy ne legyen águná. Az illetőt, William Nákást, Párizsban, egy arab meggyilkolásával vádolták. A hármas rabbitanács feje, Ezra Bácri biró-rabbi, a halasztó itélet indokolásában kimondja hogy "a halacha szerint egy kiadatási egyezmény amit az államok egymás között kötnek, bűnözők kiadására, halachikus érvénnyel bir, azon talmudi elv alapján miszerint "az állam törvénye – törvény" ("Diná dömálchutá – Diná"); ebből az következik, hogy általában egy kiadatási egyezmény, amit Izrael állama aláirt – érvényes a halacha szempontjából. A kormányzat érdeke hogy ne legyen Izrael állama izraeli bűnözők menedékhelye, valamint hogy más országokban lévő bűnözőket, megbüntethessünk Izraelben...". Az itéletet 1987 október 5. hozta a Bét Din, azt Bácri rabbinikus biró fogalmazta és a két másik rabbi-biró (Mátitjáhu Srim és Silo Rafael) csatlakozott hozzá.
A jeruzsálemi rabbinikus biróság emlitett döntvényét, mint Ezra Bácri rabbi cikkét, a Tchumin 9. kötetében (63-67 oldalakon) találjuk.
Összegezve: a Halacha elismeri az állam jogát (Diná dömálchuta) egyezményeket aláirni idegen államokkal, bűnözők kölcsönös kiadatásáról, "a köz érdekében", ha valószinü hogy elkövették a vétket amivel vádolják őket és nem fenyegeti őket az idegenben halálbüntetés. Vannak rabbik akik ellenkező véleményen vannak.
*) Fejezet Naftali Kraus könyvéből: Ősi Forrás(15) "Mit mond a Halacha", Budapest, 2005.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése