| Turi Tímea: Költözés(*
(részletek) "Károly tizenhét évesen Goethéről publikál a Nyugatban, de apja jogásznak szánja, így majd Makóra kerül betétszerkesztő díjnoknak és filozófiai tanulmányok írása mellett beleszeret a főbérlője unokahúgába (a nagyanyámba), aki majd megszüli anyámat, pár hónappal azelőtt, hogy (nagyapámat) egy olyan munkaszolgálatba hívják be, melyről már nem tér vissza..." Mikor anyám elszántan próbálja bennem feléleszteni a családi érdeklődés szerinte hamvadó szikráját, mely szerint meg kéne írni a ház történetét, a régiét, ami csupa múlt, csupa érdekesség, gyakran felvázolja előttem a hajdani tervrajzot: ezt a házat,
ezt dédapád építtette, hallod?,
dédapád, Lőwinger Miksa,
aki fakereskedő volt, kereskedelmi-kamara elnök, jómódú polgár, rengeteg gyerekkel és jóindulattal, hiszen építtetett ő zsinagógát is meg iskolát is, tudod, mint a vers is mondja, ne hagyjátok a templomot,
a templomot s az iskolát,
szóval ezt a házat, ezt a régit is ő építtette, egészen a sarokig, igen, a szomszédnéni háza és azok a házrészek, ahol most a vaskereskedés és a vetőmagüzlet meg a bútorbolt van, az is mind-mind a miénk volt, pontosabban nem is a miénk, hanem a dédapádé és családjáé, melybe, no, szegről-végről te is beletartozol, meg a cselédek is itt laktak, akik amúgy nagyon szerettek dédapádnál dolgozni, tehát
a ház a mi családunké
volt
egészen,
amíg nem államosították,
hallod?,
úgyhogy ahol most lakunk, az utcai szoba, az a hálószoba volt régen, az udvari meg a gyerekszoba, nagyanyád gyerekszobája is egyben, szóval
figyelsz te egyáltalán?! ×××
Amúgy nemigen hiszek a családok létében. Kiskoromban, mely már régebben történt a tegnapnál, elmélyült gyönyört okozott családfák rajzolása, miközben anyámtól percenként kérdeztem, kinek ki a gyereke. De ha igazán át akarom látni, miféle család is az enyém, egyet sem tudok megnevezni, csak családokat. Van egy Apám. Van Anyám. Nekik is anyjuk és apjuk, és így családfám apai és anyai ágak kibogozhatatlan hálójaként értelmezhető. Rokonaimnak olyan rokonai lehetnek, akikhez nekem nincs is közöm.
Lelkes eggyé így…
Istenkáromló gondolat?
Anyám sokat emlegeti apja anyját, régi levelek, naplók, képeslapok fölé hajolva, vagy csak úgy, látszólag ok nélkül,
dédanyád, Barber Franciska,
ha figyelsz egyáltalán,
ugyanis zongoraművésznő volt, aminek én, dédunokája készültem hajdanán, kalandos életű asszony – szül két fiút: az egyik, Károly tizenhét évesen Goethéről publikál a Nyugatban, de apja jogásznak szánja, így majd Makóra kerül betétszerkesztő díjnoknak és filozófiai tanulmányok írása mellett beleszeret a főbérlője unokahúgába (a nagyanyámba), aki majd megszüli anyámat, pár hónappal azelőtt, hogy (nagyapámat) egy olyan munkaszolgálatba hívják be, melyről már nem tér vissza - - - a másik fiú pedig, László, majdan Laci bácsi, bár emlékei szerint mindig is irigykedik bátyjára, táncos lesz, és bohém életet él,
mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk,
akinek bevallása szerint ezt a dalt róla írták, vagy vele együtt, már nem tudom, szóval világjáró táncos lesz, aki Ausztráliában telepedik le, és rengeteg történetet hagy majd nem csak szintén táncos feleségére, hanem kedvelt unokahúgára és így részben annak lányára (rám) is, hiszen öregségében leginkább regénynek nevezett emlékiratok írásával múlatja az időt, hogy néha egészen az az érzésem támadjon,
ez egy ilyen család,
ilyen emlékirat-irogatós,
hiszen nem ő az egyetlen, bár rokonaim, akik szintén görcsös íráskényszert éreznek, ha életükre gondolnak, és mi másra is gondolhatna az ember életében, mint az életére, hm, szóval szintén emlékirat-irogatós rokonaim nem rokonai Laci bácsinak, ott van például anyám anyai ági unokabátyja, aludni, azt nem tud éjjelenként, de mint egy önmagát túlélt Szindbád, megírja szerelmei történetét, hát efféle génállomány kering bennem is, több ágról, és
efféle örökség figyelmeztet szüntelen önuralomra,
mégha ez nem is látszik olykor, mert lehet, hogy összetévesztem az önuralmat épp annak hiányával, ó,
ha megkérdezném Istent, szabad-e mindent elmondanom, válaszolna-e?,
vagy válasza hiánya késztetne újra beszédre?, de akkor sem mondaná meg senki, kinek érdemes beszélnem, kicsoda nem nézi önzésnek,
ha a kígyó nem tud más farkába harapni,
mert a kígyó, tehát az ember is, inkább árt magának, mint másnak, ugye, és az emlékirat-irogatás sem más, mint kisebb-nagyobb sebeket ejteni saját testünkön, mert ez van kéznél, és bízunk abban, hogy
éveink tarka regények…
Csak meg kéne írni.
×××
Anyám sokat beszél, és sokat hallgat a múltról, míg egyszer diktafont tolok az orra alá, hogy beszéljen az életéről, hiszen efféle interjút kell vinni az egyetemre, házi feladatot csinálok tehát Anyám életéből, s így végső soron a sajátomból is… Persze nem kéne feltétlenül az Anyámmal beszélnem, de az egyszerűség kedvéért
Anyámra fanyalodom;
a feladat szerint ugyanis kell egy ember, aki elmondja az életét, és én gyáva vagyok messzire menni mást keresni, otthon pedig csak Anyám van kéznél, no meg én magam, de hát
nem vagyok beszélőviszonyban önmagammal,
ami végülis érthető, Anyám pedig, aki amúgy a legváratlanabb pillanatokban szokta rámzúdítani a családi múlt aprólékos részleteit, amit már figyelmetlenül is ismerek, elmondani azért mégse tudnám, szóval Anyám nézi a diktafonban forgó szalagot és
bár beszél, inkább nyögvenyel,
láthatóan meg van illetődve, saját élete helyett a szülei életéről kezd mesélni meg azoknak a szüleiről,
olyan dolgokról szól, melyek az emlékezet számára elérhetetlenek,
s így érthetetlenek egyben, és borzasztó hosszú szüneteket iktat a meggondolt szavak közé,
nehogy valami kicsússzon a száján,
valami óvatlan, személyes, zavarba ejtő, nem publikus,
Timi, letelt már az a húsz perc, ameddig beszélnem kell,
kérdez kétségbeesetten, na jó, mondjuk letelt, mondom, de mindezzel nincs még a történetnek vége.
Az ember nem arról beszél, amiről lehet, hanem arról, amiről tud.
×××
Anyám tartott egy kicsit ettől az egésztől, mert az még hagyján, hogy az ő bőrét vásárra viszem, de hogy a sajátom… Megnyugtattam, egyet se bánkódj, édesanyám, nincsenek takargatnivaló családi titkok, azért meg, hogy az ő apukáját, az én nagyapámat megölte a munkaszolgálat, szóval mindezért mégse mi szégyelljük magunkat, ugye. Amúgy meg ha nem volnék zsidó, akkor is az lennék, mert másnak lenni manapság nem érdemes.
Cigánynak még esetleg.
Kiskoromban olyannyira meg vagyok győződve cigányságomról, hogy rá se kérdezek, annak ellenére, hogy erről egy szót sem szólnak velem felmenőim. Apám néha részegen közli velem, hogy zsidó vagyok, ha jobb kedve van, hogy zsidó királynő, de erre csak valami régi feljegyzés alapján emlékezhetem, Anyám egyik krónikás füzetéből. Nem tudom, mit jelent zsidónak lenni, de azt azért látom a tükörben, hogy a vonásaim szélesek, a bőröm pedig örök kreol, mintha levakarhatatlan kosz vonna rá sötét hálót, nem tudni, mindez a pigmentek támadása vagy a ház pora, szóval kétség nincsen: cigány vagyok, és nem is zavar.
Aztán mindent, mindent elfelejtek, mint a gyerekek általában. Az emlékeket gondozni kell, különben elhatalmasodik a képzelet. Igaz, elhatalmasodik így is.
×××
A zsidóságom sokáig úgy élem meg, hogy nem foglalkozom vele, s ez később sem változik sokat: igen elmélyülten vagyok képes kutatni képtelenségemet az elmélyülésre. Persze sok dolog megváltozik, mikor elözönlik városunkat az Izraelbe szakadt, de magyar gyökereiket kereső haszid zarándokok.
Fekete bársonyba bugyolált férfiakat izzaszt a nyári napfény, a nők sokat mosolyognak, hajuk akár a babaparóka. Anyám meséli, hogy az anyja mesélte, a neológok, akik mi is vagyunk, régebben hószetoknak csúfolták a haszidokat; bólogatok, bár nem értem, mi ebben a vicces.
Anyám olyan boldog, hogy zsidók vannak a városban, azt se tudja, merre is induljon, hogy találkozzon velük, főleg, hogy haszidok. Hordja az arany dávidcsillagot, amit egy unokatestvérétől kapott, nem törődvén álmatlan unokabátyám zsörtölődésével, mely szerint ember önmagát meg ne bélyegezze. Hogy is törődhetne a rokonokkal, amikor mindenki Kanadában van, a haszidok meg Makón. A haszidok se tudják, hogy találkozzanak velünk, főleg, mert haszidok: egy egész álló szombat állnak a házunk előtt, de nem nyomják meg a csengőt, mert nem szabad.
Aztán mégis összefutunk.
A tekintélyes zsidó íróval makói tartózkodásának utolsó napján találkozunk. A helyi szálloda éttermében útra kész asszonyok, játszó gyerekek között vezet az utunk. Anyám odavan az örömtől, teljesen feszült, boldogan visz kézen fogva engem, aki feltehetőleg a legfiatalabb második generációs csemete vagyok: Anyámat egy évesen deportálták Theresienstadtba, engem meg negyvenen túl szült, nahát. Nem gondolkozom ilyeneken, a bácsit is egykedvűen hallgatom, aki szerint igazán szomorú volna, ha
miattam halna ki a makói zsidóság,
ha még én is valami gój pasashoz fogok feleségül menni, ahogy az Anyukám is – de én még csak kilenc éves vagyok, az óvodai Béla-affér óta szemérmesen hallgatok az efféle ügyekről – , ám a borúlátást elkerülendő kapok egy héber nevet:
legyek Tikva,
ami reményt jelent, hogy mégse fog mindez így történni, mert hát egyrészt nagyon kevés zsidó van a városban, másrészt tehetséges gyerek ne kallódjon a diaszpórában, ahogy egy másik rabbitól kapott későbbi jótanács is arra int:
zsidó gyerek írjon zsidó verseket;
de ne szaladjunk előre az időben, legalább most ne, mert a tekintélyes író szerint még megmenthető vagyok, még nem olvassa rémülten a verssort, amit én írtam:
a szeretetbe megyek;
a tekintélyes bácsi szerint ugyanis, ahogy majd egy újságcikkben kifejti, ez egyértelmű jele a gondolkodásomat feltartóztathatatlanul átformáló keresztény maszlagnak, de ne szaladjunk előre, még megmenthető vagyok, igen, talán valami zsidó iskolában
megmenekülhetek az asszimiláció szörnyetegétől,
ami fölfalni igyekszik, igen, a zsidó iskola tűnik a legjobb megoldásnak, Anyámnak is, hogy ott tanítson, a rendszerváltás óta lassan úgyis csak magyart tanít, kinek kell az orosz.
Tizenkét évesen szűk családi körben – én és Anyám – tartunk valami pszeudo-batmicvát, miután a tekintélyes bácsitól postán kapott zsidó imakönyvből megtanulok héberül olvasni; a szavakat már felismerem, csak még nem értem, mit jelentenek. Miután kellően megtanulom az ábécét, találomra nyitom ki a vaskos könyvet, hogy ujjammal nekibökjek egy sornak, amit betűzni kezdek,
sömmá jizroel…
Évek múltán a tekintélyes bácsi megírja az életét, hogy egészen zavarba ejtsen a gondolat,
ez egy ilyen nép,
ilyen emlékirat-irogatós,
de a meglepetésnek még nincsen vége, hiszen többszáz oldalas emlékei között én is elfoglalok pár flekket, mint a kallódó zsidó fiatalság megtestesítője, akinek érdeklődése hiába szomjúhozza a zsidó múlt ismereteit, úgyis elsorvad a száraz környezetben. Pedig milyen érdeklődő kislány voltam, Anyám pedig kalandos életű asszony: Auschwitzban született, majd angoltanár lett, két gój férjtől elvált; olvasom.
Melyiktől születtem, kérdem Anyámtól röhögve.
Mindenki másképp emlékszik, mondom.
Olyan messze van Makó Jeruzsálemtől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Szegeden van a legközelebbi zsinagóga, ami nem igaz, mert Makón is van, sőt volt kettő is, volt egy neológ is, amit
dédapám, Lőwinger Miksa,
- ha figyeltem egyáltalán –
építtetett, mert ő nem hagyta a templomot,
a templomot, s az iskolát,
de a háború után majd pártház épül a neológok zsinagógájának földig rombolt helyén, a haszidokéból meg romantikus romhalmaz válik, hogy Az unokáink se fogják látni tévéműsorban mutogathassák, míg fel nem újítják, hogy a szélrózsa minden irányába szakadt sötét bársonyruhás haszid zarándokok évente egyszer itt imádkozhassanak. Szabadtéri ünnepségeken, akár a templomban, paravánnal választják el a nőket a férfiaktól, mert nem kóser, ha keverednek.
Szegeden van a legközelebbi zsinagóga, ahova neológoknak is lehet járni, mikor először vagyok ott, egészen letaglóznak a világoskék falak meg a fényes szélesség. Ha Anyámra nagyon rájön a vallásosság, ünnepekkor a zsinagógába megyünk imádkozni; mindezt nagyon komolyan veszem: újévkor – mikor feladatom az önvizsgálat és a magamba zárkózás –, ha tekintetem véletlenül a külön sorba terelt zsidó fiúkra téved, rögtön őszinte önmarcangolásba kezdek.
Ide egy paravánt!
Régen írt naplóbejegyzésem egy zsinagógai estről így tanúskodik:
isteni jelenlét lengte be a termet.
Olvasom a kiskori gyöngybetűim, és egészen zavarba jövök: megfeledkeztem Istenről, mint egy régi osztálytársról, akit, ha felnövünk, rendre elfelejtünk felhívni.
Még nyolc éves vagyok, még nyújtózkodnom kell, hogy elérjem a menza ablakát, ahol üvegpohárban vár a reggeli macikávé. Még nyújtózkodnom kell, nemsokára lehajolni, de már ekkor is undorodom a macikávétól, amit le is passzolok egyik osztálytársamnak, Máténak, aki félzsidó, ugyanúgy, mint én, csak fordítva: én anyai, ő apai ágról. De mivel a zsidók nem ismernek apai ágat, neki a szar: ő semmilyen, én meg mindenféle vagyok, gondolom, mikor feláll asztalunktól. Nemsokára azonban visszatér az ablaktól a harmadik pohár tejeskávéjával, jelentőségteljesen rám néz, és azt mondja, van egy telefonja, rózsaszín. Majd egy kis szünet után hozzáteszi,
azon tudja hívni Istent.
Így tud vele beszélgetni. Inkább fád vagyok, mint hitetlen, de azért megkérdezem, mi a száma. Mármint Istennek. Ó, nincs arra szükség, mondja, és kiissza üvegpoharából az ide bűzlő borzalmas masszát. Nincs erre szükség, csak le kell venni a kagylót, és belebeszélni: halló, Isten? És Isten válaszol.
(* A makói (most pesti?) Turi Timea (Tikva) "költözik", családi emlékekben válogat és közli hogy ha telefonálnak neki – az "Isten válaszol". Egy zsidó kislány kalandjai a magyarországi "Isten háta mögött". Tikva azt jelenti héberül, hogy még van remény.
Forrás: Szombat/sófár |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése