Aki más gyerekét taníttatja…
„És ezek Áron és Mózes nemzetségei... és ezek Áron fiainak nevei, az elsőszülött Nádáv és Ávihu, valamint Elázár és Itamár” (3.Mózes, 3 1-2).
A fejezet Áron ivadékairól szól, Mózest mégis megemlíti, anélkül hogy az ő két fiáról sző esne
Miért?
A Talmud megállapítása szerint ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy aki embertársai gyerekét tanítja vagy taníttatja a Tóra ismeretére, olybá veszik, mintha ő maga nemzette volna őket (Szánhedrin, 19). És mivel Mózes maga tanitotta Áron fiait és képezte ki őket feladatukra mint kohaniták – ezért szellemi fiainak tekintendők
Ebből a gondolatmenetből fakad az alábbi haszid történet mondanivalója:
Tizenöt esztendő telt el Mose-Slomó és Rivka esküvője óta, de még nem született gyerekük. Mose-Slomó egyszerű zsidó volt, a környező falvak parasztjaival kereskedett. Segítőkész ember hírében állott, mindig adott, ha kértek tőle.
Rendszeresen látogatta Báál-Sém-Tovot, akinek áldását is kérte, hogy végre gyereke szülessen. Az pedig mindig megáldotta őt egészséggel, jó megélhetéssel – de azzal sohasem bíztatta, hogy gyereke lesz.
Eltelt további tíz év, Mose-Slomó egyre gazdagabbá vált, de sem ő, sem felesége nem találtak a pénzben vigaszt. Gyermektelen voltuk beárnyékolta egész életüket.
– Miért vagytok oly szomorúak – kérdezte egy alkalommal tőlük a cádik – hiszen a Teremtő megáldott benneteket minden földi jóval és hozzá még jó szívvel is. A kettő együtt csodákat tehet, hiszen jó szívvel sok jótéteményt lehet gyakorolni, sok emberen lehet segíteni.
- De mit ér a gazdagság, ha nem örökli senki, nem viseli nevünket utód...?
Báál-Sém-Tov nem reagált panaszukra, ellenben felajánlotta nekik, kísérjék el, mivel másnap – néhány tanítványával együtt – elutazik.
A házaspár természetesen vele tartott. Néhány nap múltán megérkeztek egy városba, ahol rövid pihenés után, sétára indultak.
Utjukon találkoztak egy csapat gyerekkel. Báál-Sém-Tov megkérdezte az egyiket, hogy hívják? Báruch-Mose – felelte. Majd egy másik gyereket szólított meg, az is Báruch-Moseként mutatkozott be. Kiderült, hogy a város összes kisfiúját így hívják, a lányokat meg Bráchá-Leának. Végül bementek a héderbe is, majd a jesivába – de más nevű gyerekre nem leltek.
Eljött a Mincha ima ideje, s mindnyájan betértek a helybeli zsinagógába. Itt végre alkalom nyílt, hogy megtudakolják, mi annak a különös jelenségnek az oka, hogy minden gyereket ugyanazzal a névvel – a fiúkat Baruch-Mosé, a lányokat Bráchá-Lea – illetnek.
Először arra gondoltak, hogy biztosan élt a városban egy cádik és annak a nevét adták a gyerekeknek. De kiderült, hogy tévedtek.
A történet egy 100 évvel korábban élt zsidóról szólt. Ennek apja vallásos és írástudó mészáros volt, aki szerette volna fiát is taníttatni, de annak szellemi képessége ezt nem tette lehetővé, így aztán ő is a mészáros mesterséget folytatta. Ezt a fiút Baruch-Mosenak hívták.
A fiú sikerrel folytatta apja üzletét és amikor eljött az ideje, feleségül vett egy egyszerű, jószívű lányt, Bráchá-Leát.
Baruch-Mose – szülei elhalálozása után, azok lelkiüdvéjért – Misnájeszt akart tanulni. Fel is vett egy tanítót maga mellé, de minden igyekezete ellenére a tanulás most sem ment neki. Igen nekikeseredett, s fájdalmát tetézte, hogy gyerekük sem született.
Egy ízben, amikor a Tanházban ült, hallotta a rabbit, amint éppen azt mondja:
– „A Talmud tanítása szerint, aki felebarátja fiát Tórára oktatja, olyan, mintha ő nemzette volna”.
Ez még inkább elmélyítette fájdalmát. Nem elég, hogy nincs gyermeke, még az sem adatik meg neki, hogy a másokét oktassa.
Baruch-Mose elsírta bánatát a rabbinak is. Az felvilágosította őt, hogy nem kell a mondást szó szerint érteni. Megmagyarázta, ha tanítókat alkalmaz, fizeti őket, az ugyanúgy vétetik figyelembe, mintha maga tanítana.
Meg is fogadták a tanácsot. A környék gyerekei tanítatására harminc tanítót – melámedet – fogadtak fel. Ettől kezdve az üzletük is még inkább felvirágzott, s minden jövedelmüket a zsidó gyerekek nevelésére fordították.
– Én magam is, de barátaim, sőt a rabbink is, jóvoltukból tanulhattunk – magyarázta a megkérdezett zsidó. Az irántuk való tisztelet jeléül neveztek el aztán minden gyereket szüleik, a házaspár után, Baruch-Mosénak, ill. Bráchá-Leának.
Ekkor a szomorú, gyerektelen házaspár megértette, miért hívta el erre az útra őket Báál-Sém-Tov.
Később maguk is minden pénzüket arra fordították, hogy minél több melámedet alkalmazzanak, hogy a szegény gyerekek is tanulhassák a Tórát. Következéskép utánuk is sok-sok gyereket neveztek el Mose-Slomónak, ill. Rivkának.
* * *
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, a Színáj sivatagban...:Vegyétek számba Izrael fiainak egész közösségét” (3.Mózes, 1, 1-2).
A pusztában végrehajtott népszámlálás Isteni Dicsfényt borított Izrael fiaira. Minden egyes embert felelősséggel töltött el az a tudat, hogy tagja egy közösségnek, ahol egy mindenkiért és mindenki egyért. Az egyén ezúttal magába szállt, hogy kijavítsa hibáit, mert senki nem akarta lelkére venni, hogy esetleg miatta vetül rossz fény a többiekre.
* * *
A guri rebbe, a Chidusé Rim szerzője, más szempontból világította meg a népszámlálást:
Bölcseink úgy tartották, hogy valamilyen dolog, amit egyszer számba vettek, azaz megszámoltak, az nem veszhet el. Azért parancsolta meg, tehát, az Örökkévaló a népszámlálást, mert nem akarta, hogy a nép elvesszen, eltűnjön, elkallódjon, asszimilálódjon, a – nagy számbeli fölényben lévő – más népek sokasága között.
* * *
„Vezesd ide (szó szerint: hozd közelebb) Lévi törzsét...” (uo.).
A Midrás – ezen Írásverssel kapcsolatban a következő Zsoltárverset idézi: „Az igaz ember (cádik) virágzik, mint a datolyafa, terebélyesedik, mint Libanon cédrusa” (Zsoltárok, 92).
Báál-Sém-Tov tovább fejleszti a metaforát. Kétféle cádikot ismerünk. Az egyik jellemzője, hogy folytonosan szent tanulmányaival foglalkozik, s bár odaadóan szolgálja Istent, mindezt önnön magáért teszi, nem tartja fontosnak, hogy embertársait is ebbe az irányba befolyásolja. Az ilyen cádik a cédrushoz hasonlít, amely ugyan hatalmas fa, de gyümölcsöt nem terem. Lehet az ilyen cádik is kiváló, mind a Tóra tanulásban, mind Istenfélelemben, tevékenysége mégis öncélúvá válik, mert nem tesz semmit annak érdekében, hogy mások is cádikokká váljanak. Ő megelégszik saját magával...
Ezzel szemben a másik fajta cádik olyan, mint a datolyafa. Ez is nagy fa, de ízes gyümölcsöt is hoz. Az ilyen cádik azon van, hogy mások is „virágozzanak”. Minden erőfeszítése arra irányul, hogy embertársait megtérésre bírja, s Isten közelségébe hozza.
Ilyen cádikokból áll a leviták törzse – mondja Báál-Sém-Tov. Amellett, hogy becsületesen ellátták a Szentélyszolgálatot – ami nehéz fizikai munka is volt – Tórára tanították a népet, amivel közelebb hozták az embereket Istenhez. Ily módon követték Áron, a főpap, tanítását, kiről a Misna azt mondja: „szerette az embereket és közel hozta őket a Tórához” (Ávot, 1, 12).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése