"Ő az én Istenem..."
Minderre persze azt lehet mondani:
Hagyjon már békén! Maga szeret a szavakkal játszadozni meg könyveket olvasni, s így eljutott oda, hogy Mózes törvényét követi. Isten áldja! Nekem rengeteg dolgom van. Új lakásba költözöm, nem is akárhová, és ez egy kicsit többe kerül, mint amit megengedhetnék magamnak, úgyhogy most mindenféle elintéznivalóm van. A fiaim és lányaim egyfolytában nődögélnek: aranyosak, még ha kicsit butácskák is. Szeretném, ha többet tudnának a judaizmusról, de hát sok egyebet is szeretnék megadni nekik, ami szóba sem kerülhet... Amúgy meglehetősen boldog ember vagyok, örülök, hogy élek, és semmi sem hiányzik az életemből. Menjen csak a maga útján, és én is megyek a magamén. Értjük egymást?
Értjük. Csak még egy szót, és befejezem.
A náci haláltáborokban a német zsidóság krémjéhez tartozó orvosok, kiadók, üzletemberek, zeneszerzők, írók, ügyvédek kezdtek bele a Biblia olvasásába, a héber ábécé kínkeserves tanulásába, hogy mielőtt minden sötétbe borul körülöttük, legalább megtudják, kicsodák is valójában, és miért kell meghalniuk.
Az Egyesült Államokban nem lesznek haláltáborok. Noha a történelmi gondolatkísérlet során bármi lehetséges, ahhoz, hogy Washingtonban egy Hitler kerülhessen hatalomra, az általunk ismert civilizációnak előbb mindenestül meg kellene semmisülnie. Amerika más lehetőséget kínál a zsidóság eltűnésére: annak veszélyét, hogy a golfütőkkel megpakolt lakókocsik lóerőinek hátán kényelmesen beleveszünk a széles autópályák hömpölygésébe...
"Mr. Abramson bőséges reggeli után a legjobb egészségnek örvendve elhagyta otthonát, és azóta senki sem látta. Utolsó szavai szerint járni akart egyet, mielőtt elindul a hivatalba..." Mr. Abramson persze nem hal meg. Mr. Adamsonként fog felocsúdni amnéziájából, a feleségével és a gyermekeivel együtt, és minden a legnagyobb rendben lesz. A zsidókérdés azonban véglegesen megoldódik Amerikában.
Ha ez történnék noha egy pillanatra sem gondolom, hogy így lesz , vajon megoldást jelentene-e akár a zsidók, akár az amerikaiak számára? Amerikának talán hasznára válnék, ha Ábrahám népe eltűnne földjéről?
Hitler egyedi eset volt. A zsidóság meggyilkolása érdekében kifejtett hatalmas erőfeszítéseit egyáltalán nem véletlenszerű vagy pusztán mániákus vonások motiválták. Ez koronázta meg pályafutását. Az "Isten meghalt" hitvallását hirdető Nietzsche próféta cselekvő apostolának tekintette magát. Nietzsche a 19. század közepén meglátta, hová vezetnek korának eszméi. Megjósolta, előre látta századunk minden rémségét. Talán azért borult el az elméje, mert elsőként ismerte föl mindazt, amit mi már közömbösen fogadunk, miközben a magunk ügyeivel vagyunk elfoglalva. Ő azonban a vízióihoz illően látványos és őrült megoldást javasolt az elébe vetülő problémára. A zsidóság és így a kereszténység Istenének "halálát" az emberi faj magasabb szintű létéhez, az Isten nélküli, felsőbbrendű ember korához vezető lépcsőfoknak tekintette. Ki akarta irtani mindazt, amiről úgy vélte, hogy a halálra ítélt társadalomban és erkölcsben gyökeredzik: ragyogó, félelmetes munkát végzett...
Nietzsche a tollával tette mindezt, Hitler pedig valóban megcselekedte. Tébolyult politikusi elméjével, érzéketlen és iszonyatos forgószélként pusztító embertelenségével lépett a Nietzsche által kijelölt útra, parodizálva és prostituálva a filozófus eszméit, vérbe áztatva őket, de úgy követve nyomvonalukat, mint a tájfun a meteorológiai térképre rajzolt nyilakat. Hatmillió zsidó halt bele ebbe. A nihilizmus ezzel adózott a zsidó Istenről alkotott képnek. A történelem folyamán mindig a zsidók titokzatos fennmaradása szolgált bizonyítékul arra, hogy Isten jelen van a világegyetemben. Isten halálát egyetlen módon lehetett igazolni, ezt a tényt egyetlen eseménnyel lehetett örök időkre az emberek szívébe égetni: az összes zsidó pusztulásával. Az őrület logikája a saját rendszerén belül a lehető legracionálisabban működött.
Hitler úgy is múlt el, mint a szélvihar, romhalmazokat, tömegsírokat, összeomlott krematóriumokat és örökre nyugtalan lelkeket hagyva maga után. Mint a forgószél, egyszerűen eltűnt, saját ürességébe foszlott, még emberi sír sem jelzi nyomát. Nem ölte meg a zsidókat. Ha valóban mi vagyunk Isten tanúi, akkor Isten még mindig él...
Mi mások lennénk? Mi más értelme volna történelmünknek? Talán az az ötmillió amerikai Adamson, aki kocsit vezet, tévét néz, tisztességes életet él, és halvány nyomát sem látni rajta félelmetes és magasztos származásának? A másik négymillió, héberül beszélő Adamson Izraelben, a maga kocsijával, tévéjével, Ézsaiás és a Sínai elsüllyedt emlékével? Ezért szenvedték el atyáink két évezreden át a legszörnyűbb csapásokat, és maradtak életben?
A magam részéről hitet teszek amellett, hogy történelmünk nem értelmetlen, és hogy a nihilizmus csupán beteges hallucináció. Isten él, és mi az Ő népe vagyunk: minket választott, hogy Nevével és törvénye szerint éljünk a napig, amelyen egyetlen lesz az Örökkévaló, és egyetlen lesz Neve. Nem lehetünk más, mint elkülönített nép, amelynek a történelem azt a sorsot szánta, hogy átélje az emberi tapasztalat magaslatait és mélységeit hiszen élünk, méghozzá olyan korban, amelyben végre szabadon lélegezhetünk, és felfrissíthetjük megfogyatkozott erőnket.
Mire vagyunk kiválasztva? kérdezte tőlem egy izraeli luxushajó kapitánya, akinek keserű mosolya mögött ott sötétlett a náci Németország háttere. A fájdalomra?
Arra is, igaz. Olyan választottság ez, amelyet mind a mai napig egyetlen más nemzet sem óhajtott a magáénak tudni. A zsidók Ábrahámtól származnak: testvérek az Istennel való viszonyukban. Igent mondtak a Sínainál, mert nem tehettek másként, és megkezdődött történetük, amely többször volt sötét, mint világos, többször volt vérfoltos, mint zöldellő. De ez a történelem a családfájuk, létük értelme, a dicsőségük.
Ben Gurionban megvolt a kellő bölcsesség és nagyság s ezért fog fennmaradni emlékezete , hogy vezetésével a zsidók ismét saját földjükön emelhessék magasba zászlójukat. Szocializmusa nem mond ellent Mózes törvényének. A társadalmi igazságosság a Tóra törvénye, a próféták nagy jelszava, aminek megvalósítása a gépkorszakban bizony nagy feladatot jelent a szokásjog alkalmazói számára. Ezek fölött az ugyancsak húsba vágó és nyugtalanító kérdések fölött ott tornyosul a vallás, amelyből a Ben Guriont fölnevelő cionizmus is kialakult, s amely egyszerre élete és legfőbb ékessége népünknek. Minden nép között a legkisebbek volnánk, ha nem lenne kezünkben a Törvény.
Nem hirdetem, hogy a judaizmus az egyetlen igaz út. Mint minden út, ez is kuszán tekereg: csak a Tóra helye biztos. A legtöbb zsidó szíve mélyén ott él az ösztön, hogy megmaradjon zsidónak. Erről a tiszteletre méltó ösztönről van szó, amely néhány évtizeddel ezelőtt sokak számára szégyellni valónak, irracionálisnak tűnt, hiszen Isten meghalt... De miután a tébollyá terebélyesedett istentelenség mindent megtett, hogy írmagostul kiirtson bennünket, jogunk van elgondolkodni a dolgon. Bizony mondom, zsidó testvéreim: ez a szívünkben zengő, ősi hang nem képzelődés, önáltatás, hanem legmélyebb, legigazabb, legjobb énünk szava. Ostobaság lenne szégyenkezni miatta hiszen ez a mi halhatatlanságunk.
Ősi házunk hatalmas változásokon megy keresztül. A gettó világa, amelyben a fekete kabátos, ezüstfogantyús botra támaszkodó rabbi a tudás arisztokratája, a végét járja. Az ezredfordulóra Mózes törvénye azoknak a fiataloknak a kezébe kerül, akik ma az izraeli hadseregben és a tengerészetnél teljesítenek lelkészi szolgálatot, vagy doktori disszertációjukon dolgoznak az amerikai egyetemeken. Ugyanolyan vallásosak lesznek, mint a régi vezetők, de új döntéseket fognak hozni. A gettóból hozott szokások és a nyugati minták ötvözetének fortyogásából kirajzolódó kép azt mutatja, hogy napjaink újfajta hagyományhűsége előrelépést jelent a helyreállított törvény új, szilárd keretbe foglalása felé.
Ez a folyamat hosszadalmas és kemény lesz. Hatékonysága egyenesen arányos azzal, hogy a következő két-három nemzedék legnagyobb szellemei között mennyien képviselik majd a vallásos gondolkodást. Pontosan ezért vállaltam a kockázatot, hogy ebben a könyvben akár az unalmasságig bizonygassam a fiatalok nevelésének fontosságát, bármiként gondolkodjanak is a szülők. Ahogyan a hadban álló nemzetnek fegyverekre van szüksége, úgy kellenek ma hitünknek a kutató elmék. Ha tudás híján elvesznek számunkra, akkor a judaizmus újjászületésének lehetősége semmisül meg.
Mert a kor nagy mózesi népszavazása már megkezdődött. Az eredményt a törvény követői fogják meghatározni, akik életükkel folytatják a hagyományt. Minden zsidó, legyen akár ortodox, szakadár vagy hitetlen, hatást gyakorol a folyamatra. De a végeredményt közvetlenül a mózesi hitközösség férfiainak és asszonyainak szellemi és fizikai energiája fogja befolyásolni.
Magam nem azért vallom, hogy ehhez a közösséghez tartozom, mintha tökéletesnek tartanám, vagy nem érezném a feszültségeket, amelyek oly sokakat késztetnek elhajlásra és asszimilációra. Azért teszem, mert a húsomban érzem, hogy a zsidó fennmaradás előfeltétele a törvény. Ezért nem csatlakoztam az újítókhoz. Az ő receptjeik kényelmes kompromisszumot nyújtanak azok számára, akik könnyebb életet szeretnének élni, mint amit a törvény lehetővé tesz, vagy akik nem rendelkeznek elegendő ismerettel, de mégis bele akarnak kóstolni a judaizmusba. Ezek a megoldások az újra tudással rendelkező nemzedék számára érvényüket fogják veszteni, mert ideiglenesek. A törvény az, ami örök én legalábbis így gondolom. Mózes nélkül nem fogható föl a cionizmus igazi értelme, akár más, nagy hatású folyamatoké sem. Az élet megmentésével együtt például azonnal fölvetődik a kérdés, hogy mi történjék az élettel. A Biblia által sugallt sorsban látom az egyetlen lehetséges és úgy vélem, szikrázó szellemű választ erre a kérdésre.
Meglehet, teljességgel téves úton próbálom kideríteni az alapigazságot, hogy valójában miben is rejlik a zsidóság ereje. Néhány száz év kérdése, és megszületik az ítélet. Nekünk azonban, akik akkor már nem leszünk az élők sorában, most kell döntenünk és cselekednünk. A gyerekeink tőlünk várják az útmutatást, hogy mit tegyenek, merre induljanak. Holnap már nem leszünk mellettük, és ők lesznek majd Ábrahám háza...
Kezem lelassul. Ehhez a feladathoz Ezrá, az Írástudó szellemére lenne szükség, ám én csak a magam szerény pennáját állíthattam szolgálatába. Amennyire tőle tellett, megpróbáltam vele elmondani testvéreimnek, hogy mózesi törvényünk nagysága és dicsősége mit sem veszített fényéből azóta, hogy először vehettük a kezünkbe...
Ő az én Istenem, Őt dicsőítem,
atyám Istene, Őt magasztalom...
(* A VILÁGHIRŰ IRÓ KÖNYVÉT A PESTI CHÁBÁD KIRENDELTSÉG FORDITATTA LE ÉS ADTA KI.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése