TESTRÉSZEK PLÁNTÁLÁSA(1)
Ebben a kérdésben több halachikus probléma találkozik. Előszőr is a boncolás, amit a Halacha általában tilt, majd az egyes (test)részek átplántálása egy beteg gyógyitásának céljára – amit a halacha bizonyos feltételek mellett megenged. Hogyan vélekedik erről a halacha, mik a pro és kontra érvek – erről szól jelen cikkünk.
A Halacha nagy becsben tartja a halottnak adandó végső tisztességet.Tilos a halottakat elhamvasztani (erről már irtunk). Még a sebből elfolyó vért is eltemetik a halottal együtt Tilos a tetem nek akár egy porcikáját is igénybe venni profán célokra, illetve abból „hasznot húzni” („Mét ászur böhánáá”). Ez alól csak egy kivétel van: ha ezzel életet lehet menteni.
A boncolást azért tiltja a halacha mert: egyrészt ebben a holttest profanizálását, megsértését látják („Bizájon Hámét”), másrészt pedig – az első okból kifolyólag - tilos egy ember teteméből – enegedélye nélkül – bizonyos részeket elvenni. A tetem nem száll automatikusan a kórházra, illetve az államra. A dolog logikája igen kézekfekvő: ha életében nem mütenek meg valakit irásbeli engedélye nélkül – még ha egy apró, jelentéktelen műtétről is van szó - lehetetlen és elviselhetetlen még a gondolata is, hogy halála után az közprédává váljon. Arról nem beszélve hogy tilos tanulás céljaira felboncolni egy holttestet (néhai Ráv Ávráhám Jichák Hákohen Kuk, akit Izrael első „liberális” főrabbijának tekintenek, azt mondta annakidején, hogy az anatómia és patólógia oktatására „vasároljon a héber egyetem nem-zsidó holttesteket”) – de még ha a beteg életéről is van szó, szükséges az illető, illetve családjának irásbeli beleegyezése.
Ez nem halachikus ok, hanem demokratikus, az emberi jogok alfa és omegája: az ember teteme nem válik automatikusan „államositottá” halála után. Diktatúrákban ez persze nem képez problémát; ott az ember - a „legfőbb érték” – már életében is az Állam tulajdona.
Nagy viták és tüntetések folytak erről Izrael Állam első éveiben, amig a probléma megnyugtató megoldásra talált.
Az életmentő szervátplántálást – ha az valóban konkrét életmentést szolgál és van önkéntes donor – a halacha megengedi. Itt a probléma a gyorsaság, illetve a halál beállta. Ebben sajnos jelenleg nagy véleménykülönbség van a halacha müvelői és az orvosok között.
Agy vagy sziv?
A KARDINÁLIS KÉRDÉS – A HALÁL BEÁLLTA. Mivel azt már tudjuk, hogy egy beteg, haldokló ember halálát azzal sem szabad siettetni, hogy egy vánkost kiveszünk a feje alól – a kérdés az: mikortól számit az illető halottnak? Az orvostudomány szerint mihelyt az agya (vagyis az „agy törzse”) megszünt müködni, mégha a sziv ver továbbra is – az illető már halottnak számit. A középkori halachisták ezzel szemben azt tartják, hogy a halál akkor áll be, amikor a sziv megszünik dobogni. Ez néha jóval később van. (Lehet hogy ez onnan ered hogy a sziv müködését vagy annak megszüntét egyszerübb megállapitani, mint az „agytörzs” funkcionálását).
Eliezer Melámed izraeli rabbi, a téma szakértője, nemrég terjedelmes értekezésben támasztotta alá, hogy napjainkban a responzum =irók (Poszkim) nagy része (köztük Goren és Saul Jiszráéli rabbik, valamint r’ Mose Feinstein (zc”l), az amerikai responzisták doyenje) megengedték, az agybeli halál beállta után, a szivet és/vagy májat kivenni és azt egy jelenlevő, mütétre váró, paciens testébe plántálni. A döntés alapja az, hogy a Talmudban (Jóma 85a) és a Sulchán Áruchban (Órách Chájjim 329, 4) illetve Maimonides kódexében (Hilchot Sábbát 82, 19) a halál beálltát a lélegzés megszünésétől számitják – ami az aggyal van összefüggésben: nem müködik az agy, nincs lélegzet.
Ezzel szemben vannak Tóra nagyságok, akik váltig állitják hogy amig a sziv dobog, az ember él és szive (vagy mája) kivétele közönséges gyilkosság. Köztük találjuk Eliezer Waldenberg és Smuél Wosner rabbikat valamint néhai Slomó Zálmán Auerbach rabbit, korunk egyik legnagyobb poszékját, akinek indokolása rendkivül érdekes: igaz ugyan – mondja – hogy az agy a mérvadó a halál beálltával kapcsolatban (az emlitett talmudi tétel (lélegzet) alapján, de fennáll annak a lehetősége hogy az orvosok müszerei nem eléggé megbizhatók; amikor azt mutatják hogy az agy meghalt – lehet hogy ez nem igy van és az agy egy része még müködik. Ergó: az ember még él és szive kivétele – gyilkosságnak minősül.(S.Z. Auerbach: „Pniné Háláchá”, 3. rész, 254-259 ol’).
Waldenberg és Wosner rabbik szerint a mérvadó a sziv müködése. Ámbár a talmudbölcsek a lélegzetet emlitik (ami az aggyal van összefüggésben) de ez csak akkor érvényes, ha nem tudják megállapitani, hogy a sziv ver-e vagy sem. (Úgy tünik hogy a pulzus müködését és annak a szivhez való kapcsolatát nem ismerték az ókorban). Ha bizonyos hogy a sziv müködik – az ember él.
Akinek levágták a fejét...
Izraelben, ahol a problémának jogi és állami vetületei is vannak, központi határozatra volt szükség, amit mindenki elfogad. Ennélfogva több mint tizenöt évvel ezelőtt összeült az országos főrabbinátus tanácsa, Ávrahám Shapiró és Mordecháj Élijáhu orsz. főrabbik elnöklete alatt és hosszas tanácskozás és szakértők meghallgatása után úgy döntött, hogy elfogadják az orvosi véleményt, miszerint a halál az agy disfunkcionálásával áll be, és utána szabad kivenni szivet és máját és átplántálni egy betegbe – anélkül hogy valakit a „gyilkosság” vádja érhetné.
A döntést egy kevéssé ismert misnára alapozták:
Az Oholot traktátus első fejezetének 6. misnájában találjuk, hogy egy ember (vagy állat) akinek levágták a fejét – halottnak számit, ámbár a teste még rángatózik, vonaglik. Ezt napjainkban alátámasztották egy érdekes kisérlettel is:
Kiderült hogy ha egy állat fejét levágják és testét hozzákapcsolják egy éltető masinához – a szive tovább fog verni. A konklúzió: a szivverés az agymüködés megszünte után, nem életjel, hanem egy halott test vonaglása („pirkhusz”) miután levágták a fejét...
A Misna (uo) egy olyan bizonyitékot hoz, amit mindenki ismer(het): ha egy gyiknak levágják a farkát, akkor a levágott farok önálló életet kezd élni és mozog tovább, de ez korántsem jelenti azt, hogy a farok még él, itt csak reflex mozdulatokról lehet szó.
Az országos főrabbitanács döntésének előzményei közé tartozott, hogy 17 évvel azelőtt, egy konkrét kérdésben ami felmerült – mind Mose Feinstein rabbi, mind A.J. Unterman (akkori) izraeli országos főrabbi, úgy döntöttek hogy a szivátplántálás szigoruan tilos, mivel a sziv kivétele a haldoklóból veszélyezteti mind a donor mind a paciens életét. Akkoriban ugyanis, a szivátplántálás még gyerekcipőben járt és az egésznek kisérleti jellege volt, ami rendszerint balul ütött ki. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott – mondja ki a rabbinátus tanácsának döntése 1987- ben – a plántálások 80% sikerrel járnak és évekkel meghosszabbitják az uj sziv tulajdonosának életét.
Igy a probléma maradt a halál beálltának megállapitása. Ebben a rabbinátus elfogadta az agyi halál mérvadóságát, ha az minden kétséget kizáróan bebizonyosodik. Ezt a rabbinátus több tudományos vizsgálat megejtéséhez kötötte, majd feltételként szabta, hogy a felállitandó vegyes bizottságban (orvosok és egyéb szakértők) a rabbinátus is képviselve legyen. Ezt az izraeli egészségügyminisztérium is elfogadta ám az orvos társadalom nem mutatott nagy lelkesedést. (A rabbitanács ülésének teljes protokolja a Tchumin 7. kötetében olvasható (187-192 oldal).
Nyitva maradt a donor kérdése, mivel az emlitett döntés főleg autószerencsétlenségek áldozataira vonatkozott, ha megvolt az áldozat, illetve hozzátartózóinak irásbeni beleegyezése. Önkéntes donor Izraelben de-facto nagyon kevés van, mivel az emberek ösztönösen viszolyognak – talán a hagyomány hatására - az önkéntes beleegyezéstől (ami úgy történik, hogy az autóvezetői jogositványhoz csatolnak egy nyomtatványt, amit a delikvens aláir).
Más kérdés, ami szorosan ide tartozik – mi a Halacha álláspontja arról, ha valaki szorult helyzetében pénzért akarja „eladni” egy testrészét, minek hiánya nem veszélyezteti életét (például vesét) vagy vért ad megfelelő dijazás fejében (ez az utóbbi gyakran előforduló jelenség Izraelben).
Erről a következő cikkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése