H a m u és a r a n y
( UTÓSZÓ A HATNAPOS HÁBORÚRÓL, 1969)
Tíz év után újból kézbe veszem "szerény pennámat", hogy néhány szót ejtsek az időközben történtekről.
A zsidóság legmozgalmasabb évszázadát éljük Jeruzsálem 70-ben történt bukása óta. Az elmúlt tíz év legemlékezetesebb egyesek szerint csodaszerű felszabadító eseménye a hatnapos háború volt. Ennek a nevezetes győzelemnek az utórezgései határozzák meg életünket. Senki sem tudja, mi lesz a folyamat végeredménye, de hatása máris alapvetően befolyásolja a világ zsidóságát.
Évszázadok hosszú során át maradtunk fenn száműzetésben és szétszóratva egyedi nemzeti kincsünk, a hit segítségével: erről szól az Én Istenem. Jeruzsálem elestétől a francia forradalomig, 1700 éven át az atyáink Istenéhez való hűség és a mózesi törvényen nyugvó, szilárd szellemi struktúra forrasztott eggyé bennünket. A világon szétszóródott Izrael számára ez a struktúra volt a közös alap, amelynek elemeit a Talmud tartalmazza. Életben tartotta és egyesítette népünk tagjait, még ha óceánok vagy földrészek feszültek is közöttük.
A francia forradalom óta a különböző társadalmi intézmények hanyatlásnak indultak, s ez a folyamat az emberek hitére is bomlasztó hatással van. A zsidó vallás sem kerülte el ezt a sorsot. A 19. században felbomlott az összhang, amely egységbe forrasztotta és megőrizte szétszórt nemzetünket. Ezt a válságot írtam le A jelen című részben. Kétszáz éve keresi népünk a továbbélés új módját, amióta létének régi alapja összeomlóban van.
Azt hiszem, végre ráleltünk. A német gyilkosok rémtettei utáni negyedszázados, rettegő bizonytalanság elcsitult, s a zsidó nép Izraelben visszanyerte egyensúlyát. Úgy látom, a zsidóság ösztönösen új szellemi konszenzust alakított ki, s ez nem más, mint hogy Izrael népünk szíve, és Izraelnek élnie kell. A megoszló álláspontok és a zűrzavar két évszázada után, amelynek nem kis része volt a bennünket sújtó katasztrófában, a zsidóságot a nemzeti szemlélet egyesíti újra.
Az európai zsidóság elpusztításával a németek szétszóródott népünk szívére csaptak le: a diaszpóra zsidósága két-három nemzedék után elsorvadt és kihalt volna. Ez azonban már nem történhet meg. A Gondviselés új szívet ültetett a régi helyébe, méghozzá ott, ahol történelmünkben először dobogni kezdett. A vészkorszak bénító attakja után a hatnapos háború döreje a régi zsidóság új szívének első dobbanása volt.
Nem minden zsidó érzi át ezt a szívdobbanást. Továbbra is vannak közönyösök és elszánt asszimilánsok, akik éppúgy leszakadoznak, akár azelőtt. A jobb oldalon ott vannak az anticionisták, akik annyira rettegnek a kétkulacsosság vádjától, hogy megtagadják Izraelt, és zsidó vallású franciáknak, amerikaiaknak, ausztráloknak tekintik magukat. A bal oldalon álló, nagyhangú csoportosulás militarista agresszorként ítéli el Izraelt, kóros süketséget produkálva az arabok nyilvános harsogásával szemben, amivel húsz éve fogadkoznak, hogy hamuvá perzselik a zsidók országát. Ez a két kisebbség, amelynek hangereje sokszorosan felülmúlja valódi súlyát, két, egymással homlokegyenest ellentétes irányban igyekszik minél távolabbra kerülni népünk élő centrumától.
Bennünket, többieket azonban testestül-lelkestül az újfajta konszenzus határoz meg. Amikor az Én Istenemet írtam, a zsidó nép még a vallásos hitet körülvevő sötétben tapogatódzott, szédelegve a vérveszteségtől. Mára eloszlott a sötétség, s nem botladozunk többé. Tisztán látunk, és megerősödtünk. Izraeli testvéreinkre nézünk, hogy bátorságot és reményt merítsünk belőlük, s legtöbbünk ki-ki a maga módján az Örökkévaló felé fordítja tekintetét, kérve, hogy árassza végtelen kegyelmét Izraelre, szent földünk harmadik zsidó államára.
A szellemi központ cionizmusa
A cionizmus, amely egykor a zsidóság politikai jelszava volt, az elmúlt tíz év alatt központi szerephez jutott. Herzl cionizmusa még azt hirdette, hogy a világon élő minden zsidónak Palesztinába kell települnie. A kialakult újfajta konszenzus azonban nem erre a doktrínára épül. Hetven évvel ezelőtt Herzl nagy ellenfele, Áchád Háám az újjászülető diaszpóra szellemi központjaként működő zsidó államról álmodott. Ezért a mérsékelt szemléletért rengeteg támadás és ócsárlás érte a szélsőséges cionisták részéről. Ma már úgy tűnik, próféta volt. A zsidók visszatérése a Szentföldre még mindig csupán messianisztikus látomás, ám Izrael máris betölti az új szellemi központ szerepét.
A cionizmuson belüli nézetkülönbségek ellenére a mozgalom rátapintott korunk zsidóságának problémájára. Előre látta az európai katasztrófát, és figyelmeztetett, hogy a Palesztinába való visszatérés jelenti a kivezető utat. A nemzetközi politika nem kedvezett az elszánt cionista munkának. Az ég egyre sötétebbé vált, közelgett a szélvihar, de a tehetetlenség és tespedtség mégis Európában marasztalta a zsidókat. Néhányan, akik a nehézségek ellenére a Szentföldet választották, megmenekültek: gyakorlatilag Izrael lett az a varsói gettó, amely túlélte felkelését. A cionizmus komor történelmi győzelme abban állt, hogy megtartotta a nép új maradékát.
Népünket azonban oly nagy veszélyek fenyegetik, hogy még a leghitetlenebbek is szinte kénytelenek további csodákban reménykedni. Az ostromgyűrűbe zárt Izrael minden esély ellenére három összecsapásból került ki győztesen. Ellenségei mégis újra fegyverkeznek, újabb határ menti támadásokat indítanak, tovább fenyegetőznek közeli elpusztításával, miközben a Szovjetunió nyíltan támogatja őket ebben, mintha nem lennének amúgy is meglehetősen nagy túlerőben a kicsiny zsidó állammal szemben.
A szovjet zsidókat kulturális elgázosítás, hideg holokausztum tizedeli, amelyet testileg túlélhetnek ugyan, de identitásuk el fog enyészni benne. Valami különös, komisz rögeszme kényszere folytán a nagy orosz nép vezetői nem engedélyezik, hogy emlékművet állítsanak Babij Jar áldozatainak, s hogy a hárommilliós zsidóságnak iskolái és sajtótermékei legyenek; megtiltják az Izraelbe való kivándorlást azok számára, akik meg akarják őrizni zsidóságukat. A világ az orosz becsületen éktelenkedő szégyenfoltnak tekinti ezt a kegyetlen bánásmódot a németektől oly sokat szenvedett zsidókkal szemben. A jóérzésű emberek egyre várják, hogy ezt a szörnyű aberrációt túlhaladja az idő. Addig pedig ennek a néma, homályban botladozó zsidóságnak Izrael léte jelenti a reménység hamvadhatatlan jelzőtüzét.
A föld legnagyobb demokratikus hatalmának révében biztonságban él az amerikai zsidóság. De a hasonulás kényszerének hullámverése egyre jobban alámossa örökségünk biztos talaját. Izrael a mi számunkra is a Gondviselés adta új forrást jelent, amely kultúránkat, szellemünket és hitünket táplálja.
No és a hit?
No igen, a hit...
Mondja kérdezte valaki a Fire Island-i tengerparton tíz évvel azután, hogy megírtam ezt a könyvet, az után a tíz év után, amelynek során mindezek a veszélyek egyre fenyegetőbbekké váltak , maga még mindig vallásos?
Ebben a könyvben mindvégig arról beszéltem, hogy a magam részéről szeretettel ragaszkodom a zsidó történelem hatalmas változásait, csodáit és veszedelmeit túlélt törvényünkhöz. Tudom, hogy az életmód és a vallás formája elkerülhetetlen változásokon megy keresztül: változott az egyiptomi kivonulástól a pusztában való vándorlásig, a puszta idejétől a bírák koráig, a bíráktól a királyokig, az Első Templomtól a Másodikig, a második államtól a szétszóratás hosszú évszázadaiig. A judaizmus nagyon szilárd, ugyanakkor nagyon alkalmazkodó is. Nem tudhatom, milyen új előírások és tanítások fognak életbe lépni a harmadik állam korában, s az Örökkévaló milyen új szavakat intéz majd hozzánk Jeruzsálemből, de hiszem, hogy ebben az új korszakban is a Tóra lesz a nemzet tartóoszlopa, ahogyan minden időkben az volt, a maihoz hasonló vallástalanokban s a még züllöttebb, barbárabb korokban is.
Egyben biztos vagyok: az új konszenzus szellemi feltámadást fog magával hozni. A mélyponton túljutottunk. Az új nemzedék elég okos ahhoz, hogy a héber vagy akár a jiddis tanulása ne fárasztó, unalmas kötelezettség legyen számára, hanem egyszerű tennivaló. Ez önmagában még nem jár a valláshoz való visszatéréssel. De Isten szellemétől áthatott klasszikusaink művei csak arra várnak, hogy a diaszpórában is életre keljen a héber nyelv, ahogyan Izraelben már megtörtént. Nem tudom, közelegnek-e a messiási idők bár remélem, hogy igen , de saját szememmel látom, amint a szétszórt nemzet magára talál, számba veszi erőforrásait. A zsidók erejének legfőbb forrása pedig az, ami mindig is volt: szellemi örökségük.
Az istenességnek gáncsot vető erők, a modern gondolkodás és a valóság iszonyatai azonban, jól tudom, ma legalább annyira félelmetesek, mint a Jób könyvében sorakozó szörnyűségek voltak. A halhatatlan próféta számos kétségére talán sohasem kaphatunk más választ, mint az övét: "...tudom, hogy az én megváltóm él..." A nagy történetfilozófus, Giambattista Vico úgy vélte, a zsidó nép kivételnek számít a nemzetek hanyatlásának törvényszerűsége alól. Ennek az a titka, mondja, hogy birtokában van Isten szavának, s ez nem mentette ugyan meg a történelem során reá zúdult szerencsétlenségektől és rémségektől, de lehetővé tette, hogy túlélje azokat. Ő hát az én Istenem.
Az ősi időkben Izrael szolgált lakóhelyéül. A hívők bizonyosak benne, hogy megkezdődött a megváltás, s bármeddig tart is a beteljesülés, a zsidóság többé nem pusztán a fennmaradással teljesíti hivatását, mint az elmúlt kétezer év során, hanem azzal, hogy egy emberként dolgozik Cion újjáépítésén, a Béke Fejedelmének jövendő otthonán.
Különös fajta nép vagyunk mi, zsidók. Úgy tűnik, a világ egyre közelebb kerül az időhöz talán már meg is születtek a csecsemők, akik megérik , amelyben eldől, hogy az emberiség fejlődése az aranykorhoz vagy a hamuvá porladt léthez vezetett. Mi, zsidók, már átéltük a hamu korszakát: éppen hogy megmaradtunk. Kemény harc árán, új és új veszélyeken át mégis megtaláltuk az újjáépítendő Arany Jeruzsálemhez vezető utat. Ez az a történelmi csoda, amelyből minden emberi reménység erőt meríthet.
Washington, 1969. november 14. (5730. kiszlév 4.)
Föld és hit
UTÓIRAT A NEGYVENÉVES IZRAELRŐL, 1987
Fennállásának negyvenedik évében Izrael állandó hadiállapotban van arab szomszédaival. Ebből kell kiindulnunk, amikor a földről és a hitről beszélünk. Amikor ezt írom, 1987 márciusában, éppen hallgatnak a fegyverek, de az ellenségeskedés ma sem látszik végéhez közeledni. A zsidó lakosság száma negyven év alatt félmillióról több mint hárommillióra növekedett. Az izraeli hadsereg létszámához képest páratlan katonai erővé fejlődött: bizonyos harcászati és technológiai vonatkozásokban megközelíti a szuperhatalmak haderejét. Alkalmasint ez lehet az oka a pillanatnyi fegyvernyugvásnak is.
Amióta 1969-ben megírtam a Hamu és arany című fejezetet, a zsidó állam rendkívüli története újabb katonai dicsőségekkel gyarapodott. A világsajtó főcímei sorra adtak hírt az 1973-as Jom Kippur-i háborúban aratott briliáns, bár rettenetes és hihetetlenül költséges győzelemről, az arab légi kalózok által túszul ejtett repülőutasok 1976-os entebbei kiszabadítási akciójáról, a palesztin aktivisták sokat vitatott libanoni kitoloncolásáról, az iraki atomerőmű lebombázásáról, a terroristák tuniszi főhadiszállása ellen intézett légitámadásról.
Az izraeliek a béke érdekében boldogan lemondanának ezekről a győzelmekről. Ezt a hajlandóságukat be is bizonyították. 1982 áprilisában ott voltam a sarm-es-sejk-i tengerészeti bázison történt zászlólevonáson, amikor a Camp David-i egyezménynek megfelelően kivonták az izraeli csapatokat a Sínai-félszigetről. Az egyik fiam ott szolgált, a női csapategységek őrhajóján. Érte mentem, hogy elkísérjem új állomáshelyére, Éjlátba, s így lehettem tanúja a békéért hozott leglátványosabb áldozatnak. Örökre emlékezetemben őrzöm a képet, amint a női hajóraj egységei teljes sebességgel, baljósan jajveszékelő szirénázással köröznek a part mentén, mintha elsüllyedt hajótól vennének ünnepélyes búcsút, s a fehér egyenruhás, könnyező katonalányok feszes sorfalat állnak a rakparton, mialatt a Dávid-csillagos zászló szomorúan lefelé kúszik rúdjáról. Egyiptom elveszítette a Sínai-félsziget katonai erővel történő visszaszerzéséért vívott háborút. Az izraeliek a békefolyamat elindítása érdekében önként mondtak le erről a stratégiai fontosságú területről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése