AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR - - - NAFTALI KRAUS – 17. FEJEZET(2)

 

EGY HÉT, ÖT ÉV ÉS PÉNZ AZ

OBSITOS KATONA KALAPJÁBA

 

     Most ugorjunk egy nagyot, ha nem időben, de legalább térben. Ennek az évnek telén lett apa nagyon beteg, egyszerre, minden átmenet nélkül. 72 éves volt ekkor, mindig szálfaegyenes alakja kissé meggörnyedt, de jól tartotta magát. Nemrég ment másodszor nyugdíjba. Először 65 éves korában, az előírás szerint, de utána rögtön visszavették, és volt még öt boldog éve a Bár Ilán egyetem könyvtárában. Mindenki szerette egyenességéért, ő nem gazsulált senkinek, de fél órával idő előtt már íróasztala mellett ült, és zsebében változatlanul jelen volt a bársony cipőrongy. Legjobban annak örült, amikor az egyetem külföldi vendégei nem egyszer a rektornak, vagy valami más fejesnek nézték.

(Egy téli este megyek hozzájuk Bné Brákba, rövidre tervezett látogatásra. Négyen vagyunk testvérek, így minden nap be van táblázva, beleértve szombat estét, mindenki körülbelül kétszer egy héten látja a szülőket.

Bemenvén látom, hogy apa az ágyban, nagyokat nyög, anya szerint nem tud felkelni. Ő már telefonált dr. Strausznak, aki egy magyarajkú jugoszláv orvos, nemsokára itt lesz. Anya kéri, maradjak, természetes, mondom, és apa nyög. Kint elered az eső.

Jön a doktor, megvizsgálja apát, majd félrehív,  és azt mondja, hogy azonnal be kell vinni a Beilinsonba. Ez egy Kupát Cholim²⁵ kórház nem messze, Petách Tikván. Ugyanezt elmondja anyának, aki tördeli a kezét, de nem sir. Apa nyög. Ő is hallja, hogy korházba kell menni, és rögtön alkudni kezd: nem lehetne holnap reggel. Strausz azt mondja, hogy nem. Nekem megsúgja, hogy ha most, azonnal nem viszem be a kórházba, nem garantálja, hogy reggelig...

Nagy  nehezen felöltöztetjük, Strausz azalatt megírja a beutaló levelet, majd közös erővel elcipeljük a nem messze álló autómba. Öreg tragacs, de működik, kérdés, hogy fog kiszállni belőle. Mi a diagnózis - kérdezem az orvost - de az legyint, hogy erre most nincs idő. Majd holnap hívjál fel - ha addig nem tudod - megmondom.)

 

Egy hét és öt év

 

Őrült gyorsan vezetek, és apa már viccelődik: „olyan sürgős neked ez a kórház?” - kérdezi. Nincs mit válaszolni, az orvos alaposan megijesztett, de ki tudja, mi van neki. Kezelőorvosa a Kupát Cholimban, egy lökött jeke, aki professzornak neveztette magát - már rég nem vizsgálta meg. Apa csak bement, és rászokott parancsolni, hogy professzorkám, írja fel ezt és amazt. És a prof. írta, naná, hogy írta. Ki mert Jichák Krausszal kikezdeni, akinek a zsebében nemcsak a cipőrongy van, hanem egy fénykép az államelnökkel, aki azt hitte róla hogy ő a...

Na már itt vagyunk, mondom apának, te csak ülj nyugodtan, mindjárt hozok egy tolókocsit. Nekem tolókocsit?! - mondja, és már mászna is ki a kocsiból, hogy teljes hosszában elvágódjon a vizes földön. Várjál már - könyörgök.

Sikerült a mijun²⁶ bejáratáig vezetnem a tragacsot. Bemegyek, és  halálra vált arckifejezésemre rögtön jön két szanitéc egy tolókocsival. Közben én bemutatom az orvos levelét, és máris két orvos szorgoskodik körülötte. Közben az autót kint majdnem eltolatják, nem szabad ott állni, szerencsémre ott az újságíró embléma meg a Mááriv, az utolsó pillanatban felhagynak példás megbüntetésemmel, de a kocsit el kell vinni.

Mire visszamegyek, már felvitték apát a röntgenre, én rohanok utána, ő rutinosan nyög. Az egyik orvos kérdezi tőlem, hogy lehet egy embert így elhanyagolni, ki a kezelőorvosa? Majd egy magasabb rangú  mondja, hogy menjek haza, a papa itt marad, hiányos szívműködés, a tüdők, lábak tele vízzel, stb. Mint mondhatok anyámnak? - kérdezem. Ha vallásos a néni, mondja a doktor, mondjon tilemet (zsoltárt). Elmorzsolok egy magyar káromkodást, mire az orvos, hát miért nem mondta, hogy maga magyar.

 

 Nem elég a córesz, most már magyar is vagyok.  Csináljon az apámból embert - mondom-kérlelem - és ő elszavalja magának a Szeptember végént.

(A kórházból felhívom öcséimet, közlöm a tényállást, és kérem, állítsuk át a toránutot²⁷  a rendkívüli állapotra való tekintettre. Szó nélkül beleegyeznek, amit csinálok, elfogadott nekik is. Majd hazatelefonálok, elmondom mi történt, és hogy ma anyánál alszom, mert korán reggel a kórházban akarok lenni, és később anyát is be kell vinni. Bátjá nagy megértéssel fogadja ezt, az ő családjában nagy gyakorlatra tettek szert ezen a téren, amikor a mamája volt halálos beteg.

Anya szorongva fogad. Telefonjuk nincs, nem is gondolta, hogy még az este visszajövök. Szokása szerint a kezeit tördeli, és egy sebzett madár benyomását kelti. Mi a baja? - kérdezte - majd rögtön hozzátette, hogy szerinte a szíve. Én megdicsértem, hogy kihívta  dr. Strauszt, ezzel az életét mentette meg. Mire elmondtam az orvos tanácsát a tilemmel, azt mondta, csak csinál nekem valami vacsorát, és rögtön nekiül. Nekem nem kell vacsora, csak iszom egy kávét, te meg feküdj le aludni. Reggel beviszlek a kórházba, mozgalmas nap lesz, kell hogy jó erőben légy. A tilemra lesz még időd elég.

Mint mindig, most is szót fogadott az édes, lefeküdt és nemsokára hallhattam egyenletes, diszkrét horkolását.)

Másnap reggel korán a kórházban. Slómó már ott van, a Chájim majd délben jön, a Menáchemnek előbb ki kell nyitni a bankfiókot. Mint igazgatóhelyettes, nála vannak a kulcsok. Apa az intenzív osztályon van, a belgyógyászat A. osztályán, ahol professzor  Almog vezényel. Helyettese nem akart Slómóval beszélni, túl fiatalnak tűnt neki, mondta, jöjjön az, aki behozta.

Leültettem anyát kint, Slómóval, és nekem az orvos elmondta, hogy az utolsó pillanatban hoztuk be. Az elégtelen szívműködés következtében a tüdők tele vannak vízzel, az éjjel 3 és fél litert szivattyúztak ki a hátából. Most jobban van, de a sziv megsérült, és nem tudni mi lesz. Jöjjek délután, akkor majd a professzor informál, de csak egy jöjjön a családból. Ez a prof. dilije, tette hozzá, mindig csak a legidősebbel beszél.

Először azt mondja Almog professzor úr, az osztály atyaúristene, hogy apa helyzete súlyos, a híres szívsebész hajlandó lenne megműteni - ő mindig mindenkit hajlandó - de az esély 15 %.

(Kivettem szabadságot, nap mint nap ott ültem az osztályon, tilemet mondtam vagy keresztrejtvényt fejtettem. Cum Gott und cum lájjt²⁸ mondta a  kórház  másgiáchja,²⁹  aki észrevette kettős tevékenységemet. Amikor csak lehetett, apa mellett ültem, és meséltem neki; azokat a sztorikat, amiket ő mesélt nekem gyerekkoromban, és boldog volt, hogy pontosan emlékezve adtam vissza a „kölcsönt”. Itt-ott szándékosan másítottam, ő kijavított, de hamar észrevette a turpisságot, és jót nevetett. Ez egy külön bonusz volt - őt nevetni látni - mert inkább jajgatott, és siratta magát. Egyszer, jóval később, amikor ismét kórházban volt, ahol időről időre „beállították” gyógyszereit - láthatóan jól érezte magát, és mégis, alighogy meglátott - elkezdett jajgatni. Most miért jajgatsz - kérdeztem - fáj valami? Nem, semmi. Akkor mégis miért jajgatsz?

Megszokásból - válaszolta.

A keresztrejtvények, amelyeket fejtettem - magyarok voltak, főleg a Lúdas Matyiból. Itt és most derült ki, hogy aránylag milyen jól tudok magyarul. Ekkor már, mint a Mááriv  kelet-európai szakértője - elő voltam fizetve egy csomó magyar lapra és bennük sok keresztrejtvény. Munka közben soha nem volt időm erre.)

Egy hét múlva apa szedi a vízhajtókat, és láthatóan jobban van. A professzor hivat és javasolja: vigyük haza. Még egy hete van hátra - miért ne legyen szerető családi körben. A professzor javaslata - ítélet, ellene nincs apelláta. Visszük tehát haza. Beállították, milyen gyógyszereket kell szednie, mikor kell felülvizsgálatra jönnie -  minek, hiszen csak egy hete van hátra,  kérdezi Slómó szarkasztikusan - és  mi meg kezdjük tárgyalni, nem lenne e jobb, ha bemennének valami öregotthonba, hiszen így, otthon, nem lehet tovább.

(Nem  szeretnék elejébe vágni a dolgoknak, illetve a kocsit a lovak elibe fogni, de egyet elárulhatok: hazatérte  után apa még öt évet élt, az orvostudomány nagyobb dicsőségére.)

 

Adon Krausz Vizsnyicben

 

Persze, hogy jobb lenne. Ebbe mindenki egyetért - kivéve apát. Ahogy egy kicsit jobban érzi magát, rögtön kijelenti, hogy nem megy sehová. Neki itt a legjobb, a saját ágyában, a megszokott környezetben - és a megszokott suszter orvossal - teszem hozzá gunyorosan - akinek elő lehet írni, milyen gyógyszereket írjon fel.

Álljon meg a menet - mondja apa. Rám hallgat; valamikor kinevezett a család eszének. Te is azt mondod, hogy el kell menni innen?

Nem azon van a hangsúly, hogy nem itt lenni, hanem az hogy hol - mondom - vagyis egy olyan helyen, ahol nem nektek kell főzni, takarítani, bevásárolni. Te most beteg vagy, nem tudsz segíteni, anya meg, tudod mennyi idős.

Igen, tudja, majd meggondolja - mondta végül.

(A testvérek rám hagyták az ügy intézését. Rám bízzák - mondták. Ezt a mentalitást ismertem. Én vagyok az elsőszülött - bár nem egy tál lencséért vettem, - és ebből különböző kötelességek hárulnak rám. Elmentem tehát a vizsnyici sikunba - ott volt nem messze - és beszéltem az ottani idősotthon vezetőjével, bizonyos Eizik Ádlerrel. Nagy örömmel fogadott ismert, és megismert - valamikor írtam a Máárivban egy nagy riportot a vizsnyici chászíd dinasztiáról. Ez is nagy előny volt, de semmi ahhoz képest, hogy Ádler úr beszélt egy kicsit magyarul.

Próbáltam apát óvatosan aposztrofálni; mondtam, hogy négyen vagyunk testvérek; anyánk egy szent asszony, én a chábádhoz tartozok, stb. Az Intézetben  nem  volt telt ház, Ádler azt mondta, szívesen eljön meglátogatni apát, és megbeszélni a részleteket. Így is lőn.

Aztán mi is elvittük a szülőket - a Slómónak is volt autója, talán még előbb, mint nekem - és nekik tetszett a hely. Ez alatt apát kell érteni, anyának minden jó volt. Néha azért rádöbbent a Krausz úr, hogy ő most eladja a lakását, és nem lesz a maga ura - „tehát én most egy aggok házába megyek”, kérdezte-mondta, de még mielőtt hisztizni kezdett volna, azt mondtam: ha nem akarsz, nem mész. Szabad ember vagy. Jó, jó - mondta - te tudod. 72 éves volt ekkor, anya meg 76.)

Az eladott lakás árából egy részt le kellett adni és ezen kívül egy bizonyos havi összeget fizetni. Nem volt drága, de nem is volt luxus. Ha valaki nem tudott lemenni enni - felhozták neki a szobába az ebédet, bár az intézmény nem volt geriátriai jellegű. Ezzel szemben Dávid, aki ekkor már nős volt, és Londonban élt, betette édesanyját Jeruzsálemben egy szuperluxus és méregdrága otthonba - anélkül, hogy a „kisbetűket” elolvasta volna. Aztán amikor először rosszul lett, és nem tudott lemenni az ebédlőbe - táviratoztak Dávidnak, hogy azonnal jöjjön és vigye el, mert „erre nincsenek berendezkedve”.

Persze Vizsnyicben nem voltak olyan előkelő allűrök, mint a Bár Ilánon, ott nem lehetett az államelnökkel fényképészkedni. Apa az ő saját különbejáratú problémáját – mi tagadás nagyon szerette a kóvedot³⁰   - úgy oldotta meg, hogy ezen a helyen szokatlan fejedelmi borravalókat osztogatott, boldog boldogtalannak és így a takarítónők és konyhalányok szemében ő volt a nagyságos ádon Krausz.

Anya, a született Weill, akiknek a fukarság velük született tulajdonságuk volt - el-elpanaszolta nekem, hogy apa hogy „pazarol”, de én mondtam, hogy hagyja, ha teheti, és ha ezzel magának elismerést szerez - miért is ne? Inkább az unokáinak adná - mondta anya, aki praktikus is volt, nem csak fukar. Ekkor a Krausz családnak már volt  vagy hat unokája, talán hét is. Manapság 12 van és sok-sok dédunoka, Isten éltesse őket. Számuk talán eléri a 40-et is. Csak nálam van 16.

 

 

Pénzérme a kalapban

 

Az első év a kórház után aránylag nyugalomban telt el. Apa szedte a rengeteg gyógyszert, ismerte neveiket, persze „magyarul” mondta őket, de azok rendben tartották. A vízhajtók délelőtt hatottak, délre már rendbe jött, és gyakran vágta magát glédába, hogy Tel Avivba utazzon, és ott a Dizengoffon korzózzon. Néha vett magának egy új nyakkendőt, és akkor boldog volt.

Egyszer egy megrendítő esemény történt vele, amit anya mesélt el nekem, nagy titokban, sírva-nevetve. Elkísérte anyát Bné Brákba, aki a rabbi Ákíván³¹   bement egy női fehérnemű üzletbe, hogy vegyen magának valamit. Apa kint maradt – nem passzolt hogy bemenjen - és kitettek neki egy széket az ajtó elé, hogy  ne kelljen ott álldogálnia, mivel bottal járt.

Amint ott ül, kalapja a kezében, mivel meleg volt, elmegy előtte valaki, és egy pénzdarabot tesz a kalapjába! Koldusnak néztek!!! - sírt fel apa hangosan, és a hátam libabőrős lett, amikor magam elé képzeltem a jelenetet. Csak nagy nehezen sikerült megnyugtatni, az üzletből taxit rendeltek, és úgy ment haza. Azonnal felment a vérnyomása, és már úgy volt, hogy be kell vinni a kórházba. Anya telefonált nekem az irodából, rögtön jöttem, és nem tudtam sírjak-e vagy nevessek a tragikomikus eseten.

Aztán leültem az ágya mellé - mert naná hogy rögtön ágynak esett - és minden ékesszólásomat latba vetve elmondtam apának, hogy a Talmud szerint, ha valakit gyanúsítanak valamivel, amit nem követett el; ha a feltevés teljesen alaptalan,³² akkor az biztos lehet abban, hogy része lesz a túlvilági életben, és soha de soha az életben nem következik be az amivel gyanúsították. Vagyis - szólt a konklúzió - te soha nem leszel koldus.

Te ezt most találtad ki? - kérdezte az öreg Krausz (újabban így hívtuk magunk között), miután figyelmesen végig hallgatott. Mikor játszva a sértődöttet felálltam, hogy lemegyek a beszemedresbe, és felhozom az illetékes Talmud-fóliánst, amiből idéztem - megállított. Nem kell - mondta - elhiszem neked. Ha kitaláltad, akkor is szép. Nem hiába küldtelek jesívába.

Még ezután is járkált, jött, ment és utazott, egész addig, amíg egyszer a Dizengoffon  nem talált nyilvános vécét³³ és a dolognak majdnem tragikus következményei lettek… volna, ha az öreg Krausz nem találja fel magát, a   közeli Nordau fasor csenevész fái között. Meghalok, ha valaki meglát - mesélte később - de nem látott senki. Dicsértem találékonyságát - nagyon szerette, ha dicsérik, akárcsak én most, amikor majdnem abban a korban vagyok - és tudtam kötelességemet – akarod, hogy szolgáljak egy talmudi sztorival, amiből kiviláglik, hogy helyesen cselekedtél?

Tudom, hogy helyesen tettem - mondta - obsitos katona vagyok. De szinte hihetetlen, hogy a Talmud erről is beszél.³⁴ (Folyt.köv.)

             JEGYZETEK

²⁵A legnagyobb betegsegélyző (a szakszervezeté, amelynek saját kórházai vannak).

²⁶Ahol a beutalt betegeket orvosok szortírozzák, ki melyik osztályra kerüljön.

²⁷Sor, sorrend (héber).

²⁸„Istennek és embernek” (jiddis).

²⁹Kósersági felügyelő (héber).

³⁰Tisztelet (héber, askenáz kiejtéssel).

³¹Neves tanaita, talmudi bölcs. Bné Brák főutcája róla van elnevezve.

³²Háchosdim bo vöéjn bo (Sábbát, 118, b).

³³Tel Aviv a mai napig is igen rossz helyzetben van ezen a téren.

³⁴A Talmud szerint veszélynek teszi ki magát, aki visszatartja szükségleteit.