HUMANITÁRUSNAK ÁLCÁZOTT TERRORTÁMADÁS A NYILT TENGEREN

 

 

"MAXIMUM KÖPÉSEKRE ÉS SZITKOKRA VOLTUNK FELKÉSZÜLVE"  -

MONDJÁK A SEBESÜLT KATONÁK

 

Naivitás vagy a "szép izraeli" ábrándja? Az adott helyzetben jó hogy nincs több halott – mondja egy biztonsági

szakértő * Rabin volt személyi titkára: miért kellett néhány fantasztából hőst csinálni? A sok kérdőjel amire nincs válasz

 

Naftali Kraus (Izrael)

 

     Hétfő este hat órakor a dolog már végetért. Amitől már szombaton tartottam, ma következett be: néhány terrorista, akik humanistának álcázták magukat, és többszáz naiv balek, anarchisták akik minden balhéra kaphatók és a szervezet arab terror kiképzett ügynökei – ismét csőbe húzták Izraelt.

 

    Hat rozoga lélekvesztőből álló flotilla, amely  humanitárius segitséget szállit a "szegény éhező gázaiaknak" – a feje tetejére állitotta Izraelt. Már két hete készül a haditengerészet feltartóztatni a hajókat, amelyek át akarják törni a blokádot, amely – Egyiptom segitségével – elzárja a gázai terrorista fészket és amikor rá kerül a sor, kiderül hogy a szelid aktivisták lőfegyverekkel, valamint vasdorongokkal fogadják a zsidó tengerészeket. Ezek az asdodi kikötőbe akarták kisérni az illegális hajókat, ott átvizsgálni a küldeményt és továbbitani Gázába.

 

  "Legfeljebb arra készitettek fel bennünket hogy leköpnek, vagy elátkoznak" – mondja a kórházban egyik sebesült katonánk. Akik szines vizipuskákkal voltak felszerelve, amellyel tüntetéseket szokás feloszlatni. Nem csoda ha van hét sebesült katonánk (kettő sulyos), akiket majdnem a tengerbe dobtak a  békés "humanisták". Ebben a helyzetben amikor a hadsereg nem tudta(?) mi vár rá a kalózhajókon – csoda hogy nem volt több mint tiz halottjuk és harmincs egynéhány sebesültjük.

 

Most majd kutatják és nyomozzák, hogy történhetett ez, ki volt a balek és miért. Ki tud válaszolni a kellemetlen kérdésekre?

 

    Közben Natanjáhu elhalasztotta holnapra tervezett fontos találkozóját Obama amerikai elnökkel és órakon belül hazajön. Az izraeli arabok tüntetnek, zavargásokat szerveznek; ők "szolidárisak" a terroristákkal, ami érthető. Ami kevésbé érthető, miért "zavarognak" a törökök, miért tüntetnek Isztanbulban?

 

     A "világ" mint mindig, elitéli Izraelt. Moszkva szemforgató, Párizs túlzott erőhasználatról beszél. Az amerikaik "kivizsgálják mi történt".

 

Éjtán Háber, Rabin volt miniszterelnök személyi titkára, szerint "nem kellett volna hösöket csinálni néhány fantasztából. Be kellett volna  engedni őket Gázába és kifogni a szelet vitorlájukból". (Folyt köv.)

HETI SZAKASZ - SLACH L ECHA - 2010

 

     A TÖBBSÉGNEK NINCS MINDIG  IGAZA

 

"És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Küldj ki (szószerint: küldj magadnak) férfiakat, hogy kikémleljék Kanaán földjét, amelyet én Izrael fiainak adok. Minden törzsből egy férfiut küldjetek…" (4 Mózes, 13, 1-2).

 

    

     Nagy kérdés, minek kellett egyáltalán kémeket küldeni Kanaánba, az ország elfoglalása előtt? Hiszen a környező népek megrémültek  amikor hallották, hogy héberek kiszabadultak az egyiptomi rabságból és útban vannak az Isten által nekik adandó Igéret Földje felé. A népek hittek és a zsidók nem?

 

     Mózes ötödik könyvében, majd ki fog derülni, hogy a nép maga követelte a kémek kiküldését és Mózes csak engedett kérésüknek, bár sejtette, hogy ennek nem lehet jó vége, hiszen   12 zsidó kém – legalább 24 vélemény. Azonban, isteni sugallatra, azt mondta: jó, ha kémeket akartok, legyenek kémek. Itt szakaszunkban úgy tünik, hogy az Örökkévaló maga utasitotta Mózest, küldjön ki kémeket Kanaánba.

 

                                                   ***

 

        

      Bölcseink egybecsengő véleménye szerint a "küldj magadnak" (Slách Lechá) azt jelentheti, hogy egyrészt "ha akarsz kémeket kiküldeni – küldj, a te felelőségedre, nekem nincs erre szükségem" (Midrás bámidbár rábbá, valamint Szótá 36), másrészt "magadnak" – a te javadra (uo).

 

Mennyiben szolgált ez Mózes "javára"? Mi haszna volt abból a kalajmajkából, ami itt a szerencsétlen kémjelentés következménye volt?

 

Rabbi Jonatán Eibshütz szerint Mózes még 38 évet élt, a kémjelentésből kifolyólag. Ugyanis, mint tudjuk, már régebben elhatároztatott az Örökkévaló által, hogy Mózes nem megy be az Igéret Földjére. Nos, ha nincsenek kémek és az eredeti terv szerint már most, az egyiptomi szabadulás második évében, mennek be kanaánba – Mózesnek már most meg kellett volna halnia. Mivel azonban a kishitü kémek miatt jött a 38 éves bolyongás s pusztaságban, amig csak kihal a szolgalelkü, kishitü nép – Mózes még 38 évet élt és vezette a népet.

 

                                                              * * *

        A ma emberének nehéz megemészteni, hogy csupán kishitüségről volt szó és a zsidók nem hittek abban amit a szemükkel láttak: az isteni csodákban, az egyiptomi tiz csapásban,  a tenger kettéválásában, a mannában, stb – mig a gójok hittek abban amit csak fülükkel hallottak, jó messziről.

 

Lehet hogy itt többről van szó. Talán arról, hogy a nép igy akart "normális nép" lenni, amely nem hagyatkozik egy láthatatlan Istenre, hanem hadserege és kémszolgálata is van. Igen, egy normális népnek vannak spiónjai is, akik  jönnek, mennek, szimatolnak, jelentenek, kialakitanak egy koncepciót, melynek alapján a vezetés dönt.  A  zsidók a pusztában, egyrészt mint óvodás gyerekek, minden szükségletüket Istentől kérik, nyafognak  ha nincs hús – de azért és ennek ellenére "önállóak" akarnak lenni. Megyünk Kanaánba? Ott háboru lesz, veszedelmekkel teli? Küldjön ki  Mózes kémeket, amelyek jelentése alapján majd  m i  döntünk.

 

  Jellemző a Tóra demokratizmusára és az Örökkévaló óvónői türelmére, hogy ebbe is beleegyezett: akarnak kémeket küldeni? Küldj "magadnak", a saját hatáskörödben, de engem hagyjál ki a dologból…

 

         Persze mint minden  "népi" kezdeményezés, ez is eleve halálra volt itélve. A kémek nem voltak szakmabeliek, akik titokban jönnek mennek, hanem pártboncok – minden törzs egy-egy funkcival képviseltette magát – akiket fanfárral búcsuztattak. Kanaánban sem jártak el a konspiráció elementáris szabályai szerint (jelentésükben elmondták, hogyan "látta őket a nép") és az eredmény nem lehett más mint ami lett. Egy defetista, kishitü jelentés, amely ugyan alig hazudott, de kiszinezte, felnagyitotta a valóságot.

 

Ennek kapcsán forrongás, majdnem lázadás tört ki és az "istenadta nép", demagóg szószólói száján, készülődött hogy visszatérjen Egyiptomba. Logikájuk érthető: Itt a pusztában a legnagyobb bizonytalanságban vegetálnak. Nincs mit enni (csak a manna), alig van mit inni, tűz a nap, kigyók és skorpiók köröskörül. Eddig az éltette őket, hogy rövidesen elfoglalnak egy tejjel-mézzel folyó országot, ahol mindenki a saját fügefája és szőlőtőkéje alatt fog élni

 

     Most hogy a kémjelentés nyomán ez füstbement és a szép álomból keserves valóság lett ("erős ország, hatalmas nép", óriások,  az ország "megemészti lakóit" stb – egyszóval nem tudjuk elfoglalni – akkor a jelenlegi bizonytalanságnál jobb az egyiptomi bizonyosság. A Fáraó talán megbocsát és visszafogad bennünket (majd azt mondjuk hogy nem tudtunk megtanulni héberül, nem fogadták el a diplománkat, chámszin volt,  gulyás nem volt, stb) "bár haltunk volna meg Egyiptomban - - - jobb nekünk ha visszatérünk Egyiptomba" ( 4. Mózes, 14, 2-3).

 

    A kisebbségi véleményt kinevették és Jósuát valamint Kálévet majd hogy meg nem kövezték. Ők a többségnek hittek, és nem Mózesnek és az Örökkévaló igéretének , pláne nem a két kisebbséginek: Jósuának, aki Mózes sámesza volt  és a stréber Kálévnak, a Jehuda törzsbeli akarnoknak, aki igy akart magának jó pontokat szerezni. Pedig, mint itt kiderült, nem mindig a többségnek van igaza. Itt a két kisebbségi vélemény képviselője, Jósua és Kálév, látták jól a helyzetet. Kálévet az Örökkévaló később dicséretben is részesitette, ellentétben Jósuával, aki – mint Mózes adjutánsa – "hivatalból"  képviselte a helyes véleményt.

 

                                                   * * * * *

         Innen a forgatókönyv kisértetiesen hasonlit az aranyborju sztorihoz. Az Örökkévaló azonnali halálbüntetést akar kiszabni a lázadó népre. Mózes, megfelelő érvekkel, elháritja ezt, igy a büntetés nem azonnali, hanem bruttó negyven (a gyakorlatban 38) évre oszlik. A honfoglalás elhalasztódik: minden évben a nép egy része természetes halállal meghal, migcsak kihal a szolgalelkü, kishitü nép, amely batyujában magával hozta Egyiptomból a galutot. Csak fiaik, akik már itt a pusztaságban születtek – fogják az országot elfoglalni és örökölni.

 

  Valószinü hogy a héberek, ha keservesen is, de megtanulták a leckét. Késöbb,  Jósua – már Mózes halála után – két "titkos ügynököt" (Meráglim cheres), küldött, hogy kémleljék ki Jericho lakósainak hangulatát az izraeli invázió előestéjén. Ez az akció tökéletes sikerrel járt és a visszatért kémek nem népgyülésen számoltak be tapasztalataikról (a jerichói bordélyban) hanem Josuának, a vezéri sátorban. Itt a kémjelentés szakmai és objektiv volt, minden törzsbeli demagógiától mentes. (Lásd a heti haftarában)

 

                                                                   ***

     A szakasz legjellegzetesebb metafórája – az ország amely "megemészti (fölemészti?) lakóit" ("Erec ochelet josvehá") – méltán keltette fel a kommentátorok érdeklődését. Miről van itt szó? Nem lehet ezt arra érteni, hogy az ország terméketlen pusztaság, hiszen ennek az ellenkezőjét mondják a botcsinálta "kémek": tejjel mézzel folyó oszágról beszélnek, amelynek gyümölcseit el is hozták mutatóba.

 

          Abarbanel és Nachmanidés szerint eleinte hezitált a nép, hogy hitelt adjon-e a defetista kénjelentésnek. Ez a mondat az "emésztő ország"ról, győzte meg őket, hogy az Igéret Földje nem nekik való. No, de mit jelentsen ez az "emésztés"?

 

     Jákov Zvi Meklenburg (Háktáv vöHákábálá) szerint az éghajlat egészségtelen és ez a lakosság korai halálát okozza. Rási (a Midrás alapján) azt adja a kémek szájába, hogy "ahová csak mentünk, mindenütt csak temetéseket láttunk".

 

 A már fentebb  emlitett Jonatán Eibschütz szerint a kémek ellenkező irányból pocskondiázták az országot: Nem vagyunk mi érdemesek arra, hogy ott éljünk, mivel Erecben csak a cáddikok, a nagyon vallásos, igaz emberek élhetnek, mert az ország "nem türi el, hanem valósággal fölemészti azokat akik nem oda valók".

        

 Luzatto szerint az Országban csak a nagyon erős, egészséges emberek tudnak létezni. A többiek meghalnak a rossz levegő, az egészségtelen  éghajlat miatt. Ibn Ezra és Szforno is a rossz levegőről beszél, amit nem mindenki tud elviselni.

 

   A dolog politikai vonatkozásait egy amerikai professzor, Jákov Milgraum, veti fel az Olám Hátánáchban. Szerinte az ország geo-politikai fekvése az oka annak, hogy állandó háboruk szinterévé válik és ezért a lakósság állandó életveszélynek van kitéve.

 

   Ezért mondták volna a politikus-kémek hogy "szép-szép, de nem nekünk való". Mintha manapság hallanánk ezt, nem egy zsidó funkcionárus szájából…

 

       

HERMAN WOUK:ÉN ISTENEM (20)

                            H a m u  és  a r a n y

                       (  UTÓSZÓ A HATNAPOS HÁBORÚRÓL, 1969)

Tíz év után újból kézbe veszem "szerény pennámat", hogy néhány szót ejtsek az időközben történtekről.

A zsidóság legmozgalmasabb évszázadát éljük Jeruzsálem 70-ben történt bukása óta. Az elmúlt tíz év legemlékezetesebb egyesek szerint csodaszerű felszabadító eseménye a hatnapos háború volt. Ennek a nevezetes győzelemnek az utórezgései határozzák meg életünket. Senki sem tudja, mi lesz a folyamat végeredménye, de hatása máris alapvetően befolyásolja a világ zsidóságát.
Évszázadok hosszú során át maradtunk fenn száműzetésben és szétszóratva egyedi nemzeti kincsünk, a hit segítségével: erről szól az Én Istenem. Jeruzsálem elestétől a francia forradalomig, 1700 éven át az atyáink Istenéhez való hűség és a mózesi törvényen nyugvó, szilárd szellemi struktúra forrasztott eggyé bennünket. A világon szétszóródott Izrael számára ez a struktúra volt a közös alap, amelynek elemeit a Talmud tartalmazza. Életben tartotta és egyesítette népünk tagjait, még ha óceánok vagy földrészek feszültek is közöttük.

A francia forradalom óta a különböző társadalmi intézmények hanyatlásnak indultak, s ez a folyamat az emberek hitére is bomlasztó hatással van. A zsidó vallás sem kerülte el ezt a sorsot. A 19. században felbomlott az összhang, amely egységbe forrasztotta és megőrizte szétszórt nemzetünket. Ezt a válságot írtam le A jelen című részben. Kétszáz éve keresi népünk a továbbélés új módját, amióta létének régi alapja összeomlóban van.
Azt hiszem, végre ráleltünk. A német gyilkosok rémtettei utáni negyedszázados, rettegő bizonytalanság elcsitult, s a zsidó nép Izraelben visszanyerte egyensúlyát. Úgy látom, a zsidóság ösztönösen új szellemi konszenzust alakított ki, s ez nem más, mint hogy Izrael népünk szíve, és Izraelnek élnie kell. A megoszló álláspontok és a zűrzavar két évszázada után, amelynek nem kis része volt a bennünket sújtó katasztrófában, a zsidóságot a nemzeti szemlélet egyesíti újra.

Az európai zsidóság elpusztításával a németek szétszóródott népünk szívére csaptak le: a diaszpóra zsidósága két-három nemzedék után elsorvadt és kihalt volna. Ez azonban már nem történhet meg. A Gondviselés új szívet ültetett a régi helyébe, méghozzá ott, ahol történelmünkben először dobogni kezdett. A vészkorszak bénító attakja után a hatnapos háború döreje a régi zsidóság új szívének első dobbanása volt.

Nem minden zsidó érzi át ezt a szívdobbanást. Továbbra is vannak közönyösök és elszánt asszimilánsok, akik éppúgy leszakadoznak, akár azelőtt. A jobb oldalon ott vannak az anticionisták, akik annyira rettegnek a kétkulacsosság vádjától, hogy megtagadják Izraelt, és zsidó vallású franciáknak, amerikaiaknak, ausztráloknak tekintik magukat. A bal oldalon álló, nagyhangú csoportosulás militarista agresszorként ítéli el Izraelt, kóros süketséget produkálva az arabok nyilvános harsogásával szemben, amivel húsz éve fogadkoznak, hogy hamuvá perzselik a zsidók országát. Ez a két kisebbség, amelynek hangereje sokszorosan felülmúlja valódi súlyát, két, egymással homlokegyenest ellentétes irányban igyekszik minél távolabbra kerülni népünk élő centrumától.
Bennünket, többieket azonban testestül-lelkestül az újfajta konszenzus határoz meg. Amikor az Én Istenemet írtam, a zsidó nép még a vallásos hitet körülvevő sötétben tapogatódzott, szédelegve a vérveszteségtől. Mára eloszlott a sötétség, s nem botladozunk többé. Tisztán látunk, és megerősödtünk. Izraeli testvéreinkre nézünk, hogy bátorságot és reményt merítsünk belőlük, s legtöbbünk ki-ki a maga módján az Örökkévaló felé fordítja tekintetét, kérve, hogy árassza végtelen kegyelmét Izraelre, szent földünk harmadik zsidó államára.

A szellemi központ cionizmusa

A cionizmus, amely egykor a zsidóság politikai jelszava volt, az elmúlt tíz év alatt központi szerephez jutott. Herzl cionizmusa még azt hirdette, hogy a világon élő minden zsidónak Palesztinába kell települnie. A kialakult újfajta konszenzus azonban nem erre a doktrínára épül. Hetven évvel ezelőtt Herzl nagy ellenfele, Áchád Háám az újjászülető diaszpóra szellemi központjaként működő zsidó államról álmodott. Ezért a mérsékelt szemléletért rengeteg támadás és ócsárlás érte a szélsőséges cionisták részéről. Ma már úgy tűnik, próféta volt. A zsidók visszatérése a Szentföldre még mindig csupán messianisztikus látomás, ám Izrael máris betölti az új szellemi központ szerepét.

A cionizmuson belüli nézetkülönbségek ellenére a mozgalom rátapintott korunk zsidóságának problémájára. Előre látta az európai katasztrófát, és figyelmeztetett, hogy a Palesztinába való visszatérés jelenti a kivezető utat. A nemzetközi politika nem kedvezett az elszánt cionista munkának. Az ég egyre sötétebbé vált, közelgett a szélvihar, de a tehetetlenség és tespedtség mégis Európában marasztalta a zsidókat. Néhányan, akik a nehézségek ellenére a Szentföldet választották, megmenekültek: gyakorlatilag Izrael lett az a varsói gettó, amely túlélte felkelését. A cionizmus komor történelmi győzelme abban állt, hogy megtartotta a nép új maradékát.
Népünket azonban oly nagy veszélyek fenyegetik, hogy még a leghitetlenebbek is szinte kénytelenek további csodákban reménykedni. Az ostromgyűrűbe zárt Izrael minden esély ellenére három összecsapásból került ki győztesen. Ellenségei mégis újra fegyverkeznek, újabb határ menti támadásokat indítanak, tovább fenyegetőznek közeli elpusztításával, miközben a Szovjetunió nyíltan támogatja őket ebben, mintha nem lennének amúgy is meglehetősen nagy túlerőben a kicsiny zsidó állammal szemben.

A szovjet zsidókat kulturális elgázosítás, hideg holokausztum tizedeli, amelyet testileg túlélhetnek ugyan, de identitásuk el fog enyészni benne. Valami különös, komisz rögeszme kényszere folytán a nagy orosz nép vezetői nem engedélyezik, hogy emlékművet állítsanak Babij Jar áldozatainak, s hogy a hárommilliós zsidóságnak iskolái és sajtótermékei legyenek; megtiltják az Izraelbe való kivándorlást azok számára, akik meg akarják őrizni zsidóságukat. A világ az orosz becsületen éktelenkedő szégyenfoltnak tekinti ezt a kegyetlen bánásmódot a németektől oly sokat szenvedett zsidókkal szemben. A jóérzésű emberek egyre várják, hogy ezt a szörnyű aberrációt túlhaladja az idő. Addig pedig ennek a néma, homályban botladozó zsidóságnak Izrael léte jelenti a reménység hamvadhatatlan jelzőtüzét.
A föld legnagyobb demokratikus hatalmának révében biztonságban él az amerikai zsidóság. De a hasonulás kényszerének hullámverése egyre jobban alámossa örökségünk biztos talaját. Izrael a mi számunkra is a Gondviselés adta új forrást jelent, amely kultúránkat, szellemünket és hitünket táplálja.

No és a hit?

No igen, a hit...

Mondja kérdezte valaki a Fire Island-i tengerparton tíz évvel azután, hogy megírtam ezt a könyvet, az után a tíz év után, amelynek során mindezek a veszélyek egyre fenyegetőbbekké váltak , maga még mindig vallásos?

Ebben a könyvben mindvégig arról beszéltem, hogy a magam részéről szeretettel ragaszkodom a zsidó történelem hatalmas változásait, csodáit és veszedelmeit túlélt törvényünkhöz. Tudom, hogy az életmód és a vallás formája elkerülhetetlen változásokon megy keresztül: változott az egyiptomi kivonulástól a pusztában való vándorlásig, a puszta idejétől a bírák koráig, a bíráktól a királyokig, az Első Templomtól a Másodikig, a második államtól a szétszóratás hosszú évszázadaiig. A judaizmus nagyon szilárd, ugyanakkor nagyon alkalmazkodó is. Nem tudhatom, milyen új előírások és tanítások fognak életbe lépni a harmadik állam korában, s az Örökkévaló milyen új szavakat intéz majd hozzánk Jeruzsálemből, de hiszem, hogy ebben az új korszakban is a Tóra lesz a nemzet tartóoszlopa, ahogyan minden időkben az volt, a maihoz hasonló vallástalanokban s a még züllöttebb, barbárabb korokban is.

Egyben biztos vagyok: az új konszenzus szellemi feltámadást fog magával hozni. A mélyponton túljutottunk. Az új nemzedék elég okos ahhoz, hogy a héber vagy akár a jiddis tanulása ne fárasztó, unalmas kötelezettség legyen számára, hanem egyszerű tennivaló. Ez önmagában még nem jár a valláshoz való visszatéréssel. De Isten szellemétől áthatott klasszikusaink művei csak arra várnak, hogy a diaszpórában is életre keljen a héber nyelv, ahogyan Izraelben már megtörtént. Nem tudom, közelegnek-e a messiási idők bár remélem, hogy igen , de saját szememmel látom, amint a szétszórt nemzet magára talál, számba veszi erőforrásait. A zsidók erejének legfőbb forrása pedig az, ami mindig is volt: szellemi örökségük.
Az istenességnek gáncsot vető erők, a modern gondolkodás és a valóság iszonyatai azonban, jól tudom, ma legalább annyira félelmetesek, mint a Jób könyvében sorakozó szörnyűségek voltak. A halhatatlan próféta számos kétségére talán sohasem kaphatunk más választ, mint az övét: "...tudom, hogy az én megváltóm él..." A nagy történetfilozófus, Giambattista Vico úgy vélte, a zsidó nép kivételnek számít a nemzetek hanyatlásának törvényszerűsége alól. Ennek az a titka, mondja, hogy birtokában van Isten szavának, s ez nem mentette ugyan meg a történelem során reá zúdult szerencsétlenségektől és rémségektől, de lehetővé tette, hogy túlélje azokat. Ő hát az én Istenem.
Az ősi időkben Izrael szolgált lakóhelyéül. A hívők bizonyosak benne, hogy megkezdődött a megváltás, s bármeddig tart is a beteljesülés, a zsidóság többé nem pusztán a fennmaradással teljesíti hivatását, mint az elmúlt kétezer év során, hanem azzal, hogy egy emberként dolgozik Cion újjáépítésén, a Béke Fejedelmének jövendő otthonán.
Különös fajta nép vagyunk mi, zsidók. Úgy tűnik, a világ egyre közelebb kerül az időhöz talán már meg is születtek a csecsemők, akik megérik , amelyben eldől, hogy az emberiség fejlődése az aranykorhoz vagy a hamuvá porladt léthez vezetett. Mi, zsidók, már átéltük a hamu korszakát: éppen hogy megmaradtunk. Kemény harc árán, új és új veszélyeken át mégis megtaláltuk az újjáépítendő Arany Jeruzsálemhez vezető utat. Ez az a történelmi csoda, amelyből minden emberi reménység erőt meríthet.

Washington, 1969. november 14. (5730. kiszlév 4.)

Föld és hit

UTÓIRAT A NEGYVENÉVES IZRAELRŐL, 1987

Fennállásának negyvenedik évében Izrael állandó hadiállapotban van arab szomszédaival. Ebből kell kiindulnunk, amikor a földről és a hitről beszélünk. Amikor ezt írom, 1987 márciusában, éppen hallgatnak a fegyverek, de az ellenségeskedés ma sem látszik végéhez közeledni. A zsidó lakosság száma negyven év alatt félmillióról több mint hárommillióra növekedett. Az izraeli hadsereg létszámához képest páratlan katonai erővé fejlődött: bizonyos harcászati és technológiai vonatkozásokban megközelíti a szuperhatalmak haderejét. Alkalmasint ez lehet az oka a pillanatnyi fegyvernyugvásnak is.
Amióta 1969-ben megírtam a Hamu és arany című fejezetet, a zsidó állam rendkívüli története újabb katonai dicsőségekkel gyarapodott. A világsajtó főcímei sorra adtak hírt az 1973-as Jom Kippur-i háborúban aratott briliáns, bár rettenetes és hihetetlenül költséges győzelemről, az arab légi kalózok által túszul ejtett repülőutasok 1976-os entebbei kiszabadítási akciójáról, a palesztin aktivisták sokat vitatott libanoni kitoloncolásáról, az iraki atomerőmű lebombázásáról, a terroristák tuniszi főhadiszállása ellen intézett légitámadásról.
Az izraeliek a béke érdekében boldogan lemondanának ezekről a győzelmekről. Ezt a hajlandóságukat be is bizonyították. 1982 áprilisában ott voltam a sarm-es-sejk-i tengerészeti bázison történt zászlólevonáson, amikor a Camp David-i egyezménynek megfelelően kivonták az izraeli csapatokat a Sínai-félszigetről. Az egyik fiam ott szolgált, a női csapategységek őrhajóján. Érte mentem, hogy elkísérjem új állomáshelyére, Éjlátba, s így lehettem tanúja a békéért hozott leglátványosabb áldozatnak. Örökre emlékezetemben őrzöm a képet, amint a női hajóraj egységei teljes sebességgel, baljósan jajveszékelő szirénázással köröznek a part mentén, mintha elsüllyedt hajótól vennének ünnepélyes búcsút, s a fehér egyenruhás, könnyező katonalányok feszes sorfalat állnak a rakparton, mialatt a Dávid-csillagos zászló szomorúan lefelé kúszik rúdjáról. Egyiptom elveszítette a Sínai-félsziget katonai erővel történő visszaszerzéséért vívott háborút. Az izraeliek a békefolyamat elindítása érdekében önként mondtak le erről a stratégiai fontosságú területről.

 

 

 

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (42)

A BÜNTETÉS AZONNALI ÉS NYILVÁNOS Jochanán ben Bróka szokta mondani: "Aki megszentségtelenítí Isten nevét titokban, megbűnhődik érte nyilvánosan, akár szándékosan, akár meggondolatlanságból tette, amit tett. " (Atyák, 4,4). Jochanán ben Bróka, a javnei nemzedék jeles tagja, Jósua ben Hananja tanítványa és Elázár ben Hiszma tanulótársa volt. Fenti mondásának - Isten nevének megszentségtelenítése (Chilul háSém) - több értelmezése van. Legfőképp azt értik alatta, ha egy vallásos zsidó, egy Talmud-tudós, olyan viselkedést tanúsít, mellyel kihívja környezete megvetését. Ez nemcsak saját magára nézve szégyenteljes, hanem kihat a többi hasonló, magafajta társára is. A Talmud meglehetősen szigorúan ítéli meg az ilyen magatartást, miszerint "egy talmid-cháchám, akinek piszokfolt van a ruháján, halálbüntetést érdemel". Ezalatt azt kell érteni, hogy az ilyen nemcsak saját magát képviseli egy bizonyos körben, hanem az egész zsidóságot. Ha valaki titokban vétkezik - mondja itt Jochanán -, vagyis olyasmit tesz, amivel Isten neve megszentségtelenülne, akkor büntetése nyilvános lesz. Rási azt vallja, hogy ha egy ilyen ember titokban nyerné el büntetését, és nem válna nyilvánvalóvá az ok és okozat, a vétek és büntetése közötti összefüggés, akkor az emberek isteni igazságtalanságnak tartanák egy szent életű zsidó megbüntetését. Ismertté kell tenni, miért szenvedi azt el. "Akár szándékosan, akár meggondolatlanságból." A zsidó jogban más elbírálás alá esik a szándékosan elkövetett bűn (héberül: mézid), és más a meggondolatlanságból (héberül: sogég). A büntetés arányban áll a vétek nagyságával és mibenlétével, de ha az elkövető Isten nevét is megszentségtelenítette, akkor édesmindegy, hogy tette szándékos vagy véletlen volt-e. Mindenképpen nyilvánosan kell bűnhődnie. "Te titokban tetted (amit tettél), de én nyíltan teszem, Izrael szeme előtt" - mondta Nátán, a próféta Dávid királynak, amikor megrótta őt Bát-Sevá elcsábításáért. (Sámuel, 2,12) A Talmud nagyon határozottan foglal állást ebben a kérdésben: "Kipellengérezik a hipokratákat, mert megszentségtelenítik Isten nevét". (Joma, 86,2) "Azért kell kipellengérezni őket - magyarázza Rasi -, mert [ellenkező esetben] az emberek tanulnak tőlük, mivel abban a hitben vannak, hogy cádikról van szó. Ha pedig valami szerencsétlenség éri [a vétkes hipokratát, aki álnok módon igaz embernek adja ki magát], akkor az emberek azt mondják: íme, ez egy szent életű ember, s mit ér el vele." * * * * Mindamellett, hogy a chilul hásémért elnyert büntetés nyilvános, a megtorlás azonnali. Nincs "hitel", a büntetést nem lehet elodázni. "A chilul háSém terén nem hiteleznek" - mondja ki a Talmud. (Kiddusin, 40) Tiferet Jiszráél szerint Isten neve megszentségtelenítésének vétkét kétféleképpen lehet elkövetni. Az egyik, ha valaki nyilvánosan vétkezik, s nem képes Rossz Ösztönét legyűrve legalább titokban tenni, miként a Talmud is tanácsolja: "Ha valaki látja, hogy Rossz Ösztöne elhatalmasodik felette... menjen valahová, ahol nem ismerik, és ne szentségtelenítse meg Isten nevét". (Chagiga,16). A másik esetben oly módon lehet elkövetni a Chilul háSém vétkét, hogy semmibe veszi a Tórát, tagadja annak isteni eredetét, mert elvesztette hitét, s nem tartja be többé a törvényeket. Az ilyen - hírnevét féltvén - titokban vétkezik, de büntetése nyilvános és azonnali, hogy mindenki előtt világossá váljék igazi mivolta. * * * * Ben Bróka a halachán belül a zsidó magánjoggal foglalkozott, itteni mondása is a viselkedési normákra vonatkozik, felszólítván a zsidókat, ne kövessenek el olyat, ami Isten nevét megszentségtelenítheti. (Lév Ávot) * * * *                                                                                          A kozsnitzi Mággid a nyilvános büntetést akként értelmezte, hogy azt tulajdonképpen maga az elkövető teszi nyilvánvalóvá egy esetleges elszólással vagy utalással, anélkül hogy ennek akár tudatában lenne. Egy ezzel kapcsolatos fantasztikus történetet Dávid Hánágid rabbi, Maimonides unokája mesélt el: Egy ember böjtnapon házában, a négy fal között, mindenki elől rejtve evett. Ekkor a ház összedőlt, maga alá temetve a vétkest. Amikor kiásták a romok alól, az étel még a szájában volt, így mindenki láthatta, hogy megszegte a böjtöt...

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR - - - NAFTALI KRAUS – 17. FEJEZET(2)

 

EGY HÉT, ÖT ÉV ÉS PÉNZ AZ

OBSITOS KATONA KALAPJÁBA

 

     Most ugorjunk egy nagyot, ha nem időben, de legalább térben. Ennek az évnek telén lett apa nagyon beteg, egyszerre, minden átmenet nélkül. 72 éves volt ekkor, mindig szálfaegyenes alakja kissé meggörnyedt, de jól tartotta magát. Nemrég ment másodszor nyugdíjba. Először 65 éves korában, az előírás szerint, de utána rögtön visszavették, és volt még öt boldog éve a Bár Ilán egyetem könyvtárában. Mindenki szerette egyenességéért, ő nem gazsulált senkinek, de fél órával idő előtt már íróasztala mellett ült, és zsebében változatlanul jelen volt a bársony cipőrongy. Legjobban annak örült, amikor az egyetem külföldi vendégei nem egyszer a rektornak, vagy valami más fejesnek nézték.

(Egy téli este megyek hozzájuk Bné Brákba, rövidre tervezett látogatásra. Négyen vagyunk testvérek, így minden nap be van táblázva, beleértve szombat estét, mindenki körülbelül kétszer egy héten látja a szülőket.

Bemenvén látom, hogy apa az ágyban, nagyokat nyög, anya szerint nem tud felkelni. Ő már telefonált dr. Strausznak, aki egy magyarajkú jugoszláv orvos, nemsokára itt lesz. Anya kéri, maradjak, természetes, mondom, és apa nyög. Kint elered az eső.

Jön a doktor, megvizsgálja apát, majd félrehív,  és azt mondja, hogy azonnal be kell vinni a Beilinsonba. Ez egy Kupát Cholim²⁵ kórház nem messze, Petách Tikván. Ugyanezt elmondja anyának, aki tördeli a kezét, de nem sir. Apa nyög. Ő is hallja, hogy korházba kell menni, és rögtön alkudni kezd: nem lehetne holnap reggel. Strausz azt mondja, hogy nem. Nekem megsúgja, hogy ha most, azonnal nem viszem be a kórházba, nem garantálja, hogy reggelig...

Nagy  nehezen felöltöztetjük, Strausz azalatt megírja a beutaló levelet, majd közös erővel elcipeljük a nem messze álló autómba. Öreg tragacs, de működik, kérdés, hogy fog kiszállni belőle. Mi a diagnózis - kérdezem az orvost - de az legyint, hogy erre most nincs idő. Majd holnap hívjál fel - ha addig nem tudod - megmondom.)

 

Egy hét és öt év

 

Őrült gyorsan vezetek, és apa már viccelődik: „olyan sürgős neked ez a kórház?” - kérdezi. Nincs mit válaszolni, az orvos alaposan megijesztett, de ki tudja, mi van neki. Kezelőorvosa a Kupát Cholimban, egy lökött jeke, aki professzornak neveztette magát - már rég nem vizsgálta meg. Apa csak bement, és rászokott parancsolni, hogy professzorkám, írja fel ezt és amazt. És a prof. írta, naná, hogy írta. Ki mert Jichák Krausszal kikezdeni, akinek a zsebében nemcsak a cipőrongy van, hanem egy fénykép az államelnökkel, aki azt hitte róla hogy ő a...

Na már itt vagyunk, mondom apának, te csak ülj nyugodtan, mindjárt hozok egy tolókocsit. Nekem tolókocsit?! - mondja, és már mászna is ki a kocsiból, hogy teljes hosszában elvágódjon a vizes földön. Várjál már - könyörgök.

Sikerült a mijun²⁶ bejáratáig vezetnem a tragacsot. Bemegyek, és  halálra vált arckifejezésemre rögtön jön két szanitéc egy tolókocsival. Közben én bemutatom az orvos levelét, és máris két orvos szorgoskodik körülötte. Közben az autót kint majdnem eltolatják, nem szabad ott állni, szerencsémre ott az újságíró embléma meg a Mááriv, az utolsó pillanatban felhagynak példás megbüntetésemmel, de a kocsit el kell vinni.

Mire visszamegyek, már felvitték apát a röntgenre, én rohanok utána, ő rutinosan nyög. Az egyik orvos kérdezi tőlem, hogy lehet egy embert így elhanyagolni, ki a kezelőorvosa? Majd egy magasabb rangú  mondja, hogy menjek haza, a papa itt marad, hiányos szívműködés, a tüdők, lábak tele vízzel, stb. Mint mondhatok anyámnak? - kérdezem. Ha vallásos a néni, mondja a doktor, mondjon tilemet (zsoltárt). Elmorzsolok egy magyar káromkodást, mire az orvos, hát miért nem mondta, hogy maga magyar.

 

 Nem elég a córesz, most már magyar is vagyok.  Csináljon az apámból embert - mondom-kérlelem - és ő elszavalja magának a Szeptember végént.

(A kórházból felhívom öcséimet, közlöm a tényállást, és kérem, állítsuk át a toránutot²⁷  a rendkívüli állapotra való tekintettre. Szó nélkül beleegyeznek, amit csinálok, elfogadott nekik is. Majd hazatelefonálok, elmondom mi történt, és hogy ma anyánál alszom, mert korán reggel a kórházban akarok lenni, és később anyát is be kell vinni. Bátjá nagy megértéssel fogadja ezt, az ő családjában nagy gyakorlatra tettek szert ezen a téren, amikor a mamája volt halálos beteg.

Anya szorongva fogad. Telefonjuk nincs, nem is gondolta, hogy még az este visszajövök. Szokása szerint a kezeit tördeli, és egy sebzett madár benyomását kelti. Mi a baja? - kérdezte - majd rögtön hozzátette, hogy szerinte a szíve. Én megdicsértem, hogy kihívta  dr. Strauszt, ezzel az életét mentette meg. Mire elmondtam az orvos tanácsát a tilemmel, azt mondta, csak csinál nekem valami vacsorát, és rögtön nekiül. Nekem nem kell vacsora, csak iszom egy kávét, te meg feküdj le aludni. Reggel beviszlek a kórházba, mozgalmas nap lesz, kell hogy jó erőben légy. A tilemra lesz még időd elég.

Mint mindig, most is szót fogadott az édes, lefeküdt és nemsokára hallhattam egyenletes, diszkrét horkolását.)

Másnap reggel korán a kórházban. Slómó már ott van, a Chájim majd délben jön, a Menáchemnek előbb ki kell nyitni a bankfiókot. Mint igazgatóhelyettes, nála vannak a kulcsok. Apa az intenzív osztályon van, a belgyógyászat A. osztályán, ahol professzor  Almog vezényel. Helyettese nem akart Slómóval beszélni, túl fiatalnak tűnt neki, mondta, jöjjön az, aki behozta.

Leültettem anyát kint, Slómóval, és nekem az orvos elmondta, hogy az utolsó pillanatban hoztuk be. Az elégtelen szívműködés következtében a tüdők tele vannak vízzel, az éjjel 3 és fél litert szivattyúztak ki a hátából. Most jobban van, de a sziv megsérült, és nem tudni mi lesz. Jöjjek délután, akkor majd a professzor informál, de csak egy jöjjön a családból. Ez a prof. dilije, tette hozzá, mindig csak a legidősebbel beszél.

Először azt mondja Almog professzor úr, az osztály atyaúristene, hogy apa helyzete súlyos, a híres szívsebész hajlandó lenne megműteni - ő mindig mindenkit hajlandó - de az esély 15 %.

(Kivettem szabadságot, nap mint nap ott ültem az osztályon, tilemet mondtam vagy keresztrejtvényt fejtettem. Cum Gott und cum lájjt²⁸ mondta a  kórház  másgiáchja,²⁹  aki észrevette kettős tevékenységemet. Amikor csak lehetett, apa mellett ültem, és meséltem neki; azokat a sztorikat, amiket ő mesélt nekem gyerekkoromban, és boldog volt, hogy pontosan emlékezve adtam vissza a „kölcsönt”. Itt-ott szándékosan másítottam, ő kijavított, de hamar észrevette a turpisságot, és jót nevetett. Ez egy külön bonusz volt - őt nevetni látni - mert inkább jajgatott, és siratta magát. Egyszer, jóval később, amikor ismét kórházban volt, ahol időről időre „beállították” gyógyszereit - láthatóan jól érezte magát, és mégis, alighogy meglátott - elkezdett jajgatni. Most miért jajgatsz - kérdeztem - fáj valami? Nem, semmi. Akkor mégis miért jajgatsz?

Megszokásból - válaszolta.

A keresztrejtvények, amelyeket fejtettem - magyarok voltak, főleg a Lúdas Matyiból. Itt és most derült ki, hogy aránylag milyen jól tudok magyarul. Ekkor már, mint a Mááriv  kelet-európai szakértője - elő voltam fizetve egy csomó magyar lapra és bennük sok keresztrejtvény. Munka közben soha nem volt időm erre.)

Egy hét múlva apa szedi a vízhajtókat, és láthatóan jobban van. A professzor hivat és javasolja: vigyük haza. Még egy hete van hátra - miért ne legyen szerető családi körben. A professzor javaslata - ítélet, ellene nincs apelláta. Visszük tehát haza. Beállították, milyen gyógyszereket kell szednie, mikor kell felülvizsgálatra jönnie -  minek, hiszen csak egy hete van hátra,  kérdezi Slómó szarkasztikusan - és  mi meg kezdjük tárgyalni, nem lenne e jobb, ha bemennének valami öregotthonba, hiszen így, otthon, nem lehet tovább.

(Nem  szeretnék elejébe vágni a dolgoknak, illetve a kocsit a lovak elibe fogni, de egyet elárulhatok: hazatérte  után apa még öt évet élt, az orvostudomány nagyobb dicsőségére.)

 

Adon Krausz Vizsnyicben

 

Persze, hogy jobb lenne. Ebbe mindenki egyetért - kivéve apát. Ahogy egy kicsit jobban érzi magát, rögtön kijelenti, hogy nem megy sehová. Neki itt a legjobb, a saját ágyában, a megszokott környezetben - és a megszokott suszter orvossal - teszem hozzá gunyorosan - akinek elő lehet írni, milyen gyógyszereket írjon fel.

Álljon meg a menet - mondja apa. Rám hallgat; valamikor kinevezett a család eszének. Te is azt mondod, hogy el kell menni innen?

Nem azon van a hangsúly, hogy nem itt lenni, hanem az hogy hol - mondom - vagyis egy olyan helyen, ahol nem nektek kell főzni, takarítani, bevásárolni. Te most beteg vagy, nem tudsz segíteni, anya meg, tudod mennyi idős.

Igen, tudja, majd meggondolja - mondta végül.

(A testvérek rám hagyták az ügy intézését. Rám bízzák - mondták. Ezt a mentalitást ismertem. Én vagyok az elsőszülött - bár nem egy tál lencséért vettem, - és ebből különböző kötelességek hárulnak rám. Elmentem tehát a vizsnyici sikunba - ott volt nem messze - és beszéltem az ottani idősotthon vezetőjével, bizonyos Eizik Ádlerrel. Nagy örömmel fogadott ismert, és megismert - valamikor írtam a Máárivban egy nagy riportot a vizsnyici chászíd dinasztiáról. Ez is nagy előny volt, de semmi ahhoz képest, hogy Ádler úr beszélt egy kicsit magyarul.

Próbáltam apát óvatosan aposztrofálni; mondtam, hogy négyen vagyunk testvérek; anyánk egy szent asszony, én a chábádhoz tartozok, stb. Az Intézetben  nem  volt telt ház, Ádler azt mondta, szívesen eljön meglátogatni apát, és megbeszélni a részleteket. Így is lőn.

Aztán mi is elvittük a szülőket - a Slómónak is volt autója, talán még előbb, mint nekem - és nekik tetszett a hely. Ez alatt apát kell érteni, anyának minden jó volt. Néha azért rádöbbent a Krausz úr, hogy ő most eladja a lakását, és nem lesz a maga ura - „tehát én most egy aggok házába megyek”, kérdezte-mondta, de még mielőtt hisztizni kezdett volna, azt mondtam: ha nem akarsz, nem mész. Szabad ember vagy. Jó, jó - mondta - te tudod. 72 éves volt ekkor, anya meg 76.)

Az eladott lakás árából egy részt le kellett adni és ezen kívül egy bizonyos havi összeget fizetni. Nem volt drága, de nem is volt luxus. Ha valaki nem tudott lemenni enni - felhozták neki a szobába az ebédet, bár az intézmény nem volt geriátriai jellegű. Ezzel szemben Dávid, aki ekkor már nős volt, és Londonban élt, betette édesanyját Jeruzsálemben egy szuperluxus és méregdrága otthonba - anélkül, hogy a „kisbetűket” elolvasta volna. Aztán amikor először rosszul lett, és nem tudott lemenni az ebédlőbe - táviratoztak Dávidnak, hogy azonnal jöjjön és vigye el, mert „erre nincsenek berendezkedve”.

Persze Vizsnyicben nem voltak olyan előkelő allűrök, mint a Bár Ilánon, ott nem lehetett az államelnökkel fényképészkedni. Apa az ő saját különbejáratú problémáját – mi tagadás nagyon szerette a kóvedot³⁰   - úgy oldotta meg, hogy ezen a helyen szokatlan fejedelmi borravalókat osztogatott, boldog boldogtalannak és így a takarítónők és konyhalányok szemében ő volt a nagyságos ádon Krausz.

Anya, a született Weill, akiknek a fukarság velük született tulajdonságuk volt - el-elpanaszolta nekem, hogy apa hogy „pazarol”, de én mondtam, hogy hagyja, ha teheti, és ha ezzel magának elismerést szerez - miért is ne? Inkább az unokáinak adná - mondta anya, aki praktikus is volt, nem csak fukar. Ekkor a Krausz családnak már volt  vagy hat unokája, talán hét is. Manapság 12 van és sok-sok dédunoka, Isten éltesse őket. Számuk talán eléri a 40-et is. Csak nálam van 16.

 

 

Pénzérme a kalapban

 

Az első év a kórház után aránylag nyugalomban telt el. Apa szedte a rengeteg gyógyszert, ismerte neveiket, persze „magyarul” mondta őket, de azok rendben tartották. A vízhajtók délelőtt hatottak, délre már rendbe jött, és gyakran vágta magát glédába, hogy Tel Avivba utazzon, és ott a Dizengoffon korzózzon. Néha vett magának egy új nyakkendőt, és akkor boldog volt.

Egyszer egy megrendítő esemény történt vele, amit anya mesélt el nekem, nagy titokban, sírva-nevetve. Elkísérte anyát Bné Brákba, aki a rabbi Ákíván³¹   bement egy női fehérnemű üzletbe, hogy vegyen magának valamit. Apa kint maradt – nem passzolt hogy bemenjen - és kitettek neki egy széket az ajtó elé, hogy  ne kelljen ott álldogálnia, mivel bottal járt.

Amint ott ül, kalapja a kezében, mivel meleg volt, elmegy előtte valaki, és egy pénzdarabot tesz a kalapjába! Koldusnak néztek!!! - sírt fel apa hangosan, és a hátam libabőrős lett, amikor magam elé képzeltem a jelenetet. Csak nagy nehezen sikerült megnyugtatni, az üzletből taxit rendeltek, és úgy ment haza. Azonnal felment a vérnyomása, és már úgy volt, hogy be kell vinni a kórházba. Anya telefonált nekem az irodából, rögtön jöttem, és nem tudtam sírjak-e vagy nevessek a tragikomikus eseten.

Aztán leültem az ágya mellé - mert naná hogy rögtön ágynak esett - és minden ékesszólásomat latba vetve elmondtam apának, hogy a Talmud szerint, ha valakit gyanúsítanak valamivel, amit nem követett el; ha a feltevés teljesen alaptalan,³² akkor az biztos lehet abban, hogy része lesz a túlvilági életben, és soha de soha az életben nem következik be az amivel gyanúsították. Vagyis - szólt a konklúzió - te soha nem leszel koldus.

Te ezt most találtad ki? - kérdezte az öreg Krausz (újabban így hívtuk magunk között), miután figyelmesen végig hallgatott. Mikor játszva a sértődöttet felálltam, hogy lemegyek a beszemedresbe, és felhozom az illetékes Talmud-fóliánst, amiből idéztem - megállított. Nem kell - mondta - elhiszem neked. Ha kitaláltad, akkor is szép. Nem hiába küldtelek jesívába.

Még ezután is járkált, jött, ment és utazott, egész addig, amíg egyszer a Dizengoffon  nem talált nyilvános vécét³³ és a dolognak majdnem tragikus következményei lettek… volna, ha az öreg Krausz nem találja fel magát, a   közeli Nordau fasor csenevész fái között. Meghalok, ha valaki meglát - mesélte később - de nem látott senki. Dicsértem találékonyságát - nagyon szerette, ha dicsérik, akárcsak én most, amikor majdnem abban a korban vagyok - és tudtam kötelességemet – akarod, hogy szolgáljak egy talmudi sztorival, amiből kiviláglik, hogy helyesen cselekedtél?

Tudom, hogy helyesen tettem - mondta - obsitos katona vagyok. De szinte hihetetlen, hogy a Talmud erről is beszél.³⁴ (Folyt.köv.)

             JEGYZETEK

²⁵A legnagyobb betegsegélyző (a szakszervezeté, amelynek saját kórházai vannak).

²⁶Ahol a beutalt betegeket orvosok szortírozzák, ki melyik osztályra kerüljön.

²⁷Sor, sorrend (héber).

²⁸„Istennek és embernek” (jiddis).

²⁹Kósersági felügyelő (héber).

³⁰Tisztelet (héber, askenáz kiejtéssel).

³¹Neves tanaita, talmudi bölcs. Bné Brák főutcája róla van elnevezve.

³²Háchosdim bo vöéjn bo (Sábbát, 118, b).

³³Tel Aviv a mai napig is igen rossz helyzetben van ezen a téren.

³⁴A Talmud szerint veszélynek teszi ki magát, aki visszatartja szükségleteit.

 

 

HAFTARA A BÖHÁÁLOTCHÁ SZAKASZHOZ - 2010

A PRÓFÉTA "ÜZEN" A HELYTARTÓNAK   ( Roni vö'szimchi bát Cijon)

"Ujjongj, örülj, Cion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni - így szól az Örökkévaló. A többi nép is csatlakozik majd az Örökkévalóhoz azon a napon, és az Ö népévé lesznek, Ö pedig köztetek fog lakni."  (Zechárjá 2:14-15.]

Zechárjá ben Ido próféta a három utolsó "kis próféta" egyike, aki a Második Templom építésének első periódusában élt. Fiatalon tért haza a babilóniai száműzetésből, miután Kürosz (Cirus – Kóres) 537-ben elengedte a deportálta­kat. Papi nemzetséghez tartozott, és Zerubável társaságában álijázott. Jehosuá főpapsága és Zerubável ben Sááltiél perzsa királyi helytartósága idején ugyan megkezdték már a Templom újjáépítését, de a rossz gazdasá­gi helyzet, a szomszédos népekkel való ellenséges viszony és a zsidó lakosságon belüli széthúzás miatt abba kellett hagyni.    Zechárjá prófétai tevékenysége - Chágáj és Máláchi  kollégáival egyetemben - azt a célt szolgálta, hogy a nép magához térjen tespedésé­ből. Ez a három próféta vetette meg a százhúsz tagú Nagy Gyülekezet, a Kneszet Gdolá alapjait, amely több száz éven keresztül állt a száműzetésből hazatért zsidó nép szellemi életének élén.   Zechárjá próféciájának fő motívumait látomások alkotják, amelyeknek jelentését és mondanivalóját ma csak homályosan tudjuk érzékelni. Az aranylámpásról szóló látomás miatt választották ezt a fejezetet a B'háá­lot'chá hetiszakasz háftárájául. Ugyanezt a háftárát olvassák Chánuká első szombatján, mivel akkor is a Szentélyben gyújtott fényről esik szó.

* * *

A modern Írás~magyarázók sok közös vonást találtak Zechárjá és az őt megelőző próféták között. Főként Ezékiel vízióival rokonították jelenéseit,

amelyekben burkoltan bár, de a perzsa birodalom hanyatlását és bukását jövendölte. Sokan jellemzőnek és meghatározónak tartják a Zeru­bávelnak küldött üzenetet: "Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az Én szellememmel! - mondja a Seregek Ura." Ez a szemlélet kétségkívül azt a helyzetet tükrözi, amelyben a fiatal zsidó közösség az ellenség köze­pette, a gyanakvó perzsa hatalom árnyékában csak a szellemi fölényben kereshette problémái megoldását. Később persze - amikor a hatalmi túlerő miatt kérdésessé vált ennek a szellemi fölénynek a hatásos volta - sor került a hatalommal való tényleges szembeszállásra is, a Hásmone­us-felkelés esetében.

* * *

Jehosuá, akit a próféta említ, az újjáépített Szentély első főpapja volt. Ő volt a "hét szem" egyike, vagyis a megújuló zsidó élet szellemi vezérei közé tartozott. Rajta kívül Ezrá, az Írástudó, Nechemjá, a király személyes küldöttje, Zerubável, valamint Chágáj, Zechárjá és Máláchi próféták voltak a zsidóság "szemei". Látomásában a próféta Jehosuát látja, amint Isten jobbján áll, és a Sátán vádat emel ellene. A próféta megvédi: "Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez?"   A Midrás elbeszéli, hogy Babilónia királya rajtaka­pott két hamis prófétát, akik "Isten nevében" alantas üzelmeket folytat­tak: többek között vezető személyiségek feleségeit csábítgatták. Amikor arra vetemedtek, hogy kikezdjenek a királynéval, Nebuchadnecár bünte­tésül tüzes kemencébe akarta vettetni őket, mint Dániel három fiatal famu­lusát, Chánánját, Misáélt és Ázárját.   A két gazfickó tiltakozott, mondván, hogy azok hárman voltak, ők meg csak ketten vannak. Erre a király felajánlotta, hogy válasszanak egy harmadikat. Jehosuát választották abban a reményben, hogy a főpap érdemei fejében megmenekülhetnek. Nem így történt: a két hamis próféta megégett, míg Jehosuának csak a ruhája pörkölődött oda. Mégis büntetés sújtotta, mert fiai  a vegyesházasság vétkébe estek. Így lett Jehosuá, a főpap, "tűzből kiraga­dott üszkös fadarab" (Jálkut}.

* * *

A hétágú aranymenóra szimbolikája Zechárjá próféciájának egyik leg­szebb, legjelentősebb része. Az angyal kérdésére: "Mit látsz?", a próféta azt válaszolja, hogy nem érti a hétágú gyertyatartó és a két olajfa látomá­sát. Erre kapja a magyarázatot: "Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én szellememmel!" - vagyis ahogyan az olajfák maguktól adják  olajukat. és nincs szükségük külső beavatkozásra, Zerubávelnak sem lesz szüksége seregre és nyers erőre, mert Isten szelleme uralkodik az események fölött (Rási). (