AHOL A KOMMUNIZMUS NEM
JELENTETT
Századik születésnapját ünnepli, de már rég eltemették. Az egyetlen hely a Földön, ahol a kommunizmus nem jelentett egyet a diktatúrával. Egy utópisztikus kísérlet, melynek csődje nem csupa romhalmazt eredményezett. Helyszíni jelentés az izraeli reformkibucok világából.
Emberarcú kommunisták
A Galileai-tó partján 1910. október 28-án romániai cionista bevándorlók által Deganya néven létrehozott első kibuc - vagyis közösség - alapításának tiszteletére egész évben ünnepségsorozatot tartanak Izraelben. Október végén a kormány tartott kihelyezett ülést a Deganyában, és hamarosan Európában is megemlékezések lesznek. New Yorktól Tel-Avivig pedig hálózatot akarnak kiépíteni azon százezrekből, akik az utóbbi fél évszázadban önkéntesként megfordultak a 270 izraeli közösség valamelyikében.
A szervezők szorgalmazzák, hogy mindenki keresse fel azt a kibucot, ahol ifjúkorának meghatározó hónapjait töltötte. Mármost aki az idősebb korosztályból így tesz, aligha fog ráismerni az évtizedekkel ezelőtt átmeneti otthonául szolgáló közösségre. A kibucok ugyanis annyira elveszítették eredeti sajátosságaikat, hogy egyesek szerint már nem is érdemelnék meg elnevezésüket.
"A kibuc az egyetlen hely a világon, ahol a kommunizmus igazságosan működött" - magyarázza Jeruzsálemben vendéglátónk, Jehuda Shen, az izraeli Turisztikai Minisztérium munkatársa. Azt pedig, hogy emberünk miért lehet illetékes a témában, két pofonegyszerű tény magyarázza. Egyrészt az országban alig találni olyan zsidót, aki maga vagy rokonai révén ne lenne érintett a kérdésben, másrészt a kibucok többségében ma már mindinkább az idegenforgalom a megélhetés legfőbb forrása.
Ennek azért van jelentősége, mert kezdetben minden a mezőgazdaságról szólt. Az első kibucnyikok ugyanis a XX. század elején Kelet-Európából, azon belül is főként Oroszországból érkeztek - sokuk a zsidóellenes pogromok elől menekülő parasztként - az akkor még török fennhatóság alatt álló, majd 1920-tól brit uralom alá kerülő Palesztinába. "E pionír nemzedék ugyanazt jelentette nekünk, mint Amerikának az Angliából kivándorlókat szállító Mayflower hajó utasai" - mondja Jehuda Shen. Ők voltak aztán, akik a Galileai-tó mocsaras vidékén, a júdeai hegyek kőrengetegében, a Negev sivatagban, illetve a Holt-tenger élettelen partjain nem mindennapi erőfeszítéssel megteremtettek egy ideálisnak képzelt életformát.
A kommunisztikus eszmét részben a bolsevik forradalom küszöbén álló Oroszországból hozták, részben a zord körülmények kényszere alatt kezdték gyakorolni. A beduin vándorok fosztogatásainak kiszolgáltatott Palesztinában, ahol a víz mindennél nagyobb kincs, leginkább úgy lehetett fennmaradni, ha a bevándorlók életközösségeket alkottak - mindehhez pedig cionista szervezetek támogatták a földek megvásárlását. Az így létrejött települések ma is annyira meghatározzák az ország arculatát, hogy akármerre utazunk az ötöd magyarországnyi államban, lépten-nyomon beléjük botlunk. Ha egy kopár vidéken hirtelen zöldet - pálmaligetet, banánültetvényt, fóliasátrakat - pillantunk meg, jó eséllyel kibuchoz érkeztünk, melynek tagjai öntözéses technikával teremtettek oázist a legkietlenebb területeken is.
A gyermeknevelés csődje
"A kibuclakók ugyanakkor sosem akartak elszigetelődni környezetüktől; ellenkezőleg: az egész társadalmat igyekeztek befolyásolni" - ezt már a Genezáreti-tó partján fekvő Ginosar kibucban mondja Jami Roth. Az egyetemista fiatalember közössége híven példázza a kibucok fejlődéstörténetét. A kezdetben kizárólag földműveléssel foglalkozó települést a harmincas években alapították; jelenleg több százan élnek a pálmaligetes környezetben, ám tevékenységük nagy része az idegenforgalomra épül. A kibuc múzeumában látható például az a Jézus korabeli fahajó, melyre 1986-ban bukkantak a Genezáreti-tó mélyén, a telep mediterrán jellegű villáiban pedig turisták kaphatnak szállást.
A Ginosar annak is ékes példája, hogy a zsidó állam megalakítása és védelme mennyire összefonódott a kibucokkal. A fogadóépületben fotókiállítás emlékezik az izraeli hadsereg elitalakulataként szolgáló Palmach légióra, melynek egyik vezetője, Jigal Allon a közösség tagjaként élt, a település pedig, sok más társához hasonlóan, az 1948-as arab-izraeli háborúban kifejezett tűzfészek volt. És bár a kibuclakók Izrael összlakosságának mindig is csak 2-5 százalékát tették ki, a fegyveres erők és az ország vezetésében, illetve a közéletben arányuk ennek mindmáig a többszöröse.
"A hőskorban a kibucokban megvalósult a "hardcore" szocializmus" - magyarázza immár Paul Manor, a turisztikai tárca munkatársa, aki Angliából alijázó, vagyis bevándorló zsidóként maga is élt három évet egy izraeli közösségben. Kezdetben a kibuctagok minden ügyes-bajos dolgukban a település közgyűlésén szavazással döntöttek, és képviseletükre legfeljebb egy titkárt választottak maguk közül. Egymás között nem használtak pénzt, valamennyi juttatásukat természetben kapták, sokszor még a ruhájuk is közös volt, és a hetvenes évekig magántelefonjuk sem igen volt. A szélsőséges egyenlőség ideológiáját olyannyira igyekeztek aprópénzre váltani, hogy komoly fejtörést okozott például annak eldöntése, a holokauszt-túlélőknek Németország által megítélt kárpótlást a tagok megtarthatják-e, avagy fel kell-e ajánlaniuk a közösségnek. (A legtöbb helyen megtarthatták.)
A kibucok leghírhedtebb vonása mindazonáltal a gyermeknevelés volt. Ha minden közös, akkor a gyermek is az - vallották, ezért az utódok nem a családjukban, hanem egy gyerekotthonban nőttek föl; részben abból a megfontolásból, hogy így "felszabadítják" a dolgozó anyákat hagyományos kötelezettségük alól. Nappal pedagógus foglalkozott a kicsikkel - mondván, ő jobban ért a gyerekekhez, mint az esetleg "burzsoá" szülő -, az éjszakát is közös hálóban töltötték, családjukkal naponta csak egy-két órára találkozhattak, sőt gyakran még a nevükről is a közösség határozott.
"Sokáig édesanyám is kibucban élt. Amikor azonban megházasodott, és megszülettem, kilépett a közösségből, mert nem akarta, hogy így nőjek fel" - meséli izraeli idegenvezetőnk, Ziv Cohen. Idővel aztán egyre több szülő lázadt fel e gyakorlat ellen, mígnem a hetvenes évektől kezdve mind több kibucban szakítottak ezzel az életidegen előírással. "E közösségekből intelligens, erős, vállalkozó szellemű, keményen dolgozó individuumok kerültek ki - de semmi esetre sem lettek szocialisták" - mondta egy, a témával foglalkozó közelmúltbeli dokumentumfilmben Daniel Gavron, A kibuc: Felébredni egy utópiából című alapmű szerzője.
Az átmenethez hozzájárultak azon pszichológiai vizsgálatok is, amelyek kimutatták, hogy mekkora öngól úgy próbálni közösségi létre nevelni gyermekeket, hogy annak eredménye csupa egoista felnőtt. A nagy hírű pszichológus, Bruno Bettelheim már a hatvanas évek végén arra jutott: az, akit így nevelnek, nagy valószínűséggel társasági lénnyé válik, sok, ám felszínes emberi kapcsolata lesz, nehezen fog érzelmi kötődést kialakítani, és képtelenné válik a tartós barátságra.
Privatizált közösségek
A nevelési gyakorlat megváltozása mellett más is közrejátszott a kibucok átalakulásában. "A kibuc sokáig az a hely volt, ahol a tagok nagy létbiztonságban tudhatták magukat, mindent megkaptak, amire az egyszerű élethez, kétkezi munkához szükségük volt. De a közösség senkinek sem mondta, hogy menj el filozófiát tanulni vagy egyéb értelmiségi munkát végezni" - magyarázza Ziv Cohen. Ezért ahogy kezdett kihunyni a pionírokra jellemző lelkesedés, és a korábbi közösen vállalt szegénység helyett mindinkább anyagi javakkal kezdtek rendelkezni, az újabb nemzedékeknek egyre nehezebb volt tartani magukat az alapeszméhez.
Aztán sorra kiderült, hogy a kibucokban a termelés nem tud lépést tartani a kapitalizálódó külvilág elvárásaival. A versenyképességet először úgy próbálták elérni, hogy a hetvenes évektől a tagok egyre több helyen fizetést kaptak a munkájukért, s ezzel megjelentek a jövedelmi különbségek is. Amikor ez sem segített, sok helyen átnyergeltek ipari tevékenységre, sőt ehhez - Thaiföldről, Kínából - fizetett vendégmunkásokat is alkalmaztak. Újabb szög volt a hamisítatlan kibucmozgalom koporsójában, hogy 1977-ben Menachem Begin - Izrael történelmében először - jobboldali kormányt alapított, és visszanyeste a baloldali háttérországnak tekintett kibucok állami támogatását.
A nagykaput végül a nyolcvanas években kitört izraeli hitelválság tette be. Az infláció 1984-re 400 százalék fölé szökött, a kibucok nem tudták visszafizetni kölcsöneiket, és állami mentőövet kellett nyújtani nekik. Ennek az volt az ára, hogy a legtöbb helyen teljesen szakítani kellett a szocialista modellel, és utat engedni a magánkezdeményezéseknek; el kellett adni a földek egy részét, és - a közösségi lét rovására - növelni a termelékenységet. "Ma már jól fizetett ügyvezető igazgatót alkalmazunk, akit kívülről szerződtetünk, hogy minél hatékonyabban szervezze a közösséget" - ecseteli a változást Jami Roth.
A Ginosarhoz hasonlóan a kibucok kétharmadát "privatizálták", minekutána ma már sokkal inkább a szociális piacgazdaság elvei szerint működnek, és csak kisebbségük tudott kitartani az eredeti eszmék mellett. Ennek eredményeképpen napjainkban a kibucok jövedelme az izraeli GDP öt százalékát teszi ki, s az ipari termelés közel 10 százaléka, a mezőgazdaság 35 százaléka innen kerül ki. Jó példa minderre az ország legnagyobb high-tech nyomdáját birtokló Be'eri kibuc a százmillió dolláros éves forgalmával, vagy éppen a New York-i tőzsdén jegyzett optikai vállalatát tulajdonló Shamir kibuc.
Miközben pedig sok alapító ellenezte a változásokat, a legtöbben belátták: a megújulás nélkül sehova sem jutottak volna. "Miközben a kibucokban a létbiztonságot megváltozott gazdasági háttér biztosítja, a lényeg, vagyis a közösségi életforma megmaradt" - lelkendezik búcsúzóul a hatvanas évei végén járó Aliza Paz. Az asszony nagymamája a Deganya első nemzedékéhez tartozott, apósa és anyósa pedig a Ginosar alapítója volt - meg is mutatja őket a kibuc fogadóépületében látható archív felvételeken. A fotókon lelkesedéstől, önbizalomtól duzzadó fiatalokat, férfiakat és asszonyokat látunk, akik évtizedeket tettek fel az élhető szocializmus felépítésére. Kísérletük egy emberöltőt sem élt meg.
SZÁMOKBAN
- A ma 7,5 milliós Izrael lakosságának az utóbbi száz évben 2-5 százaléka élt kibucban; jelenleg a 270 közösségnek valamivel több mint 100 ezer tagja van.
- Napjainkban a kibucok jövedelme az izraeli GDP 5 százalékát adja. Az ipari termelés 10 százaléka, a mezőgazdaság 35 százaléka innen kerül ki.
- A kibucok félmillió hektár földet birtokolnak: ez az összes izraeli földterület 10 százaléka.
- A kibucok tulajdonában 350 gyár és vállalat áll.
- A kibucokban 350 ezer önkéntes fordult meg; 1200-an végleg maradtak. Ma csak 25 közösség fogad önkénteseket.
- A legkisebb kibucnak 25, a legnagyobbnak 1200 tagja van.
- A kibucok kétharmada "privatizált", egyharmada igyekszik megőrizni a kommunisztikus eszmét.
(Forrás:Heti Válasz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése