Az izgatottság leküzdésében még hagyományos cinizmusom sem segített. Nagyon vártam ezt az utazást, miután éveken keresztül rendszeresen elutasították vízum kérelmemet, amit az izraeli svéd követségen kellett beadni; ők képviselték Izraelben Magyarországot, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása (1967) óta. A válasz kínosan udvarias és rutinosan elutasító volt - indokolás nélkül.
Az indokot tudtam. Abban az időben már recsegtek-ropogtak ugyan a „legvidámabb barakk” eresztékei, a rendszer felfedezte a dollár üdvözítő voltát, és ezért egyre több turistát, köztük izraelit, engedtek be Magyarországra.
Én azonban nem tartoztam ebbe a kategóriába. Mint lapom, a Mááriv kelet-európai szakértője, meglehetősen jól ismertem a magyar helyzetet, és ezt nem rejtettem véka alá. Saját nevemen vagy a Kalapács Nándor álnéven rendszeresen ismertettem a kelet-európai állapotokat a magyarnyelvű napilapban is. Jól ismertek azok, akik Budapesten ebben az ügyben döntöttek - és az elutasítás egyértelmű volt. Más újságírókat sem engedtek be, ha nem voltak ismert hétpróbás kommunisták, vagy fémjelzett társutasok.
Én és Muráti Lili
Nem mindenkivel viselkedtek a magyar fővárosban ilyen ellenségesen. Még '56 előtt hazaengedték, és körülajnározták Páger Antalt, az ismert jobboldali színészt, akit a holokauszt túlélői közül sokan nyilasnak tartottak.
A '80-as évek elején tért haza, a magyar média által agyondicsőítve, Muráti Lili is, akinek '44-es pesti szereplése már közel állt a nyilaskeresztes „eszmevilág“-hoz (ha van ilyen). 1945 után éveken keresztül Madridban a „Franco-fasiszta“ spanyol rádióban uszított a népi demokratikus rendszer ellen, és most egyszerre „idegenbe szakad hazánklánya“ lett. A honvágyújságnak csúfolt Magyar Hírek kibujt a bőréből, hogy Muráti hazatértét a rendszer legitimációjaként ünnepelje.
Ekkor belémbújt egy kis ördög, és elhatároztam, hogy ezt ki kell használni. Írtam egy levelet Kádár Jánosné úgynevezett „panaszirodájának“, ami valahol a Duna parton működött, és egyfajta biztonsági szelep szerepét töltötte be. Kisemberek sírták el ott bajukat, panaszolták el a bürokrácia packázásait, és Kádárné segített itt-ott, mint annakidején Horthyné, vagy a Duce lánya, Edda Mussolini.
Ide írtam én is panaszlevelemet, benne a pesti gettóban töltött felejthetetlen időt, az éhezést, a halálfélelmet, és a végén egy kérdés: vajon azért nem látogathatok el abba az országba, ahol születtem, mert a fasizmus áldozata voltam, és nem fasiszta, mint Muráti Lili?
Választ nem kaptam, de kerülő úton jött a hír, adjam be a kérelmet, és megfogom kapni a vízumot.
Nem hittem nekik. Akkoriban előfordult, hogy azt mondták-üzenték izraeli embereknek: itt nem, de menjenek el Bécsbe, és az ottani magyar követségen kapnak vízumot. Aztán, ha elment valaki Bécsbe, ott elkértek tőle 20 dollárt a „költségekre”, és megígérték, hogy a kérelmet továbbítják Busapestre telexen. Aztán, pár napon belül, megjött az elutasító válasz. Elkeseredett emberek, akik évek óta nem látták szüleiket, testvéreiket jártak így, köztük jó barátom, Benedek Pál is. Akinek sürgős volt, annak további 25 dollár ellenében „expressz” eljárást ígértek, és így az elutasítás már 24 órán belül megérkezett.
Ez a szadista ügyvitel abban kulminált, hogy egy izraeli zsidónak, kinek apja Budapesten haldoklott, azt mondták: itt nem, de menjen el Frankfurtba, ott a magyar konzulátuson már várja a vízum. Frankfurtban megváratták két napig, miközben édesapja nem tudta kivárni, és jobblétre szenderült.
Vízum Ferihegyen
Ekkor, '84 májusában, „ünnepelte” a rendszer a holokauszt 40 éves évfordulóját. Erre meghívtak egy sor külföldi vendéget, és diszkréten kilátásba helyezték, hogy izraeliek is jöhetnek, ha előre kifizetik két hétre a szállodát, dollárban, feltéve, hogy kapnak vízumot. Ekkor Joszi Weisz barátom, az „Olámi” utazási iroda tulajdonosa, szervezett egy csoportos utazást - vízum nélkül. „A vízumot majd a ferihegyi reptéren kapjátok meg” - szólt az ukáz.
(Joszi Weisz, kolozsvári születésü, ismert izraeli magyar-zsidó közéleti személyiség. Már évek óta Magyarország jeruzsálemi tb. konzulja és mint ilyen sokat tesz a két ország kapcsolatatainak ápolásáért és fejlesztéséért. Áháron Méir halála óta gyakorlatilag ő magyar izraeli tb főkonzul. Mindemellett ortodox vallásos zsidó, kinek fiai jesivát végeztek),
Feliratkoztam a 14 tagú csoportba, bár komoly aggályaim voltak: tudtam, hogy kivel van dolgom, de nem tudtam mi lesz, ha a pesti repülőtéren nem kapok vízumot, és azonnal feltesznek egy Zürichbe induló gépre. Joszi megnyugtatott, értesülései szerint a magyaroknak kell minden dollár, még egy izraeli tévés forgatócsoportot is beengednek, és a biztonság kedvéért megtesz engem csoportvezetőnek - így csak nem fognak visszaküldeni.
Így is lőn. Zürichben egy éjszakát töltöttünk egy arab tulajdonban lévő szállodában, majd délelőtt Malévvel mentünk tovább Pestre. Reggel mint felelős csoportvezető, akinek fejébe szállt a dicsőség, felhívtam a MALÉV helyi kirendeltségét, és kértem biztosítsanak tizennégy adag kóser kosztot csoportunk tagjainak (a legtöbbjük valóban kósert evő, vallásos zsidó volt). A válasz dadogós volt, mint a rendszer: nem tudjuk mi az, (nincs), nagyon drága, stb.
Közöltem, ha nem kapunk megnyugtató választ a kóser kosztra nézve, más géppel utazunk Pestre. Negyedórán belül jött a válasz: „sikerült” beszerezni tizennégy adag kóser légi ebédet a svájci Guttmann féle ortodox kóser catering társaságtól. Máig sem tudom mi voltunk-e az elsők 1984-ben, akiknek sikerült kikaserolni a MALÉV-et, vagy csak a zürichi főnök szerette volna a 14 x 16 dollárt megspórolni. Egyébként a dobozolt ebéd bűnrossz volt.
Ferihegyen megvárattak, majd elkérték az útleveleket, amelyeket szerény személyem mint csoportvezető adott át az illetékes elvtársnak. Kivártatva visszajött, hogy valami baj van. tizennégy személy – tizenöt útlevél, ilyet még Magyarországon nem láttak. Na, gondoltam, már kezdik. De hogy egy ilyen suta kifogással jöjjenek, ez még Albániának sem válna dicsőségére. Még ha azt mondják, hogy 14 útlevél és 15 személy - meditáltam magamban, és már épp egy megfelelő talmudi idézet jutott volna eszembe, amikor rájöttem, hogy ezek azt sem tudják mi a Talmud, és a dolognak a fele sem tréfa.
Közben odaérkezett egy több paszományos tiszt, akinek azt javasoltam, nézze meg, hányan vagyunk, és aztán számoljuk meg együtt az útleveleket. Közben már kitaláltam, miért számolt az ifjú határőr tizenöt útlevelet, és kissé megnyugodtam. Nyugodt fellépésem és már deresedő szakállamnak hála a tiszt elfogadta az ajánlatot, kétszer is megolvasott bennünket, majd beinvitált a színfalak mögé, és én - a szeme láttára - megszámoltam a tizennégy útlevelet. Hát ez hogy lehet? - mennydörögte a tiszt, és villámló tekinteteket vetett a halálra vált kiskatonára. Az dadogott, de én megmutattam a tisztnek az én útlevelemet, ami két izraeli útlevél volt - egybefűzve.
Magának két útlevele van? - kérdezte a tiszt elhűlve. Én megmagyaráztam az útlevelemet; a régi már lejárt, és nem lehet megújítani. Kaptam tehát egy újat, de mivel a régiben volt egy évekig érvényes amerikai vízum, amit kár lett volna veszni hagyni - a belügyben hivatalosan összekapcsolták a kettőt, mintha egy lenne. Ezzel már voltam Amerikában - mondtam a tisztnek, és ha nekik jó...
Uram, mondta, bocsásson meg nekünk. Az elvtárs bordáján számolta az asztalon fekvő útleveleket, és az Önét duplán számolta. Láthatóan az amerikai vízum nagyobb benyomást tett rá, mint a szakállam.
...és "Poloskák" az Astoriában
Miután ilyeténképpen a népi demokrácia megmenekült egy kapitalista, imperialista provokációtól, a vízumok benne voltak minden útlevélben. Mire kijöttem, halálra vált társaim már azt latolgatták, hogyan lehetne telefonálni feleségemnek Tel Avivba, hogy a határon letartóztattak...
Innen már rövid volt az út Budapestre. Beültünk egy minibuszba, amelyet egy utunkat Budapesten szervező belföldi utazási iroda teljesen fölöslegesen rendelt, és egyhamar az Astoria szállodában voltunk. Ez akkor még nem volt felújítva, mint most, és levegője, szobái, ódon patinát árasztottak. De nemcsak azt.
Alighogy szobámba értem, felemeltem a kagylót, hogy otthon érkezésemet jelezzem. Egy alig hallható kattanás jelezte, hogy a lehallgató működik. Letettem a kagylót, és felemeltem az ágy mellett a falat borító szőttest. Mögötte több huzal mutatta, hogy a magyar„poloskák” még nem versenyképesek a nyugatiakkal. Ilyenfajta primitív eszközök többen is jelenvoltak a szobában - az egyik az ágyban.
Rögtön kimentem, végigkopogtam társaim szobáit, és az ajkamra illesztett ujjammal jeleztem, hogy nem beszélni - még héberül sem. Az egyik idős bácsi, aki éppen a toalettről jött ki, megkérdezte, hogy áser jócárt szabad-e mondani. Megengedtem.
Utána letussoltam magamról az út porát, és uzsgyi az Ilonka nénihez.
@ @ @ @
Tudtam, hogy a Rákóczi úton kell végigmenni, tudtam, hogy az Akácfa utca valahol a Corvin áruház környékén van, de többre nem igen emlékeztem. Valami arra hajtott, hogy a Dob utcán menjek végig, itt tanultam annakidején iskolában, és itt volt a gettó.
A 35 esztendős távollét alatt Budapest kiesett az emlékezetemből, csak egyes képek maradtak fenn, de azok borotvaélesen. Így, amikor a Dob utca - Klauzál tér sarkára értem - földbe gyökerezett a lábam, és nem akart tovább menni. Itt a sarkon volt egy üzlethelység, talán mészárszék volt azelőtt, ahol '45 telén a plafonig voltak stószolva a megfagyott, temetésre váró halottak. A pokoli kép fejbevágott.
Útközben az Akácfa utcába menet még ott volt a Nagydiófa utca. Itt is megálltam, befordultam, és a 32-es számú házig mentem. Itt voltunk a gettóban, itt ültünk a pincében az ostrom alatt, itt vágta agyon egy Budáról jövő német srapnel - már a felszabadulás után - a Kempfner néni 11 éves unokáját, a kis vakarcs Ibit. Bementem a kapun, egyenesen a második, a belső ikerház felé, ahol a gettóban rezidáltunk. A ház helyett egy üres telek tátongott, eltűnt, lebontották.
Ilonka néni kis híján elájult, amikor meglátott. Bár megkapta a Svájcból az elmúlt éjjel küldött táviratot, igazából nem hitte, hogy jövök, és biztos volt benne, hogy valaki „szórakozik vele”. Miközben ölelt és csókolt, nem győzte kérdezni: Te vagy a Zolika? Tényleg te vagy? És mi az a naftalin, amit a sürgönyre írtál? Ez az írói álneved? Majd bekiáltott a szobába, jó harsányan, a nagyot halló férjének: „Pistukám, nézd csak, ki van itt”!
Guttmannék még mindig húznak
Ilonka néném, apám egyetlen testvérhúga és Pistukám unokatestvérek voltak: Ilonkának ez harmadik házassága volt (az első férj eltűnt a munkaszolgálatban, a másik egy szédelgő volt, akit úgy kellett kidobni), míg Pistának, aki gyermekparalízisből kifolyólag kissé fogyatékos volt - az első. Úgy találtak egymásra, hajlott korukban, mint két szárnyaszegett madár.
Most körüldongtak, tapogattak, tényleg én vagyok-e én. Ők egy vékonydongájú fiatal fiúra emlékeztek, és most itt van egy nagyszakállú és pocakú, erősen zsidó kinézésű pasas, aki azt állítja, hogy ő nem a Zolika, hanem valami naftalin. Apám már két éve nem élt, és így tőle nem tudtam üzenetet hozni, de anyámtól hoztam egy magnóra vett üdvözletet. Gondoltam, ezzel bizonyítom kilétemet, betettem a masinába, és lejátszottam nekik a nyolc perces közhelygyűjteményt. Anyám anyanyelvi szinten beszélt magyarul, de nem volt sok mondanivalója a 35 éve nem látott sógornőnek. Úgyhogy csak magát ismételte, meg szegény Imruskát siratta, aki már „két éve nincs velünk”.
A hatás leírhatatlan volt. Ilonka és Pistukám megkövült áhítattal hallgatták a dobozból jövő ismerős hangot. „Ez az Irén” - mondta Pistukám, és Ilonka hozzátette, hogy most már elhiszi, hogy én vagyok én, és azonnal üljek le ebédelni.
Szabadkoztam, hogy egyrészt nem vagyok éhes - bár tudtam, hogy ez nem érv Magyarországon - nomeg én kósert eszem. Ilonka néni kinyilatkoztatta, hogy „nálam minden neológ kóser”, én meg nem pontosan tudtam, mit takar ez a kifejezés.
Aztán kiegyeztünk egy almában és egy keménytojásban, de azt muszáj volt megennem.
Hívtak, jöjjek oda aludni - nem tudták, hogy ez tilos - hiszen kár a pénz a szállodáért? Hát persze, hogy kár, de próbáltam magyarázni, hogy ez az ára beengedésemnek. Téged nem akartak beengedni a szülőföldedre? - kérdezte Ilonka jó hangosan (kiderült, hogy ő is nagyothall), de Pista bácsi csak annyit mondott, hogy ne politizáljunk.
@@ @ @
Egyetlen rokonaim Magyarországon, „szülőföldemen”, morfondíroztam, miközben a Rákóczi úton ballagtam visszafelé az Astoriába. Egyszercsak lábaim maguktól megállnak - nem akarom újra ismételni, hogy földbe gyökereznek - én meg csak bámulok, hogy miért. Igaz, itt vittek feltett kézzel a nyilasok október 16-án, de nem emiatt álltam meg most. Itt szoktam lógni a villamoson az iskolába menet - nem az ütközőn, mint a Pindi, hanem a hátsó peronon - de ez se az, ami miatt horgonyt vetettem. Majd felemelem a tekintetem, és kísértetet látok: fent a magasban az ismert két alak húzza az elszakíthatatlan Guttmann nadrágot. Igen, ez a valamikori Guttmann áruház, mondom magamban, mint a cirkuszi ló, amelyik zeneszót hall - ezért álltam meg. Itt egy kis darabja a régi, hamisítatlan Budapestnek. Persze Guttmann már rég nincs, most valami Verseny Áruház volt a helyén, de fönt a magasban a két Guttmann alakot elfelejtették levenni.
(Nagy lóugrás az időben visszafelé. A Tisza Kálmán téren vagyunk barátaimmal, három jómadár, és azzal szórakozunk, hogy kövekkel-botokkal vadgesztenyét és bakaszivart (mi az?) verünk le a fákról. Egyszercsak jön a csősz, hatalmának jelvényével, egy nagy bottal a kezében. Két társam kereket old, én ott maradok, mint egy sólem áléchemi bátlen – mondjam, hogy „földbegyökerezett lábbal”? - és a csősz villámló szemeket vet rám. Most velem jössz az őrszobára - mondja - és én, aki épp akkor olvastam Strogoff Mihályt, már látom a kivégzésemet egy kozák osztag által. Na a golyó még mindig jobb, mint a kötél, gondolom, és megpróbálom elképzelni, mit tenne helyemben Kockás Pierre, vagy Buffaló Bill, korábbi olvasmányaim hősei. Most, hogy már majdnem tíz éves vagyok, komolyabb könyveket olvasok, nem a filléres ponyvát, de a légiósregények nyalka hősei változatlanul mozgatják fantáziámat.
Közben megérkezünk az őrszobára, ami nem egyéb, mint a csőszök melegedője. Fogvatartóm jelenti társainak, két nagybajszú bácsinak, egyikük hasonlít apai nagyapámra, hogy „ez a srác vadgesztenyét vert le a fákról”, én meg majd hogy el nem nevetem magam, mivel eszembe jut, hogy ezek nem tudják, amit én tudok: a srác szó héber eredetű. Az egyik nagybajszú rámrivall, hogy ez nem vicc, majd felveszik személyi adataimat, és hosszan elidőznek a „vallása” rovatnál. „Izraelita” - mondom halkan, de a másik nagybajszú elbőgi magát, hogy „szóval, zsidó-ó-ó-ó”.
Na mondom magamban, most jön a kivégzés. Gondolatban elbúcsúzom szegény anyámtól, aki egyedül nevel bennünket, három neveletlen fiát, miközben apa valahol Oroszországban szolgálja a „hazát”, mint a lapátos sereg oszlopos tagja. Kár hogy annyit bosszantottalak anyu, mondom magamban, nekem mint a legidősebbnek több eszemnek kellett volna lenni. Olyan pocsékul éreztem magam, mint amikor Bödön behívatta anyut, és rám panaszkodott, miközben én azt a nagy tintafoltot próbáltam takargatni kabátomon, amelyet a Szigonnyal folytatott eszmecsere során okozott egy odarepülő tintásüveg. Anyu szemei olyan szomorúak voltak, hogy én megakartam halni, ott és azonnal. Na most meghalsz, gondoltam, és bocsánatot kértem anyutól...
„Krausz Zoltán Róbert zsidó, most futólépésben hazamész, és többé nem akarunk itt látni a téren!” - dörögte a rangidős bajusz, és én, magamat is meglepve, és mintegy önmagamból kilépve - ahelyett hogy futásnak erednék, megkérdeztem, játszani sem szabad jönni a térre? Ez nekem nagyon fontos volt, mert itt szoktunk játszani Esztivel, aki öt éves korunk óta a barátnőm volt, és akiket - mármint őt és engem - a családok egymásnak szántak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése