A '45 előtti 15 évben a cionista mozgalom már legális volt Magyarországon, de nem tudott tért hódítani. Szerveztek itt-ott háchsárákat14, kisebb csoportok valamint egyének alijáztak is - de az „elszáradt ág" Cion szempontjából is száraz maradt.
Csak a negyvenes évek elején és a magyar holokauszt napjaiban fejtettek ki a cionisták - főleg erdélyi és szlovák aktivisták segítségével - aktív mentőmunkát, aminek pozitív hatása, sajnos, csupán a Kasztner-vonatban mutatkozott meg. Moldova György megírta egyik könyvében, hogy vidéki gettókban a deportálásra váró zsidók elutasították cionista fiatalok segítségét, hogy átszökjenek a közeli román határon, ahogy ezt a vizsnyici rebbe, családja és több híve társaságában tette. Voltak helyek, ahol feljelentéssel fenyegették őket, ha nem tűnnek el. Mi törvénytisztelő magyarok vagyunk - mondták a cionista ifjaknak - és akkor törvény volt Auschwitzba menni.
Voltak szinte hihetetlen, patetikus jelei is a meghasonlásnak és az önmaguk előli menekülésnek. Voltak hírek vezetőkről, neológ rabbikról, akik a marhavagonban is Petőfi kötetet tartottak a kezükben. Itt élned és halnod kell – szavalták, és betartották hűségesen mind a kettőt.
Egy Auschwitzot is megjárt erdélyi zsidó mesélte, hogy amikor az első magyar szállítmányok a rámpára érkeztek, és ott lengyel heftlingek fogadták a jiddisül nem tudó magyar zsidókat, és kézzel-lábbal próbálták nekik megmagyarázni, hová kerültek, mutatván a nem messze füstölgő kéményt - amazok nem értették, miről van szó. És amikor egy németül tudó szegedi zsidó végülis megértette - megrökönyödve mondta a heftlingeknek: maguk pólisiak, de mi magyarok vagyunk. Mit keresünk mi itt?!
És nem volt ott a Bödön, aki stentori hangján rájuk ordított volna: „Mondjátok csak, gyerekek, ti tényleg hülyék vagytok, vagy csak tettetitek magatokat?"
Levedleni a zsidó bõrt
Nem voltak hülyék. Csak büszke magyar zsidók voltak. A rámpán egy hosszú folyamat ért véget, és aki beleszületett és végigcsinálta, az nem tudta levedleni a bőrét, és valorizálni rá kényszerített zsidóságát - amiből nem kért.
Ezek voltak azok, aki - ha életben maradtak, és visszatértek Magyarországra - mert persze hogy visszamentek, hová is mentek volna? - ott megfogadták, hogy élnek az adott lehetőségekkel, és - levedlik a bőrt. Ehhez a kommunista párt, a kommunista hovatartozás, volt a legjobb eszköz. Tény: Magyarországon a ferencjózsefi liberalizmus adott zöld fényt a zsidó asszimilációnak, a tengernélküli tengerész kurzusa kicsit segítette, kicsit visszafogta azt, majd az ateista, internacionalista kommunizmus adta meg az utolsó lökést. Ha se vallás, se nemzetiség, se Cion, se Jeruzsálem - se antiszemitizmus (ami elvolt nyomva) - akkor mitől zsidó a zsidó?
Semmitől!
Persze - mondaná méltóságos Stern Samu titkos tanácsos,- nem szabad általánosítani. Persze, hogy nem szabad. Voltak kivételek is.
Legelőször a chászíd beütésű zsidók ocsúdtak fel, egyhamar belátva, hogy itt nemcsak jiddiskeit nem lesz, hanem párnósze sem. Ezek mentek el elsőként; 1945 és 1948 között több tízezer. Volt, aki Bécsben kivárta, amíg amerikai vízumot kapott, volt, aki ott rekedt, és ott seftel a mai napig, volt, aki a németországi K. Z. táborokban várta a lehetőséget, hogy Izraelbe, az akkori Palesztinába jöjjön, majd hosszú időre Cipruson kötött ki, mint másodszor deportált - ezúttal az angolok által.
A felszabadulástól eltelt két-három év alatt a cionistáknak is sikerült kivinni az országból néhányezer fiatalt (álijjá bét). Az Exodus nevezetű álijjá-hajón is sok magyar zsidó volt.
'47-ben kizárták apámat a Pártból - mint osztályidegent. Bár fogalma sem volt mi az, nagyon fájlalta a dolgot, és széltében-hosszában elmondta mindenkinek, hogy „tavaly még osztályismerős voltam." Azt kérdezte, egyáltalán nem gúnyosan, nem lehetne-e "osztályt ismételni?"
Én ekkor jesíván tanultam, és a dolog nem különösen érdekelt. Egy szép napon a (békés)csabai helyi kommunista lap nagybetűs szalagcímmel közölte, hogy NAGY FERENC MINISZTERELNÖK DISSZIDÁLT. A hír aztán korainak bizonyult, valaki kikottyantotta a tervet, a lapot összeszedték, és a dolog csak egy fél évvel később „lépett életbe", amikor Nagy Ferenc - letartóztatása elől - lelépett.
Ekkor közölte Rákosi Mátyás a Magyar Cionista Szövetség (MCSz) vezetőivel, hogy „ne gondolják, hogy amiért...", majd kifejtette, hogy a Párt ellene van a cionizmusnak, a vallás magánügy, a zsidóknak itt a helyük, mint egyenlőek a többi magyarral (Salamon Mihálynak, az MCSz utolsó elnökének, közlése). Ekkor a jesívák még működtek - a Joint tartotta el őket - a zsidó iskolákat még nem vették el, az üzleteket még nem államosították - tehát semmi vész. Ezt mondták a dörzsölt pesti zsidók, szomszédaink a gettóban (Nagydiófa utca 32., a pincében, jobbra). Az hogy közben szétverték a demokratikus pártokat - minket nem érintett, és nem érdekelt. Sőt, ügyesnek tartottuk a Rákosi-féle szalámi-taktikát, mert az volt a véleményünk, hogy „Vesszen a reakció" és „Le a fasizmussal"!
A 47-es választásokon éppen otthon voltam, és részt vettem egy kommunista pártgyűlésen a Korvin előtt. Ez válasz volt az aznap ott tartott kisgazda pártgyűlésre, ahol azt skandálták, hogy „Tildy Zoltán, Nagy Ferenc - magyar lesz a parlament". Nálunk a reakciót átkozták ki, nagyban és kicsinyben - ebbe a fogalomba, hogy „reakció" minden a világon belefért.
Emlékszem, egyszercsak mellém állt egy nálam pár évvel idősebb fiatalember, olyan közel, hogy a lélegzetét éreztem. „Te is? - kérdezte nyomatékosan - Te is együtt üvöltesz a csürhével, a csőcselékkel? Te is?!"
Intettem, hogy nem, dehogy, és nagyon elszégyelltem magam. Akkor nem is nagyon tudtam, hogy miért, Talán, mert azzal gyanúsított, hogy a „csőcselék"-hez tartozom, talán, mert logikus volt, hogy nem nézett zsidónak.
Ez lenne a reakció - kérdeztem-mondtam magamban, miközben haza bandukoltam.
...és menekülés a kommunizmus elől
'48 vége felé aztán beérett a vetés. Az iskolákat már államosították - vidéken már eddig sem nagyon voltak zsidó iskolák - és a pesti ortodox gyerekek gój iskolába kényszerültek járni, ahol szombaton is volt tanítás, és írni is kellett. Azt, hogy három öcsém ezt hogyan csinálta végig, hogyan és mennyiért vásárolták meg hetente az osztályfőnök jóindulatát, hogy szombati mulasztásuk „igazolt" legyen - ezt csak később, már Izraelben tudtam meg, amikor szüleim és öcséim is kijöttek.
A neológ gyerekek nagy többségének ez nem volt probléma, mivel nagy részük (többségük?) amúgyis gój iskolába járt. Ily módon és emiatt a jesívák bezárása sem okozott gondot nekik, hiszen ott csak a bigott ortodoxok, főleg a vidékiek fiai tanultak.
Ekkor ('49 elején) már a legtöbb vidéki jesíva bezárt, Pesten pedig soha nem működött ilyen intézmény, mivel az ortodox álláspont az volt, hogy „az otthontól távol kell tanulni, az az igazi". A mi jesívánk (Hajdú-)Hadházon még működött, meg még egy másik, kisebb, Pakson is (ez aztán egészen az 56-os forradalom kitöréséig fennállott). Az igazság az, hogy a hatóságok, vagyis a kommunisták, egy jesívát sem zártak be erőszakkal, azokat a Joint tartotta fenn, az államkasszának jól jöttek a dollárok, nomeg tudták, hogy a vallásos bócherek, meg a családjaik, előbb-utóbb, amúgyis elmennek.
Így is történt. A jesívák vagy azért zártak be mert növendékek nélkül maradtak, vagy mert a legtöbb ros jesíva15 maga is eltélacholt. Ekkoriban kényszerítette ki Ortutay Gyula, a kultuszminiszter, a zsidóság „egyesülését", amit ortodox részről Züssman Simi, aki reb Koppel Reich egyenes leszármazottja volt, írt alá.16 A neológok szorgalmazták az egyesülést, az ortodoxok tudták, hogy nincs erejük azt meghiusítani, de kikötötték, hogy autonómiát kapnak vallási ügyekben, és ezt - legalábbis Pesten - meg is kapták. Így jött létre az úgynevezett „Orthodox Tagozat" az egyesült csúcsszervezeten, a MIOK-on belül. Vezetői között nem-igen voltak bigott kommunisták, vagy hétpróbás csirkefogók - ezek a Síp utcában tanyáztak, és a Joint-dollárokból banánt és fügét vásároltak - külföldön - Rákosi elvtársnak. Az ortodoxok csendesen működtek együtt, szuggerálták maguknak a dine dömálchute...17 elvét; igyekeztek a vallási szolgáltatásokat fenntartani, ami a fővárosban sikerült is. A Dob utcában Groszberg Ervin18 szervezett egy ortodox napközit, amelyben délután próbálták a gyerekek fejéből kiverni a délelőtt oda bepumpált gój - és kommunista - indoktrinációt.
A zsidók, nagy többségükben, még mindig szimpatizáltak a kommunistákkal, pedig azok már nem áltattak sem vallásszabadsággal (már lezajlott a Mindszenty-per), sem a szabad kereskedelem ígéretével ('49 vége felé már apai nagyanyám kis kőbányai szatócsüzletét is „államosították", vagyis szavaival „elkommunizálták"). A vallásosak tömegével hagyták el az országot; amíg lehetett legálisan, később a brichá19 tekervényes útjain, a szlovák és az osztrák határon átszökve, irány Bécs és Izrael.
Egész vidéki hitközségek néptelenedtek el, és úgy tűnt, hogy a hatóság nem bánja. Akit elkaptak a határon, vagy, később, a szlovákok visszatoloncoltak, az pár hónapot ült, és újra próbálta. Ez történt Horn Ducival is, aki a mi illegális álijjánkat is szervezte. Király utca 26. szám alatt lévő irodájában (Águdát Jiszráél), egy óriási Sztálin kép alatt, ült Duci és a cionista brichá embereivel héberül beszélt. Ezt mi tátott szájjal hallgattuk, és megeskettük Ducit, hogy rejtjeles távirattal fog értesíteni bennünket, a négy pesti barátot, Hadházán, amint üt álijjánk, vagyis brichánk órája. Ez '49 márciusában be is következett, és egy hét múlva Bécsben, három hét múlva Tel Avivban voltunk.20 (Folyt.köv.)
JEGYZETEK
14Héber szó: előkészítő tábor, ahol főleg mezőgazdasági munkákra próbálták tanítani a zömében kispolgári házakból származó fiatalokat.
15A jesíva feje, vezetője (héber).
16Jóval később, rövid idővel halála előtt, Züssman Simi azt írta egy ultraortodox izraeli napilapban (Játéd Néémán), hogy tulajdonképpen, a vészkorszak után, már nem is volt meg a létjogosultsága a szakadásnak, az ortodoxia és neológia különállásának. Lehet, hogy ez így van - a chászíd tábor eleve ellenezte a szakadást, a különállást - de az is igaz, hogy ha nem a kommunista kényszer - nincs egyesülés. Tény: a rendszer bukása után azonnal megalakult az "Autonóm Orthodox Hitközség", melynek feje a már említett Fixler Hermann.
17Diná dömálchutá diná (arameus) talmudi döntvény, amely kimondja, hogy a (nem-zsidó) állam törvénye - kötelez. (Gittin, 10, b).
18Egy évig tartották fogva az Andrássy út 60 pincéjében, cionista tevékenységgel vádolva, mivel Erec Jiszráél földrajzát tanította. Utána szabályos perben felmentették, és folytatta tevékenységét '56-ig, amikor Izraelbe jött. Édesapja, Groszberg Jenő, ortodox rabbi volt Pesten évtizedekig, majd Izraelben hunyt el a 70-es évek végén.
19Brichá (héber) menekülés, szökés. Az illegális álijjá szervezet elnevezése. Emberei világrészeket felölelő embercsempész szervezetet létesítettek, sok ezer zsidó így jutott ki a vasfüggöny mögül Izraelbe.
20Voltak, akik hónapokat töltöttek Bécsben, a Rotschild Spital vendégszeretetét élvezve. Itt volt a kelet-európai menekültek nagy gyűjtőtábora. Lakás, koszt, mozi, csavargás - volt ott minden. Én azonban hallottam, hogy a negyedrészt szovjet megszállás alatt lévő Bécsben az orosz katonák elkapják a magyar menekülteket, és visszaviszik őket Magyarországra. Ettől annyira megrémültem, hogy, azonnal feliratkoztunk álijjára, és sikerült barátommal, Dáviddal, egy 120 fős csoport két utolsó tagjaként, felkapaszkodni a transzport utolsó teherautójára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése