Kísértetek a Lumumba utcában
A repülőgépen velünk jött Pestre - de nem csoportunk tagjaként - Efrát Szófér az izraeli tévé szenior szerkesztője, akinek az volt a feladata, hogy egyórás dokumentumfilmet készítsen a magyar zsidóságról. Ez úgy látszott eleve meg volt beszélve és engedélyezve az illetékes párt és (erő)szakszervezetek által. Efrát, még otthon, néhány nappal az utazás előtt felhívott, segítségemet kérte, és elmondta: a magyarok egyik feltétele az volt, hogy ne hozzon stábot magával, hanem ott béreljen(dollárok!). Én meg csodálkozva szabadkoztam: egyrészt honnan tudja, hogy egyáltalán a világon vagyok? Honnan tudja, hogy utazok? És ami a legfontosabb, én nem értek a tévéhez a világon semmit. Akkoriban (1984-ben) még tévém sem volt otthon, és akkor miben segíthetek?
Efrát nevetett, és elmondta hogy „titkosszolgálata" révén tud rólam (értsd ez alatt az írott sajtóban és főleg a Máárivban dolgozó barátait), tudja, hogy kiismerem magam a magyar és zsidó ügyekben, és ami a legfontosabb - tudok magyarul. Ezt nem tudtam letagadni, de nem nagyon volt szándékomban drága időmet - két hétre kaptam vízumot – (abból egy hét ki volt fizetve az Astoriában) tőlem távol álló tévé ügyekkel tölteni.
Ember tervez - Efrát végez. Már másnap kiderítette, hogy a Lumumba utcába kell mennünk (?) ahol a Filmgyár van, és ott lehet, és kell stábot bérelni. Nem lehetett neki nemet mondani, már kora reggel bekopogott szobámba, ami az övé mellett volt, és emlékeztetett, hogy fél kilenckor valahol kell lennünk. Lennünk? - kérdeztem vissza - nekem most a templomba kell mennem imádkozni, majd a Síp utcába megyek eligazítást kapni a holokauszt ünnepségekkel kapcsolatos időrendre. Engem erre küldött a lapom - emlékeztettem - de olyan szomorú képet vágott, hogy megszántam. Jó, mondtam, légy fél kilenckor a Síp utca 12 előtt, újságírói igazolványod van, bejössz velem, és ott majd találunk valakit, aki elmondja, hogyan lehet az izraeli tévének segíteni. Kértem, szoknyában jöjjön és ne nadrágban, mert én nem megyek be vele másképp, ő meg tiltakozott, és mondta hogy ez vallási kényszer (az izraeliek kedvenc szavajárása) - de szoknyában jött.
A Síp utcában találkoztam, életemben először, a főtitkárasszonnyal, dr. Seifert Gézánéval, akiről az a hír járta, hogy az ÁVH beépített embere, akinek az a feladata, hogy az Egyházügyi Hivatal minden utasítása, azonnal és maradéktalanul, teljesüljön. Hosszan méregettük egymást - ő is tudott rólam sok mindent - de beszélgetni nem volt időnk, mert ő az ünnepségeket szervezte, és erről beszélt, több nyelven, kitűnően.
Láttam hogy okos asszony - én félek az okos nőktől - de nem volt időm meditálni, mert a sajtótájékoztató már a végefelé járt, és Efrát állandóan bökdösött hegyes könyökével, hogy „nu, mi van a tévével"! Nem volt mit tennem, a végén napirenden kívül bemutattam Efrátot, és elmondtam mi a problémája. Ilike, akit a háta mögött bárónőnek titulált mindenki, nyájasan angolul kezdett Efráttal beszélni, és abban a pillanatban én olyan fölöslegessé váltam, mint egy kioperált vakbél.
A főtitkárasszony kért titkárnőjétől (Pötyike) egy blokk cégpapírt (MIOK, BIH stb.), és odavetett egy pár sort: ezzel menjetek el ide és ide, adjátok ezt át ennek és ennek, és ha valami probléma lenne - hívjatok fel. Engem ezzel Efrát mindenesévé avatott, és máris egy taxival hajtottunk a kongói miniszterelnökről elnevezett utcába.
Megjelenésünk a filmgyárban óriási feltűnést keltett. Úgy néztek ránk, főleg rám, mintha kísérteteket látnának. Egy javakorabeli díszletező munkás nagy reverenciával megkérdezte, hogy „ugye Önök a Biblia nyelvén beszélnek". Igenlő válaszomra nagyot sóhajtott, és csodálkozásomra súgva hozzátette, ÁbájjevöRóve.2
„Testvéreimet keresem én"
Na most, mondtam Efrátnak héberül, menj és keresd meg az illetékest, akinek Seifertné levele szól - itt mindenki tud angolul - nekem most ezzel a zsidóval kell beszélnem. Látván, hogy nincs apelláta, Efrát el, és én az izgatottságtól remegő hangon, megkérdeztem: Mit mondott, uram? Azt hiszem nem jól hallottam...
Jól hallotta, reb jid, mondta a díszletező, majd jiddisül folytatta: ich hab ájjch gezugt Ábájje vöRóve. Most már nem mondta egybe a két neves amóra nevét, és a továbbiakban elmondta, hogy ő munkácsi, jesívában tanult évekig, megjárta Auschwitzot, szülei odavesztek, és ő meg egy árámi ajvéd (elveszett arameus) lett, itt rekedt, és „úgy élek, mint egy gój".
Úgy elgyengültem az izgalomtól, hogy le kellett ülnöm. Testvéreimet keresni jöttem ide, mint a bibliai József, és ők találnak meg engem. Rossztól tartva megkérdeztem: család, feleség...? Igenlő válaszához - látván a levegőben lógó súlyos kérdőjelet - azonnal hozzátette: igen feleségem zsidó, természetesen, meg a két gyerekem is az.
Megkönnyebbülésemet leplezendő, megkérdeztem, mennyiben természetes ez, hiszen mi külföldön, Izraelben, úgy tudjuk, hogy itt nagyon magas a vegyesházasságok száma. Igaz uram, mondta, de nem a munkácsiak között. Én hazamentem házasodni, munkácsi lányt vettem el, aki még tudja a majde ánit kívülről. Sajnos a gyerekekkel már...
Amikor ideért, Efrát feltűnt a folyosó sarkán, egy fiatalember kíséretében, és kézzel-lábbal mutatta, hogy én itt vagyok, és tudok magyarul. Mondom a díszletezőnek, uram vagy mondja gyorsan a nevét és címét, és én meglátogatom önöket, vagy jöjjenek el hozzám az Astoriába. Azt nem merem, mondta, de itt a címem és egy papírt nyomott a kezembe, amin még telefonszám is volt. Maga tudta hogy jövök? - kérdeztem megrökönyödve, hiszen a papírt címével készen húzta ki a zsebéből, és ez nem nyomtatott névjegy volt. Nem uram, nem tudtam, hogy is tudhattam volna, de nálam mindig van ilyen cetli a zsebemben, hátha Elenóvi (Illés próféta)jön, és keres engem.
Előbb telefonálok, mondtam, és jiddisül beszélünk...
@ @ @ @
Efrát leolvasta arcomról a bosszúságot, amikor visszatértem hozzá. Együtt a fiatalemberrel, akiről kiderült, hogy az egyik nagy főnök, bementünk a büfébe. Nekem az obligát méregerős feketekávét, Efrátnak szendvicseket rendelt a bossz, de egy pillantásomra Efrát elállott a sonkás zsömle bekebelezésétől és üdítőt kért.
A fiatalember - Fekete Gábor - olvasván Seifertné ajánló levelét gyanúsan szívesnek mutatkozott segíteni az izraeli tévének. Ő mindent megtesz - mondta - szerez egy jó stábot, ami nyolc (!) emberből áll, de ezt persze meg kell fizetni. Itt jövök én, mivel tárgyalni csak magyarul tud az úr, Efrát meg már ma szeretne elkezdeni forgatni; holnap van a központi ünnepség a temetőben.
Nekem azonban nem sürgős. Még a munkácsi jesívabócher van a fejemben, és zsebemben szorongatom nevét és címét. Hátha provokátor? - gondolom.
(Utazás előtt behívtak a Bitáchon Szádéhoz, ahol egy tizedes rangú kislány próbálta megmagyarázni nekem, milyen veszélyes lehet egy ilyen utazás; mennyi mindentől kell tartani, mi mindent nem szabad beszélni. Nekem akkor, '84-ben, már volt egy hasonló koru lányom, mint ez a kislány, ezért nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, tudja-e hová utazok? Belenézett a papírokba, és azt mondta: Magyarországra. Kérdeztem, tudja-e, hol van ez? Ezt nem volt rajta a papíron, és így a kislány kedvesen elpirult, ráütötte a pecsétet, ahová kellett, és mondta, hogy menjek Isten hírével. Mentem.)
Itt belémbújt a már ismert kisördög, és megkérdeztem: Mondja Fekete úr, hogy hívták magát azelőtt? Az illető enyhén elvörösödött, és azt mondta, hogy őt mindig Feketének hívták. És a nagypapát? - folytattam könyörtelenül, de biztattam hogy ez szigorúan bizalmas, még a hölgy (Efrát) sem érti, mit beszélünk. Itt megtört: még apját is jó ideig Schwartzkopfnak hívták, és további faggatásomra közölte, hogy persze hogy nem sváb.
Gábor itt megkönnyebbült, és én megszántam őt. Let's talk business, mondtam, és aztán majd elbeszélgetünk. Hamar végeztünk: a legjobb stábot adja, amely 10 napig áll Efrát rendelkezésére, felszereléssel, anyaggal, filmekkel és mindez körülbelül hatezer dollárért. Ez Pesten akkor horribilis összeg volt, de nálunk nem lehetett sok, mert Efrát egy fejbólintással beleegyezett. Előleget nem tud adni, kollegája jön a hét végén Bonnból, õ hozza a pénzt, nyugta viszont kell neki. Erre Schwartzkopf, alias Fekete úr igencsak bánatos lett, és közölte, hogy nyugta nélkül 15 %-kal olcsóbb. Efrát csak ámult, én meg Feketére kacsintottam, mint aki ismeri a dörgést. Majd a Dudu, eldönti, így vagy úgy - mondta Efrát, és Gábor kérdezte, ki vállal garanciát a pénzért, amíg a Dudu megjön. Efrát rámnézett, de én azt mondtam neki, amit a cigány a fán, a lent szerelmeskedő fiatal párnak. Most Efráton volt a sor elpirulni, aztán megkérdezte: te ilyeneket is tudsz? Csak ha nagyon muszáj - mondtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése