HETI HAFTARA – TECÁVE - 2010

PÁRÁSÁT ZCHOR   - T0CÁVE      ÁMÁLÉK                EMLÉKEZETE                                          "Ezt mondja a Seregek Ura: Számon tartom, hogy hogyan bánt Ámálék Izraellel, hogy útját állta, amikor kijött Egyiptomból. Most azért indulj, verd le Ámálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg ... " (lSámuel15:2-3.)

Ez az eset Sámuel próféta öregkorában történt, miután felkente Sault Izrael első királyául. A Binjámin törzséből származó Saul már több hábo­rút viselt a Izraelt szorongató filiszteusok ellen, és most érkezett el az ideje, hogy Sámuel felhívja a figyelmét az Ámálék elleni irtóhadjárat szükséges­ségére és elkerülhetetlenségére. Ez a hagyomány szerint Izrael királyának elsőrendű kötelessége, mivel Ámálék a zsidó nép ősellensége.   Amikor Izrael fiai kiszabadultak az egyiptomi rabszolgaságból, átkeltek a Vörös-tengeren, és útban voltak Sínai felé, hogy átvegyék a Tórát, az ámálekiták voltak azok, akik megtámadták a fiatal, gyanútlan, tapaszta­latlan népet. A környező népek, az ámmániták, a moábiták, az edomiták. a kánaániták rosszat sejtettek, talán féltek is kissé, míg az egyiptomiak sebeiket nyalogatták. Csak Ámálék nem fért a bőrébe: először gerillahar­cot vívott, lesből támadott - a foglyokat megalázta, megcsonkította - majd frontális támadást indított.   Mózes Jósuára, fiatal adjutánsára bízta az ámálekiták elleni önvédelmi harc vezetését, aki meg is verte őket. A továbbiakban is nemegyszer találkozunk a zsidó népnek ezekkel az esküdt ellenségeivel. A bírák korá­ban a midjánitákkal szövetkeztek Izrael ellen. A sínai orvtámadás leírása (2Mózes 17:8-13.) azzal végződik, hogy az Örökkévaló utasítja Mózest ífja meg az esetet,a könyvben" - vagyis a Tórában -, és vésse jól Jósuá emlékezetébe, hogy "Ámáléknak még az emlékét is eltörlöm az ég alól!"    Mózes akkor oltárt épített, és azt mondta: "Mivel kezet emelt Isten trónusára harcolni fog Ámálék ellen az Örökkévaló nemzedékről nemzedékre." (uo-16.) Onkelosz arameus fordításában, valamint Rási, Ibn Ezra és mások magyarázatában ez így hangzik: "Az Örökkévaló megesküdött trónjára, hogy örök időkön keresztül harcot fog vívni Ámálék ellen." * * *   A hagyományos Midrás-irodalom összefüggést lát Izrael viselkedése és Ámálék támadása között. Amikor a zsidók eltávolodnak a Tóra szellemé­től, és nem tartják be törvényeit, a külső ellenség általában eszükbe juttatja, hogy zsidók, és hogy ez kötelességeket ró rájuk. Ámá1ék orvtámadá­sa előtt a zsidók zúgolódtak, mert nem volt ivóvizük. "Közöttünk van-e az Örökkévaló, vagy sem?" - kérdezték (2Mózes 17. és Mechiltá uo.).   A Midrás egy frappáns hasonlattal világítja meg ezt a helyzetet. Volt egyszer egy ember, aki kisfiát a hátán cipelte, etette, itatta, és az út minden nehézségétől megóvta. Amikor aztán lakott helyre értek, a szemtelen gyerkőc odafordult az első járókelőhöz, és azt tudakolta, nem látta-e az apját valahol. Az apa dühében ledobta a hátáról. Arra jött egy kutya, és   megharapta ...   Ámálék - Ézsau unokája - volt tehát a "harapós kutya", aki mindig készenlétben állt, hogy Izrael fiait zsidó voltukra emlékeztesse. A Midrás elbeszélése szerint Ézsau meghagyta unokájának, az ámálekiták ősének, hogy álljon bosszút érte: "mindent megtettem, hogy Jákobot megöljem, de sajnos nem sikerült" (Jálkut Simoni, Chukát). Azt is tudni véli a Midrás, hogy Ámálék nemzetközi expedíciós hadsereget akart szervezni Izrael megtámadására, de a népek nem álltak kötélnek, okulván az egyiptomiak példájából. Erre azt mondta volna Ámálék: én előremegyek, és megtáma­dom őket. Ha megvernek, meneküljetek el, ha pedig az akció sikerrel járna, gyertek és segítsetek (Mechiltá, B'sálách.) ... * * *   A zsidóknak kötelességük volt bosszúhadjáratot folytatni a Palesztina déli vidékén élő rabló ámálekiták törzse ellen, és megsemmisíteni az álnok támadót. A Talmud szerint ez a három legfontosabb feladat közé tarto­zott, amelyeknek teljesítését Mózes Isten nevében megparancsolta a zsidó népnek. Mihelyt elfoglalták Erec Jiszráélt, és ott gyökeret vertek, kötele­sek voltak királyt választani, megsemmisíteni Ámálékot, és felépíteni a Szentélyt (Szánhedrin 20.)    Most, hogy Saul személyében megvolt a király, aki egyesítette Izrael törzseit, elérkezett az Ámálékkal való leszámolás ideje _ mégpedig a totális leszámolásé, amelynek során nem volt szabad zsákmányt szedni és foglyokat ejteni. Az előzmények nem szorítkoztak a sínai orvtámadásra, amelyben az ámálekiták emlékezetes kegyetlenségeket hajtottak végre: azóta is megszakítás nélkül folytatták támadásaikat, gyermekeket és nőket gyilkolva. * * *   Háftáránkban - Sámuel első könyvének 15. fejezetében -- Saul a próféta ösztökélésére 210 OOO harcost mozgósítva hadjáratot indít Ámálék ellen. Miután felszólította a kénita törzseket, hogy húzódjanak biztonságba, megverte az ámálekitákat. Ám nem tartotta magát a próféta utasításához: elfogta és életben hagyta Agágot, Ámálék királyát, s az ámálekiták juh- és marhacsordáinak javát is .megszánta" és zsákmányul ejtette, ahelyett hogy a parancs értelmében elpusztította volna.   A próféta szigorún megrótta Sault, aki ráadásul még győzelmi emlék- oszlopot is állított magának a Kármel-hegyen. Saul azzal próbált véde­kezni, hogy a népre hárította a zsákmányolás vétkét: " ... megkímélte a nép a legszebb juhokat és marhákat, hogy Istenednek, az Örökkévalónak áldozza." (l Sámuel 15:15.)   A próféta elutasítja az átlátszó kifogást. Te vagy a király, mondja, ne hivatkozz a népre! Az áldozatot illetően pedig kifejti, amit az utána következő próféták hosszú sora nem győz hangsúlyozni: nincs értelme az áldozatok tömegének, ha az áldozatot bemutató nem tartja be az isteni Tan parancsolatait. "Talán ugyanúgy tetszik az Örökkévalónak az égő- és a vágóáldozat, mint az engedelmesség az Örökkévaló szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövér jénél!" (Uo. 22.)     A továbbiakban Sámuel a varázsláshoz és          bálványimádáshoz hasonlítja a király ellenszegülését és az isteni parancs megszegését.   Végül kimondja a szentenciát: "Mivel te megvetetted az Örökkévaló igéjét, Ő meg elvetett  téged, és nem leszel király!" (Uo. 23.)   Saul magyarázkodik, majd bevallja: " ... féltem a néptől, és hallgattam  szavára ... " Ez végleg meggyőzi Sámuelt az isteni sugallat helyességéről: nem vezetheti a népet az, akit a nép irányít. Így azután Saul látszólag enyhe vétke miatt - aminél sokkal súlyosabbakat is véghezvitt - elvesztette jogosultságát a trónra. Ettől fogva csak idő kérdése vol: hogy mikor lesz a Sámuel által felkent Dávid Izrael királya.     A fejezet zárójelenetében Sámuel elővezetteti Ágágot, Ámálék királyát, akit Saul, ki tudja, miért, életben hagyott. A prófétát nem kötötték a diplomatikus viselkedés szabályai és egyéb rafinériák, és csakis a zsidó nép létérdekeit tartotta szem előtt. Ágág biztos volt benne, hogy az öreg, fehér szakállú zsidó bácsi nem fogja bántani. De Sámuel így szólt: "Ahogy gyermektelenné tett asszonyokat a kardod, úgy legyen gyermektelenné anyád az asszonyok között! És felkoncolta Sámuel Ágágot az Örökkévalc előtt Gilgálban", ahol az ideiglenes Szentély állott (Uo. 33.) * * *   A Purimot megelőző szombaton, az Emlékezés szombatján a hetiszaka­szon kívül (ami Tecáve) az Ámálékról szóló megemlékezést is felolvassuk (5Mózes 25:1­-19.). Ez köti össze a háftárát a heti szidráva1.   A történelmi aktualitás folytatódik, egészen a purimi Eszter-történetig A Megilá szerint a zsidógyűlölő Hámán Ágág egyenes leszármazottja volt     Való igaz, hogy bár Saul legyőzte és megverte az ámálekitákat, sokat megmenekültek közülük: Saul uralkodásának végén ismét találkozunk velük, amint izraeli városokat támadnak meg és rabolnak ki. Dávid- aki ekkor még nem volt király - vetett véget garázdálkodásaiknak, amikor szinte maradéktalanul megsemmisítette az ősi ellenséget. Sajnos csak "szinte": ékesen bizonyítja ezt Hámánnak és a későbbi nemzedékek zsidófaló antiszemitáinak felbukkanása.     Maimonides úgy módosítja az Ámálék kiirtására kiadott parancsot. hogy ha az ámálekiták megbékélnek Izraellel, és elfogadják a noáchiták hét micváját, akkor életben maradhatnak. (Noé fiainak hét törvénye azokat a bűnöket sorolja fel, amelyeket a Biblia nem zsidó szempontból is büntetni rendel: 1. Isten-káromlás, 2. a köztörvények megsértése, 3. bálvány­imádás, 4. vérontás, 5. fajtalankodás, 6. rablás, 7. az élő állatból kivágott: húsdarab élvezete.)                                            *** Saul ellentmondásos alakja és tragikus élete nem jellemezhető egy rövid fejezetben. Első királyként nem állt előtte követendő példa. Próbálkozása, hogy függetlenítse magát a próféta befolyásától, eleve kudarcra volt ítélve. Az oktalan irgalmasságot, Ámálék életben hagyását, oktalan kegyetlenség - Novnak, a papi városnak elpusztítása - követte nála. Ezt summázták így bölcseink: "Aki megkönyörül a kegyetleneken, az végül kegyetlen lesz a könyörületesekkel szemben." (Jálkut, Smuél.)

 

A sors keserü iróniájaként az utolsó ember, aki életben látta Sault,

egy ámálekita volt, aki azt állította: a súlyosan sebesült király maga

kérte, hogy ölje meg - és akit ezért Dávid kivégeztetett (2Sámuell:16.).