Az életmentő tfilin
Hersl Dombón, egy Munkács melletti városkában született az első világháború utolsó évében. Munkács akkoriban Magyarországhoz tartozott, de a háború után az újonnan létrejött Csehszlovákiához csatolták.*
A két világháború közötti években, akárcsak annak előtte, Munkácson virágzó zsidó közösség élt, hírneves rabbikkal és tudósokkal, akik nagy tekintélynek örvendtek a magyarországi és csehszlovákiai zsidóság körében.
Hersl ebben a közösségben nőtt fel. A munkácsi jesivában tanult mindaddig, amíg el nem jött az ideje, hogy megházasodjék, és a Tórára meg a micvákra alapozott családi életet kezdjen élni. A második világháború sötét fellege azonban átláthatatlan ködbe borította a céljai felé vezető utat. Hitler hordái nemsokára megkezdték hódító menetelésüket, amelynek nyomán kő kövön nem maradt. Egyik legelső áldozatuk Csehszlovákia volt, amelyet Anglia és Franciaország jóváhagyásával foglaltak el, miután Európa akkori vezető erői abban bíztak, hogy ezzel lecsillapíthatják Hitler hatalmi étvágyát.
1939-ben, néhány héttel Peszách előtt, Hitler megszállta Csehszlovákiát, amelynek területét felosztották Németország, Lengyelország és Magyarország között. A munkácsi körzet ismét Magyarországhoz került. Dr. Fried Sándor, Munkács zsidó polgármestere fogadta hivatalosan a magyar katonai parancsnokot, aki csapata élén bevonult a városba, és átvette a város kulcsait.
A magyar kormány eleinte nem viselkedett ellenségesen a zsidókkal szemben. De nemsokára éreztetni kezdte hatását a németek zsidóellenes politikája, amelyet a magyar antiszemiták készségesen magukévá tettek, és a zsidók helyzete rosszabbra fordult.
Majd elérkezett a rettenetes nap, 1939. szeptember 1-je, amikor – Ros HáSáná előtt két héttel – a német hadsereg megtámadta Lengyelországot, és ezzel kezdetét vette a második világháború.
Az európai zsidók kelepcébe estek. Sehová sem menekülhettek. Minden ajtó bezárult előttük: sorsuk megpecsételődött. A világ sorsukra hagyta ôket.
Tudván, hogy a világot a legkevésbé sem érdekli az európai zsidóság sorsa, Hitler nyugodtan hozzákezdhetett gyilkos tervéhez, a "végső megoldás" kivitelezéséhez. A németek által megszállt országok zsidó lakosságát irgalmatlan tervszerűséggel összeterelték, majd tehervagonokba zsúfolva különböző koncentrációs táborokba szállították őket. A gyermekeket, az öregeket és mindazokat, akik alkalmatlanok voltak a rabszolgamunkára, azonnal gázkamrákba küldték.
Magyarország is csatlakozott a németek Oroszország ellen indított háborújához. Hersl azok közé a "szerencsés" táborlakók közé került, akiket a német hadigépezetben munkaszolgálatra rendeltek. Ezeknek kényszermunkát kellett végezniük: a könyörtelen hajszában, kiéheztetve és agyondolgoztatva, nagyon sokan elpusztultak közülük. De az elmondhatatlan megpróbáltatások ellenére töretlenül élt bennük a zsidó szellem.
A legtöbb jesivánövendék, köztük Hersl, akárcsak a táborban élő más zsidók nagy része, nem volt hajlandó lenyelni egy falat tréflit sem. Még a legdermesztőbb télben is inkább elcserélték a forró levest egy darab kenyérre a nem zsidó rabokkal. Szinte kizárólag kenyéren és vízen éltek, ami persze nemigen volt elegendő az életben maradáshoz.
Hersl rögtön az elején elhatározta, hogy bármi történjék is, sohasem válik meg a tfilinjétől, amelyet kevéske holmija között sikerült becsempésznie a táborba, és valahányszor csak mód van rá, felrakja. Hamarosan híre ment, hogy tfilinje van, és míg valaki őrt állt a szálláshelyül szolgáló barakk ajtajánál, a többiek kapkodva kézről kézre adták a drága imaszerszámot.
Az egyik kápó, akinek Hersl rendszeresen átadta az élelmiszeradagját, azzal viszonozta a szívességet, hogy mindig szólt neki, amikor az őrség a barakkok átkutatására készült. Ilyenkor Hersl a barakkon kívül rejtette el a tfilint. Egy alkalommal csak hosszas keresgélés után találta meg a hóban, de végre nagy nehezen előkerült, és ebből tudta, hogy nem hagyta el az Örökkévaló. A tfilin táplálta benne az erőt, hogy ragaszkodjék hitéhez: úgy érezte, az tartja életben a kínzások közepette.
A munkaszolgálatosokat az Ukrajnában harcoló német és magyar hadosztályok mellé osztották be. Lövészárkokat kellett ásniuk a frontvonalon, miközben az oroszok szünet nélkül tűz alatt tartották őket. Hersl egy percre sem vált meg a tfilintől: egyik zsebében lapult a sel ros, a fejre való, a másikban a sel jád, a kézre való imaszíj.
1943-ban Kijev mellett megint majdnem elhagyta a tfilint. A munkaszázadot, amelybe tartozott, mindennap kivezényelték, és csak este térhettek vissza a táborba. Indulás előtt mindig imádkozott, majd elrejtette a tfilint. Egy augusztusi napon is így tett, de hirtelen szorongás vett erőt rajta. Gyorsan visszaszaladt, elővette a rejtekhelyről a tfilint, és zsebre dugta.
Bebizonyosodott, hogy a szíve nem vezette félre: a munkahelyen este tudatták velük, hogy hat hétig nem viszik vissza őket a táborba. Hersl és a többi zsidó így továbbra is tfilinnel tudott imádkozni.
Így teltek az 1942 és 1944 közötti rettenetes évek: Herslnek nap nap után új veszélyekkel kellett megküzdenie. Nemegyszer tapasztalta, hogy az isteni Gondviselés védelme alatt áll, és lelke mélyén bizonyos volt benne, hogy annyi veszély közepette a tfilinnek köszönheti megmenekülését.
(Folyt.köv)
Dr Nissan Mindel az áldottemlékü lubavitsi rebbe egyik titkára volt. Könyvéből, amelyett a pesti lubavitsi kirendeltség forditott le és adott ki – közlünk válogatott részleteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése