Nissan Mindel :Zsidó mesék, legendák, történetek

 

 

  A piremspiler

   Purimi szinjátszók

 

Élt egyszer egy kisvárosban egy fiatal pár. A férj az esküvő előtt jesivába járt, és egy ideig a házasság után is folytatta tanulmányait. Később azonban belátta, hogy ideje lenne valami kereső foglalkozás után néznie. A feleségének volt némi hozománya, azt fektette be egy kis vállalkozásba. Az üzlet jól ment, és nemsokára gazdag ember lett belőle. Minél több pénze lett, annál kevesebbet törődött a tanulással: csakis az érdekelte,

hogyan tehetne szert még több pénzre.

 

A városkában sok szegény élt, és alig múlt el nap, hogy valaki ne kopogtatott volna az ajtajukon segítségért esdekelve. Az asszony jószívű teremtés volt, és sohasem utasította el a rászorulókat. A férj fösvénysége azonban nem ismert határt. Amikor még nem volt gazdag, minden jövedelméből egytized részt adományra fordított, de attól kezdve, hogy tollasodni kezdett, szűk marokkal mérte a cedokét. Minél gazdagabb lett, annál kevesebbet adott, és még attól a kevéstől is egyre nehezebben vált meg. Zsugoriságában megtiltotta a feleségének, hogy a koldusokat beeressze a házba.

 

Purim vidám ünnepén egyenesen bánatos volt: mindenki tudja, hogy ezen az ünnepen ajándékot kell küldeni a barátoknak, és több pénzt kell adományozni a szegényeknek. No, ezt már alig bírta elviselni! Neki persze senki sem küldött ajándékot, hiszen nem kedvelték. Barátai nem voltak, ezért ő sem tudott megajándékozni senkit. Fogta magát, készített egy sláchmonesztálat, amelyen egy darab homentás meg egy szem füge árválkodott, és elküldte a feleségének: úgy vélte, ezzel teljesítette az ajándékküldés micváját. Majd elment a templomba meghallgatni a Megilát, de ott is csak néhány garast vetett a koldusoknak.

 

Amikor odahaza asztalhoz ült, hogy nekilásson a nagyszerű purimi lakomának – amire persze nem hívott vendégeket –, egyszerre megkopogtatták az ajtót. El sem tudta képzelni, ki lehet az, hiszen már jó ideje senki sem zörgetett be hozzájuk. Szólt az asszonynak, nézze meg, ki kopog. Kisvártatva hangos, vidám dalocskát hallott:

 

A Purim, a Purim,

itt van Purim, illan, nem vár!

Adj egy kis pénzecskét,

s hírünk se hallod már!

 

Persze hogy a purimi maszkák, a piremspilerek voltak, akik ilyenkor házról házra járva gyűjtenek a máot chitimnek, hogy a szegényeknek is fussa maceszra, borra és ennivalóra négy hét múlva, Peszách ünnepén! Helyenként még ma is él a régi szokás, hogy a jesivábócherek maskarába öltözve végigjárják a házakat, és bolondozásukkal elszórakoztatják az alkalmi közönséget, így gyűjtenek a rászorulóknak. Senki sem ereszti el őket üres kézzel: mindenki ad annyit, amennyit módjában áll, hiszen nagy purimi micvá a bőkezű adakozás.

Az asszonynak eszébe jutott férje szigorú utasítása, és megkérte a piremspilereket, hogy várjanak odakint. Ám erre semmi szükség nem volt, mert az ebédlőből tisztán kihallatszott a férj harsogása:

– Küldd el őket! Semmit sem kapnak! Már adtam cedokét!

 

Az asszony majd elsüllyedt szégyenletében, de be kellett hajtania az ajtót a csalódott maszkák előtt...

 

Másnap a férfit nagy üzleti veszteség érte. Ugyanez történt a következő, majd az azutáni napon is: egyre rosszabbul mentek a dolgai. Bármibe kezdett, semmi sem sikerült. Egyik napról a másikra elvesztette a vagyonát, és tetemes adósságot halmozott fel. Mindenét el kellett adnia, még a házát és az asszony ékszereit is. Egy szép napon be kellett vallania a feleségének: nem maradt más hátra, mint hogy koldulásra adja a fejét. Azt mondta az asszonynak, válasszon: vagy együtt kéregetnek, vagy felbontják a ketubát, a házassági szerződést, hiszen már nem tudja eltartani.

 

A fiatalasszony, aki már régen rájött, hogy hibát követett el, amikor feleségül ment ehhez a hitvány emberhez, elfogadta a válólevelet: örült, hogy megszabadulhat tőle. Idővel bemutatták egy tehetős, fiatal özvegyembernek, aki megkérte a kezét. Összeházasodtak, és boldogan éltek egy közeli városban. Az új férj bőkezű volt, szívesen segített a rászorulókon, és örvendezett, hogy az asszony is adakozó természetű. A szerencse rámosolygott a jószívű házaspárra: két gyermekkel, egy fiúval és egy lánnyal áldotta meg őket.

 

Purim ünnepe előtt a szülők és a gyerekek közösen szorgoskodtak az ajándékkosárkák készítésén. Sok barátjuk volt, akiktől sláchmoneszt kaptak, és ők is sok mindenkinek küldtek. Házuk nyitva állt az adományért kopogtatók előtt, és a gyerekek izgatottan várták a purimi maszkákat. Kora este lett, mire a család mindennel elkészült, és leülhetett az asztalhoz a purimi lakoma mellé, amelyre számos vendéget is meghívtak.

A vacsora kellős közepén kopogtak. Az asszony ajtót nyitott: az éhhalál küszöbén álló, szegény, rongyos koldus kért bebocsátást.

– Gyere be, gyere csak! Épp jókor jöttél! – mondta, és még egy terítéket tett az asztalra. A férj felkelt, és kezet nyújtott a vendégnek.

– Jó Purimot! Solem áléchem! – fogadta. – Moss kezet, és tarts velünk!

 

A koldus kezet mosott, és csöndesen leült. Majd élvezettel habzsolni kezdett: látszott, hogy napok óta egy falatot sem evett. Újabb és újabb finomságok kerültek az asztalra: hal, csirke, krepláchleves, és jó itóka is akadt, amivel leöblíthették az ízes falatokat.

 

A koldus szemét elfutották a könnyek. Hogy a hála csalta ki őket, vagy magát siratta, mert arra gondolt, hogy valamikor régen neki is telt bőséges purimi lakomára, azt csak ő tudhatta...

 

Amikor elmentek a vendégek, és a koldus is elbúcsúzott, a férj azt mondta:

– Örülök, hogy segítettünk ezen a szegény emberen. Eszembe jutott róla, hogy évekkel ezelőtt magam is nincstelen voltam: az éhség koldulásra kényszerített. Egyszer Purimkor egy közeli városkában jártam. Már teljesen legyengültem, és arra gondoltam, szerencsét próbálok egy gazdag ember házánál, noha barátságtalan fickó hírében állt. Reménykedtem, hogy legalább Purimkor másmilyen lesz. Már majdnem odaértem a házhoz, amikor látom, hogy épp most csapták be azt ajtót a piremspilerek orra előtt. Elszállt a bátorságom, nem mertem bekopogni... No de, hála Istennek, jóra fordult a sorsom, csodálatos feleségem lett, aranyos gyerekeim vannak, és megengedhetjük magunknak, hogy segítsünk másokon. Ki tudja, ez a szegény ember nem látott-e jobb napokat valaha, talán még gazdag is volt... Egyszer fenn, egyszer lenn: Isten így forgatja az élet kerekét. "Megalázza a büszkéket, és felemeli az alacsony sorsúakat..."

– Pontosan úgy van, ahogy mondod – bólintott rá az asszony, és egy könnycseppet törölt ki a szeméből. – Ez az igazság: egykor gazdag ember volt.

– Honnan tudod? – lepődött meg a férje.

– Ez volt az az ember, akinek a házánál a piremspilerekkel találkoztál.

– Hát ezt meg honnan veszed?...

– Tudom, mert én is ott voltam. Ő volt az első férjem...

 

  Dr Nissan Mindel a lubavitsi rebbe zcl egyik titkára volt. Könyvét a pesti chabad kirendeltség forditotta le és adta ki 

 

  PURIMRA:Hogyan lett a barátfüléből hámántáska?

Izraelben az elmaradhatatlan purimi sütemény a mákkal, illetve lekvárral töltött ozné Hámán, vagyis "Hámán füle". Jiddisül homentás a neve, ami "Hámán-tasakot" jelent. Hogyan lett a barátfülébol hámántáska? Egy purimi sütemény nevének oknyomozó története.(*

Magyarországon a zsidók Purimkor kindlit, illetve flódnit szoktak enni. Most nem erről a két, viszonylag ismert süteményről fogunk értekezni, hiszen aki már evett ilyeneket, az jól ismeri ízüket, talán elkészítésük módját is. Aki pedig nem, az nem is tudja, mit veszített. Izraelben az elmaradhatatlan purimi sütemény a mákkal, illetve lekvárral töltött ozné Hámán, vagyis "Hámán füle". Jiddisül homentás a neve, ami "Hámán-tasakot" jelent. A háromszögure összehajtott, rendszerint mákos töltelékkel bélelt tészta a magyar derelyére hasonlít.

 

Jogos a kérdés: vajon miért nevezik az ünnepet kísérő süteményt Hámán fülének? Hámán ugyan központi - meglehetősen negatív - szerepet játszik a purimi eseményekben, mégis túlzás lenne azt állítani, hogy kannibál módra állunk bosszút rajta, és a fülét rágcsáljuk Purimkor...

                                                                                                 * * *

A rejtvényt egy magyar zsidó nyelvész, J. Srágá fejti meg számunkra. Szerinte maga Hámán is csak a mák jóvoltából került a sütemény "megilájába": a homentás a német-jiddis Mohntasch névbol ered, ami "mákos táskát," vagyis "mákkal töltött derelyét" jelent.

Srágá ezután rámutat, hogy a derelye magyarul "barátfüle" néven közismert, s ennek eredetét is feltárja. A 19. század második felében még sokan beszéltek Budapesten, foleg Budán, németül. Volt akkoriban Budán egy vendéglő, amelynek a tulajdonosát Freundnak hívták. Az o specialitása volt a lekvárral töltött tészta, amelyet előbb vízben kifoztek, majd olajban kisütöttek, s az étlapon mint Freunds gefüllte Tasche - azaz "Freund-féle töltött tasak" - szerepelt. A kiegyezés után gyorsan terjedő magyarosítási hullám Freundék menükártyáját is elérte - J. Srágá megjegyzi, hogy a kétnyelvű étlap a Néprajzi Múzeumban megtekinthető -, sőt maga Freund is Barátra magyarosította a nevét. A vállalkozó szellemű, de a magyar nyelvben nem túlságosan jártas fordító nem tudta, hogy a "gefüllte" magyarul "töltöttet" jelent. A hasonló hangzás alapján így jelent meg a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Barát-féle vendéglő étlapján a "Freunds gefüllte Tasche" mellett a "Barát füle", s így terjedt el a név. J. Srágá azt is elmondja, hogy kellemes nosztalgia fűzi a barátfüléhez, amelyet áldott emlékű édesanyja készített.

    Tegyük hozzá: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a "barátfüle" "elotagjában a barát "szerzetes" jelentésében szerepel; talán a papok, szerzetesek konyhájára utalva e tésztaféle finomságát jelöli..."

                                                     * * *

1920-ban cukrászda nyílt a pesti Király utcában, a zsidó negyed kellős közepén. A tulajdonos egy munkácsi zsidó volt, aki Purimra mákkal töltött, háromszögletu süteményt készített, s ezt a "barátfüle" mintájára mohnfülének - vagyis "mákosfülének" - nevezte el. A "gefüllte" ekkorra véglegesen "füle" lett, mert a munkácsi hitsorsos jobban tudott jiddisül, mint magyarul, de nem volt nyelvész, tehát eszébe sem jutott, hogy a "fülnek" valami köze lenne a töltelékhez...

Az csak természetes, hogy amikor a derék zsidó később álijázott, és Jeruzsálembe helyezte át cukrászdáját, héberre fordította specialitásának nevét. Mivel még mindig jiddisül tudott a legjobban, nem a magyar "mákost" vette alapul, hanem a német "Mohnt", s ebbol csinált "Homont" - így lett a sütemény ozné Hámán, vagyis "Hámán füle"...

          (* A fenti irás, Naftali Kraus tollából, sok évvel ezelőtt jelent meg a pesti (Chábád) Egységben S. Ájálá aláirással

KOLOZSVÁRI MAGYAR NAPILAP INTERJUJA BRAHAM PROFESZORRAL

 

MIÉRT NEM KÖZÖLTEK A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓ LAPOK (ÉRTSD ÚJ ÉLET)
RECENZIÓT A VILÁGHIRÜ  VÉSZKORSZAK KUTATÓ LEGUJABB MŰVÉRŐL?
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN   Készitett interjut Randolp L. Braham profeszorral, a Kolozsvárott megjelenő Szabadság cimü napilapban A dési származású Randolph L. Braham, a New York-i City University 87 éves érdemes professzora, a magyarországi holokauszt világszerte elismert szakértője és tudósa újabb forrásértékű munkán dolgozik. A magyarországi holokauszt bibliográfiája című terjedelmes kötet a budapesti Park Könyvkiadónál lát nemsokára napvilágot. Az amerikai tudós, a holokauszttal kapcsolatos egyéb aktuális kérdések mellett, erről is beszélt a lapunknak adott interjúban.   – Professzor úr, mielőtt a magyarországi holokauszttal kapcsolatos legújabb munkáiról faggatnám, engedje meg, hogy megkérdezzem: mi a véleménye arról a keresetről, amelyet holokauszt túlélők nemrég a Magyar Állami Vasutak, a MÁV ellen nyújtottak be az észak-illinoisi körzeti bíróságnak. Olvastam néhány szavas megjegyzéseit a perről a budapesti Népszabadság február 14-i számában. Kifejtené kissé részletesebben a véleményét? – A Népszabadságban az a nyilatkozatom jelent meg, amelyet szóban és írásban Szőcs László úrnak, a lap washingtoni tudósítójának tettem. Ehhez mindössze egyetlen pontosítást fűznék. A tudósítónak arra a kérdésére, hogy kutatásaim alapján megalapozottnak tartom-e a szóban forgó keresetet, azt válaszoltam: a körzeti bíróságra bíznám annak eldöntését, hogy a kereset mennyire megalapozott, s nem pedig azt, hogy „a MÁV ezt önállóan tette-e”. – Nem gondolja, hogy a keresetben követelt csaknem kilenc milliárd dollár túlzott összeg? – Véleményem szerint nincs az a pénzösszeg, amely kárpótolni tudná közel hatszáz ezer lojális, nagy arányban igaz hazafi magyar zsidó meggyilkolását a második világháború idején. De attól tartok, hogy a jelenlegi gazdasági válság körülményei között, és miközben Magyarországon egyre jobban terjed az antiszemitizmus és a holokauszttagadás, ezt a pert különféle sovén, nacionalista és újfasiszta csoportok saját politikai-ideológiai célkitűzéseik elérésére használhatják ki. – A felperesek jelentős része az Egyesült Államokban és Izraelben élő holokauszt túlélő. Mivel magyarázza, hogy Magyarországról, ahol körülbelül százezer zsidó él, csupán egyetlen személy vállalta a felperesi minőséget? – A félelemmel – és ez sok mindent elárul a mai magyarországi légkörről, helyzetről. – Térjünk rá a magyarországi holokauszttal kapcsolatos jelentős forrásköteteire. A budapesti Park Könyvkiadó 2007 márciusában megjelentette A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája című háromkötetes, összesen 1590 oldalas munkáját. Elégedett-e ennek a munkának a fogadtatásával? –        Engedje meg, hogy mindenekelőtt kifejezzem a hálámat azoknak, akik lehetővé tették az említett kötetek megszületését, Rochlitz András kiadónak, a Várszegi Gábor által alapított J. & O. Winter Foundationnak, valamint Saul Kagannak, a Claims Conference emeritus ügyvezető alelnökének, továbbá a munka szerzőinek és szerkesztőjének. A világ számos táján megjelent recenziók egyöntetűen pozitívak voltak. Főképp az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban és más magyarországi lapokban megjelent recenzióknak örvendtem. Furcsa azonban, hogy valamilyen okból kifolyólag, az enciklopédiát a budapesti zsidó lapok elhallgatták: én legalább is egyetlen ezzel kapcsolatos írást sem láttam. Épp úgy elhallgatták, mint az enciklopédia bemutatását a Páva utcai holokauszt emlékmúzeumban, 2007. március 19-én –          –        .– Mi lehet ennek a magyarázata? – Úgy tűnik, hogy egyes zsidó vezetők és szerkesztők saját egójukat a közösséggel szembeni felelősség fölé helyezik. – Miért tennék ezt? – Azt sejtem, hogy az ok – legalább is az egyik folyóirattal kapcsolatosan – egy megjegyzésem, amit az enciklopédia 2007. március 19-i budapesti bemutatásakor tettem. A közönség soraiból tettek fel kérdést azzal a hivatalos zsidó vezetőségi utasítással kapcsolatban, hogy az uralkodó antiszemita és fenyegető légkör miatt, a zsidók március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen maradjanak otthon. Elmondtam, hogy ez utasítás megdöbbentett, hiszen 63 évvel a holokauszt után az ellentétes azzal a „soha többé” esküvel, amelyet a túlélők felszabadulásuk után tettek. Hangsúlyoztam, hogy ha Magyarországon élnék, büszkén sétálnék Budapest utcáin március 15-én, viselve a mellemen – ugyanazon a helyen, ahol a zsidóknak a sárga csillagot kellett hordaniuk – az 1848–49-es kokárdát, esetleg Kossuth Lajos képét is. Ez ugyanis emlékeztetné a magyarokat a zsidók aránytalanul magas hozzájárulására a Habsburg-ellenes forradalmi háborúhoz – de legalább e ténnyel való szembenézésre sarkallná őket. – 2009 elején a budapesti Park Könyvkiadó és a kolozsvári Koinónia közös kiadásban jelentette meg Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című művét. Ennek az ugyancsak forrásértékű kiadványnak, amelynek szintén Ön volt a főszerkesztője, milyennek ítéli a fogadtatását? – Nagyjából ugyanolyannak, amilyen a háromkötetes munka fogadtatása volt. A megjelent recenziók is hasonlóak voltak. A kivételt ismét csak a budapesti és ezúttal a bukaresti zsidó közösségek hivatalos lapjai képezték. Bár a két zsidó közösség vezetői tiszteletpéldányt kaptak, hivatalos lapjaikban ezt a munkát mind a mai napig elmulasztották bemutatni. Miközben gyanítom a magyar zsidó vezetők viselkedésének okát, nem értem a romániai zsidó vezetők magatartását. Azt hittem, ők fenntartás nélkül ismertetnének a romániai közönséggel egy olyan forrásmunkát, amely a magyar hatóságok által irányított Észak-Erdély zsidóságának a megsemmisítését mutatja be. – Tervezi az enciklopédiák kiadását más nyelveken is? – A háromkötetes munkát már lefordítottuk angol nyelvre, és ez év végén jelenik meg az Egyesült Államok washingtoni Holokauszt Emlékmúzeuma, a chicagói Northwestern University Press és a New York-i City University Graduate Centere keretében működő Holokausztkutató Intézet közös kiadásában. Tervbe van véve ugyanakkor az észak-erdélyi kötet román nyelven történő kiadása is. – Kérem, beszéljen aktuális kutatási és kiadási terveiről. –        A legújabb munkám a Holokausztkutató Intézet Holocaust Studies Series könyvsorozatában nemrég jelent meg, The Holocaust: Essays and Documents (A holokauszt: esszék és dokumentumok) címmel. –        Másik rendkívül fontos forrásmunka megjelentetésén a budapesti Park Könyvkiadó most dolgozik. Címe A magyarországi holokauszt bibliográfiája, célja pedig az, hogy egyetlen kötetbe gyűjtse össze azoknak a könyveknek, tanulmányoknak és cikkeknek a referenciáit, amelyek a magyarországi holokauszt aspektusaival foglalkoznak. A kötet mindazokat a referenciákat tartalmazza, amelyek eredetileg az 1962 és 2008 között angol nyelven megjelent négy bibliográfiai kötetemben szerepelnek. Helyet kaptak benne azok a referenciák is, amelyek figyelmetlenség miatt az említett négy kötetből kimaradtak, továbbá azok, amelyek 2009 végéig láttak napvilágot. Ez a kötet összesen 5554 könyv, tanulmány és cikk referenciáját tartalmazza, amelyek számtalan nyelven, a világ sok részén jelentek meg. A válogatott referenciák – címek és alcímek alatt – ábécérendbe vannak sorolva. Az egyes referenciákhoz, amikor azok tartalmát a cím nem jelzi, rövid annotálás lett hozzáfűzve. A munka használatát megkönnyíti a referenciarövidítések listája, a szószedet, továbbá a szerzői, a személy- és a földrajzi névjegyzék. – Ön a New York-i City University keretében működő Holokausztkutató Intézetet továbbra is igazgatja? – Így van. Szerteágazó tevékenységén kívül, az intézet havonta rendez szemináriumokat holokauszttal kapcsolatos témákban. De ezen túlmenően, irányítom a J. & O. Winter Alapot, amely a világ sok részén élő, holokausztkutatást végző diákoknak biztosít kisebb összegű ösztöndíjakat, és előadásokat is tartok, ami igazán nem kevés – elvégre 88. életévemet taposom. – Professzor úr, kívánom, hogy közismert munkaereje ne lankadjon, s hogy valamennyi tervét hiánytalanul váltsa valóra! És köszönöm a beszélgetést.

 

Purimra: "Lechájim!", de nem több...

Miért nem részegesek a zsidók?

 

 Mi, zsidók, sohasem tudjuk annyira leinni

magunkat, hogy ne tudjunk különbséget tenni

Hámán és Mordecháj között. Túlságosan is jól

ismerjük a Hámánokat...

 

Bölcseink mondották: "Ádár havának elérkeztével fokozni kell az örömöket." Öröm pedig nincs bor nélkül. Mint a Zsoltárok költője mondja: a bor megörvendezteti az ember szívét.

Ha ez így van ádárban, még inkább így van Purim idején. Hiszen Purimkor micvá kötelez arra, hogy sokat igyunk, akár a lerészegedésig is, "míg már nem tudunk különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között". Ehhez bizony igen részegnek kell lenni...

Valójában a zsidó ember soha nem részegedik le, még Hámán és Mordecháj kedvéért sem. A berúgás parancsolatáért a zsidók még Purimkor sem lelkesednek. Egy kis pohárkával "az egészségre" – l'chájim –, azt igen. De berúgni már nem zsidó dolog.

Nem könnyű megmagyarázni, miért nem hajlandók a zsidók még évente egyszer, Purimkor sem berúgni, hiszen semmiféle tilalom nincs a kóser bor fogyasztására. Csak annak nem szabad innia, aki fogadalmat tett erre, és önként vállalta a korlátozást. A zsidó ember életében nagy jelentősége van a bornak.

Már a régmúlt időkben is megvolt a bornak ez a jelentős szerepe. Központi helyet foglalt el a bor az áldozati szertartásokban is: az a zsidó, aki égő- vagy békeáldozatot mutatott be, köteles volt bort is helyezni az oltárra. Ez volt a neszáchim (italáldozat).

Bort használ a zsidó ember a szombatot és az ünnepet köszöntő áldáshoz. Bor szükséges a szombat és az ünnep kimenetelére mondott áldáshoz is. Vallási előírás, hogy minden családi és közösségi ünnepen egy pohár borra kell áldást mondani; Peszách ünnepén, a széderestén négy pohár bort kell meginni.

Mégis, bár a zsidó ember gyakran iszik bort, ráadásul ezzel Istennek tetsző dolgot cselekszik, a borivás soha nem vezet nála részegségre, de még csak rendszeres szokásává sem vált. Vajon miért?

* * *

 

A kérdésben benne van a válasz. Mivel a bor központi helyet foglal el a zsidó ember életében, megszűnt közönséges árucikk lenni, amelyet "csak úgy" fogyasztanak. A bor vallási előírás tárgya, és elsősorban vallási cselekedetek végrehajtásához szükséges. Hogyan is használhatná a zsidó ember olyan közönséges célokra, mint az étel "leöblítése" vagy a lerészegedés?

Bölcseink nagyon jól ismerték az ember természetét és a bor – kiváltképp a mértéktelenül fogyasztott bor – hatását. A Midrásban reb Áchá mesélte:

Volt egy ember, aki eladogatta a javait, hogy bort vehessen. Fiai féltek, hogy elherdálja örökségüket, ezért összedugták a fejüket: megtanácskozták, mit tegyenek, hogy leszoktassák az ivásról. Úgy határoztak, hogy ha legközelebb berúg, kiviszik a temetőbe. Ha a halottak között tér magához, gondolták, úgy megijed, hogy soha többé nem iszik. A következő alkalommal valóban kivitték a temetőbe. Történt azonban, hogy borkereskedők jártak arra, akik a temetőbe tértek be pihenni. Amikor meghallották a fiúkat, megijedtek, hogy rablók közelednek, és futásnak eredtek. A részeg ember felébredt, és meglátta a hátrahagyott borostömlőket. Tüstént kioldotta az egyiket: persze ismét berúgott, és tovább aludt. Három nap elteltével fiai felkerekedtek, hogy megnézzék, mit csinál. Mikor látták, hogy a tömlő csapjával szájában édesdeden alszik, így szóltak: "Így sem hagyott el a Teremtő! _ gondoskodik rólad, mi pedig tanácstalanok vagyunk..." Végül úgy döntöttek, hogy mindennap másik fia látja el őt itallal.

 

* * *

 

Volt egy ember, akinek az apja nagyivó volt. Valahányszor berúgott, a piactér mocskában hentergett. A gyerekek kővel dobálták és gúnyolódtak rajta: "Részeg, részeg!" Az ember majd meghalt szégyenében, végül egy napon így szólt: "Apám, meghozatom a létező legfinomabb borokat, csak ne járj el inni, mert szégyent hozol magadra és rám is!" Így könyörgött neki sokáig, míg apja meg nem ígérte, hogy nem megy többé a kocsmába. Az ember pedig mindennap ellátta apját étellel-itallal, ágyba fektette, majd hazament. Egy alkalommal, zuhogó esőben a templomba igyekezvén, a piactéren ment keresztül. Egy részeg embert látott, aki a csatornában hentergett. A gyerekek ütötték-verték, kővel dobálták, mocskot szórtak rá. Az ember így gondolkodott: "Elmegyek az apámért, idehozom, és megmutatom neki ezt a gyalázatot. Talán végleg abbahagyja az ivást..." Így is tett: kivitte apját a piactérre. Az azonban odament a részeghez, és megkérdezte tőle, hol vette azt a jó bort, amelyiktől ennyire be lehet rúgni...

 

* * *

 

Bölcseink azt tanítják, hogy a mértéktelen ivás súlyos betegség, s aki ebbe a betegségbe esik, nem egykönnyen gyógyul ki belőle. Valóban: részeges zsidó úgyszólván nem is létezik. Egy-két pohárkával felhajtanak különböző alkalmakkor, de szinte soha nem fordul elő, hogy zsidó ember pusztán az ivás kedvéért úgy lerészegedjék, mint mások. Mint mondtuk, még Purim ünnepén is nehéz olyan zsidót találni, aki mélyen a pohár fenekére néz, pedig Purimkor kötelező bort inni.

A háláchá – a zsidó törvény – eredeti megoldást talált a talmudi előírásra, hogy addig kell inni, míg már nem tudjuk megkülönböztetni Hámánt és Mordechájt. Az egyik nagy rabbi azt a tanácsot adja, hogy a zsidó igyék egy pohárkával, és feküdjék le aludni, hiszen álmában nem tesz különbséget Hámán és Mordecháj között...

 

("Egység" 8. szám, 1992)

HETI HAFTARA – TECÁVE - 2010

PÁRÁSÁT ZCHOR   - T0CÁVE      ÁMÁLÉK                EMLÉKEZETE                                          "Ezt mondja a Seregek Ura: Számon tartom, hogy hogyan bánt Ámálék Izraellel, hogy útját állta, amikor kijött Egyiptomból. Most azért indulj, verd le Ámálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg ... " (lSámuel15:2-3.)

Ez az eset Sámuel próféta öregkorában történt, miután felkente Sault Izrael első királyául. A Binjámin törzséből származó Saul már több hábo­rút viselt a Izraelt szorongató filiszteusok ellen, és most érkezett el az ideje, hogy Sámuel felhívja a figyelmét az Ámálék elleni irtóhadjárat szükséges­ségére és elkerülhetetlenségére. Ez a hagyomány szerint Izrael királyának elsőrendű kötelessége, mivel Ámálék a zsidó nép ősellensége.   Amikor Izrael fiai kiszabadultak az egyiptomi rabszolgaságból, átkeltek a Vörös-tengeren, és útban voltak Sínai felé, hogy átvegyék a Tórát, az ámálekiták voltak azok, akik megtámadták a fiatal, gyanútlan, tapaszta­latlan népet. A környező népek, az ámmániták, a moábiták, az edomiták. a kánaániták rosszat sejtettek, talán féltek is kissé, míg az egyiptomiak sebeiket nyalogatták. Csak Ámálék nem fért a bőrébe: először gerillahar­cot vívott, lesből támadott - a foglyokat megalázta, megcsonkította - majd frontális támadást indított.   Mózes Jósuára, fiatal adjutánsára bízta az ámálekiták elleni önvédelmi harc vezetését, aki meg is verte őket. A továbbiakban is nemegyszer találkozunk a zsidó népnek ezekkel az esküdt ellenségeivel. A bírák korá­ban a midjánitákkal szövetkeztek Izrael ellen. A sínai orvtámadás leírása (2Mózes 17:8-13.) azzal végződik, hogy az Örökkévaló utasítja Mózest ífja meg az esetet,a könyvben" - vagyis a Tórában -, és vésse jól Jósuá emlékezetébe, hogy "Ámáléknak még az emlékét is eltörlöm az ég alól!"    Mózes akkor oltárt épített, és azt mondta: "Mivel kezet emelt Isten trónusára harcolni fog Ámálék ellen az Örökkévaló nemzedékről nemzedékre." (uo-16.) Onkelosz arameus fordításában, valamint Rási, Ibn Ezra és mások magyarázatában ez így hangzik: "Az Örökkévaló megesküdött trónjára, hogy örök időkön keresztül harcot fog vívni Ámálék ellen." * * *   A hagyományos Midrás-irodalom összefüggést lát Izrael viselkedése és Ámálék támadása között. Amikor a zsidók eltávolodnak a Tóra szellemé­től, és nem tartják be törvényeit, a külső ellenség általában eszükbe juttatja, hogy zsidók, és hogy ez kötelességeket ró rájuk. Ámá1ék orvtámadá­sa előtt a zsidók zúgolódtak, mert nem volt ivóvizük. "Közöttünk van-e az Örökkévaló, vagy sem?" - kérdezték (2Mózes 17. és Mechiltá uo.).   A Midrás egy frappáns hasonlattal világítja meg ezt a helyzetet. Volt egyszer egy ember, aki kisfiát a hátán cipelte, etette, itatta, és az út minden nehézségétől megóvta. Amikor aztán lakott helyre értek, a szemtelen gyerkőc odafordult az első járókelőhöz, és azt tudakolta, nem látta-e az apját valahol. Az apa dühében ledobta a hátáról. Arra jött egy kutya, és   megharapta ...   Ámálék - Ézsau unokája - volt tehát a "harapós kutya", aki mindig készenlétben állt, hogy Izrael fiait zsidó voltukra emlékeztesse. A Midrás elbeszélése szerint Ézsau meghagyta unokájának, az ámálekiták ősének, hogy álljon bosszút érte: "mindent megtettem, hogy Jákobot megöljem, de sajnos nem sikerült" (Jálkut Simoni, Chukát). Azt is tudni véli a Midrás, hogy Ámálék nemzetközi expedíciós hadsereget akart szervezni Izrael megtámadására, de a népek nem álltak kötélnek, okulván az egyiptomiak példájából. Erre azt mondta volna Ámálék: én előremegyek, és megtáma­dom őket. Ha megvernek, meneküljetek el, ha pedig az akció sikerrel járna, gyertek és segítsetek (Mechiltá, B'sálách.) ... * * *   A zsidóknak kötelességük volt bosszúhadjáratot folytatni a Palesztina déli vidékén élő rabló ámálekiták törzse ellen, és megsemmisíteni az álnok támadót. A Talmud szerint ez a három legfontosabb feladat közé tarto­zott, amelyeknek teljesítését Mózes Isten nevében megparancsolta a zsidó népnek. Mihelyt elfoglalták Erec Jiszráélt, és ott gyökeret vertek, kötele­sek voltak királyt választani, megsemmisíteni Ámálékot, és felépíteni a Szentélyt (Szánhedrin 20.)    Most, hogy Saul személyében megvolt a király, aki egyesítette Izrael törzseit, elérkezett az Ámálékkal való leszámolás ideje _ mégpedig a totális leszámolásé, amelynek során nem volt szabad zsákmányt szedni és foglyokat ejteni. Az előzmények nem szorítkoztak a sínai orvtámadásra, amelyben az ámálekiták emlékezetes kegyetlenségeket hajtottak végre: azóta is megszakítás nélkül folytatták támadásaikat, gyermekeket és nőket gyilkolva. * * *   Háftáránkban - Sámuel első könyvének 15. fejezetében -- Saul a próféta ösztökélésére 210 OOO harcost mozgósítva hadjáratot indít Ámálék ellen. Miután felszólította a kénita törzseket, hogy húzódjanak biztonságba, megverte az ámálekitákat. Ám nem tartotta magát a próféta utasításához: elfogta és életben hagyta Agágot, Ámálék királyát, s az ámálekiták juh- és marhacsordáinak javát is .megszánta" és zsákmányul ejtette, ahelyett hogy a parancs értelmében elpusztította volna.   A próféta szigorún megrótta Sault, aki ráadásul még győzelmi emlék- oszlopot is állított magának a Kármel-hegyen. Saul azzal próbált véde­kezni, hogy a népre hárította a zsákmányolás vétkét: " ... megkímélte a nép a legszebb juhokat és marhákat, hogy Istenednek, az Örökkévalónak áldozza." (l Sámuel 15:15.)   A próféta elutasítja az átlátszó kifogást. Te vagy a király, mondja, ne hivatkozz a népre! Az áldozatot illetően pedig kifejti, amit az utána következő próféták hosszú sora nem győz hangsúlyozni: nincs értelme az áldozatok tömegének, ha az áldozatot bemutató nem tartja be az isteni Tan parancsolatait. "Talán ugyanúgy tetszik az Örökkévalónak az égő- és a vágóáldozat, mint az engedelmesség az Örökkévaló szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövér jénél!" (Uo. 22.)     A továbbiakban Sámuel a varázsláshoz és          bálványimádáshoz hasonlítja a király ellenszegülését és az isteni parancs megszegését.   Végül kimondja a szentenciát: "Mivel te megvetetted az Örökkévaló igéjét, Ő meg elvetett  téged, és nem leszel király!" (Uo. 23.)   Saul magyarázkodik, majd bevallja: " ... féltem a néptől, és hallgattam  szavára ... " Ez végleg meggyőzi Sámuelt az isteni sugallat helyességéről: nem vezetheti a népet az, akit a nép irányít. Így azután Saul látszólag enyhe vétke miatt - aminél sokkal súlyosabbakat is véghezvitt - elvesztette jogosultságát a trónra. Ettől fogva csak idő kérdése vol: hogy mikor lesz a Sámuel által felkent Dávid Izrael királya.     A fejezet zárójelenetében Sámuel elővezetteti Ágágot, Ámálék királyát, akit Saul, ki tudja, miért, életben hagyott. A prófétát nem kötötték a diplomatikus viselkedés szabályai és egyéb rafinériák, és csakis a zsidó nép létérdekeit tartotta szem előtt. Ágág biztos volt benne, hogy az öreg, fehér szakállú zsidó bácsi nem fogja bántani. De Sámuel így szólt: "Ahogy gyermektelenné tett asszonyokat a kardod, úgy legyen gyermektelenné anyád az asszonyok között! És felkoncolta Sámuel Ágágot az Örökkévalc előtt Gilgálban", ahol az ideiglenes Szentély állott (Uo. 33.) * * *   A Purimot megelőző szombaton, az Emlékezés szombatján a hetiszaka­szon kívül (ami Tecáve) az Ámálékról szóló megemlékezést is felolvassuk (5Mózes 25:1­-19.). Ez köti össze a háftárát a heti szidráva1.   A történelmi aktualitás folytatódik, egészen a purimi Eszter-történetig A Megilá szerint a zsidógyűlölő Hámán Ágág egyenes leszármazottja volt     Való igaz, hogy bár Saul legyőzte és megverte az ámálekitákat, sokat megmenekültek közülük: Saul uralkodásának végén ismét találkozunk velük, amint izraeli városokat támadnak meg és rabolnak ki. Dávid- aki ekkor még nem volt király - vetett véget garázdálkodásaiknak, amikor szinte maradéktalanul megsemmisítette az ősi ellenséget. Sajnos csak "szinte": ékesen bizonyítja ezt Hámánnak és a későbbi nemzedékek zsidófaló antiszemitáinak felbukkanása.     Maimonides úgy módosítja az Ámálék kiirtására kiadott parancsot. hogy ha az ámálekiták megbékélnek Izraellel, és elfogadják a noáchiták hét micváját, akkor életben maradhatnak. (Noé fiainak hét törvénye azokat a bűnöket sorolja fel, amelyeket a Biblia nem zsidó szempontból is büntetni rendel: 1. Isten-káromlás, 2. a köztörvények megsértése, 3. bálvány­imádás, 4. vérontás, 5. fajtalankodás, 6. rablás, 7. az élő állatból kivágott: húsdarab élvezete.)                                            *** Saul ellentmondásos alakja és tragikus élete nem jellemezhető egy rövid fejezetben. Első királyként nem állt előtte követendő példa. Próbálkozása, hogy függetlenítse magát a próféta befolyásától, eleve kudarcra volt ítélve. Az oktalan irgalmasságot, Ámálék életben hagyását, oktalan kegyetlenség - Novnak, a papi városnak elpusztítása - követte nála. Ezt summázták így bölcseink: "Aki megkönyörül a kegyetleneken, az végül kegyetlen lesz a könyörületesekkel szemben." (Jálkut, Smuél.)

 

A sors keserü iróniájaként az utolsó ember, aki életben látta Sault,

egy ámálekita volt, aki azt állította: a súlyosan sebesült király maga

kérte, hogy ölje meg - és akit ezért Dávid kivégeztetett (2Sámuell:16.).

 

 

 

PURIM - A ZSIDÓ FOLKLÓRBAN

     AKI NEM SZERETTE A  PÉNZT...

 

  Menáchem Mendel, aki Cemách-Cedek néven a harmadik rebbe volt a lubavitsi dinasztiában - 5-6 éves lehetett, nagyapja, Schneur Zálmán, - a dinasztia megalapítója és a Chábád haszidizmus megteremtője - Púrim előtt megkérdezte tőle: megtanultad Eszter könyvét? A gyerek igenlő válasza után tovább kérdezte: és meg is értetted?

 

    Erre a gyerek azt felelte, hogy azt nem értette, hogy miért kellett Hámánnak 50 könyöknyi (Biblia korabeli hosszmérték, l könyök = 53 cm) bitófát felállíttatni ahhoz, hogy Mordechájt, a zsidók vezetőjét felakasztassa? Hát Mordecháj olyan magas volt? - kérdezte.

 

    Nagyapja ekkor nem válaszolt erre semmit. Később, már Púrim napján, adott rá választ, amikor - kabbalisztikus értelemben - elmagyarázta, hogy Hámán a magas akasztófával azt akarta szimbolizálni, hogy ő - az amelékíta - elérte az "ötvenedik kaput" (kabbalisztikus fogalom) és így a zsidóság felett áll szellemileg. És ez volt a veszte - fejezte be a rebbe eszmefuttatását.

 

                                                                         * * *

 

    Púrimkor a legfőbb micve,  ajándékokat küldeni egymásnak (Misloách Mánot), és a nélkülözőknek alamizsnát juttatni.

    Amikor Ávráhám Jósua Heslt rabbivá választották, hívei egy marék aranypénzt küldtek neki. A cádik kezébe vette az aranypénzeket, és látható élvezettel forgatta. Fia, reb Jichák-Meir - aki ismerte apját, és tudta róla, mennyire semmibe veszi, sőt megveti a pénzt - felettébb csodálkozott azon az élvezeten, amely kiült apja arcára, ezért meg is kérdezte tőle, mi történt vele?

 

    - Egész évben a pénzről még csak tudomást sem veszek. Most azonban, Púrimkor, a szegények között pénzt kell osztani, ily módon is gyakorolnunk kell a micvét. Tehát nagyon nem szeretném, ha olyat adnék nekik, ami az én számomra nem jelent értéket. Ezért most próbálom magam rávenni, hogy szeressem a pénzt. Csak ha ez sikerül nekem, akkor fogom majd szétosztani - adta meg a magyarázatot a rebbe a fia kérdésére.

 

                                                                  * * *

 

Egy Kozsnitz melletti kis faluban élt egy koldusszegény zsidó. Púrimkor bement a városba, hogy a zsinagógában meghallgassa a Megilla (Eszter könyve) felolvasását. A felolvasó ezúttal a kozsnitzi Mággid volt, aki szentéletű ember hírében állott. Mikor befejezte az imát odafordult a szegény zsidóhoz, majd azt kérdezte tőle:

- Ugye te hozzám tartozó faluból jöttél? Akkor miért nem hoztál nekem ma Slách-Móneszt (Misloách Mánot)?

 

    A szegény, szerencsétlen ember csak hallgatott, hiszen otthon, a családjának még betevő falatja sem volt, hát hogyan magyarázza meg a rebbének, miért nem hozott ajándékot?

 

   De a rebbe nem is várt válaszra, hanem azt mondta:

 

    - Ma Púrim van, gyere velünk és igyál egy kis pálinkát.

A falusi szegényember el is ment a Mággid házába, ahol finom süteménnyel és pálinkával kínálták. Afeletti örömében, hogy a Mággid házában lehet, vagy tán ittas is volt egy kissé, valami különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, semmi sem lehetetlen. Fogta magát, felkeresett egy gazdag borkereskedőt, s miután kellemes Púrimot kívánt neki azt mondta:

- Kérem, uram, adjon nekem hitelbe egy üveg jó bort. Biztosan meg fogom fizetni. De ha még sem - hát ma Púrim van. . .

 

    És a kereskedő adott neki egy üveg jó bort. Ezután bement egy másik boltba, ott néhány almát kért - hasonló "feltételek mellett". Ott is megkapta, amit kért. Mindezzel pedig visszament a Mággid házába, és odaadta, mint púrimi ajándékot. A rebbe nagyon örült a Misloách Mánotnak, és azt mondta neki:

 

    - Jól tetted, hogy eljöttél. És ne feledd, hogy minden évben hozzál Púrimkor ajándékot.

 

    A falusi szegény pedig így elmélkedett magában:

 

   - A családom otthon éhezik. Hogy is feledkezhettem meg róluk? Teszek is róla mindjárt, hogy nekik is örömteljes legyen a Púrimjuk. Gondolta, ha a módszer egyszer már bevált, megpróbálja folytatni.

 

    Ezzel bement a kocsmába, ahol egy üveg pálinkát, a pékhez, ahol kenyeret, a fűszereshez, ahol néhány sósheringet sikerült kapnia.

 

    Határtalan örömmel sietett haza, és már az ajtóból kiabálta: Púrim van, Púrim van!

Felesége és gyerekei nem tudták mire vélni, hiszen nemigen látták még őt ilyen vidámnak. Azt hitték a nagy szegénységbe belebolondult. Ekkor azonban letette az asztalra mindazt, amit megszerzett és "meghívta" a családot lakomára, mondván, egyetek, hiszen Púrim van.

 

    Így hát ettek-ittak, örömükben még táncra is perdültek, amikor egyszercsak kopogást hallottak.

Először nem is akartak ajtót nyitni, de aztán - miután a kopogás megismétlődött - az asszony mégiscsak rászánta magát, hogy kinyissa az ajtót, mert arra gondolt, hátha az a szomszédjuk, aki - nem-zsidó létére is - jó szívvel viseltetett irántuk, és időnként még egy kis krumplival is szokott segíteni.

 

    Amint kinyitotta az ajtót, egy vérrel borított, sebesült zuhant be, aki valóban ez a szomszéd volt. Gyorsan kimosták sebét, bekötözték, megitatták egy kis pálinkával. Amikor az ily módon magához tért, megszólalt:

 

- Megmentettétek az életemet. Majd elmesélte, hogy egyetlen fia véresre verte, és kidobta. Ha nem fogadják be, minden bizonnyal belehalt volna a sérüléseibe, vagy megfagyott volna odakint.

 

    Később így folytatta:

 

     - Mivel a fiam meg akart ölni, ti viszont megkönyörültetek rajtam, ezért megmutatom nektek azt a helyet, ahová elrejtettem egy csomó aranyat és ezüstöt, amit a fiamnak szándékoztam adni halálom előtt, de ezek után nektek ajándékozom. Ki is mentek az erdőbe, és pontosan megmutatta azt a fát, ahol a vagyonát elásta.

 

    A gondos ápolás ellenére a szomszéd néhány nap múlva meghalt.

 

    Ezután a zsidó ismét kiment az erdőbe, kiásta az aranyat a fa alól. Ennek révén jómódú ember lett a szegény falusi zsidóból, s így megtehette, hogy minden Púrimkor elmenjen a kozsnitzi rebbéhez és gazdag Mislóách Mánotot - púrimi ajándékot - vigyen neki.

 

 

 

 

PURIM A Halacha szemszögéből

 A ZSIDÓ FARSANG 

FORGATÓKÖNYVE            

 

Púrim, az az ünnep, amely egy olyan esemény kapcsán keletkezett, ami galutban, számüzetésben történt  és - Bölcseink szerint - csak nehezen sikerült bekerülnie a Bibliába.

 

1.  Este és reggel a templomokban felolvassák a Megillát, Eszter könyvét. Ennek meghallgatása minden zsidóra kötelező. AZ IDÉN EZ SZOMBAT ESTE ÉS VASÁRNAP REGGEL TÖRTÉNIK (február 27 és 28). Ez a Purim lényege, nem a farsang, az ivászat és az álarcok

 

2. Ezen az ünnepen legalább egy embernek kell ajándékot küldeni (Slách Mónesz = Misloách Mánot) aminek kétféle enni- és innivalóból kell állnia.

 

3. Legalább két rászorulón kell segíteni (Mátánot Löevjonim) pénzzel vagy ennivalóval.

 

4. Az imákban egy betoldást tesznek (Al Hániszim) , melyben dióhéjban le van írva a megmenekülés csodálatos története.

 

    Érdekes módon ezen az ünnepen nem mondjuk el a Hállél hálaadó imát.

 

Ennek oka, hogy az esemény nem az ősi földön történt, hanem a galutban, másrészt pedig a megmenekülés csupán részleges volt. A Talmud-bö1csek jóval később azt mondták "hiszen mi még ma is Ahasvéros hübéresei vagyunk" (Megillá 14).

 

5. Évszázadok során kialakult szokás, hogy Púrimkor a zsidók álarcot öltenek, amivel az események azon fordulatát szimbolizálják, amikor az üldözött zsidók úrrá lettek ellenségeiken, vagyis "fordult a kocka" (Vönáháfoch hu). Az egész ünnepnek farsang jellege van, a gyerekek is jelmezt öltenek - a fiúk Ahasvérosnak, meg katonáknak, a lányok Eszternek öltöznek - és vidám összejöveteleken mulatnak a régmúlt szabadulás emlékére.

 

Ez az az alkalom, amikor a zsidók mértéktelenül szoktak inni, ami tulajdonképen talmudi előírás "annyit köteles valaki inni Púrimkor, hogy ne tudjon különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között" (Megillá 7,b).

 

A Sulchán Aruch ezt túlzásnak találta - hát hogy tudna egy zsidó ennyire lerészegedni? - ezért azt a megoldást találta, hogy ha az ember iszik egy pohárkával és utána lefekszik aludni, akkor ezzel eleget tesz kötelességének (hiszen álmában nem tud különbséget tenni Hámán és Mordecháj között. . .)