NAFTALI KRAUS

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR...(6)(*

 

 HÁROM „ÁRVA”  A FEDÉLZETEN

Hatodik fejezet , amelyben a szerző elmondja hogyan lettek testvérei "árvák",

 mig ő a szülőket készitette fel a megtisztelő feladatra.

    

A Pestre érkező alijja-megkereséseket  az ottani zsidók körében mizrátnak hívták, ami a héber miszrád (iroda = minisztérium) magyarosított változata volt. Az egyezménybe foglalt 3000-es keretet legalább 30 ezer  magyarországi zsidó szerette volna  betölteni. Aki megkapta  a papírt Izraelből, boldog volt, mert nem tudta  mi vár még  rá – Pesten.

Ez csak egyfajta vízum volt, amit Izrael boldogan megadott boldog-boldogtalannak, csak zsidó legyen. A probléma a kiutazási engedély, illetve az útlevél volt, mivel ezt az útlevélosztályon adták, ami akkor   - 1950 elején - az Ávó egyik fiókintézete volt. Azidőtájt azt rebesgették Pesten, hogy több mint 10 ezer kérvény futott be - az Izraelből  jövő mizrátok alapján - ebből kellett az elvtársaknak kiválasztani a boldog három ezret. Lehetőleg úgy, hogy menjenek az öreg, beteg, munkaképtelen, bigott zsidók, de ne a fiatalok, akik még lehetnek a népi demokrácia hasznos tagjai.

A biztonság kedvéért a hatóságok - Rákosi személyes utasítására   -  egy gesztusértékű „ráadást” is adtak, egy 50 fős úgynevezett  „vezetői alijja” formájában. Ezzel sikerült megszabadulniuk egy sor vallásos rabbitól, metszőtől, kántortól, melámedtól, ami igencsak felhígította  az ottani, főleg az ortodox  vezetést. A neológ rabbik közül csak egy használta ki ezt a lehetőséget: dr. Herskovits Fábián, a Dohány templom lánglelkű és aranyszájú cionista rabbija.    

Ekkor már apát réges rég kizárták a pártból. Neki akkora mehetnéke volt, hogy amint megkapta a papírt - azonnal mindent el akart adni (kótyavetyélni - mondta anya), és menni. Várjál, amíg megkapjuk a kiutazási engedélyt, kérlelte anya, ne rohanj fejjel a falnak. Te tudsz itt élni? - vágott vissza apa -, amikor a gyerekeknek szombaton iskolába kell járni. Mi lesz belőlük?

A „gyerekek” a három öcsém volt: a  8 éves Laci, a 11 éves Gabi és a 13 éves - bár micvá korabeli Miki. Én a vitákról Jeruzsálemben a levelekben elejtett célzásokból értesültem. Dühöm tetőfokára hágott, amikor hallottam, hogyan kényszerítik az öcskösöket szombatszegésre, hogyan kötelezik őket, hogy úttörőre járjanak stb., de nem volt mit tennem.

 

Napi két font munkabér

 

Miután a papírt elküldtük, felmerült a kérdés, mivel fogjuk a szülőket várni, ha                                              megjönnek? Én voltam a legidősebb nálunk, kell, hogy valami pénzem legyen, mire megjönnek a szülők - gondoltam. Dávid hasonlóképpen gondolkozott, bár neki volt egy idősebb nővére. A Soma már előbb elhagyta a jesívát, és elment narancsot szedni egy párdeszbe. Amikor látogatóba jött, bement a ros jesívéhez udvarias látogatásra, de az leültette, kikérdezte töviről-hegyire, hogy és mint. Amikor reb Jiszróél Mójse - mi csak így hívtuk az ifjú Dusinszkyt - azt kérdezte, vannak-e lányok is a narancsszedésnél, Soma egy óvatlan pillanatban bevallotta, hogy igen, vannak. Aztán többé nem jött látogatóba.

Éppen akkor alakult valami vallásos jellegű mosáv¹   Tibériás mellett, ahol egy  ottani nábob, bizonyos Chágiz nevű, vallásos zsidó települést építtetett, - amit lévén gyermektelen - saját magáról akart elnevezni. Amikor megtudtuk, hogy oda munkásokat toboroznak, mi ketten Dáviddal és még két, nem magyar származású bócher jelentkezett.

A helyet Erec Náftálinak hívták, ez nekem különösen tetszett, bár egy percig sem hittem, hogy rólam nevezték el. Két rozoga barakkban laktunk, amelyeket nemcsak a szél járt át keresztül-kasul, hanem mezei egerek és egyéb rágcsálók is. A koszt pocsék volt; egy angol olé főzött, akit ezzel Chágiz effendi bízott meg, bár az angol saját bevallása szerint soha még egy rántottát sem csinált magának. Ő volt az egyetlen nős a társaságban, ami nem kevés csípős és szemtelen megjegyzést váltott ki - suba alatt, persze - mert mindannyian szigorúan vallásos bócherek voltunk.

Már a jesívában tudtuk, hogy napi két fontot fizetnek és azt is tudtuk, hogy ebből nem lehet meggazdagodni. Nem volt más választásunk, itt legalább a lakásra és a gyatra kosztra nem kellett pénzt kiadni, és én szentül meg voltam győződve, hogy  havi 52 font marad a zsebünkben. Dávid reálisabb volt nálam, tudta, hogy itt-ott kell néhány fillér erre-arra, és azt mondta, jó lesz, ha ötvenet félreteszünk. Persze, hogy neki volt igaza.

Ezért a két fontért napi nyolc órát kellett dolgozni, gödröket ásni, betont keverni  és ácsmunkát végezni, mivel Chágiz fejébe vette, hogy 3 négyemeletes házat épít, a „sivatagban”. Itt és ekkor tanultuk meg azt, ami Pesten már a húszas években szállóigévé vált. Volt ott ugyanis egy nagyon befolyásos gazdasági hetilap, neve A pénz. Egyszer valaki betelefonált, és a telefonos kisasszony rutinosan mondta „halló, itt „a pénz” beszél. Mire amaz egyből rávágta: itt meg a kutya ugat...

Chágiz pénzével elérte, hogy a tibériási Egged²  állomást létesített, Erec Náftálinál, ami egy földrajzi fogalom volt, de nem egy lakott település; talán tíz bócher volt akkor ott, két  barakkban és az angol házaspár egy kisebb liftben.³  A férj eredetileg tanító volt, esetleg melámed és felesége  unatkozó háziasszony.

Chágiz elnevezte az általa alapított mosávot   Tádchácnak,⁴ ami a Tóra, a tudás, az irgalom és a cedóke héber szavak kezdőbetűiből állt össze. Amikor kijöttek az Eggedtől az állomást jelző táblát feltenni, az effendi hozatott egy rezes bandériumot Tibériásról, kijött a feleségével, és minket is kiparancsolt, munka közben, ünneplő ruhában.  Aki vonakodott, lehordta, mondván, én fizetek, és ti azt tesztek, amit akarok.  Majd megnézte és lefotóztatta a táblát, és elégedetten mondta nejének: Kájjle, di tovl stéjjt sojn! ⁵

 

Aki gyűjti az újságokat...

 

A munka nagyon nehéz volt a nyeszlett, sápadt jesívabóchereknek. Volt, amikor az építkezéshez szükséges „blokk”-ot kellett készíteni, vagyis  malterből,  betonból, vagy a   jó Isten tudja miből, kellett formába önteni valamit, amit aztán téglaként használtak a szobák közötti válaszfalak építésében. Itt prémiumot ígértek annak, aki egy bizonyos mennyiségnél többet csinál; fölösleges mondani, hogy én a minimumnál is kevesebbet termeltem, állandóan izomlázam volt, és  a munka végeztével azonnal ágynak dőltem. Állandóan Mójse Munkra gondoltam, aki megjósolta, hogy a Dusinszkyban nem fogunk héberül megtanulni. Pedig ott aztán igyekeztem.

(Már az első hetekben elhatároztuk Dáviddal, hogy naponta veszünk egy héber napilapot, és abból igyekszünk héberül tanulni. A választás a Jediotra⁶  esett, mivel úgy véltük, hogy az könnyebb héberséggel íródik. Később - közösen Dáviddal - megvettük az Isbéthy féle héber-magyar szótárt⁷ is. A baj az volt, hogy a kisméretű, négy oldalas újságot, nem tudtuk kiolvasni, és fájt a szívünk eldobni. Ezért én eltettem őket, gondolván, hogy majd egyszer, ha már jó tudunk héberül, elővesszük és kiolvassuk őket. Dávid ugyan  elhatárolta magát a  Jediot tárolásától, mondván, hogy hülye vagyok, de ezt ő nem először mondta.

Addig-addig tároltam, amíg besúgás folytán a dzsindzsi⁸ rajtaütött és „megtalálta” a corpus delictit. Becitáltak a ros jesíve elé - csak engem! - és ott a dzsinzsi nagy hegyi beszédben ostorozta ezt a példátlan vétket: újságokat - cájtungen! - gyűjteni. Elmondta, hogy sokak szerint egyáltalán nem szabad a vallástalan, cionista újságokat olvasni. De olvasni – méjle.⁹ Pláne, hogy azzal érveltem, hogy így vagyok kénytelen héberül tanulni, mivel a jesívában más lehetőség nincs. „De gyűjteni újságokat - emelte fel hangját a dzsindzsi- ez egy kriminális dolog. Erre nincs mentség.”

Dusinszky junior mosolygott a bajusza alatt, és azt mondta, hogy most az egyszer megbocsátanak. Érdekes, hogy az újságokra vonatkozólag nem idézte apját, akit akkor szokott idézni, amikor hallotta, hogy magunk között magyarul beszélünk. „Der táte zichrajne livróche stendig brajgesz geven”,¹⁰  ha hallotta, hogy magyarul beszélnek. Ezt azért nem lehetett komolyan venni, mert a junior mamája és felesége egész nap magyarul veszekedtek egymással.)

Itt nem volt naponta újság, nem is  volt erőnk-időnk olvasni, nomeg kár volt a pénzért is. Amint elhagytuk a jesivát, aznap bezárult az álijját nóár bőségszaruja, mivel Noszn Brájjer, a javíthatatlan jeke - rögtön jelentette, hogy elmentünk. Már az ő zakóján is volt néhány pecsét, és inge már nem volt olyan szépen vasalva. Változnak az idők, és változnak a jekék - mondta Dávid. Héberül tehát főleg csak beszélni tanultunk, társainktól, akik között több magyar is volt.

A havi 52 fonton kívül volt azért néhány jó dolog is Erec Náftálin. Hetenként legalább kétszer beutaztunk Tibériásra  egy rozoga teherautón, és a Kineretben fürödtünk, úszkáltunk. A nehéz munka azt az érzést sugallta, hogy chálucok¹¹ vagyunk, akik építik az országot. A fő-  és meghatározó élmény az otthonról jövő posta volt, amiből tudni véltük, mikor jönnek a szülők.

 

„Hozza haza az egyet a háromhoz!”

 

Míg Pesten izgatottan várták az idézést az útlevélosztályra, szabad időnkben  én egész más társasjátékot játszottam: önmagammal sakkoztam, és így igyekeztem kiokoskodni, mi lesz az öcséimmel Izraelben? Hallomásból tudtam, mi megy az úgynevezett bét olimokban,¹² milyen iskolák, nevelési lehetőségek vannak ott - és borsódzott a hátam. Abban biztos voltam, hogy  szüleim legalább egy-két évet lesznek kénytelenek eltölteni egy ilyen bét olimban, nagyon primitív körülmények között, de ki fogják bírni - határoztam el önkényesen, ha a tét a gyerekek, az öcskösök, zsidó nevelése. Azonban ha ez nincs biztosítva - rövid idő alatt megbánják, hogy kijöttek.

Addig gondolkoztam, amíg rájöttem mi a teendő. Ez a heuréka a Kineret partján jött rám, ahová a Chámé Tverjából¹³ menekültem, mert nem bírtam elviselni, sem a pokoli meleget, sem a gyógyfürdő kénes szagát.

Kolombusz tojása  - mondtam magamnak, álijját nóár - ez a megoldás. Ami nekem jó volt rövid távon, az kitűnő lesz az öcskösöknek hosszú távon. Igen ám, de az álijját nóár csak olyanokat vett fel, akik szülők nélkül jöttek, hiszen ez neve szerint is ifjúsági alijja volt, és akik családostól jönnek, azok nem jogosultak erre. Ennek a „logiká”-nak az igazát persze egy pillanatra sem ismertem el, mint ahogy azt sem, hogy csak az jogosult a zsidók országába menni, akinek egy rokona „legálisan” ott van. Ha ott hamisítani kellett  - hogy a ferde logika kiegyenesedjen - itt sincs más választás.

Éjjel, elalvás előtt, megtárgyaltam a dolgot Dáviddal, aki mentes volt ettől a problémától, lévén csupán egy nála idősebb nővére volt. Ennélfogva ő „objektív”-en ítélte meg a kérdést,  ami nem azt jelentette, cholile,¹⁴  hogy ő morált prédikál nekem; ellenkezőleg: felszólított, hagyjak fel a filozofálással, hagyjam a fenébe a hatóságok logikáját, és tegyem, amit tennem kell. Sokkal később tanultam meg, hogy a chászíd életfelfogás is valami hasonlót mond: tedd, amit kell, nem azt, amit szabad. ¹⁵

Jó, mondtam, és vázoltam Dávidnak tervemet.

(Közben Pesten apa megkapta a beidézést az útlevélosztályra. A készülődés két síkon folyt: anya a Zsoltárok könyvét bújta, vagyis tilemet mondott, persze, hogy magyarul, és apa szombaton nagyobb összeget „snóderolt”¹⁶ jótékony célra; újra festtette a vöröskeresztet mankóin - amiket egyébként már alig használt, inkább bottal járt - és kipödörte a bajuszát.

Amikor sor került a meghallgatására, egy magyarosított nevű, nagyorrú zsidó őrnagy győzködte, hogy „hová gondol, Krausz elvtárs, hozza haza az egy fiát a háromhoz, és ne vigyen el innen három ifit, amikor mi itt új életet építünk”. Apa, elbeszélése szerint, amit az évek folyamán számtalanszor hallottam, azt mondta volna, hogy már sajnos, nem elvtárs, mert a pártból ugye kizárták, ő már osztályidegen, hangsúlyozta sértődötten, „mikor pedig ez és ez és ez a volt nyilas, akit ő jól ismer, ugyebár...”. Az őrnagy nem rúgta ki, nem hordta le, csak azt ismételte, hogy kár, ha olyan emberek, mint maguk elmennek innen. Apa érezte, hogy nyeregben van és hazardírozni kezdett: hiszen szívesen maradnék én, őrnagy elvtárs, tudom én, hogy itt a helyem, még ha „idegen” vagyok, akkor is. De mit tegyek, ha a feleségem, egy parókás, bigott zsidóasszony, szombatot akar tartani, ami nem megy; a gyerekeket zsidónak nevelni, ami szintén, ugye… Az én anyám nem ilyen, de mit tehetek, ha a feleségem, a gyermekeim anyja…

Itt és ekkor az őrnagy felállt, olyan hirtelen, hogy széke felborult: „menjenek, menjenek, maguk begyepesedett agyú emberek, majd megfogják bánni, majd kérik még, hogy engedjük visszajönni magukat...”. Ezt mondván aláírta a papírt, és undorral odalökte apához. Végeztem, mondta harsányan, küldje be a következőt.

Kint csak ezt hallották, és a fiatal Szuhel  a Teleki térről, izgatottan mondta apának: el vagy utasítva! Ő ezt kérdőjellel akarta mondani, de az felkiáltó jelre sikeredett. Apa mondott egy csúnyát, és boldogan hazament, zsebében a papírral.)

 

...És megszületik három árva

 

     Na, mondta Dávid, mondod, vagy elalszok. Mondtam: mivel az álijját  nóár csak magányos, illetve árva gyerekeket vesz fel, két eset lehetséges: vagy külön jönnek, a szülők nélkül, amire nincs lehetőség, vagy pedig elárvulnak ...

Itt Dávid felült az ágyban, félbeszakított és kinyilvánította, hogy nyilván megőrültem. Hogy-hogy elárvulnak? - kérdezte, te meg akarok öletni a szüleidet, csak hogy az öcséidnek legyen álijját nóárja?

Olyan hülye vagy barátom, mint Bálám szamarának a feneke, bókoltam barátomnak, te feltételezel rólam ilyesmit?!

Dávid már annyira fel volt húzva, hogy attól tartottam, a helyszínen agyonüt.  Elmondtam neki tervemet: a szülők jönnek - amikor jönnek - a három fiúval, és már a kikötőben deklarálják, hogy Miki, Gabi és Laci nem az ő gyerekeik, hanem a vészkorszakban elhunyt testvér, Ábrahám Krausz és felesége Sára, fiai. Kihozni őket - nem volt más lehetőség, mint Pesten papírokat hamisítani, és   hármukat  saját gyermekként bejegyeztetni. Itt azonban apa, aki hadirokkant, nem képes  nevelni és eltartani őket, és ennélfogva kéri, vegyék fel őket az álijját nóárba...

Dávid elismerően füttyentett: mindig tudtam hogy mesüge vagy, mondta lágyan, mint egy szerelmi vallomás, na de hogy ennyire...

Itt valószínűleg elaludtunk. Reggel Dávid ismét azzal kezdte, hogy zseniális őrült vagyok, de ahogy ő apát ismeri, több esély van arra, hogy Krausz Imre tibeti szerzetesnek deklarálja magát, mint hogy fiaiból árvát csináljon. Elismertem, hogy itt van a probléma magva, de abban reménykedtem, hogy ha minden héten írok egy levelet, és abban elmagyarázom böróchl bitchó hánákete,¹⁷ miről van szó, mi forog kockán - sikerülni fog meggyőzni apát. Emlékszel mit mondott Menáchem?  - kérdezte Dávid. Eleinte azt hittem, hogy Gabi öcsémről beszél, akinek a héber neve Menáchem, de nem, ő a horgolt  Menáchemről beszélt, akinek szőr nőtt a tenyerén.

A terv megvolt, de kivitelezése halasztást szenvedett, amíg megjött az örömhír: megvan a kiutazási engedély. Apa minél előbb szeretne jönni, lerövidíteni a várakozás idegtépő heteit-hónapjait. Lassan-óvatosan kezdtem pedzeni a dolgot, elmagyaráztam mi az álijját nóár, elmeséltem, hogy a kis Gabi  már hónapok óta a ponyevicsi jesíva gyermekotthonában van, ahol szuperjó és szupervallásos nevelést kap, az álijját nóár minden jóval ellátja stb. Leveleim ettől fogva majdnem kizárólag erről szóltak. A cenzúrától nem kellett tartani: akinek megadták a kiutazást, azt már  az elvtársak leírták, az már nem számított.

A kis Gabi  - Blau Gábor Tamás - Juda Blau - anya legfiatalabb húgának,  Baby néninek egyetlen gyereke volt. Két éves volt, amikor apja, Blau Sándor, Ukrajnában eltűnt, és négy éves, amikor '44-ben a nyilasok eldeportálták édesanyját, aki az ausztriai Lichtenwörtben halt éhen. Gabi eleinte idősebb nagynénjénél, a Cili néninél volt, majd a gettóban velünk. Okos, félénk, gyerek, aki már öt éves korában tudatában volt árvaságának. Cilinek sikerült fél évvel ezelőtt kijönni a kis Gabival; én még a jesívában voltam, de sikerült elintéznem, hogy Gabi a ponyevicsi intézetbe kerüljön. Most ő volt az adum a további három „árva” ügyében: mi lett volna vele, ha nincs álijját nóárja.)

Apa csak harmadik levelemre válaszolt az „árvák” ügyében, itt is csak annyit írt, hogy úgy látszik napszúrást kaptam Erec Náftálin. Hogyan gondolhatom, hogy ő megtagadja saját fiait. Én meg csak írtam rendületlenül; magyaráztam, érveltem mondtam, hogy ez csak egy technikai micsoda; aki ezt  jóváhagyja, az sem fogja elhinni, csak azért kell, hogy…

Az ötödik, vagy hatodik levélben, apa a legőrmesteribb hangján hordott le; így nem beszélt velem mióta bár micvá voltam. Itt azonban hozzátette, hogy „anyád, az a szent asszony”, azt mondja, hogy ő nem érti, miről van szó, de ha a Náftáli¹⁸ azt írja, hogy ennek így kell lenni, akkor biztos ez a helyes. „Anyád” - írta apa szarkasztikusan, - „azzal érvel, hogy mivel jesívába küldtelek, most te vagy a család esze... Jól nézek én ki ezzel az ésszel!”

 

A „család esze” - tetvesen

 

Közben nagyon nehéz fizikai munkát végeztem, hogy csörögjön néhány font a zsebemben, mire megjönnek. Hoztak egy kavicskészítő gépet, amit felváltva üzemeltettünk; voltak nehéz munkák és még nehezebbek. A legnehezebb: egy hatalmas kőrakás tetejéről kellett az örökmozgó gép szájába tömködni húsz kilónál nehezebb kőtömböket. Körülbelül percenkért kellett egy ilyen követ bedobni a masina feneketlen bendőjébe, és vigyázni, hogy a repülő kőszilánkok ki ne üssék az ember szemét.

Könnyebb munka volt talicskázni: a gép kígyótestében hat különböző  nagyságú szitalyukkal ellátott  rekesz volt. Ezek alá talicskát tettek, és amikor az megtelt - a talicskával a kijelölt helyre kellett rohanni, és a megfelelő nagyságú kavicsot ott kiönteni - és vissza.

Aztán volt a betonöntés, amikor a második emeletre kellett kötélen a vödörnyi betont felhúzni. Itt, érdekes módon, egy fiatal arab könyörült meg rajtam, aki látván kínlódásomat azt mondta, menjek fel az emeletre, és ürítsem ott ki  a vedreket, ő majd felhúzza helyettem. Minden vödör itt is több mint 20 kiló volt. Dolgoztak velünk arabok egy Mi'ar nevű gálili faluból, jóba voltunk, ugyanannyit kaptak, mint mi, nem volt semmi feszültség.

Estefelé olyan fáradt voltam, hogy gyakran mosakodás nélkül estem be az ágyba. Különben is csak akkor volt meleg víz, ha a tűző nap felmelegítette a  tartályt. Így aztán nem csoda hogy egy idő után mindnyájan eltetvesedtünk, mégpedig azt a bizonyos tetűfajtát szedtük fel, ami a férfiak érzékeny testrésze körül szeret tanyázni. Amikor ez kiderült, vagyis amikor mindenki bevallotta, a pénteki tibériási kiruccanásnál, kisorsoltuk ki menjen be a patikába, és vegyen kenőcsöt az egész bandának. A sors Szimchére esett, aki egy idős fiú volt, kiszolgált katona, aki a függetlenség háború során majdnem elpatkolt.

(Szimche bement a patikába, és amikor kijött, dülöngélt a röhögéstől. Bent csak egy öregecske patikáriusnő volt, és Szimche vörös füllel kérte, beszélhetne-e a kedves férjével. A nőnek nem volt kedves férje, és Szimche dadogásából azt hitte, hogy óvszert akar venni. Amikor hozta - Szimche kétségbeesetten rázta a fejét, és megpróbálta rossz héberségével elmondani, hogy tetvekről, mégpedig, milyen tetvekről van szó. „Mandebuskesz”¹⁹ mondta a nő, és nevetett - nem szégyen az, és  már hozta a több tubus kenőcsöt. Áldottam a sorsot, hogy nem nekem kellett bemenni a patikába...

Olyan fáradt voltam állandóan, hogy nem volt erőm írni. Tudtam, hogy legalább heti két levelet kell menesztenem Pestre, ha akarom, hogy szavaim meghallgatásra találjanak. Rendszerint reggel négykor keltem, amikor még sötét volt, és gyertyafénynél írtam a leveleket, miután a generátort éjjelre leállították. A látvány kísérteties volt, mint az „Éjjeli menedékhely”, a megriadt egerek szanaszét cikáztak, és próbálták kiszabadítani az egérfogókban rekedt bajtársaikat.)

Egyszer megírtam egy nagyon elkeseredett levelet, és mielőtt elaludtam újból, félálomban úgy tűnt, hogy azt Dávid olvassa. Reggelre Dávid bevallotta, anélkül hogy kérdeztem volna, és azt mondta, szerinte ez a levél megtöri a jeget. Most vagy soha. Az is tetszett neki, milyen nyílt és kemény hangot engedek meg magamnak a szülőkkel szemben (ebben a levélben fafejűeknek neveztem őket), ezt ő soha nem tehetné meg.

Gondolod, hogy ne küldjem el a levelet? - kérdeztem. Dehogy nem, mondta, ha valami, akkor ez használni fog. És valóban, innentől kezdve már nem volt vita az „árvaságról”, csak a „tényeket” és  szöveget kellett sulykolnom és ismételnem. Úgy beszélsz velük, mint apa a hülye fiával, mondta Dávid, amikor egy további levelet megmutattam neki. Én egyrészt szégyelltem ezt, másrészt örültem, hogy a terv kezd testet ölteni. Csak jóval később, már évek multán, tudtam meg, hogy apa a levéllel elment a rabbihoz, kérdezvén, hogy lehet egy jesívebócher ilyen szemtelen. A bölcs rabbi, akit ezzel apa beavatott a szörnyű titokba, figyelmesen elolvasta a levelet, majd azt mondta, hogy bölcseink szerint nikorin divré emet,²⁰  és itt a szemtelenség nem más, mint chücpe d'kdüse.²¹  Ezzel minden  elméleti akadály elhárult az „árva terv” kivitelezése elől.

Hátra volt persze a gyakorlat.

 

Tojást az éhes Tel-Avivnak

 

Menetközben derült ki, hogy apáék jövetele több mint fél év múlva lesz esedékes. Volt egy családi Tóra-tekercs, aminek a kihozatali engedélye körül nagy herce-hurca folyt - nem a hatósággal, hanem az ortodox főrabbival,²² nomeg nem  volt könnyű a dolgokat eladni. Én már nagyon vártam őket, bár fogalmam sem volt, hogyan alakul életünk, ha itt lesznek. Tervem csak a három fiú elhelyezésére volt, utána, gondoltam, lesz, ami lesz.

(Időközben már nemcsak nehezen dolgoztunk, hanem sefteltünk is. Ez úgy történt, hogy a környező falvakban élő arabok hoztak tojást potom áron, amit mi az éhező Tel Avivnak továbbítottunk, ahol még most is két tojás volt a heti fejadag. Ez rengeteg viccre  szolgáltatott alapanyagot, és tel avivi ismerőseink minden mennyiségű tojásra vevők voltak.

Nekem csak egy ismerős családom volt - akik egyúttal rokonok is voltak: a Fleischman család, akik  Cili néni rég elhunyt férjének voltak unokaöccsei. Annakidején azt írták neki: csak jöjjön, anyánk helyett anyánk lesz, aztán le se sz..., ahogy apa állandóan simfelte őket. Még mielőtt elhagytam a jesívát, elmentem hozzájuk. A tel avivi Lilienblum utcában laktak, a Mizráchi bank pincéjében, és tanácsot kértem a vátik Fleischmantól, akinek akkor már három gyereke volt, milyen szakmát érdemes tanulni. Fleischman elgondolkozott, és aztán azt mondta: olvasta a Ha-cóféban,²³ hogy Izraelben nagy jövője van az építőiparnak, tanuljam tehát ki az építész-ács szakmáját. Megköszöntem a tanácsot, miközben kinevettem a tanácsadót. Aztán kiderült, hogy ezt csinálom, már lassan egy éve, csak nem mint szakmunkás, aki sokkal többet keres.

Most amikor a Tádchác teherautója egyszer egy héten, az éjjeli órákban, Tel Avivba ment, én is vettem vagy száz arab tojást, és jelentkeztem egy ilyen útra. Kora reggel értünk a városba, a tojások - Dávid rosszmájú jövendölése ellenére - nem törtek el, és  az ellátásügyi minisztérium ellenőrei nem füleltek le bennünket. Fleischmanék átvették a tojásokat, 150 % haszonnal adtam őket, és tudtam, hogy olcsón veszik, sőt még reggelit is kaptam.)

Aztán hirtelen robbant a bomba. Fokozatosan Dávid, majd  Sábsze szülei is megkapták a kiutazási engedélyt, ami apa nimbuszát erősen megtépázta. Márhogy ők is... Ki hitte volna? Egy hétre rá jött  az expressz levél: három hét múlva utaznak. Vonaton az olaszországi Bari-ig, onnan hajóval Haifáig. Ha egy mód van rá - várjam őket. Hát persze hogy várom, hiszen én vagyok a család esze...

Már egy nappal előbb Haifára utaztam. Először Jákov Katzot kerestem fel, akinek elárultam a fiuk titkát és segítségét kértem. Ő azt mondta, hogy ezt itt a kikötőben nem lehet elintézni, egyrészt itt mindenki „róse”,²⁴ másrészt megváltoztak itt a  körülmények, most az adminisztráció nagy része a sáár álijján történik. Minden az apádtól függ, mondta Katz, ha meggyőzően adja elő a dolgot, rendben lesz. Reméltem, hogy felajánlja, hogy aludjak nála, mivel már reggel ötkor a kikötőben kell lennem, de ez nem történt meg. Ezzel szemben ajánlott egy olcsó garniszállót a kikötő közelében.

 

Repül a nehéz kő...

 

A szálló olcsó volt, és ennek megfelelően pocsék. Csótányok és egyéb csúszómászók a kétes tisztaságú ágyneműn. Le sem vetkőztem, és már éjjel négykor felébredtem. Lent a lobbyban pillangók pillogtak, és jót nevettek a menekülő bócheren, aki én voltam.

Aztán megláttam a hajót, olyan közelről, hogy szinte kőhajításnyira volt a parttól. A fedélzeten nyüzsgők között feltűnt apa szálfaegyenes alakja, és hallani véltem stentori hangját, hogy Miki, Gabi, Laci ide mellém. Kezdtünk integetni egymásnak, majd amikor meguntuk, gondoltam miért ne vegyem a kőhajítást szószerint. Leültem egy kőre és egy kitépett noteszlapra újra ráírtam: Ábrahám és Sára Krausz gyermekei, árvák, álijját nóár, apa a nagybácsi, anya a nagynéni. A papírt egy kőbe csomagolva feldobtam; a Miki kapta el, és rögtön, anélkül hogy elolvasná - odaadta apának. Az elolvasta és bólintott. Ekkor nagyobb kő esett le a szívemről, mint amit feldobtam, de könnyezni csak akkor kezdtem, amikor a fedélzeten feltűnt anya törékeny alakja.

Én persze még előttük ott voltam sáár álliján, hamar megtaláltam őket egy vászonból készült criffben,²⁵  ami alig volt  jobb, mint egy katonai sátor. Az érzelmes viszontlátás után - sírás-rívás puszilkodás - apa megkérdezte, tényleg azt gondolom, hogy...

Mondtam, hogy igen, és ha erről még egy szó esik - én elmegyek. Ez rendben van - mondta anya, utalván apa családjának gróder Mechl²⁶ hozzáállására mindenhez, ami nem a magyar BTK előírásai szerint történik. Persze hogy rendben van - mondta apa keserűen, „anyád” rám testálta, hazudjak én. Az alakuló vitának elejét veendő, emlékeztettem apát, hogy szülei '44-ben hogyan bujkáltak gój álnéven, Kőbányán, Gujzon Boldizsár néven, egy ismerős keresztény családnál. Az életmentés volt, mondta  apa, nem akartak a gettóba menni, ahogy ezt nálatok hívják, hogy kipuách...

Pikuách nefes,²⁷ mondta Miki, és elpirult. Honnan tudod ezt? - dicsértem meg öcsémet,  de ő elhárította, mondván, hogy leveleimből ismeri  ezt a százszor ismételt kifejezést.

Ott aludtam náluk és velük, és másnap mentünk sorba állni a konyhára reggeliért. Apa tette megjegyzéseit mindenre és mindenkire, aki mozgott, szerencsére csak magyarul, amit kevesen értettek. Aztán az ételért való sorban állást anyára testálta, mondván, hogy ez nem neki való.

Aznap hétfő volt, és a zsinagógában apát felhívták a Tórához. Amikor gajmelt²⁸ bencsolt, sírt és csodálkozott, hogy ezt mindenki természetesnek tartja. Délelőtt elvittem a PÁJ criffbe, ahol a magyarajkú Káháne unatkozott. Apa elbeszélgetett vele, és kikérdezte, hogy és mint. Amikor megjött Katz, bemutattam neki apát, és megkértem Káhánét, tolmácsoljon, majd sietve eltélacholtam. A kettejük találkozásából nem néztem ki semmi jót.

Persze tévedtem. Katz nagyon okos volt, és rögtön tudta kivel van dolga, Dicsérte apát, fiaiért, hogy idehozta őket nagy meszirut nefessel,²⁹ amit Káháne nem tudott lefordítani magyarra. A kettejük beszéde a süketek párbeszéde volt, és apa később megjegyezte, hogy ha ilyenek a jó vatikok,³⁰   akkor képzeli, milyenek a nemjók. Mit akartál, hogy a nyakadba boruljon? - kérdeztem jobb meggyőződésem ellenére, mert a vitát fölöslegesnek tartottam. Azért jobban megbecsülhetnének egy új olét - mondta apa bizonytalanul. Tudta, hogy vele együtt százezrek jönnek, a világ minden tájáról, de hát ő Jichok ben Doved volt a nyolcból és ez nem ugyanaz, mint egy Marokkóból vagy Irakból ideszalasztott primitív keleti zsidó...

 

Akiket kitanítottak hazudni...

 

Inkább gyakoroljuk, hogy mit fogsz mondani holnap az álijját nóár bizottság előtt - proponáltam, csakhogy leszálljunk Katzról. Ez a téma nem szalad el, meglesz évek múltán is, tudtam.

Ne nézz engem hülyének - mondta apa dühösen -, ha én egyszer beleegyeztem ebbe a képtelen marhaságba, akkor biztos lehetsz, tudom, mit kell mondani. Úgy beszéltük meg, hogy a fiuk nem tudnak semmiről. Ők úgy tudják, hogy a nagynéni-nagybácsi hozta őket ki, szüleikre nem emlékeznek. Az öcskösök csak magyarul tudtak, és nem fenyegetett nagy veszély, hogy ezen a nyelven faggassák őket. Anya sem tudott tíz német szón kívül más nyelven, és így apa magyaros német-jiddisére épült az egész. Ezért akartam volna, hogy gyakoroljunk egy kicsit, de ő hallani sem akart róla. Én megyek be holnap az oroszlán torkába, nem te...

Másnap minden úgy ment, mint a karikacsapás. Úgy látszik a bizottság előtt ott feküdt a „tényállás” írásban (Katz?), és amikor apa azt mondta, hogy mein gottseliger Bruder,³¹  menetrendszerűen elsírta magát. És ha nem  lettek volna a mankói (a vöröskereszttel), el is vágódik a helyszínen. Ezen a ponton anya is sírni kezdett, és Miki (későbbi elbeszélése szerint) azon töprengett, adja-e meg a megbeszélt jelt, hogy a gyerekek is rákezdjenek.

Erre azonban nem volt szükség, mert a bizottság elnöke - akiről kiderült, hogy munkácsi, és tud néhány szót magyarul - azt mondta apának, hogy „nem félni, minden jól van”, és aziránt kezdett érdeklődni, hol rokkant meg. Amikor apa rázendített Voronyezsre („Der Fuß ist verloren, alter Kamerad”) a munkácsi felállt, és egy papírt adott apa kezébe: Ezzel menni máchne vezető, gyerekek láger álijját nóár…

A láger szóra apa felkapta a fejét, de anya húzta őt kifelé, női ösztönével megérezve, hogy itt minden további szó csak árthat.

A papíron az volt, hogy a három árva gyerek, akiket nagynénjük és nagybátyjuk hozott ki - felvétettnek az álijját nóárba.

A papírral másnap Bné Brákban voltam, a ponyevicsi jesíve gyermekotthonában. Ott giveret Munk volt a vezető, egy barátságos, joviális, túlsúlyos hölgy, akinek odaadtam a papírt, amit a helyszínen lefotóztatott, majd töviről-hegyire elmondtam neki - az én kétéves nyeretlen héberségemmel - az egész turpisság történetét; hogy lett a három öcsém „árva”, ló álénu,³² hogyan váltak a szülők nagynéni és nagybácsivá, stb. Feltűnt, hogy nem reagált a történetre. Nem helyeselte és nem ítélte el - ami egy svájci születésű jeketétől elvárható lett volna. Csak később derült ki, hogy olyan szórakozott volt, hogy nem is hallotta, mit beszélek.

Ez akkor ütött vissza, amikor az öcskösök - két álijját nóár tábor után - végre révbe, vagyis Bné Brákba kerültek. Én hoztam őket, nagy volt az öröm, amikor Judával a rangidős árvával találkoztak, aki valóban árva volt. Őt megeskették, hogy szót senkinek. Juda ekkor 11 éves volt, koravén, okos, jófejű gyerek, pillanatok alatt megértette, miről van szó.

Ekkor én már elhagytam volt Erec Náftálit és Dáviddal együtt Bné Brákban laktunk a CÁJ³³ úgynevezett kibbuc ironijában.³⁴ Ide üzent harmadnapra giveret  Munk hogy jöjjek sürgősen. Jöttem sürgősen, fogalmam sem volt, miről van szó, de a hölgy nem hagyott kétséget: kérlek, azonnal vidd el a három fiút, nem áll módomban felvenni őket.

Ha a hirosimai atombomba esik a fejemre - az biztos rosszabb lett volna, de így is elsötétült előttem a világ. Miért? Mi történt? És hová vigyem őket?

Giveret Munk nagy komolyan elmondta, hogy ő nem vesz fel hazug gyerekeket, ezek pedig „ki vannak tanítva a hazudozásra”. Kiderült, hogy a gyerekeknek senki nem mondta meg, hogy itt már elmondhatják az igazságot, hogy ők  nem - és a betanult szöveghez ragaszkodtak. Mondom giveret Munknak, hiszen itt ültem a szobájában, és elmondtam töviről-hegyire hogy történt az álijját nóár dolog, miért és hogyan csináltuk ezt stb. A hölgy figyelmesen végighallgatott, majd elgondolkozott és azt mondta: emlékszik hogy mondtam valamit, de nem emlékszik, hogy mit. Aztán behivatta a fiukat egy tolmáccsal, és ismételtem kikérdezte őket. Ők, beleegyező fejmozdulatomra. ezúttal az igazat mondták. Na. mázl tov³⁵ most már nem vagyunk árvák - mondta Miki az  ismert akasztófahumorával. Ezentúl őt Chájimnak hívják, Gabit Menáchemnak és Lacit - Slómónak.

 

„Botnim, geránim, pádosz Cháná bét olim”

 

Este a bné bráki kvártélyunkon egy fazék kakaót főztem és ezzel ünnepeltük az „árva” akció sikerét. A felét megittam Dáviddal, a maradékot az ágy alatt tároltam. Jégszekrény, vagy egyáltalán szekrény  - nem volt. Dávid, akinek jelezték szülei közeli érkezését - nem győzte csodálni az akció sikerét. Mit tehetek én értük - kérdezte naponta többször. Majd meglátjuk, ha itt lesznek, mondtam. Talán jó lenne a Katz-cal beszélni.

Apát és anyát elküldték a Párdesz Chánában lévő bét olimba, ahol magukhoz vették az idős és beteg Cili nénit, aki egy másik bét olimban tengődött. Apa feliratkozott egy ulpánra,³⁶  és legnagyobb meglepetésemre megadták neki. Akkoriban csak egyetemet végzett olékat küldtek nyelvtanfolyamra, és apa féléves egyetemi jelenlétét, amiről papírja sem volt – elfogadták, és Cfátra küldték, a Kánaán hegyen, festői környezetben levő, ulpánra. Valószínű, hogy jó megjelenésének köszönhette ezt. Mint magyar dzsentri utánzat alaposan kirítt a marokkói mezítlábasok környezetéből.

Mindenki boldog volt: apa, hogy tanulhat héberül, anya, hogy odavették a Cili nénit, és nem marad egyedül és én, hogy az öcséim jó helyen vannak, zsidó nevelésük biztosítva van. Odaadtam megspórolt pénzem nagy részét apának, és elmentem szakmát tanulni.

Ez először villanyszerelés volt. Intelligens szakma, győzködtem magam, bár rokon az építőiparral, amitől - tapasztalataim alapján - ódzkodtam. Közben tél, lett, nehéz, kemény tél. Ekkor jöttek a Dávid szülei, és a szél elvitte a sátrat Saint Lucasban a fejük felől. Ő valahol Jeruzsálemben szerzett nekik albérleti lakást, a jesívétől nem messze. Nővérét, Klárit, nemsokára elsadchenolták egy idős és gazdag jeruzsálemi optikussal. Ebből sem volt sok náchesz.³⁷  Innen kezdve útjaim Dáviddal mintha elváltak volna. Ő szombatokra Jeruzsálembe utazott, én meg Párdesz Chánára, főleg amikor apa nem kapott szabadságot az ulpánon.

(Hazajötte mindig élmény volt. Rengeteget tanult, időnként olvasta az Új Keletet, és ebből nagyon tájékozottnak látszott. Szorgalmasan levelezett Pesten hátrahagyott édesanyjával és húgával, Ilonkával. Dicsérte az ifjú országot és annak elért óriási eredményeit; mindaz, amit szóban kritizált és negatívnak tartott - leveleiben pozitívummá vált. Még a keleti zsidókat sem kritizálta leveleiben - pedig nagyon nem szerette őket. Utálta a seftelő marokkói zsidókat, akik a párdesz chánái autóbusz állomáson, rögtönzött asztalon amerikai mogyorót valamint  tökmagot árultak, és azt elnyújtott keleti gajdolással kellették: botnim, geránim, Pádosz Cháná bét olim³⁸ - kántálták és szemberöhögték apát, aki leszállván az autóbuszról, kivett a zsebéből egy vasalt bársonyrongyot, és letörölte a port tükörfényes cipőjéről. Egyszer én is szóvá tettem ezt a rongyot, de apa dühösen azt válaszolta, hogy én nem jöttem volna haza élve Voronyezsből. Nem vitatkoztam, tiszteltem apát a magam módján. Voronyezsről nem volt mit mondanom, legfeljebb magamban gondolhattam, hogy úgy látszik, az égben szeretik a tükörfényes cipőket.)

 

Az Énekek és a Nóga mozi falai

 

A villanyszerelést Cvi Taubnál tanultam Jaffán. Nagyon rendes ember volt, egyedülálló lengyel zsidó, talán 15 évvel idősebb nálam; soha nem tudtam miért nem nősül meg. Keveset fizetett, azt mondta, örüljek, hogy szakmát tanulhatok nála. Ez főleg abból állt, hogy a vésővel és kalapáccsal a kézben, magas létrán állva a tűző napon, vájatot kellett vésni a Nóga mozi betonfalába, hogy oda villanyt lehessen vezetni. Ma ezt a munkát elektromos fúrógépekkel percek alatt elvégzik, de 1951-ben én voltam a - nem elektromos - fúrógép.

Voltak könnyebb munkák is. Cvi megtanított vasalót és egyéb villamos gépeket, rövidzárlatot, megjavítani,  de nem volt velem megelégedve. Az igazság az, hogy féltem a villanyáramtól, mindig attól tartottam, áramütést kapok. Taub üzletében volt egy fal, amelyen egy sor elektromos műszer, mérő, óra stb. volt. Egyszer Cvi  valahová elment három napra, és egyedül hagyott az üzletben. Amikor visszajött, egyenesen a műszerfalhoz ment, alaposan megszemlélte, majd azt mondta nekem, kár az időért, belőled nem lesz villanyszerelő. Honnan gondolod? - kérdeztem, bár tudtam, hogy igaza van. Egyszerű a dolog, mondta Cvi,  ha én három napig távol vagyok, és te nem rontottál el egy műszert sem a falon - ez annak a jele, hogy a dolog nem érdekel, hozzá sem nyúltál, semmit nem teszel azért, hogy tanulj valamit.

Tudtam, hogy igaza van. A három nap alatt a fal közelébe sem mentem, mivel féltem, hogy áramütést kapok. Mit csináltam? Ültem az asztal mellett, kiolvastam a napi újságot és utána az Énekek Énekét, próbáltam leírni - emlékezetből. Tudtam: ez nem Ezékiél, ennek  semmi köze  a chásmálhoz.³⁹  Közben már jártam esténként a Pittman iskolába, ahol gépírást, könyvelést, gyorsírást és  levelezést tanultam. Itt ismerkedtem meg Szimával, aki egy rendes, vallásos, magyar lány volt, nem túl szép, de ez engem nem érdekelt. Néhányszor hazakísértem, de ő azt mondta, hogy túl fiatal vagyok hozzá. Neki férjhez kell menni, és én csak egy csóró új olé vagyok. Egyébként Szima abban a hónapban érkezett Izraelbe, mint én és   szinte napra egyidős volt velem.

Amikor otthagytam villanyszerelői karrieremet - apáék éppen beköltöztek egy bné bráki PÁJ sikunlakásba. Ehhez Jákov Katz segítette őket hozzá, és  azért volt jó, mert a ponyevicsi moszád igen közel volt, és a gyerekek szombaton hazajöhettek. Dávid szülei Jeruzsálemben kaptak, illetve szereztek egy kis lakást a Meá Seárim egyik  kapcsolt részén. Dávid bevonult katonának és így alig láttam.

1951 arról volt nevezetes, hogy ekkor tartották a választásokat a második kneszetre. Közben Sábsze szülei is megjöttek és Kfár Hároén helyezkedtek el, ahol a mama, a neves Nisszel Sári⁴⁰ megismertette a helyi Bné Ákívá jesíva növendékeit a magyar konyha páratlan ízeivel. Most már csak a Zu hiányzott a Mokrazuba-ból; a Zucker mama és Olga lánya még mindig nem kapták meg a kiutazási engedélyt, nem tudtuk miért.

 

„Kiküldött munkatársunk” - biciklivel

 

A választások előtt az egyesült Cházit Dátit⁴¹ alkotórészeire esett szét. A Poálé Águdában Benjámin Münc képviselő a kneszet alelnöke, elérkezettnek látta az időt, hogy a párt hetilapját, a  Seárimot napilappá léptesse elő. Mégpedig esti lappá, amely a Jediot Áchronóttal és a Máárivval van hivatva konkurálni. Ehhez elképesztő arrogancia és - sok pénz kellett. Az elsőből bőven volt Müncnek,⁴² az utóbbiból annál kevesebb.

Egy szép napon, amikor a PÁJ tel avivi irodájában lődörögtem, hallom, amint Münc mondja, hogy „legkésőbb holnapra szerezzetek nekem egy sáliáchot⁴³ biciklivel”. Én ott a helyszínen jelentkeztem, Münc végigmért, és kérdezte, ki vagyok. Mondtam, hogy ismerem Jákov Katzot, de ez őt nem érdekelte. A nevedet kérdeztem, mondta katonásan, meg azt hogy van-e biciklid. Persze hogy van - mondtam, de én újságíró akarok lenni. Jó, mondta Münc és pajkosan nevetett, te leszel a kiküldött munkatársunk, a lényeg csak, hogy legyen biciklid.

Lementem és azon nyomban, két és fél fontért, vettem egy használt biciklit. Délután gyakorlatoztam - a jesivában a biciklizés nem volt tantárgy - többször orra buktam -, és másnap jelentkeztem munkára  Müncnél.

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)

 

 

Jegyzetek

 

¹Mosáv (héber) település, falusi jelleggel. Ellentétben a kibbuccal, csak a földek közösek, mindenki a saját magán gazdaságában tevékenykedik.

²Egged (héber műszó). Szövetkezeti alapon működő autóbusz-társaság, amely egész Izraelt behálózza.

³Fabódé, amelyet  eredetileg szállítmányozásra használtak. Annak idején laktak is benne.

⁴Tádchác: Tórá, Dáát, Cheszed, C’dáká kezdőbetűi.

⁵”Kájjle (Chágiz feleségének neve, eredetileg Élá (Ella), a tábla már áll!” (jiddis).

⁶Jediot Áchronót -  (Utolsó = friss hírek) hébernyelvű napilap.

⁷Isbéthy Mór (Móse Mannheim) az első modern  héber-magyar szótár szerkesztője. Az első kiadás Debrecenben jelent meg, a ’30-as években.

⁸Vörös (angol eredetű szó - ginger).

⁹Mömélá - haggyán (eljiddisült héber).

¹⁰Megboldogult apám, emléke legyen áldott, mindig haragudott, ha magyar beszédet hallott a jesívában (jiddis). A rebbének semmi baja nem volt a magyar nyelvvel, csak azt szerette volna, hogy a bócherok jiddisül beszéljenek.

¹¹Cháluc - pionír, úttörő (héber).

¹²Bét Olim (héber) szószerint olék háza, vagyis egyfajta menekülttáborok, ahol az új bevándoroltakat helyezték el, meglehetősen primitív körülmények között, rövidebb-hosszabb időre.

¹³Tibériás gyógyfürdője (héber) kénes magashőfokú víz, amit az egész világról keresnek fel köszvény, csúz, reuma és egyéb betegségekkel. Már a Talmud is említi (Pészáchim, 8,b).

¹⁴Chálilá (héber) Isten őrizz!

¹⁵Ez legtöbbször azt jelenti, hogy a chászíd kevesebbet enged meg magának, mint amennyit a háláchá megenged, illetve előír.

¹⁶Snóder = senádár (héber) aki adományozott. Így nevezik „magyar” héberséggel a zsinagógai adományokat (snóder-pénz).

¹⁷Böráchel bitchá háktáná (héber) bibliai versrész (1Mózes, 29:18) = Ráchel, a kisebbik lányod - humoros elferdítése. Átvitt jelentése: valamit pontosan körülírni, hogy tévedésnek ne lehessen helye. Há-ktáná (kicsi, kisebb) jiddisre ferdítve nákete (meztelen)...

¹⁸Ez én lennék. Az utóbbi időben, főleg mióta megkapták a kiutazási engedélyt - megtört a család ellenállása -  felhagytak a Zolikázással, és héber nevemen neveztek, ami addig csak zsinagógai használatra volt jó.

¹⁹Jiddis eredetű szó.

²⁰Az igaz szavak felismerhetők (héber, talmudi kifejezés, itt askenáz kiejtéssel).

²¹Szent szemtelenség (héber). Talmudi kifejezés.

²²Schück Jenő, volt tokaji rabbi, aki ekkor az orthodox rabbitanács elnökeként teljesítette túl a kommunista hatalom normáit. Apa  alaposan „megmondta neki a véleményét” bizonyos rabbikról”, amíg a dolog elintéződött.

²³Há-cófe - a Mizráchi párt napilapja.

²⁴Rásá - Rossz, gonosz (héber, askenáz)

²⁵Barak, faház (héber)

²⁶Az „egyenes Mechl”; ekvivalens a mai balfácánnal. Így nevezték bizonyos vidéki  zsidók az asszimiláltabb pestieket, akik útközben elvesztették a zsidó életrevalóság természetes eszét. (Lásd az előbbiekben a „Peszter nár”-t)

²⁷Életmentés (héber) majdnem minden háláchikus tilalmat felfüggeszt.

²⁸Gajmel = gomél (héber) áldás, amit akkor mond a zsidó ember, ha egy komoly veszélytől megmenekült.

²⁹Odaadás (héber).

³⁰Veterán (héber). Így nevezték azokat, akik már néhány éve vannak Izraelben.

³¹Az én Istenben megboldogult öcsém (német).

³²Ne itt legyen mondva (héber).

³³Ceiré Águdát Jiszráél (héber rövidítés) az Águdát Jiszráél ortodox párt, ifjúsági tagozata.

³⁴”Városi kibbuc”, nőtlen férfiak számára fenntartott lakóhely (héber).

³⁵Sok szerencsét! (héber).

³⁶Tanfolyam (héber) főleg a nyelvoktató intézetekre használják.

³⁷Náchát (héber) szószerint: élvezet. Itt: nem volt benne sok köszönet.

³⁸Párdesz Chana(i) bét olim - az olék által elferdített héber szavak.

³⁹Ezékiél próféta könyvéből vette a modern héber a villany, villamosság szót, ámbár az ottani chásmál (Ezékiél, 1:27) fénylő, villámszerű valamit jelent.

⁴⁰A neves pesti vendéglős Nisszel család sarja.

⁴¹Vallásos Front (héber).

⁴²A háború előtti Varsóban Münc közzétett a nyolcfolytatásos, riport-regényt, illetve helyszíni tudósítást spanyolországi élményeiről. Ez az Águdát Jiszráél napilapjában, a Dos Jiddise Togblattban jelent meg. Utána rebesgették, hogy egyáltalán nem járt Spanyolországban...

⁴³Küldönc.

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)