NAFTALI KRAUS

  

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR...

"ZEBRÁK”  ÉS VÁROSŐRÖK JERUZSÁLEMBEN

 

ÖTÖDIK FEJEZET AMELYBEN KIDERÜL HOGY

      nincs álijját nóár - összegezte Dávid, amikor kiderült, hogy - legalábbis egyelőre - a langaléta Menáchem tenyerén nem nő szőr. „Ló kibbuc - ló álijját nóár”¹ - próbáltam utánozni Menáchem orrhangú verdiktjét, hangsúlyozván a sok „lovat” - bár én nem ilyen lovat akartam.

 

Még aznap el kellett volna hagynunk a Kirját Smuel-i álijját nóár  tábort, miután létjogosultságunkat megtorpedózta a horgolt kipás Menáchem, de Cvi nagylelkűen megengedte, hogy csak másnap menjünk a fenébe. Idézett valami arab közmondást, miszerint a „sietség a Sátántól ered”, majd igyekezett lelkünkre beszélni, hogy  ne menjünk jesivába, mert „annak itt nincs jövője”. Dávid olyan dühös lett, hogy majdnem nekiment, de aztán lehiggadt, miután én, hangosan gondolkozva, azt találtam mondani, hogy, ki tudja, talán még egyszer kiderül, hogy igaza van ennek a Cvinek.

Hová megyünk?

Dávid hallott valamit egy jeruzsálemi „magyar” jesíváról, ahol már több hadházi bócher talált menedéket, de én amellett voltam, hogy próbáljuk meg a bné bráki Ponyevicsben, amiről dr. Klein  beszélt pészách utolsó napján.

Úton Bné Brákba bementünk Haifán Jákov Katzhoz, akiben atyai jóbarátunkat láttuk. Kérésünkre azonnal nekiült, írt egy levelet a ponyevicsi rabbinak, Joszéf Káhánemán-nak, akiről az elragadtatás felső fokán beszélt. Levelével nagyon meg volt elégedve, és azzal eresztett el bennünket, hogy biztos felvesznek, és majd írjunk neki. Még megkérdezte, van-e pénzünk, majd adott kettőnknek egy fél izraeli fontot. Ez óriási pénz volt akkor, a közlekedés fillérekbe került, és egy tábla csokoládé 3 piaszter volt. (Egy izraeli lírában  100 piaszter volt. Akkor az izraeli líra (font) annyit ért még, mint az angol font, vagyis több mint négy dollárt.)

Annak ellenére, hogy roppant gazdagnak éreztük magunkat, mégis trempen tettük meg a 100 kilométeres utat, és estefelé értünk be Bné Brákba, amely egy galíciai zsidó kisváros szokott képét mutatta. Megkerestük a dombon lévő jesívát, bementünk, és az első utunkba kerülő bóchernek elmondtuk, hogy a rabbit keressük. Most, este nyolc órakor? - csodálkozott a bócher - majd reggel kilenckor. Amikor megtudta, hogy új olék vagyunk, és a jesívában akarunk tanulni,  beinvitált a jesíva éttermébe, ahol megvacsoráztunk.

 

Chálvá és olajbogyó

 

Az ifjú Izraelben akkoriban gazdasági szükségállapot volt, amit úgy hívtak, hogy „cená”. A Grósz féle szótár ezt a szót „szerény életmód”-nak jelzi, de a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy - a kenyeret kivéve - minden jegyre volt.   Heti két tojást adtak fejenként, az egész élelmiszerimportot  beszüntették, mivel az ellenségektől körülvett, állandó harcban álló Izraelnek nem volt valutája.

Ennek megfelelően a ponyevicsi étrend nem sokban különbözött a szochnutitól. Két szelet kenyér, amiből lehetett repetázni, egy kanál lekvár, egy kis margarin, 5-6 nyeszlett olajbogyó és valami ragacsos édesség, amit újdonsült barátunk chálvának²  nevezett. Ehhez jött egy bögre pótkávé vagy tea tetszés szerint. Na, mondtam Dávidnak, ez nem nyomja meg a hasadat, jól fogsz aludni. Hol? - kérdezte a barátom -  aki már az asztalnál horkolni kezdett.

Vendéglátónk velünk bencsolt, pedig nem evett velünk,³ aztán bevitt bennünket valami raktárba, ahol néhány tábori ágy és matrac volt, festői összevisszaságban. Itt megaludhattok - mondta - reggel hétkor ima, és utána beszélhettek a rabbival.

Az ima igencsak impressziv volt. Több száz bócher hajlongott, és a reggeli sáchrit imát olyan lassan mondták, mint nálunk ros há-sánákor. Csütörtök volt, amikor leinolnak,⁴ és egyszercsak odajöttek hozzánk, és megkérdezték, nincs-e közöttünk kohanita. Dávid az, és  így, az ősi papi hovatartozás előjogán felhívták elsőnek . Úgy elérzékenyült a megtiszteltetéstől, hogy majd elsírta magát, amikor a bróchét⁵  mondta. Én csak egy egyszerű jiszróel  vagyok, vagyis se nem kohanita se nem levita, és ezért  a Tóra felemelésével (hágbe) tiszteltek meg.

Utána megreggeliztünk (ugyanazt mind tegnap este), és szóltak, hogy bemehetünk a rabbihoz.

Joszéf Káhánemán, a ponyevicsi rabbi, aki hatalmas jesíváját Bné Brákban alapította meg - a holokauszt érvágását akarta ezzel ellensúlyozni. Joviális, hófehérszakállas alakját az egész zsidó világban ismerték és elismerték.  A rengeteg pénzből, amit összegyűjtött egy hatalmas épületkomplexumot építtetett, amiben a nagy jesíván kívül úgynevezett „kis jesíva” is volt, valamint gyermekotthon, ahol a soá európai menekültjeit fogadták be, és adtak nekik  zsidó nevelést.

 

Majd egy fél év múlva...

 

Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a rabbi,  miután alaposan kikérdezett bennünket, azt mondta, hogy sajnos most nem tud felvenni bennünket, mert nincs elég ágy, majd jöjjünk az őszi ünnepek után, vagyis egy fél év múlva. Nem hittem a fülemnek, utána kérdeztem, hogy-hogy nincs ágy, hiszen ott vannak a tábori ágyak a raktárban, de a rabbi már felállt, jelezve, hogy az audiencia végetért. Búcsúzóul a rabbi azt mondta, menjünk talán a bné bráki, nemrég megnyílt Cháchmé Lublin⁶  jesivába, ahol  a magyar származású Ráv Smuél Wósner a ros jesívá. Ott biztos felvesznek bennünket...

Na, ennek is túl magyarok vagyunk - találta Dávid a fején a szeget - még hogy nincs elég ágy...

Nagyon tetszett nekünk a ponyevicsi épületkomplexum, míg a litván talmudisták tanulási módszereiről fogalmunk sem volt. Mi az egyszerű, érthető, háláchá centrikus⁷ tanulási módszert ismertük, és  a litván pilpul csűrő-csavaró,  a vita-vita kedvéért való gyakorlat idegen volt tőlünk. Erről egyébként magának a babilóniai Talmudnak is megvan a maga, (ön)kritikus véleménye.⁸

Nem volt mit tenni, mentünk a lublini jesívába, ami ott volt egy kőhajításnyira a ponyevicsitől. Wósner rabbi nagy örömmel fogadott bennünket, rögtön elővette az „illetékes” Talmud fóliánst, amit eddig tanultunk, és kikérdezett bennünket. A végén, azzal a megjegyzéssel, hogy „fel vagytok véve”, sok sikert kívánt, és átadott bennünket egy bibircsókos úrnak, aki a menáhél, vagyis a jesíva gazdasági igazgatója volt.

Miután már délfelé járt az idő, a bibircsókos meginvitált bennünket ebédre. Halfilé volt, a cená korszak nagy slágere, amit egyhamar ugyanúgy megutáltunk, mint a narancsot a Galilán. A filéhez néhány sültkrumpli járt és tökfőzelék, amiről nekem a Vini apja jutott eszembe. Láttam, hogy Dávid is húzza  a száját, ezért megkérdeztem Weisman urat, az igazgatót, mi a lehetőség arra, hogy mi - a jesíva keretében - megkapjuk az álijját nóárt?

Semmi lehetőség erre nincs - mondta - mivel mi nem vagyunk cionista jesíva. Az álijját nóár olyan feltételekhez köti az együttműködést, amit mi nem tudunk, és nem akarunk teljesíteni. Weisman úr, rövid gondolkodás után hozzátette, hogy ha nekünk fontos az álijját nóár,  akkor menjünk Jeruzsálembe, a Dusinszky⁹  jesívába, ahol a jesíva extrém jellege ellenére - van álijját nóár. Hogy lehet ez? - kérdeztük, de erre nem volt válasz.

Méghogy nekünk fontos az álijját nóár? Olyan ágrólszakadtak voltunk, mint a '42-ben Pestre érkezett szlovák zsidó menekültek. Szakadt rólunk gatya-ing, és a férfias mosás csak gyűrötté tette a fehérneműt - ami már egyáltalán nem volt fehér - de nem tisztává.

Megkérdeztük Weisman urat, nem tusolhatnánk le náluk,  megengedte, sőt szerzett valahonnan két agyonmosott, valamikor fehér inget is. Aztán azt mondta, most már maradjunk ott aludni  - ha már a Ráv Wósner felvett benneteket - és holnap menjetek be Tel Avivban a PÁJ irodájába, ahol valószínűleg ott találjátok Mójse Munkot. Ő a ti emberetek.

Másnap újra Tel Avivban. A Poálé Águdá irodája, ugyanazon az Áchád Há’ám utcán volt, ahol, valamivel feljebb, a belzi rezidencia. Oh, áldott feledékenység: mivel előző nap elfelejtettük a ponyevicsi rabbinak átadni Jákov Katz ajánló levelét - itt azt lobogtattuk, ami nagy hatást tett. Alaposan kikérdezett egy Meilech névre hallgató beretvált képű fiatalember, akinek nagy előnye az volt, hogy tudott magyarul. Amikor megtudta, hogy PÁJ alijjával jöttünk az országba, hozatott nekünk két pohár teát és beigelét, majd azt mondta, hogy perceken belül itt lesz Mójse Munk. Majd ő gatyába ráz titeket - ígérte, de ez úgy hallatszott, mint egy fenyegetés.

(Az előző választásokon - aminek plakátjait még Haifán láttam - Az Águdá-PÁJ tömörülés hat mandátumot szerzett, 3-3 alapon. A PÁJ vezetője egy hatalmas, joviális, nagyszakállas újságíró, bizonyos Benjámin Müncz volt, aki már az első kneszetben a parlament egyik alelnöke lett. Róla már Pesten is hallottunk. Persze hogy lengyel zsidó volt; az általánosan elfogadott hiedelem szerint ilyen terepen magyar-zsidó nem tud labdába rúgni. Mójse Munk, a jeke¹⁰  zsidó, tanfelügyelő volt az álijját nóárban, mint a PÁJ küldötte, vagyis a  Menáchem ortodox megfelelője.)

 

„Csakazértis!”

 

Épp meséltük Meilechnek, érdeklődő kérdéseire, hogy a Dusinszkyba akarunk menni.  Ő  épp megpróbált lebeszélni minket („Túl szélsőséges, nem nektek való, Neturé Karta...”), amikor megjött Mójse Munk. Impozáns kinézésű, kövérkés férfiú volt, kis pofaszakállal. Menáchemmel ellentétben örömmel hallotta, hogy jesívába akarunk menni, de elkomorult, amikor hallotta, hogy a Dusinszkyről beszélünk. Nem nektek való - mondta Meilech szavaival, de más indokolással - ott jiddisül beszélnek, nem fogtok megtanulni héberül. Elméletileg van ott álijját nóár - ezt Joszéf Cvi Dusinszky főrabbi személyesen intézte el Henriette Solddal, az álijját nóár legendáshírű vezetőnőjével - de ezt csak a helyszínen lehet elintézni. Ő nem tud felvenni bennünket. Nem tud, vagy nem akar? - kérdezte Dávid, aki hallhatott erre egy kisszemináriumot, bizonyos azesz pónem¹¹  bócherekről.

Valaki bejött közben, hallotta, miről van szó, és kéretlenül azt tanácsolta, menjünk Beér Jákovba, az ottani litvis jesívébe biztos felvesznek, és ott van álijját nóár. Köszöntük a jó tanácsot. Lent az utcán találkoztunk Sie Günsbergerrel, aki már volt  a jeruzsálemi Dusinszkyban. Nem eszik a kását olyan forrón, mondta, ő is odamegy majd, csak előbb körülnéz.

Nézzük, miből élünk - mondta Dávid - miután vettünk a kioszkban egy-egy zsemlét és kistábla tejcsokoládét. Ezzel egy napig el lehet lenni. Már mentünk volna tovább - hová? - amikor futott utánunk Meilech, és zihálva kérdezte van-e hol aludnunk. Automatikusan nemleges válaszunkra  kezünkbe nyomott egy borítékot, amiben pénz volt. Menjetek a Montefiori és Náchmáni sarkára, ott van a harmadik emeleten egy panzió, ahol ágyra lehet járni. Nem mondtuk, hogy ismerjük. Onnan nem messze a második emeleten, de az Áchád Há’ám utcában, van Alter Méir rabbi kifőzdéje, ahol olcsón lehet ebédelni. Kösz, mondtam, de miért kellett utánunk szaladnod, miért nem adtad ide még fönt? Mert a gizbár (pénztáros) aláírása hiányzott, anélkül nem adhatok ki egy fillért sem...

Ki megy ma ebédelni a tejcsokoládé után? De az alvás nagyon is aktuális, mert már holtfáradtak vagyunk. Nekem volt egy ötletem, amiért ma is szégyellem magam: Út közben a panzió felé, bekukkantottunk Marguliesz rabbihoz, aki  pészách utolsó napján vendégül látott bennünket. Látható örömmel fogadott, hozta a teát és aprósüteményt, és töviről-hegyire kikérdezett, hogy és mint. Dávid elmondta miért nem vett fel Menáchem az álijját nóárba, kissé kiszínezve, megtoldotta az ő Klauzál utcai jiddisével, a sómér közösségi  sátor történetét, ahová nem sikerült bennünket bekényszeríteni, majd azt  mondta, hogy valószínűleg Jeruzsálembe megyünk, a Dusinszkyba. Itt rám nézett, és én bólintottam. Néha ő volt a fejbólintó János, másszor én.

Mivel mindenki lebeszél -  megnézzük mi az - mondta Dávid. Én úgy fészkelődtem a székemen, hogy az nem kerülte el a rabbi figyelmét. Vusz iz mit dir¹²  - kérdezte - barátságosan. Én meg elmondtam, hogy egész nap mászkálunk, nem tudjuk hol fogunk aludni, és... és...

És? - kérdezte az okos rabbi  - és én kimondtam a kimondhatatlant: nekem nagy szükségem lenne egy kád forró vízre és egy tiszta alsónadrágra. Dávid úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. Olyan szégyenlősek voltunk, hogy azt a szót, hogy alsónadrág vagy gatya, ki sem ejtettük szánkon, hanem fehérneműről, vagy jiddisül vessről beszéltünk, és én akkor jövök az idős rabbi bácsi előtt, és...

Marguliesz rabbi nem zavartatta magát. Becsukta az előtte lévő fóliánst, firkált egy pár sort a nála mindig készenálló papírlapra „Ez a panziónak” - mondta - ti pedig gyertek velem.

Mentünk, mint bárány a vágóhidra. Már érzékeltem milyen elviselhetetlen marhaságot követtem el. Mélységesen szégyelltem magam, fogtam Dávid kezét, és behunyt szemmel mentem, mint az alvajáró. De nem mentünk messzire. A második sarkon volt egy kis üzlet, ahol a rabbi vett nekünk – milyen szégyen! - két pár fehérneműt és 2-2 pár zoknit. Viseljétek egészséggel - mondta - majd hozzátette: én is lebeszélnélek benneteket a Dusinszkyről, de tudom hogy most már azért is, dafke, odamentek. Zájjt mácliách¹³  - mondta, és elbúcsúzott.

Mentünk a panzióba - én égő arccal és lehajtott fejjel,  Dávid vidáman fütyörészve. Mi ütött beléd? - kérdeztem - nem szégyelled magad? Ma a te sorod, hogy  szégyelld magad, majd holnap én - mondta a barátom. A panzióban régi ismerősként fogadtak, megkaptuk régi ágyainkat, és a tulajdonos néni megengedte, hogy néhány dolgot kimossunk a kádban fürdés után. Reggelre látom, hogy a fehérnemű nem ott van, ahová én száradni tettem. A panziós néni észreveszi és megmagyarázza: te biztos egy  nagy tálmed chochem¹⁴   leszel, de mosni - azt én jobban tudok. Kezet akartam csókolni neki, de elhárította, mondván, hogy a fiát juttatom eszébe.

 

„Könyörgöm - ne vacakoljanak”

 

Útra készen mondom Dávidnak, ma autóbuszon megyünk. Gazdagok vagyunk (bár meg se néztük a Meilech adta boríték tartalmát), ma nincs kedvem trempelni. Ám legyen - mondta Dávid, és most ő bólintott, egyszer hopp másszor kopp.

Mielőtt a tácháná merkázithoz¹⁵ értünk, benéztünk Belzbe, és érdeklődtünk barátaink után. Elmentek már régen - mondta a széparcú gabefiú - valószínűleg Jeruzsálembe.

Az úton Jeruzsálembe,  a hepehupás „burmai úton” ¹⁶  mentünk, telehánytam az autóbuszt. Emiatt ezután állandóan a hátsó ülésekre igyekeztem ülni, amíg csak kiderült, hogy éppen ez váltja ki az állandó rosszullétet. A rázós autóbusz hátul még jobban ráz.

A szent városban egyenesen a Méá seárim¹⁷ negyedbe mentünk, mert hallottuk, hogy arrafelé van a Dusinszky. Ez így is volt, olyannyira így, hogy a jesíva háromfelé volt oszolva a háború sújtotta, kettéosztott Jeruzsálemben. A „kvátir” (vagyis a kvártély, ahol a bócherek laktak), a „Varsói házak”-ban volt; az étkezés a Méá seárim egyik alvégi hodályában, míg a tanulás a „Magyar házak”-ban.¹⁸  Ide érkeztünk először, és már a bejáratnál Jajlisba ütköztünk, aki lelkendezve szaladt barátainkhoz, mondván „di Peszter náronim zenen du.”¹⁹  Erre kijött Jisáj és Dóved Elje, akik nagyon barátságosan fogadtak, kérdezték mi van az álijját nóárral és faggattak: Izrael összes jesívája közül miért pont ide jöttünk?

„Miért ne?” - kérdezte vissza Dávid dühösen, de Jajlis érvelése előtt nem lehetett nem meghajolni: „ha ti Belzben egy órát nem bírtatok ki, mi lesz veletek itt”. Én csak annyit mondtam, hogy mi nemcsak „pesti hülyék” vagyunk, hanem nyakas, makacs hülyék is. Na már most, mivel mindenki azt mondta, hogy ne jöjjünk ide - logikus hogy akartuk  látni, miért tanácsolnak el bennünket olyan hevesen...

Jellemző a jesíva belső hírszolgálatára, hogy másnap, amikor a ros jesíva, az ifjú Jiszráél Móse Dusinszky fogadott bennünket, már tudott arról, hogy dafke jöttünk ide.

(Pár hónappal azelőtt, amikor édesapja, a köztiszteletben álló Dusinszky főrabbi, a jeruzsálemi ultraortodox  hitközség vezető főrabbija - elhunyt, fia, az alig 23 éves, Jiszráél Móse, került örökébe. Jiszráél Móse egyetlen gyerek volt, akit édesanyja már nem fiatalon szült; burokban született  fiatalember,  újházas, akire most hatalmas felelősség szakadt. Két-három idősebb, tekintélyes bálebosz foglalkozott vele rendszeresen, naponta tanultak vele, és előkészítették  a nagy feladatra. Amikor először fogadott bennünket - és azonnal felvett a jesívába - egy naiv fiatalember benyomását keltette, aki nem pontosan tudja, mi történik körülötte a világban. Mi, 17 évesen, sokkal felnőtteknek tűntünk, mint a 23 éves ifjú rabbi²⁰)

Láthatóan örült nekünk, azt mondta, hogy a jesívének jó híre van, ha ide jöttünk, és az álijját nóár ügyben  - amit Dávid rögtön felvetett - azt mondta,  úgy tudja, hogy a „táte zichrajnaj livroche”²¹  ezt elintézte volt, de konkréten forduljunk Noszn Brájerhoz, aki ezekkel a dolgokkal foglalkozik.

Még aznap kaptunk kvátirt, a „Varsói ház”-ak egyik sikátorának második emeletén, szürrealista környezetben, és elvittek vacsorázni, a jesíva éttermébe, ahol olajos hal, fekete kenyér, és olajbogyó volt a menü. Itt nem volt chálvá, de még akadt a zsebünkben egy kis tábla tejcsokoládé.

Másnap, hogy nem, mentünk az orrunk után, széjjelnézni  a  Méá seárimban. Szűk, sikátorszerű utca, az a mai napig is, két fő jellemzővel: a falak tele voltak friss plakátokkal, és a házak között kifeszített köteleken rengeteg frissen mosott ruha száradt, de csak férfi illetve fiú fehérnemű, nadrág, ruha. Ezt én is észrevettem, de Dávid nem állta meg, hogy meg ne kérdezzen egy ott lézengő, (magyarul) hangosan beszélő valakit: „Mondja feter, itt nincsenek nők?”

A kérdezett, ritka szakállú idősebb férfi, megsemmisítő pillantást lövellt felénk, mintha maga a kérdés is súlyos szentségtörés lenne. Én már tovább álltam volna, de Dávidot nem lehetett lerázni: ő a száradó vessre mutatott, és megismételte kérdését. Amaz most felfogta, hogy zöldek vagyunk ezen a fertályon, és jiddissel kevert magyarsággal megmagyarázta, hogy női fehérnemű közszemlére tétele nem cniis.²² Vétkes gondolatokat támaszthat, főleg bóchereknél – mondta, és jelentőségteljesen ránk nézett. Az más, mondta Dávid, akkor azt nem is mossák ki? Ne légy ízléstelen, mondtam, azt biztos bent akasztják ki száradni, a szalonban.

Micsoda szalon!? - dühödött meg a Hersl névre hallgató hitsorsos - honnan jöttök, hol éltek ti? Leültünk a Bét Jiszróél negyedbe vezető girbe-gurba lépcsőkre, és elmondtuk Herslnek, honnan jövünk. Az más, akkor nektek fogalmatok sincs, mi van itt,  mondta, mint ahogy én nem tudom, mi volt nálatok Hitler alatt. Majd beinvitált, nézzük meg lakását az Ingerishe Hájzerban,²³  ahol nyolcadmagával lakik két kis szobában. Milyen szalonról beszéltek? - kérdezte. Később, amikor összebarátkoztunk, felajánlotta, elvisz bennünket a Sajmér eminem²⁴ templomába, ahol olyasmit láthatunk, amit sehol másutt.

Útközben az egyik falon hatalmas transzparens, és rajta héber betűkkel egy jiddis nyelvű felhívás: Jidn, hat ráchmonesz, nudet nist (Zsidók, könyörüljetek! Ne vacakoljatok [esetleg: fecsegjetek]  feleslegesen). Mivel aláírás nem volt, ez az egész negyed mottója lehetett. Hersl érdeklődéssel nézte a feliratot, majd azt mondta, érdekes, eddig ezt nem is vette észre, bár itt lakott vagy 15 éve.

 

Ferencjóskás zsidók és üvöltő dervisek

 

Unszolásunkra Hersl elmondta, hogy chálucként érkezett az országba Erdélyből  1935-ben.  Eleinte frájje²⁵  volt, majd megtért, idejött Jeruzsálembe, elsádchenolták egy kissé ütődött de jólelkű lánnyal - képzeljétek, nem tud magyarul -  aki hét fiúval ajándékozta meg. „Heten, mint a gonoszok” - ismeritek ezt a magyar közmondást? Hersl harsányan nevetett saját viccén, és mi nem tudtuk hirtelenében, ki az ütődött, ő,  vagy  jólelkű felesége. Nem volt hajlandó elmondani miből él, végül kisilabizáltuk, hogy a Kajlel Siebenbirgen²⁶ ad neki egy kis összeget havonta, meg még valamit összetanul²⁷ 2-3 kajlelben. Arra a kérdésünkre, nem dolgozik-e, jót nevetett, és azt mondta, hogy a fizikai munka a belgishe ferdnek²⁸ való. Az élet itt szerény és olcsó, mondta, fekete kenyeret esznek sireszszel²⁹, a „portugál” ³⁰  nagyon olcsó; egy rottel³¹  fillérekbe kerül és...

Engem nagyon érdekelt a mese, de közben célhoz értünk: a Sajmer eminem ajtajában éktelen ordítozás ütötte meg - szószerint - fülünket. Kísérőnk kapacitált, hogy menjünk be, hiszen még nem imádkoztunk. Ezt onnan tudta, hogy hónunk alatt szorongattuk a tfillin-bájtlinkat.³²

Bementünk, és még nem szokta meg szemünk a  félhomályt, amikor ismét egy hatalmas ordítás reszkettette meg a  levegőt, és tette súlyos próbára dobhártyáinkat. Én összerezzentem, ezt Hersl észrevette, és azt mondta, hogy ez semmi. Ennek az itteni szektának az a dilije, hogy az umájn jháj smáj rábbut³³  olyan hangosan mondják, ahogy csak a torkukon kifér.

Ez egy chászíd szekta volt, annyiban hogy egy Kohn nevezetű felvidéki (magyar) zsidó volt a rebbéjük. Rendkívül militánsok voltak, környezetükben üldözték azokat, akik egy jottányival is eltértek az ő szokásaiktól.  Öltözetükben is felismerhetők voltak, mivel hosszú, sárga-fehér csíkos leplet viseltek. Ezt a jeruzsálemi folklór „zebrá”-nak nevezte. Szerintük ilyen burnuszban járt Ábrahám ősapánk is.

A jelenlévők gyanús szemekkel méregettek bennünket, és én halkan kérdeztem Herslt, nincs-e a környéken valahol egy más hely, ahol minjent lehetne találni. Dehogynem, mondta, itt nem messze, szemben, a sukon³⁴ van a stiblach,³⁵ ott délutánig van minjen.

Mondanom sem kell, hogy azonnal odamentünk. Tipikus keleti piac, összevissza sikátoraival és félreérthetetlen illataival. A már említett cená itt is éreztette hatását, de nem annyira, mint R’chávjá³⁶ díszes delikátesz üzleteiben, amelyek most kongtak az ürességtől. Tésztafélék, hüvelyesek, bab, borsó, lencse, heringek dáridója, olajos hal és pult alatt - jó drágán - friss tojás, es citrusgyümölcsök minden mennyiségben.

Maga a stiblach egy sor kis szoba egymás mellett, mindegyikben Tóra-szekrény, olvasó asztal, előimádkozói pulpitus. Itt futószalagon futottak a minjenek, egy alacsony, kis kecskeszakállas bácsi, bizonyos reb Sábsze, vezetése alatt. Ő ide-oda cikázott a szobák között, hétfőn és csütörtökön ő osztotta az álijjákat, és szedte be az adományokat, amit egyes gyanútlan turisták felajánlottak.

Amikor feltettük a tfiliint, és elkezdtünk imádkozni, Hersl odébb állt, de nem mielőtt megkérdezte volna, nincs e valami nödóvénk³⁷ a részére. Dávid visszakérdezett: hallott-e előző életében valamit a templom egeréről, mert mi olyan szegények vagyunk, és Hersl barátságosan kezet rázott. Én még megkérdeztem, honnan tud ilyen jól magyarul 15 év után, amikor a felesége nem magyar? Hersl nevetett, és elmesélte, hogy vannak itt a „Magyar házak”-ban magyar zsidók, akik még az első világháború előtt jöttek, Ferenc József chászídjai, és a monarchia útlevele az egyetlen okmányuk, és még unokáik is jól beszélnek magyarul.³⁸ Látod, mondtam Dávidnak, a magyar egy lósn kajdes, egy szent nyelv...

Ima után még kószáltunk egy kicsit a Méá seárim sikátoraiban, és el-elidőztünk a plakátok előtt. Itt és most - mások szerint mindig - a plakát-irodalom dáridóját ülte. Aláírt és anonim plakátok pécéztek ki mindent és mindenkit, olyan harsány nyelvezeten, ami az egyéként szelíd héber nyelvet³⁹ erős próbára tette. Már majdnem eltévedtünk, amikor szembe jön velünk Sie Günsberger, aki elmondta, hogy ő is itt van a Dusinszkyban, és csak kérdezzünk, ő itt mindent tud.

 

A „város őrei” és a tréfli zsemle

 

Az jó, mondtam, akkor te vagy a Mindentudó Gergely, aki majd elmondja nekünk...

Sie megsemmisítő pillantást vetett rám: „még mindig nem hagyod abba ezt a hülye magyarkodást? Miféle Gergelyről beszélsz? Felejtsd el a magyar irodalmat, mindent, amit ott tanultál. Ha nem megy, csinálj úgy, mint reb Zére,⁴⁰  és igyekezz megtanulni héberül, de legalább jiddisül ...”

„Jó, jó, mondtam, de most mondd meg mi a túró az a  Netúró Kártya, ami itt egy plakát aláírása”.

Nem Netúró hanem Neturé és nem Kártya, hanem Kártá - indignálódott Sie, ti mindent kivicceltek...

Na igen, mondta Dávid, ez a Sie mindjárt azt fogja mondani, mint a Jajlis, hogy Peszter náronim vagyunk, pedig ő maga is pesti...

Igaz, mondta Sie megenyhülve, de én már túl vagyok reb Zérén. Azután elmondta, hogy a Neturé Kártá⁴¹ nem egy vallási szekta, hanem egy politikai csoportosulás, az államalapítás óta az egyetlen élesen anticionista csoport, amely nemcsak a szekuláris cionistákat ítéli el, hanem magát a zsidó államot, amelynek nem lett volna szabad megalakulni, mert a zsidók csak a messiás által nyerhetik vissza kétezer éve elveszett függetlenségüket. Mivel azonban a Neturé hívei nem voltak képviselve a parlamentben, miután az állammal együtt a választásokat is bojkottálták - szélsőségességük vallási dolgokban domborodott ki.

Állandóan tüntettek a szombatszegő cionisták ellen, verekedtek, ha szombaton keresztülszaladt a Méá seárim utcán egy katonai dzsip, és boldogok voltak, ha a rendőrség őrizetbe vette egy-két napra vezérüket, Ámrám Blaut és néhány társát. Volt egy jesívájuk, a Tórá Vö-jirá⁴² a Méá seárim közepén, ahol időről időre „nagygyűléseket” tartottak, amelyeken a szélsőséges retorika uralkodott.

Amikor Sie itt tartott  előadásában - miközben fel és alá járkáltunk a szűk utcán - megüti a szememet egy óriás plakát, amelyen öklömnyi betűkkel az a szó virít, hogy  SMÁD!⁴³ Mi lehet ez ? Sie elolvassa, és megmagyarázza a nekünk, a gyengébbeknek.

Arról van szó - mondta Sie - hogy a „cionisták”, vagyis a hatóságok, elhatározták olyan zsemlék forgalomba hozatalát, amelybe tejport kevernek. Ebbe a cionista rabbinátus is beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy minden egyes zsemlére legyen ráírva, hogy „tejes”, vagyis húsossal együtt, vagy után⁴⁴ nem fogyasztható. Ez rendben is van, rá is írják a pékek, egy külön cetli van minden zsemlére ragasztva.

Igen ám de a Neturé Kártá és az általa uralt jeruzsálemi szuper-ortodox bét din⁴⁵ szerint egyrészt lehet, hogy a külföldön beszerzett tejpor nem kóser, másrészt pedig lehet, hogy valaki nem veszi észre a cetlit, és Isten   őrizz, húsos ebéddel együtt eszi a zsemlét.

Hol itt a smád - kérdeztük egyszerre Dávid és én – lehet, hogy van itt egy apró háláchikus probléma - de SMÁD?! Kit irtanak itt ki?

Ezt ti nem értitek - magyarázta Sie - a Neturé-sek kihegyezik a dolgot ad abszurdum, hogy támadhassák a cionistákat és szekértolóikat, a cionista beállítottságú rabbikat, akik mindent megengednek csak kipá legyen rajta, ha lehet, akkor horgolt kipá...

Közben elmentünk Weiszfish üzlete előtt, melynek ajtaja úgy nézett ki, mint egy zsidó lakás Ukrajnában pogrom után. Dávid zenehangot hallott, és be akart menni, de Sie megragadta a kezét, és elhúzta onnan.

Meg vagytok ti őrülve? - mondta-kérdezte mindentudó barátunk - azt akarjátok, hogy kidobjanak a jesívéből, mielőtt felvettek volna? Legalább várjatok, amíg megkapjátok a  cijudot⁴⁶ az álijját nóártól...

Tudtuk, hogy igaza van Siének, tudtuk azt is, hogy azért neheztel ránk, mert neki nem volt annyi esze Bécsben, hogy másfél évvel megfiatalítsa magát, és így nincs álijját nóárja - csak azt nem tudtuk, hogy miért olyan veszélyes ebbe a felégetett ajtajú üzletbe bemenni.

 

Tréfli üzlet - kóser mosónő

 

Sie megmagyarázta. Ezt a Weiszfisht  az egész Méá Seárim egy tréfli embernek tartja, és üzletét egy tréfli üzletnek. Hogy lehet egy üzlet tréfli? - kérdezte Dávid. Nála is, nálam is, aznapra betelt  a pohár, már nem voltunk képesek további új dolgokat megemészteni. A tréfli zsemle, ami smáddal fenyegeti a szegény zsidókat, most meg egy tréfli üzlet?

A Weiszfish - mondta Sie a magáét - az üzletében újságokat árul - és nemcsak vallásos újságokat, ami talán szükséges rossz, inkább rossz, mint szükséges az uralkodó hiperortodox szellem élharcosai szemében. És nemcsak újságokat árul, hanem zsurnálokat is, vagyis képes újságokat, és nemcsak ezt, hanem egy gramafonról lemezeket játszik, vagyis zenével vonzza a fiatalokat - természetesen fiukat, lányokról szó sincs - ami már maga is...

Már maga is micsoda? - méltatlankodott Dávid egy szittya szitkot elnyomva a szája szögletében. Hát mi nem olvastunk újságokat Hadházon, a rebbe tudtával? Hát nem járattuk Zsolt Béla Haladását, amit néha a rebbe  elkobzott, majd miután kiolvasta visszaadott? Hát nem mentem hetenként a Főtérre, hogy megvegyem Barankovits lapját, a Hazánkat, amíg csak megjelent, amíg a komcsik szét nem verték a nyomdáját ?  - tettem rá egy lapáttal, hogy Dávidnak segítsek. A Szabadság volt a Sulyok-párt lapja, ami akkor szűnt meg, amikor a nyomdászok megtagadták a nyomását - kontrázott Dávid...

Hagyjátok abba - mondta Sie - Jajlisnak igaza van! Peszter náronim vagytok, és maradtok. Ami ott volt az elmúlt. Pesten moziba is jártunk, meg néha, gyalog, (sábeszkor) focimeccsre. Ez itt azonban a szent város, annak is a legszentebb negyede, ahol minden  ablakból, minden  falrésből maga a jó Isten kukucskál ki - idézte Sie csúfondárosan az Énekek Éneke egyik versét.⁴⁷

Most láttuk  csak, hogy ő is közénk tartozik, ő is Peszter nár, csak  jobban beilleszkedett már az itteni miliőbe. Visszatérve a Weiszfish üzletre, Sie elmondta, hogy többször felszólították jóindulatúan, tűnjön el, szívódjon fel, menjen a fenébe, áruljon rövidárut vagy kegyszereket - csak ne az átkozott cájtungokat,⁴⁸ de az öreg fügét mutatott nekik: én már nyolcadik nemzedék vagyok itt, ti pedig most jöttetek - mondta a Blau csemetéknek, kinek nagyapja, a reb Ámrám papája a század elején jött, naná hogy Magyarországról.

Közben megérkeztünk a jesíve ebédlőjébe. Elibénk jött táncléptekkel a  Jajlis, aki jóindulatú vigyorral köszöntötte a Peszter náronimokat, ezúttal Siet is beleértve. Jajlis volt az egyetlen közülünk, aki az első perctől fogva pénzt keresett. A jesíve ebédlőjében pincérként szolgált, majd leszedte, és elmosta a rengeteg tányért és eszcájgot, ami  - ettől? - napról napra feketébb lett. Később, amikor a jesíve már beköltözött önálló épületébe a Smuél Há-návi utcán, a jordániai senkiföldje és a demarkációs vonal tőszomszédságában - Jajlis vécépucolást is vállalt. Az én apám nem küld nekem pénzt - vicsorgott felénk, amikor meginterjúvoltuk új foglalkozása felül, és rögtön egy Cházál⁴⁹ idézettel jött, miszerint inkább nyúzzon az ember dögöket a piacon, de ne kényszerüljön az emberek szívességét elfogadni. Ebben persze igaza volt, mind az idézőnek, mind az idézetnek. Jómagam igyekeztem Jajlis találékonyságát a találó idézetekre vonatkozóan eltanulni-utánozni, és bizonyos mértékben ez talán sikerült is.

A következő héten jött az álijját nóár. Noszn Brájjer (Breuer), aki a vezetésben a külügyeket vezette, nagyon jó benyomást tett ránk. Németes jiddist beszélt, szőkés szakálla mértani pontossággal volt megnyírva, és Dávid áhítatosan jegyezte meg, hogy rövid zakóján, egy, de egyetlen egy pecsét sincs. Azt mondta, hogy mindent (?) tud rólunk, és nagyon tetszett neki, amikor Dávid közbeszólt, hogy azért ez egy túlzás, mert például ő maga sem tud magáról mindent.

Ámól adott egy-egy fontot, mondván biztos, hogy szükségünk van rá, és majd az álijját nóár pénzből levonja. Felvételünk elméletileg el van intézve - mondta -  de előbb még idejön Mójse Munk,  hogy utoljára megpróbáljon lebeszélni.

De hiszen Mójse Munk egy ortodox zsidó, miért akarna bennünket lebeszélni? - tette fel Dávid a logikus kérdést, pedig  ismertük Munkot. Noszn diszkréten mosolygott, és mondott valamit a jeke zsidókról, akikről nem mondhat ugyan semmi rosszat, mert egyrészt ő maga is oda tartozik, másrészt meg ez lósn hore⁵⁰  lenne. Ki nem mondott szavai nagy tanulságot rejtettek: a gójok utálják a zsidókat. A nem-vallásos zsidók utálják a vallásos („horgolt”) zsidókat, és a vallásosak nem bírják elviselni azokat, akikről feltételezik, hogy náluk is vallásosabbak...

Itt Dávid elsütött egy életbölcsességet, ami máig is idézek, nem mindig a forrás megjelölésével: Nehéz valakinek vallásosnak lenne. Könnyű azonban valakinél vallásosabb lenni. Ez nem kunszt!

Elismeréssel néztem barátomra, de Noszn elhessegette  a chochmét, mondván, hogy mi nem vagyunk kuncnmácherok. Visszatérve a valóság jeruzsálemi talajára megkérdeztük Nosznt, mikor jön már a Munk úr, mivel  nagyon lerongyolódtunk, és a mosás is probléma. A válasz rövid volt és katonás: Munk már másnapra ígérkezett, és van itt egy témenke⁵¹  mosónő, aki jutányos áron mos. És vasal? - kérdezte Dávid, látván Noszn frissen vasalt fehér ingét - de amaz leintette, hogy a vasalás a nős emberek privilégiuma. Egy bócher nem jár vasalt ingben – mondta, és én örültem, hogy nem tette hozzá a Peszter nárt.

Meginterpelláltuk Siet, hogy lehet az, hogy Noszn egy témenkéhez irányit, hiszen itt egynemű társadalom van, és csak a nősök privilégiuma hogy vasalójuk, illetve feleségük legyen. Sie nevetett, és azt mondta, hogy ha megismerjük a témenkét, nem lesznek kérdéseink, mert az már réges rég nem számit nőnek. Vagyis, összegezte Dávid, ez egy kóser mosónő, vagyis mosó, de nem nő. Egyhamar kiderült hogy többek között ez sem igaz.

Másnap, még mielőtt megjött a várva-várt Mójse Munk, kiderült miért adta nekünk Noszn a nagylelkű előleget. A jesíva a sovány koszton és a sivár lakáson (ágy, polc és 1-2 szög a falban) semmit nem adott tanítványainak, akiknek fogkrémtől kezdve cipőfűzőig, mosástól  varrásig, kalaptól zokniig, mindent a saját, (üres) zsebükből kellett fedezniük. Erre az álijját nóár, boldog várományosainak, mint mi voltunk - havi öt fontot adott. Ez nemrég még egy pákid⁵² havi fizetése volt. Akinek nem volt álijját noár, az vagy vécét pucolt, vagy egyéb munkát vállalt, „amikor sem éjjel, sem nappal”.⁵³

(Miközben Munkra vártunk, Dávid elmondta - fogalmam sincs honnan tudta - miképp történt,  hogy ez az egyetlen ultraortodox jesíve, ahol van álijját nóár. A fáma az öreg Dusinszky rabbi eszét és szívét dicséri. Ő jól tudta, hogy ide, az ő jesívájába, csak azok a  kelet-európai pokolból menekült chászidis⁵⁴ bócherek fognak jönni, akik olyanok, mint mi, vagy még olyanabbak. Ezért annakidején az álliját há-nóár vezetőségéhez fordult - nem, mint az anticionista Édá Chárédit (autonóm orthodox hitközség) főrabbija, hanem mint a nevét viselő „magyar” jesíva feje, és kérte, vegyék fel tanítványait az álijját nóár kötelékébe.

Ennek több akadálya is volt, mert az álijját nóár eredetileg főleg kibbucokba irányította növendékeit, Ha már nevelési intézet, vagy pláne jesíva - akkor az legyen „konstruktív”, cionista, de legalább tanuljanak  héberül, és valamelyes világi tantárgyakat is.

A Dusinszkyban ebből semmi nem volt. Ennek ellenére kérte a rabbi a felvételt, és meghívta Henriette Soldot, látogasson el a jesivába. Az amerikai grand lady visszapingpongozta a meghívást: tisztelje meg a nagytiszteletű főrabbi úr látogatásával az álijját nóárt.

Mindenki biztos volt benne, hogy ezzel a sztori végetért. De nem: Dusinszky főrabbi elment,  a jeruzsálemi Szochnut főhadiszállására, két gábéje kíséretében, akiknek meghagyta, hogy egy szót ne szóljanak. A találkozón a rabbi  elbűvölte  a ladyt bölcsességével, azzal hogy elmondta neki a hagyományos társas viszonyt Jisszáchár és Zevulon törzsei között,⁵⁵ majd azzal konkludált, hogy Önök Zevulon, önöké a pénz, a hatalom. Hagyják a nevelést ránk, Jisszáchárra. Aki nálunk nevelkedik - az megmarad zsidónak. Héberül pedig tudnak a tanítványaim, hiszen a Tórát, a Misnát, a Gemárát a szent nyelven tanulják, ami nem más, mint héber...

Henriette Sold meglepte társait a cionista vezetésben, amikor elhatározta, hogy „szót fogad a rabbinak”, és megadja jesívájának a kedvezményt. Ebből természetesen nemcsak az egyes bócherek, hanem a jesíva is bőségesen profitált.

Amikor, már  újra a jesívában, az egyik gábe meg merte kérdezni, miért engedett a rebbe a kóvedból, és ment el a pricehez,⁵⁶  ahelyett, hogy az jött volna hozzá - a rebbe állítólag azt mondta, hogy Pinchász és Jiftách lánya⁵⁷ járt az eszében. És amikor a boldogtalan kérdező nem értette a rebbe válaszát, az azt mondta volna: látod mennyire igaza van a  pricenek, hogy nálunk nem tudják a Bibliát...)

Dávid így hallotta a sztorit, és nem árulta el forrását. Így volt-e vagy másként, esetleg Sold jött el a jesívába - lényegtelen. A lényeg, hogy van álliját nóár.

 

 

Stafírung az ágrólszakadtaknak

 

Mójse Munk valóban még egy „utolsó” figyelmeztetést intézett hozzánk, főleg a héber nyelvet siratta, amit úgymond, nem fogunk megtanulni. Erre Dávid egy rögtönzött, de jól betanult, három mondatos héber dumát vágott ki, amitől Munk elámult, és a jelenlévő Brájjer diszkréten somolygott. Tov, tov⁵⁸  mondta Munk, és kinyitotta azt a

 

bizonyos nagy könyvet, amit egyszer már Menáchem kinyitott és becsukott. Beírt bennünket apró gyöngy betűivel, alaposan kikérdezett, hogy a nevem Krojs-e vagy Krajsz, vagy netalán Krausz, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy Kraus. A Naftali helyett Zoltán Róbertet irt be, mert így volt  az útlevelet helyettesítő úti-okmányon, míg Dávid visszavedlett Ervinné.

Mindezek után elővett egy sokszorosított listát, amin rajta volt, mi mindent kell, hogy kapjunk, akár már másnap az álijját nóár központi raktárában. Ezek után kiutalt 5-5 fontot, amit ide is adott, mondván, hogy a többit majd a jesíva vezetőségétől kell, hogy havonta kapjuk, és „ne engedjétek, hogy megrövidítsenek benneteket...”

 

„Aber reb Mojse, was sagen sie...” tiltakozott  Brájjer, de Munk csak viccelt - legalábbis is ezt mondta. Aztán kezet rázott velünk, és elment, nem mielőtt eszünkbe juttatta: emlékezzünk, hogy a PÁJ által kerültünk az országba.

Noszn keserűen jegyezte meg, amikor Munk már hallótávolságon kívül volt, hogy pártpropaganda - azt szabad, de jiddiskájt az tilos, de mi megmondtuk, hogy ha nem Jákov Katz Haifán, akkor már most rég katonák lennénk. Ja, Katz ist ein erlicher Jüd - ismerte el Noszn.

Mi volt a listán? Mi nem volt? Egy ágy (a híres-nevezetes Szochnut ágy), egy matrac, két finom puha pokróc és egy színes ágytakaró, olyan csúnya, mint az élet néha, de nekem még harminc év múlva is megvolt, kabalából, mint ereci staffirungom kedves darabja, míg egyszer feleségem ki nem dobta „ezt a vacak rongyot”. Volt vagy öt ing, persze keki és 2 hosszujjú fehér ing szombatra, alsónemű, öt pár zokni, két pár cipő (amit azonnal eladtam, mert nem volt jó lúdtalpas lábamnak), több nadrág, legtöbbje keki, de egy kék is, szombatra, szvetter, lemberdzsek, egy simléderes sapka, amit itt kaskettnek hívtak és egy tembelsapka, amit a kibbucnyikok viselnek, meg még egy csomó minden más. Olyan gazdagnak éreztük magunkat, hogy fel sem tűnt, hogy Noszn visszavette a kölcsönzött fontot.

Másnap mindezt a raktárban meg is kaptuk, alá is írtuk, és egy targoncán vittük haza a „Varsói ház”-akban lévő kvátirra.

 

@  @ @ @

 

„Nekem az apám nem küld pénzt” - vágta a fejünkhöz annakidején Jajlis. Nekem sem küldött, semmi lehetőség sem volt küldeni. Én havonta három hosszú, kimerítő levelet küldtem haza, amelyekben megírtam- virágnyelven persze, mert biztos voltam benne hogy Rákosi fogdmegei reggelente elsősorban az én leveleimet olvassák - hogy igyekezzenek mielőbb utánam jönni, mert ott nincs jövő, itt meg nehéz és szomorú nekem egyedül. Később csak erre az utóbbi érvre tettem a hangsúlyt, ösztönösem megérezve, hogy ha valami, akkor ez fogja meggyőzni őket.

Persze nem elsősorban az ő szándékukban volt a baj, hanem abban hogy legördült a vasfüggöny, teremtett lelket nem engedtek ki, és a kommunista retorikában Izrael és a cionisták Amerika uszályhordozói lettek. A Rajk-perben már elhangzottak cionistaellenes felhangok, és ebből a szempontból - Moszkvában  Pesten és Prágában - minden zsidó cionista volt. Nem volt mit tenni, amíg el nem jött az úgynevezett  3000-es alijja ideje.

 

 

 Egy jeruzsálemi nyomda titka

 

Közben megjött a Dusinszkyba a Mokrazuba két utolsó tagja, vagyis a Zu-Ba csatlakozott a Mokrához. Ezek Zucker (Soma) és Bauer (Sábsze) voltak, akiket Bécsben hagytunk volt annakidején. Ez a kvartett együtt sok mindenre képes volt.

       Mivel a 3000-es alijja egyezmény úgy szólt, hogy azok  (elméletileg háromezren) kérhetik a kiutazást, akiknek egy közeli hozzátartozója - fia vagy szüleje - van kint legálisan, nekünk sürgősen legalizálnunk kellett ittlétünket.

Ez úgy történt, hogy Dávid megszerezte - nem  tudni honnan; az ilyen ügyeknek ő volt a mestere - egy Németországban működő jesíve blankettáját, ahol a fejlécen egy kacskaringós, sok rövidítéssel ellátott rabbi és intézménye hirdette magát, mint a szórványok fáklyája, a maradék menekültek nemtője stb. stb. Adva volt tehát egy blanketta, amihez elsősorban kellett egy szemrevaló körpecsét, a jesíva-vezető rabbi nevével és felmenőivel, aztán meg a papírt ki is kellett tölteni, igazolván, hogy  a fentemlítettek itt tanultak a homburgi (nem Hamburg, vigyázat) jesívában 1946 és 1949 között. Ennek azt kellett igazolnia, hogy ha mi '46 óta nem vagyunk Magyarországon, akkor legálisan mentünk el - illetve legálisan deportáltak bennünket '44 nyarán, majd kint maradtunk, és '46 óta az említett jesíve padjait koptattuk.

Logikus?

Már akinek. Dávid, az értelmi szerző -  azt mondta, hogy ez akkor logikus, ha egy bócher nevét viseli, de   azért ő engem is beírat ide, mert mi olyanok vagyunk, mint a sziámi ikrek. És mi lesz a Zubával? - adtam tanúságát fejlett baráti, szociális érzelmeimnek - a Somát és  a Sábszet is be kell írni.

Dávid legyintett. Mondtam már hogy hülye vagy? - kérdezte. Mondtad. Akkor jó. Ezt egy teremtett lélek nem fogja elhinni. Egy ilyen jesívai papír ami azt tanúsítja, hogy  a delikvens milyen szorgalmasan tanult - nem egy kollektív útlevél.

Azért Dávid beleegyezett, sőt  ő volt az, aki felderítette a „Magyar házak”-ban megbúvó kis nyomdát, ahol jutányos áron akár Horthy Miklós személyes bélyegzőjét is hajlandó volt a matuzsálem korú aggastyán elkészíteni - „egy nap alatt” -mondta büszkén, egy feltétellel...⁵⁹

Még hozzátette az öreg, hogy „hozott anyagból olcsóbb”, aminek azt kellett jelenteni, hogy ha hozunk egy pecsétmintát egy valahol valaha létező pecsétről, akkor neki azt csak leutánozni kell és nem kitalálni. Ilyen nekünk nem volt és az öreg öt fontot kért. Majd elájultunk, amikor ezt hallottuk, és én visszakérdeztem: öt font? Sok? - kérdezte Gázse bácsi - így hívták.

Balassagyarmati volt valamikor, talán még a török hódoltság idején. Nagyon sok - nyögtem. Mire kell ez nektek? - kérdezte, mire Dávid: ezzel akarunk egy bankot felrobbantani...

Ne marháskodj! - mondtam barátomnak, aki lévén kohanita, heves természetű ember volt - majd elmondtam az öregnek, hogy ennek segítségével reméljük szüleinket kihozatni. Fanyétől,⁶⁰  kérdezte, majd amikor megtudta, hogy négy családot akarunk kihozatni egy szál papír és pecsét segítségével - az öreg nemcsak megenyhült, hanem azt mondta: megcsinálom nektek ingyen.

Lemásolta az adatokat a blankettáról, és a pecsét másnap kész volt. És most mi? - kérdezte Gázse bácsi. Most majd megkérünk valakit, állítson ki nekünk a lepecsételt blankettán egy melegszavú bizonyítványt, és írja bele négyünk nevét. Nekem szép kézírásom van, én megcsinálom nektek - mondta az öreg, és már írta is, Szép cirkalmazott, de olvasható betűkkel irt rólunk sok szépet és jót, amiben a lényeg az volt, hogy mi, a négy  kitűnő bócher, akik a halál torkából menekültek meg, ott tanultunk nála három éven keresztül, dátumtól dátumig, hogy onnan Izrael megszentelt földjére menjünk.

Ez egy csoda - mondtam Dávidnak, amikor másnap elmentünk a Helena Hámálká utcába, ahol az alijjaügyi minisztérium volt, és ott kellett megszerezni, illetve alátámasztani a jogot a háromezres alijjában való jogosultságra. A tisztviselő, kis kipával a fején, de nem horgolt, megsemmisítő pillantást vetett ránk, amikor a kitöltött papírokat és a német jesíva igazolását átvette. Ne nézzetek engem hülyének! - mondta - egy jesíva soha az életben nem ad ki ilyen kollektív papírt. Ez közönséges hamisítvány. Nem közönséges, mondta Sábsze és a Soma hangosan sírni kezdett. Ő özvegy édesanyját és nővérét, a szépséges Olgát várta. Na jó, mondta a pákid, én átveszem és elküldöm Pestre. Mit bánom én? Ha azok a hülye magyarok elfogadják...

Ez egy csoda  - ismételtem meg Dávidnak. Te sírtad ki hogy elfogadja - mondta Dávid Somának, az meg visszaadta a bókot, hogy Dávid szerezte a blankettát. Ne igyatok előre  a medve bőrére - mondta Sábsze - a második felvonás még hátra van, és ez Pesten lesz.

Ebben maradtunk.

 

Jegyzetek

 

¹„Nincs kibbuc - nincs álijját nóár” (Héber). A héber ló nemet, illetve nincset jelent.

²Ragacsos édesség, szézámmag, dió, cukor és méz keveréke (arab)-török). Lehet hogy az úgynevezett  „törökméz” rokona.

³Bencsolt - elmondta az asztali áldást (jiddis). Ha hárman együtt ülnek, és csak kettő eszik, a harmadik is csatlakozhat az áldáshoz.

⁴Felolvasnak a Tórából (jiddis).

⁵Bráchá - áldás (héber).

⁶Lublin Bölcsei. Ezen a néven a második világháború előtt világhírű jesíva működött a lengyelországi Lublinban Meir Sapira rabbi vezetésével.

⁷Ami arra irányult, hogy a zsidó törvények eredetét és okozatát megismerje, megvilágítsa, és nem foglalkozott az öncélú, rabulisztikus csűrés-csavarással.

⁸„Nem Pumbaditából (a babilóniai Talmud egyik szellemi központja) származol te, akik átviszik az elefántot a tű fokán...?” (Bává Meciá 38,b).

⁹Joszéf Cvi Dusinszky huszti rabbi, aki ott neves jesívát vezetett. A '30-as évek elején meghívták, töltse be a Joszéf Chájjim Sonnenfeld halálával megüresedett jeruzsálemi Ortodox Hitközség (Édá Chárédit) rabbiszékét. Joszéf Cvi Dusinszky erős egyénisége nem adott teret annak, hogy a Neturé Kártá (lásd a továbbiakban) eluralkodjon a szeperatista  hitközségen.

¹⁰Jeke - a németszármazású zsidók gúnyneve. Humortalan, nehézfelfogású embert neveznek így.

¹¹Áz pánim (héber) - szemtelen. Itteni formájában – többes számban - eredetileg szemtelenség.

¹²Mi van veled? (jiddis).

¹³Járjatok sikerrel (jiddis-héber).

¹⁴Talmud-tudós (jiddis). Héber eredete: tálmid cháchám.

¹⁵Központi autóbusz állomás (héber).

¹⁶Alternativ, primitív út, amelyet az izraeli a hadsereg a Függetlenség Háború során tört Jeruzsálem felé, amikor az arabok elvágták az addigi országutat. Nevét Burmából nyerte, ahol a szövetségesek a második világháború során hasonló utat készítettek.

¹⁷Száz Kapu (vagy bibliai eredetében: százszoros = 1Mózes, 26:12). Héber. Jeruzsálem ultraortodox negyede, amelyet alapítói az óváros falain kívül létesítettek.

¹⁸A Méá seárim negyed egyik épületkomplexuma, amelyet magyar olék létesítettek, a 19. század végén, hogy ott  a magyar nyelvterületről érkező rászoruló zsidók ingyen vagy nagyon olcsó bérlakáshoz jussanak.

¹⁹„A pesti hülyék itt vannak” (jiddis).

²⁰Most, amikor ezen könyv íródik, Jiszráél Móse Dusinsky, apja örökében, mint a jeruzsálemi ortodox Hitközség (Édá Chárédit) vezető főrabbija, köztiszteletnek örvendő, nagytudású tálmid cháchám, aki emellett jesíváját is magas szintre emelte

²¹Áldott emlékű apám. (Jiddis).

²²Szemérmes (jiddis változata a héber cniutnak).

²³Magyar házak (jiddisül). Lásd a 18. jegyzetet.

²⁴„Somér emunim  (a hűség őrzői) eljiddisített héber.

²⁵Szekuláris, nem-vallásos (szószerint szabad) német.

²⁶Az erdélyi (magyar) kolél, amely  - mint a többi Landsmannschaft szervezet -  a külföldön perselyezett és összegyűjtött pénzt a jeruzsálemi nélkülözők között osztotta szét.

²⁷Máig is dívó gyakorlat, nemcsak Jeruzsálemben: egy vallásos férfi, napi 2-3 órát tanul több helyen (több ilyen kolélben) és mindenütt kap egy kis összeget, amelyet családja fönntartására fordít.

²⁸Belga ló (jiddis).

²⁹Olaj (jeruzsálemi jiddis).

³⁰A narancs jeruzsálemi (jiddis) neve. Arabul a narancs neve bortukal, és lehet hogy innen ered. (Cvi Erez közlése).

³¹Régi keleti mértékegység (arab). Körülbelül 2,8 kiló. A jeruzsálemi ultraortodox körökben a mai napig is dívik.

³²Tfillin (imaszíjjak) bársony zacskója (jiddis).

³³„Ámen, legyen az Ő nagy neve áldott” (arameus, itt jiddises kiejtéssel) a káddis egy része, amiről a Talmud tanúsítja, hogy ha valaki „teljes erőből” mondja, annak eltépik halálos ítéletét (Sábbát, 119, b).

³⁴Piac (héber).

³⁵Szobácskák (a német Stubé-ből).

³⁶Az újvárosi Jeruzsálem egyik legelegánsabb negyede.

³⁷Nedává (héber) adomány.

³⁸1999-ben, amikor az  izraeli magyar nagykövet, dr. Csejtei István látogatást tett a „Magyar házak”-ban néhány  - közel 90 éves ember,  akik az első világháború idején érkeztek az akkori Palesztinába - magyarul beszélt vele...

³⁹Maimonidész megállapítja, hogy a héber többek között azért is szent nyelv, mert az emberi genitáliákra nincsenek benne megfelelő kifejezések. A héber anyanyelvű, ha káromkodni akar - kénytelen az orosz vagy arab, esetleg a magyar nyelv „segítségét” igénybe venni.

⁴⁰Babilóniai amóra. Többek között arról nevezetes, hogy amikor Babilóniából áttelepült („allijázott”) Erecbe, 40 napot böjtölt, hogy elfeledje mindazt, amit külföldön tanult.

⁴¹Szószerint  „a város őrei” (arameus). Azon a talmudi történeten alapszik (Chágigá, 1, 7) miszerint egyszer rabbi Jehuda, a fejedelem, egy háromtagú vizsgálóbizottságot küldött ki Izrael városaiba,  nézzenek utána a nevelés és oktatásügy színvonalának. Egy bizonyos helyen nem találtak  tanítókat és melámedeket, erre kérték a város vezetőit, hívják össze a város őreit. Amazok azt hitték, hogy a zsandárokról van szó, és berendelték őket. Azonban a fejedelem küldöttei kinyilvánították, hogy ők a város azon őreiről beszélnek (neturé kártá), akik a gyerekeket Tórára oktatják...

⁴²Szószerint „tan és istenfélelelem” (héber).

⁴³Szószerint „kiirtás”, népirtás (héber). Átvitt értelmében  a zsidókat a vallásuktól való erőszakos eltérítés „művelete” (mint pl. a spanyol inkvizíció korában történt). Itt erről az átvitt értelemről van szó.

⁴⁴A  zsidó rituális étkezési törvények szerint húsos (zsíros) étel után hat órát kell várni, amíg tejest lehet enni. Fordítva - csak egy fél órát.

⁴⁵Biróság (héber).

⁴⁶Felszerelés (héber).

⁴⁷2:9 - az allegorikus értelmezés szerint.

⁴⁸Újságok (jiddis-német).

⁴⁹Hárombetűs (héber) rövidítés: Bölcseink, emlékük legyen áldott.

⁵⁰Láson há-rá (héber) szószerint „rossz nyelv”. Pletyka, kibeszélés.

⁵¹Jemenita nő (jiddis).

⁵²Tisztviselő (héber).

⁵³A zsidó felfogás szerint „éjjel-nappal” a Tórát kell tanulmányozni (Jósua 1:8 alapján).

⁵⁴Chászíd (szószerint). Itt ortodox, szupervallásos  fiukról van szó, akiket automatikusan a chászídokkal azonosítottak (jiddis).

⁵⁵A zsidó hagyomány szerint Jákov két fia, Jisszachár és Zevulon törzsei között egyfajta  társas viszony állott fenn: Az első tanult és tanított, míg a másik kereskedett és eltartotta a testvértörzset.

⁵⁶Úrhölgy (jiddis). A kifejezésnek kimondott negatív felhangja van. A lengyel kisvárosokban így nevezték a zsidók - maguk között! - a gonosz földesúr ( a „pórec”) feleségét.

⁵⁷A bibliai Jiftách, aki Izrael egyik bírája volt, egy óvatlan pillanatban  meggondolatlan fogadalmat tett, melyben feláldozta egyetlen lányát (Bírák, 11. fejezet). Bölcseink szerint a szerencsétlen lányt meglehetett volna menteni, ha apja elmegy Pinchász főpaphoz, aki abban az időben a szellemi autoritás volt, hogy oldja fel a fogadalmat. Ő azonban nem ment el, mondván, hogy én, Izrael vezére és győztes hadfia, menjek el ehhez a rabbihoz;  jöjjön el ő hozzám. Pinchász ugyanezt mondta: én, Áron unokája, a felkent főpap, menjek el ehhez a bugris katonához. Kettejük között elveszett a szegény lány (Brésit rábbá, 6, 3).

⁵⁸Jó, jó (héber).

⁵⁹A feltétel az volt, hogy a pecsétben ne legyen.... kereszt. Egyszer valami svájci pecsétet kellett volna hamisítani, egy kalap pénzért - de lemondta, mert a svájci címerben ott a kereszt...

⁶⁰Orosz (jiddis). Itt az egész keleti kommunista vircsaftot kell érteni.