„Gyorsabbak voltak üldözőink, mint sasok az égen. A hegyeken át hajszoltak bennünket, a pusztában ólálkodtak utánunk. Az Örökkévaló fölkentje (Messiása) éltető lehelletünk, fogjul esett vermükben; az, akiről azt gondoltuk, hogy oltalma alatt élhetünk a népek között. Örülj, örvendezz Edom népe, Uc földjének lakója, te is kiüríted még a (méreg) poharat, lerészegedsz és lemeztelenedsz! Véget ér büntetésed, Cion lánya, nem visznek többé fogságba. (De) a te bűnödet, Edom, számonkéri az Örökkévaló és leleplezi vétkeidet!” (Siralmak 4,19-22)
A sas, mint ragadozó, az égből hirtelen lecsapó madár, hasonlatként, már Mózesnál is megjelenik, a Figyelmeztetésben: „Rád hoz majd az Örökkévaló messziről, a föld széléről, egy népet, amely lecsap rád, mint a saskeselyű...” (5Mózes 28,49) De szerepel a próféták jövendöléseiben is, sőt, egy ízben, pozitív formában is, amikor Dávid, siratván Sault és Jonatánt, könnyű röptű sasokhoz hasonlítja őket. (2Sámuel 16,23)
A Midrás sem marad ki a sorból:
„Tarchinus (Hadrianus császár hadvezére) felesége a zsidók gyásznapján, Tisa Böávkor, szülte meg fiát. A gyermek Chanukakor meghalt. A zsidók nem tudták, mitévők legyenek, merjenek-e gyertyát gyújtani, vagy sem, merjenek-e ünnepelni egyáltalán? Végül úgy döntöttek, hogy megtartják az ünnepet.
Tudomására hozták ezt az asszonynak, mondván, hogy amikor szült, a zsidók gyászoltak, amikor meg meghalt a gyerek, akkor ünnepelnek. Az asszony mindjárt meg is írta a férjének, aki valahol éppen háborúzott, hogy amíg ő a barbárok ellen küzd, a zsidók fellázadtak ellene. Tarchinus legott haza is indult, de a tíz napig tartó út helyett – a kedvező széljárás következtében – öt nap alatt hazaérkezett.
Megérkeztekor éppen azt hallotta, hogy a zsidók azt a mózesi verset citálták, hogy „Hoz majd rád az Örökkévaló a föld széléről egy népet, amely lecsap rád, mint a saskeselyű”. Erre Tarchinus kijelentette: Én vagyok az a sas, hiszen tíz nap helyett, a Gondviseléstek jóvoltából, öt nap alatt ideértem. Majd ezután körülvetette katonáival a zsidókat, és nagy mészárlást végzett közöttük. (Midrás Échá rábá)
* * *
Az említett Messiás valószínűleg létező személy volt, feltehetően egy király, mert azt szokták olajjal felkenni. Vannak, akik Josijáhu királyra, mások (Ibn Ezra) Cidkijáhu királyra vonatkoztatják. Rásbám (Rási unokája) szerint Gedáljáról, Achikám fiáról van szó, aki politikai gyilkosság áldozata lett.
* * *
„Örülj, örvendezz, Edom...”
Jeremiás gyűjtőfogalomként említi itt Edomot, de maguk az edomiták is meglehetősen ellenségesen viselkedtek a zsidókkal szemben. Ez már a kezdetekre visszanyúlik, s valójában ősellenségnek tekintették őket.
Rási Rómával azonosítja Edomot, s azt állítja, hogy „Jeremiás itt jósolja meg a második Templom pusztulását, melyet a rómaiak vittek végbe”.
A Midrásban olvasható, e témában, egy legenda. „Amikor Nebukodnecár Jeruzsálemet ostromolta, Ézsau egy kilométernyire a babilóniai vonalaktól, elfoglalta állását, majd megölt mindenkit, aki megpróbált az ostromlott városból kimenekülni... mondván: Állok és várok. Ha a zsidók győznek, azt mondom, jöttem nekik segíteni, ha pedig a babilóniaiak, akkor tovább ölöm a zsidókat...” (Jálkut Simoni, Ovéd könyve)
ÖTÖDIK FEJEZET
„Emlékezz, Istenem, mi történt velünk! Tekints ránk és lásd gyalázatunkat! Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre. Apátlan árvák lettünk, anyáink özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, a fáért is fizetni kell. Nyakunkon vannak a hajszolóink, fáradozunk pihenés nélkül.” (Siralmak 5,1-5)
A Siralmak ötödik fejezetének tartalma hasonlít az előzőekre, az első tíz vers keserves panasz, az azt követő nyolc a testi-lelki szenvedésről szól, míg az utolsó három ima és könyörgés a régmúlt idők visszatértéért.
Isten „emlékeztetése” kapcsán a Midrás-bölcsek is kifejtették véleményüket.
„Mondá rabbi Jichák: Ezt mondták a zsidók az Örökkévalónak: mi gyarló, feledékeny emberek vagyunk. A feledékenység, azonban, előtted ismeretlen. Ezért arra kérünk, emlékezz arra, ami történt. Hiszen te nem felejtesz.” Ezen szavakra rímel az Írás (Zsolt, 137,7) is: „Emlékezz, Istenem, az edomitákra, akik azt mondták Jeruzsálem napján: romboljátok, romboljátok le, egészen az alapjáig.” (Midrás Échá)
* * *
A „nyakunkon vannak hajszolóink” kifejezés a héber nyelvben többértelmű (szó szerint: nyakunkon üldöztettünk). A Midrás meg is magyarázza: Hadrianus, egyik rendeletében, parancsba adta, hogy minden zsidót, akinek egy szőrszálat találnak a nyakán, a helyszínen meg kell ölni. A császár, aki a zsidók minden szertartását, a körülmetélést, a szombattartást egyaránt üldözte, feltehetően a pajeszviselést is szándékában állt betiltani, s ezzel akarta rákényszeríteni a zsidókat, hogy vágassák le... (Tórá Tmimá)
Egy másik Midrás a „nyak” alatt a Szentélyt érti, és szerinte azért büntette meg Isten a zsidókat, mert „elárulták a nyakat”.
A „fáradozunk pihenés nélkül” mondásra a Midrás Nebukodnecárral példálózik: A zsidók Istene – mondja Nebukodnecár hadvezérének, Nebuzradánnak – arról ismert, hogy befogadja és szereti a megtérteket. Amikor tehát, elfoglalod Jeruzsálemet, ne engedd a zsidókat imádkozni. Így aztán, amikor Nebuzradán meglátott egy álló zsidót, azonnal megölte, attól való félelmében, hogy az netán imádkozik. (Échá rábá)
RÓKÁK CION HEGYÉN
„Egyiptomnak adtunk kezet, meg Assurnak, hogy legyen elég kenyerünk. Atyáink vétkeztek, de már nem élnek, mi szenvedjük meg vétkeiket. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kimentsen kezeik közül. Életünk kockáztatásával szerezzük élelmünket, a pusztai rablók kardja miatt. Bőrünk tüzel, mint a kemence, a borzalmas éhségtől. Meggyalázták az asszonyokat Cionban, a szüzeket Júdea városaiban. A vezéreket felakasztották, a véneket nem tisztelték. Az ifjaknak kell a malomköveket hordaniuk (forgatniuk) és a gyerekek fahordásban botladoznak. Nincsenek már vének a kapuban, nem muzsikálnak az ifjak.” (Siralmak 5,6-14)
Jeremiás ismét azokat kárhoztatja, akik abban hittek, hogy az aszszír-egyiptomi szövetség fogja megmenteni Júdeát a babilóniaiaktól. Maga Jeremiás egyértelműen hirdette, hogy a zsidó királyság csak Izrael Istenére támaszkodhat, és nem szabad mások kegyét keresni (heszed leumim), mert amikor baj van, az ilyen barátok eltűnnek.
A Midrásban ez a gondolat így fogalmazódik meg: „Mit csinált a tíz törzs (Izrael királysága, amely 133 évvel Júdea előtt pusztult el és lakosságát száműzték)? Egyiptomba szállítottak olajat, onnan gabonát hoztak be, amit Asszíriának adtak tovább, s mindezt annak érdekében, hogy ha majd ellenség tör rájuk, akkor ezek a segítségére legyenek. Erre mondja a próféta: „Efrájim szelet hajszol... hazugságot és erőszakot szaporít, szövetséget kötnek Asszíriával, és olajat visznek Egyiptomba.” (Hóseá 12,2)
* * *
Joél Abu-Sueib (kb. 500 évvel ezelőtt Spanyolországban élt) rabbi összefüggést látott az előbbiek, ill. „Atyáink vétkeztek... mi szenvedjük vétkeiket” gondolatok között. Szerinte az ebben a korban élőktől a szövetségesek régmúlt dolgokra „emlékezvén” tagadták meg a segítséget. Az egyiptomiak arra, amikor az Egyiptomból való kivonuláskor, a zsidók üldözése során a Sás tengerbe vesztek, az asszírok pedig a Szanherib kudarcára.
Izrael Szalanter rabbi, a zsidó morál egyik vezéralakja az apák és fiúk közötti kapcsolatot hozza fel példának. E szerint azok az apák, akik nem adnak gyermekeiknek megfelelő nevelést, és nem teszik lehetővé, hogy Tórát tanuljanak, haláluk után is vétkesnek tekintendők, mert leszármazottaik szenvednek kötelezettségük elmulasztása miatt.
* * *
Az egyik legnehezebben elviselhető dolog, amikor egy szolgából váratlanul úr lesz, s nem tudja, mit kezdjen hirtelen jött hatalmával. „Három (dolog) miatt rendül meg a föld, s négyet nem bír elviselni: Ha a szolgából úr lesz...” (Példabeszédek 30,21-22). Itt és most Edomról van szó, amely ez ideig Izrael vazallusa volt, most viszont Izrael fölibe kerekedett. Nincs, aki kimentene kezeik közül, „ha nem az Örökkévaló” – mondja a Midrás. Ez a gondolat többször is előfordul mind a próféták könyveiben, mind a Zsoltárokban, s eljön az idő, amikor az ember rájön arra, hogy csak az isteni segítség mentheti meg a végpusztulástól.
* * *
A Midrás egy történetet mond el az asszonyok meggyalázásáról:
Nebuzradán, a babilóniai hadvezér, megparancsolta katonáinak, hogy ne merészeljenek férjes asszonyokhoz nyúlni, mivel „ezek (a zsidók) Istene gyűlöli a paráznaságot”. Amikor a zsidók között is köztudottá vált ez a parancs, a hajadonok (fiktív) házasságra akarták rávenni a férfiakat, mondván, nem kell eltartani bennünket, eszünk és ruházkodunk a magunkéból, csak a neveteket akarjuk viselni (hogy férjes asszonyoknak számítsunk). Erre mondja a próféta: „Hét nő ragad meg majd egy férfit azon a napon, és azt mondják: A magunk kenyerét esszük, a magunk ruhájába öltözünk, csak viselhessük nevedet. Vedd le rólunk a gyalázatot!” (Jesájá 4,1)
A Midrás végül megjegyzi, hogy három nő volt, aki nem „szerzett” magának férjet, meg is gyalázták őket.
* * *
A Midrás úgy tudja, hogy Bábelben nem voltak nagyméretű malomkövek, a gabonát is más országban őröltették. Most, hogy fiatal zsidó férfiakat fogságba ejtettek, velük szállíttattak be az országba ilyen malomköveket: „Az ifjaknak kell malomkövet hordani.” A Midrásban található egy másfajta verzió is, miszerint az „őrlés” az ifjak nemi kihasználására utal.
* * *
„Oda van szívünk öröme, tánc helyett gyász. Leesett fejünkről a koszorú, jaj nekünk, mert vétkeztünk! Ezért lett beteg a szívünk, emiatt homályosodott el a szemünk, mert pusztává vált Cion hegye, rókák szaladgálnak rajta.
De Te, Örökkévaló, trónodon ülsz örökké, széked fennmarad nemzedékről nemzedékre. Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, (miért) hagysz el bennünket oly hosszú időn át? Téríts meg (bennünket) Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint voltak régen! Hiszen, ha meg is vetettél bennünket, már eleget haragudtál ránk!” (Siralmak 5,15-22)
A Siralmak befejező szakasza meglehetősen elégikus hangvételű. A végén, a próféta, néhány mondatban összefoglalja a Siralmak mondanivalóját.
Ibn Ezra szerint a pusztulás legékesebb bizonyítéka, hogy a Templomhegyen rókák tanyáznak, amelyek szívesen bújnak meg elhagyott, romos helyeken.
Ezzel kapcsolatban a Talmudban olvasható egy – a második Szentély pusztulása utáni – történet:
„Rábbán Gámliel (a második, a javnei), rabbi Elázár ben Ázárjá, rabbi Jósua és rabbi Akiba felmentek Jeruzsálembe (ahol nem volt szabad zsidóknak lakni)... Amikor Cofim hegyéhez érkeztek, megszaggatták ruháikat (miként az elő volt írva, ha valaki megpillantotta a lerombolt várost)..., s mikor elérkeztek a Templom-hegyhez, észrevettek egy rókát, amint éppen a Szentek Szentjének helyéről szalad el. Erre mindnyájan sírva fakadtak, csak Akiba nevetett. Megkérdezték, miért nevet, ő meg visszakérdezett, ti miért sírtok? Ne sírjunk, amikor írva van: »Az idegen, aki belép – halál fia.« (4Mózes 1,54), és most ez a hely rókák tanyája? – magyarázták társai Akibának.
Hát éppen ezért nevetek – érvelt Akiba – mivel láthatjuk, hogy Isten betartotta ígéretét, vétkeink miatt, büntetésből felégetik és felszántják a Várost, így biztosak lehetünk abban is, hogy azt az ígéretét is betartja, hogy eljön a megváltás, miként azt a próféta megjövendölte: Ezt mondja a Seregek Ura: fognak még öregemberek és öregasszonyok üldögélni Jeruzsálem terein... a Város terei megtelnek fiúkkal és lányokkal, akik vígan játszadoznak. Ezt mondja a Seregek Ura: bár lehetetlennek tűnik a megmaradt nép számára, hogy ez így lesz abban az időben – az én számomra nem lehetetlen...! (Zechárjá 8,4-6)
Mondták neki társai: Akiba, megvigasztaltál bennünket!” (Mákot 24b)
* * *
A Siralmak utolsó mondata homályos, miáltal többértelmű is. Egy régi fordításban ez úgy hangzik: „Avagy végképp elvetettél bennünket, olyannyira haragudtál ránk.” Ez azt a lehetőséget veti fel, hogy Isten, ha oly nagyon haragszik, nem nyújt segítséget a megtéréshez.
Egy másik, modernebb és nem zsidó fordítás más oldalról közelíti meg: „Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira.” Ez enyhébb megítélést feltételez, de nem fedi az eredeti héber szöveget. Az itt idézett fordítás azt sugallja, hogy ha meg is vetettél bennünket (máosz = megvetés, nem elvetés), ebben nem kételkedünk, de már éppen eleget haragudtál ránk, talán többet is a kelleténél. A Dáát Mikrá is hasonló értelmezést ad a szövegnek.
A héber szavak összevetése (máosz: megvetés, utálat – kácof: düh, harag) elmélkedésre késztette az amoritákat. Rés Lákis, a neves ereci amorita pl. azt a következtetést vonta le, hogy ha utálatról van szó, akkor nem marad semmi remény (mivel az utálat egy végleges érzés), de ha csak haragról, akkor még van miben reménykedni, hiszen aki haragszik, az még megbékélhet. (Midrás Échá)
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, ennek éppen az ellenkezőjét vallja: két okból válhat el valaki a feleségétől, ha rajta kapta valami erkölcstelenségen, vagy ha egyszerűen megutálta (megunta) őt. Az első esetben nem lehet neki megbocsátani, nem fogadhatja vissza. A második esetben viszont a lehetőség fennáll, hogy visszavegye.
Izrael népe is azt mondta az Örökkévalónak, hogy: Világ Ura! Nem azért küldtél el bennünket, mert valami jóvátehetetlent követtünk el, hanem mert megutáltál bennünket. Így semmi akadálya, hogy visszatéríts minket.
A Siralmak felolvasásakor az utolsó előtti mondatot megismétlik annak okából, hogy ezt a leverő szöveget mégiscsak valami jóval fejezzük be.
RÉSZLET NAFTALI KRAUS KÖNYVÉBŐL, ŐSI FORRÁS(6) AZ ÖT TEKERCS - JEREMIÁS SIRALMAI. MEGJELENT BUDAPESTEN, 1998-BAN A GÖNCÖL KIADÓ GONDOZÁSÁBAN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése