MIÉRT SÍRT ELISA DAMASZKUSZBAN?
Emlékszünk még, hogy Élijáhu meghagyta Elisának, kenje fel Cházáélt Árám királyának? Igen, de ez idáig ez nem történt meg; legalábbis nem olvastunk róla. Itt, a Királyok második könyvének nyolcadik fejezetében ez bekövetkezik. Ez az első alkalom, hogy egy zsidó próféta olyannyira beavatkozik az idegen külpolitikába, hogy királyt ken fel, illetve nevez ki; királyt, aki azután sok bajt csinál a zsidóknak, vagyis Isten haragjának botja (eszköze) lesz, amivel a vétkes zsidókat bünteti.
Ebben a fejezetben több felvillanó jelenet van, amelyekről érthető, hogy egy korábbi időpontban történtek. Az első példa erre visszavezet bennünket Sunémbe, ahol Elisa életre keltette a „nagyasszony” fiát, azt, aki a próféta áldására született. Vagy mindjárt a csoda után (lásd fentebb), vagy valamivel később Elisa azt tanácsolta az asszonynak, menjen családjával külföldre, mert nagy éhínség lesz az országban hét esztendőn keresztül. (Egyébként, Bölcseink szerint, ez volt a leghuzamosabb éhínség, amit az Írás említ; az Élijáhu által meghirdetett szárazság csak három évig tartott.)
Az asszony megfogadta Elisa tanácsát, a filiszteusok földjén telepedett le, de hét év elmúltával – valószínűleg Somron arámi ostrom alóli felszabadulása után –visszajött, és földjeit és házát idegen kézen találta. Rási szerint „rablók” orozták el földjeit, mások szerint maga a király kobozta el a „disszidálók” vagyonát . Ekkor elment Somronba, hogy panaszt tegyen a királynál, és éppen akkor érkezett, amikor a király Gécházit, Elisa (volt) szolgáját kérdezte:
„Meséld el nekem, kérlek, mindazokat a nagy tetteket, amiket Elisa véghezvitt! Az pedig (Gécházi) éppen azt mondta el a királynak, hogy is volt, amikor Elisa életre keltette a halottat, amikor az asszony megjelent, hogy segítséget kérjen a királytól háza és mezeje dolgában. (Ekkor) Gécházi így szólt: Uram, királyom, ez az az asszony és ez a fia, akit életre keltett Elisa!” (2Kir 8,4–5)
A király ekkor magát az asszonyt kérte meg, mondja el, hogy történt, majd utána kirendelt egy királyi tisztségviselőt, akinek meghagyta: adassa vissza a nőnek földjét és termései értékét, mióta elhagyta az országot. Ez nem lehetett sok, hiszen szárazság és éhínség volt az elmúlt években.
Az, hogy nincs időrendbeli pontos kronológia a Tórában (vagy általában a Bibliában) innen is kitűnik. Ha Elisa figyelmeztetése a sunémita nőnek korábban történt, a király kérése, hogy Gécházi meséljen neki Elisáról – nagy valószínűség szerint Elisa halála után történhetett; az akkori király Jóás, Jóácház fia, Jéhu unokája lehetett, aki nagy tisztelője volt Elisának (lásd uo. 13,14). Ez a Dáát Mikrá véleménye. Eszerint Elisa hosszú életű volt, az akkori generációk fogalmaihoz képest és már idéztük a Széder Olám megállapítását, hogy „Elisa hatvan éven keresztül szolgálta Izraelt”. Gécházi sem lehetett már fiatal akkor és lehet, hogy már kigyógyult a – büntetésből kapott – poklosságából (különben a városon kívül kellett volna laknia, és nem valószínű, hogy a király kiment volna hozzá).
* * *
A továbbiakban (nem tudjuk pontosan, mikor) Elisa Damaszkuszba ment, hogy eleget tegyen Élijáhu parancsának, aki „átpasszolta hozzá” az új arámi király – Cházáél – kinevezését. Bölcseink a Talmudban (Szóta 47) azt mondják, hogy ezen felül volt Elisa látogatásának egy másik, privát célja is: megtéríteni és visszahozni Gécházit, aki eszerint akkor ott lakott. Kimchi arra a kérdésre válaszolva, mit keresett Gécházi az arámi fővárosban, azt mondja, hogy Náámánt kereste fel, és segítségét kérte, hiszen az ő poklosságát „vette át”, illetve kapta meg.
Amikor Ben-Hádád, Arám királya – aki éppen beteg volt – megtudta, hogy Elisa ott van, elküldte hadvezérét, Cházáélt, menjen, és kérdezze meg nevében a prófétát, felgyógyul-e betegségéből. Cházáél jött is, és a helyi szokásnak megfelelően negyven teve által hordott ajándékot hozott a prófétának, majd feltette a kérdést királya nevében.
Elisa válasza több mint kétértelmű: „Menj és mondd neki, hogy élni fog, (ámde) az Örökkévaló látnom engedte, hogy belehal (betegségébe)” (uo. 10). Kimchi szerint Elisa célzott rá, hogy Cházáél lesz a király Ben-Hádád után, és ezzel mintegy siettette halálát, mivel Cházáél elértette a célzást.
„Majd Elisa elrejtette arcát (Jonatán fordítása), mereven maga elé nézett (ezzel próbált uralkodni magán, mert nagy sírhatnékja támadt) hosszú ideig, majd sírva fakadt az Isten embere.” (uo. 11)
Cházáél udvarisan megkérdezte: Miért sír, jó uram? Erre ez volt Elisa válasza:
„És mondá (Elisa válaszul): Tudom, hogy majd gonoszul bánsz Izrael fiaival; megerősített városaikat felgyújtod, ifjaikat kardélre hányod, míg a csecsemőiket szétzúzod és várandós asszonyaikat széthasítod. Mondá erre Cházáél: Hát mi vagyok én, egy kutya, hogy ilyeneket csináljak, (de) Elisa azt mondta: Láttatta velem az Örökévaló, hogy te leszel Arám királya!” (uo. 12–14)
Cházáél visszament, és királya kérdésére azt válaszolta, hogy a próféta szerint élni fog, vagyis meggyógyul. Másnap vízbe mártott egy takarót és rátette a (lázas, beteg király) arcára, mire az azonnal meghalt, és Cházáél lett helyette a király.
* * *
Ezzel Elisa teljesítette az egyik rátestált feladatot – Cházáél „felkenését”, illetve kineveztetését Arám királyának. Még hátravolt Jéhu ben Nimsi felkenetése (kinevezése), akinek feladata lesz (volt) Ácháv bálványimádó házától megszabadítani Izraelt. Ezt ő a legalaposabb és legkegyetlenebb módon véghez is vitte, ám a végén kiderült, hogy sok köszönet nincs benne: Jéhu fenntartotta Jeroveám aranyborjait Dánban és Bét-Élben, attól tartván, hogy a nép visszatér Jeruzsálembe és egyesül Júdea királyságával.
ELISA KINEVEZTETI JÉHUT IZRAEL KIRÁLYÁNAK
Ahogy Cházáél Arám részről volt „Isten botja”, aki Elisát sírásra fakasztotta, úgy lett valamivel később, Jéhu ben Nimsi, Jorám király hadseregparancsnoka, Izrael királya, „Isten ostora”, aki kiirtotta Ácháv bálványimádó házát, és ivadékai négy nemzedéken keresztül ültek Izrael trónján.
Emlékszünk, hogy e kettő kineveztetését („felkenését”) Élijáhu kapta parancsba, azt utódjára, Elisára testálta, aki a maga részéről egy „végzős” prófétanövendéket (Bölcseink szerint ez Jona ben Ámitáj volt, a Jom Kippur délutáni máftirból ismerős próféta) küldött Jizreélbe, hogy az ott állomásozó Jéhuval közölje titokban a hírt, és a nála lévő olajjal kenje fel őt királynak.
Jéhu, akit katonatiszt társai azonnal elfogadtak mint királyt és megéljeneztek – nagy vehemenciával fogott hozzá feladata teljesítéséhez. Először is megölte a sebesült Jorám királyt, aki a Cházáéllal vívott harcban sebesült meg, és Jizráélben a király rezidenciáján keresett gyógyulást sebeire, valamint a nála beteglátogatáson lévő rokonát, Ácházjáhut, Júdea királyát. Utána megölette Ácháv hetven fiát, akik Somronban előkelő családoknál nevelkedtek, majd kivégeztette Izebelt, Ácháv özvegyét, akinek tetemét a kutyák falták fel Jizreél falánál – Élijáhu jövendölése szerint.
Egyik utolsó „hőstette” volt a Baal-papok totális megsemmisítése és a Baal-kultusz kipusztítása Izraelből. (2Kir 8., 9. és 10. fejezetek). Azonban fiánál, Jóácháznál, Astarte (Ásérá)-szobor is találtatott Somronban (uo. 13, 6).
* * *
Dáát Mikrá megjegyzi, hogy Jéhu hosszú uralma alatt – huszonnyolc esztendő – Elisa hangját sem hallatta, meglehet, azért, mert a prófétának kétségei voltak, ha nem is Jéhu cselekedeteinek tartalma és mibenléte miatt (hiszen ezért lett király), hanem ahogyan azokat végrehajtotta. A prófétanövendékek sem voltak részesei Jéhu rémuralmának, és Jonadáv ben Récháv, az aszkéta zsidó ősbeduin , aki pedig támogatta Jéhut uralmának első fázisában, szintén eltűnt, pontosan úgy, ahogy felbukkant (uo. 10, 15–17). Hoséá próféta (lásd címszavában) könyvében elítéli Jéhu vérengzését (Hóséá 1,4).
Jéhu unokájának, Jóásnak idejében „Elisa súlyosan megbetegedett (ez volt a betegség, amibe belehalt) és Jóás, Izrael királya meglátogatta, sírva fakadt előtte, és azt mondta: Atyám, atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai!” (2Kir 13,14) Ez az első eset, és Jóás az első izraeli király, aki sírt a próféta előtt (mert félt, hogy az meg fog halni, és elhagyja Izrael népét – Dáát Mikrá).
A király szavai azonosak azzal, amit Elisa maga mondott gyászában, amikor búcsúzott mesterétől, Élijáhutól. Értelme: Izrael erőssége vagy; többet érsz imáddal, mint a harci kocsik és lovasok (Jonatán fordítása).
...ÉS ELISA HALÁL UTÁNI CSODÁI
Elisa utolsó csodatette állami szintű. Az őt látogató Jóás királynak tudomására hozza, hogy utolsó leheletével is segíteni akarja a törvényes királyt, a vérengző Jéhu unokáját, kinek véres tettei de facto az isteni akarat kifejezői voltak: detronizálni és kisöpörni Ácháv házát. Ez van, ezt kell szeretni, a szomszédos Júdeában, ahol kvázi Dávid háza van uralmon, szintén nem ideális a helyzet; ott sem minden király istenfélő, mint Dávid volt, aki időközben a Messiás jelképévé idealizálódott a nép szemében.
A háttérben az állandósult arámi háborúval és Cházáél aggressziójával a haldokló Elisa, Isten embere ezt mondja az előtte sírdogáló királynak:
„Fogj (a kezedbe) íjat és nyilakat; ő pedig (Jóás király) íjat és nyilakat fogott. Majd ezt mondta (Elisa) Izrael királyának: Feszítsd ki kezeddel az íjat – és az kifeszítette – és Elisa rátette a kezét a király kezére. (Ezután) azt mondta neki (Elisa): nyisd ki a keletre néző ablakot! (Jóás) kinyitotta, és ekkor Elisa azt mondta: Lőj! Ő pedig lőtt. (Ekkor Elisa) ezt mondta: A győzelem nyila ez az Örökkévalónak, győzelem nyila Arám felett; tönkre fogod verni Arámot Áféknál! Majd azt mondta (Elisa Jóásnak): Fogd a nyilakat – és az kézbe fogta a nyilakat (az íj nélkül). Ekkor azt mondta Izrael királyának: Üss a földre! (a nyilakkal) és (Jóás) ütött háromszor, majd abbahagyta. Ekkor Isten embere megharagudott rá, és azt mondta: Ötször vagy hatszor kellett volna ütnöd, akkor teljesen leverted volna Arámot, de így csak három ízben fogod megverni!
Ennek utána meghalt Elisa, és eltemették...” (2Kir 13,15–20)
Szimbólumokat látunk itt, nem is egyet. A nyilak és az íj jelképek: a próféta áldását szimbolizálják, hogy Izrael végre megszabaduljon a szomszédos arámi agressziótól. Dáát Mikrá Nachmanidészt idézi , aki megállapítja, hogy „a próféták gyakran cselekvő jelképet csatoltak jövendöléseikhez”, hogy ezzel érzékeltessék mondanivalójukat.
Miért verte Jóás a nyilakat a földre csak háromszor, és nem várta meg, amíg Elisa azt mondja, hogy elég? R' Joszéf Kászpi szerint „lusta volt”. Vagy megelégedett azzal, hogy háromszor verje földhöz a nyilakat, mivel azt gondolta, hogy jelképnek ez is elég. A keletre néző ablak Jeruzsálem felé nézett, ahogy ezt Dánielnél látjuk (6, 11), ahogyan manapság a zsidók világszerte Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak.
Elképzelhetjük a király meghatott izgatottságát, amikor Elisa rátette kezét az íjat tartó királyi kézre. Kimchi szerint ezt azért tette Elisa, „hogy megerősítse szívét, hogy higgyen a nyilak szimbólumában”, míg Gersonidés ebben ígéretet lát, hogy „a próféta vele lesz háborúiban, és ott csodákat művel az isteni Gondviselés alapján”. Figyelemre méltó, hogy ezek a csodák már Elisa halála után történtek, ahogy a manna továbbra is jelen volt egy darabig Mózes halála után.
Áfékot azért említette Elisa, mert ott aratott annak idején Ácháv fényes győzelmet az arámiak fölött (lásd 1Kir 20,29–30), és ez a csoda majd megismétlődik Jóás idejében – háromszor, ahányszor a nyilakat a földhöz verte. Hogy valóban így történt, azt a továbbiakban olvashatjuk:
„Cházáél halála után, amikor fia, Ben-Hádád (a harmadik) lett a király Arámban, Jóás, Joácház fia, visszavette Ben-Hádádtól, Cházáél fiától, azokat a városokat, amelyeket háborúban vettek el apjától, Joácháztól. Háromszor verte meg Arámot Jóás, és visszavette Izrael városait.” (2Kir13,24–25)
Ez már Elisa halála után történt.
Stílusosan, életéhez illően Elisa még haló porában is csodát tett: halála után moávi szabadcsapatok jöttek az országba, hogy szokásukhoz híven raboljanak és fosztogassanak. Éppen ott és akkor temettek valakit, és a megrémült gyászolók fejvesztett menekülésük közepette a tetemet Elisa sírjába dobták. „Amikor a holttest Elisa csontjait érintette, feltámadt és lábra állt.” (2Kir 13,21). A Midrásokban vita folyik arról, ki volt ez az ember: van, aki azt mondja, hogy a sunémita asszony fia volt. Mások szerint, csak „lábra állt, de nem ment haza”, hanem elment onnan, hogy ne legyen Elisa sírjában. (Szánhedrin 47,a)
* * *
Elisa tehát meghalt. Életkorát csak találgatni lehet. Ha elfogadjuk a Széder Olám számítását, amely Elisa prófétai működését hatvan évre teszi (és nincs okunk, hogy ne fogadjuk el) – akkor legalább nyolcvanéves volt, amikor jobblétre szenderült. Szép életkor ez, amikor tudjuk, hogy Sámuel, „a próféták atyja” ötvenkét éves korában tért meg őseihez, és Dávid hatvanéves korában számított „élemedett öregembernek”.
Életművét nem könnyű összefoglalni. Önálló könyvet nem hagyott hátra, de a Királyok két könyve elképzelhetetlen Elisa életműve nélkül. Vele és általa teljesedett be mestere, Élijáhu próféciája, ő nevelte ki a prófétaifjak százait, és vezette jesiváikat. Ő állott Izrael királyai mellett, és hatott rájuk, hogy a szellemi-vallási helyzet ne legyen rosszabb, mint amilyen volt. Hatása túlterjedt a határokon, Damaszkuszban is ismerték és tisztelték; ő térítette meg (illetve be) Náámánt, a neves hadvezért, és nevezte ki Cházáélt az ellenséges Arám királyává. Érdekes módon a szomszédos és a hithez hűbb Júdeához egy szava sem volt, és azon kívül, hogy egy ízben dicsérte Josáfátot, Júdea királyát, nem hallottuk őt Jeruzsálemről és a Szentélyről beszélni.
Vannak exegéták, akik számon tartják és felsorolják Elisa tizenhat csodatettét (a dupláját Élijáhuénak). Mi nem foglalkoztunk ezzel, mert ez nem lényeges, és nem releváns Elisa, „Isten embere” alakjának megértéséhez.
* Fejezet Naftali Kraus hasonló cimü könyvéből (Ősi Forrás 16.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése