JELENÉS A KARMEL HEGYÉN
„Hosszú idő múltán, a harmadik esztendőben, szólt az Örökkévaló Élijáhuhoz: Eredj, jelenj meg Áchávnál, mert esőt akarok adni a földre. És ment Élijáhu Áchávhoz, és Somronban az éhínség súlyos méreteket öltött.” (1Kir 18,1–2)
Élijáhu megy, hogy teljesítse a parancsot. Már tudja, hogy nem az ő szavára lesz eső, hanem az Örökkévaló megelégelte a szárazságot, és visszavette tőle az „eső kulcsát”. Tudja, hogy a felesége által uszított király halálra keresi őt, de megy, mert a parancs az parancs, és egy próféta nem mondhat le, s nem szegheti meg a kapott utasítást. Útközben találkozik Ovadjával, Ácháv király háznagyával, a királyi háztartás vezetőjével, aki istenfélő ember hírében áll. El is mondja Élijáhunak, hogyan rejtett el száz ifjú prófétát két barlangban, élelmezte és ezzel megmentette őket Izevel kopóinak kezétől.
Amikor találkozik Áchávval, az a szemére veti, hogy a próféta „Izrael megrontója”, mert azt hiszi, hogy miatta nincs eső, és éhezik a nép. Élijáhu válasza:
„Nem én vagyok Izrael megrontója, hanem te és apád háza, azzal, hogy elhagytátok az Örökkévalót és te a Báálokat követed! Most pedig küldj (követeket) és gyűjtsd egybe egész Izraelt a Karmel hegyre, a Báál(*) négyszázötven és az Ásérá (Astóret(*)) négyszáz prófétáját, akik Izebel asztalán étkeznek.” (uo. 18–19)
Mecudát Dávid szerint Élijáhu kilátásba helyezte, hogy a karmeli kísérlet után lesz eső. A frusztrált király, aki ezt megelőzően országjárásra indult háznagyával takarmányt keresni, hogy a kevés megmaradt ló el ne pusztuljon – teljesítette a próféta kívánságát. Ha próbát akar, legyen próba, legyen bármi, csak legyen már vége ennek a szörnyű szárazságnak. Lehet, hogy Ácháv már megbánta a nagy és divatos bálványimádást, amit felesége szorgalmazott, lehet, hogy már ingadozott; és így ahelyett, hogy elfogatta volna a torzonborz megjelenésű prófétát, szót fogadott neki.
A népet nem kellett nógatni, ahogy meghallották, hogy a próba Élijáhu kívánságára történik, özönlöttek a zsidók a Karmelre. A király odarendelte a négyszázötven Báál-papot, de a négyszáz Astóret-pap Izevel személyes fennhatósága alatt állott, és azok nem jöttek.
Ha valaki netalán megkérdezné, miért kellett az Örökkévalónak ez a karmeli színjáték a főszerepben Élijáhuval, és miért nem adott esőt enélkül, ha egyszer megelégelte a szárazságot és a nyomában járó szenvedést? A választ Abarbanel adja meg. Szerinte az Örökkévaló nem akarta Élijáhu hitelét rontani: ő hirdette meg a szárazságot, legyen ő az, aki feloldja, miután meggyőzi az ingadozó, hezitáló népet, hogy az Örökkévaló az egyetlen, láthatatlan Isten.
* * *
A Karmel-hegyi színjáték fenséges volt és egyedülálló a maga nemében, talán csak a Szináj-hegyi kinyilatkoztatással vethető össze. Ott az Örökkévalót magát hallották, a tízparancsolattal és Mózessel a háttérben. Itt meg Élijáhu, az „egyetlen életben maradt próféta” – ahogyan magát bemutatja –, aki nem esett áldozatul Izevel gyilkos dühének.
A teszt, amit ajánl, rendkívül egyszerű.""Meddig ingadoztok még"? – teszi fel a bámész népnek a szónoki kérdést. (Szó szerint: Meddig ugráltok még ágról ágra, mint egy madár, amely nem tudja eldönteni hol jobb neki – Dáát Mikrá
„Ha az Örökkévaló az Isten, kövessétek őt, ha meg a Báál, kövessétek azt” – mondja Élijáhu. Logikus, de a nép nem válaszol egy szót sem. A próféta logikája nem a nép logikája. Az idegen kultúra annyira beivódott a szívekbe, Báál és Astóret rituáléja olyan színes és érdekes, annyira nem hasonlít a láthatatlan Isten rideg, szürke szolgálatához (ne feledjük: a jeruzsálemi Szentély Júdea kicsi királyságában van, ez itt a Jeroveám alapította Izrael, ahol jelképes aranyborjúk vannak, és közel ezer jövevény Báál- és Astóret-pap. Itt csak hétezer zsidó maradt, akik nem hajtottak térdet a Báál előtt, és nem csókolgatták bálványszobrait).
Nem marad más hátra, mint a kísérlet. Élijáhu felajánlja: Áldozzanak egy-egy ökröt, a Báál papok egyet, és ő is egyet. Amelyik áldozatra tűz jön az égből, annak az istene az igaz Isten. A Báál-papok már visszakoznának, ők tudják, miért, de a nép nem enged: tetszik neki a próféta által felajánlott játék. Elő az ökrökkel!
* * *
Miután az előkészületek megtörténtek, Élijáhu imádkozik. A vakmerő hazárdjáték tétje nagy: Mi lesz, ha az Örökkévaló ezúttal nem működik együtt a zelóta prófétával, és nem jön tűz az égből? És mi lesz, ha az idegen, pogány papok, akik mögött Izevel hatalmas államapparátusa áll, valami trükköt alkalmaznak az egy szem prófétával szemben, a bámész nép szeme láttára, akit látható módon csak a cirkusz érdekel? Ácháv, úgy tűnik, itt semleges. Ha nem az lenne, megöletné „Izrael megrontóját”, és nem fogadná el kihívását a próbára. Talán egyszer és mindenkorra meg akarja tudni, hol az igazság, felesége, Izevel vagy Élijáhu oldalán.
Élijáhu imája szívhezszóló. Előbb helyreállítja az Örökkévaló lerombolt oltárát (amely még Saul idejéből volt ott – Rási), összeszed tizenkét követ, Izrael tizenkét törzsének megfelelően, majd így szól:
„Örökkévaló Isten, Ábrahám, Izsák és Izrael (Jákob) Istene! Hadd váljon köztudottá a mai napon, hogy Te vagy az Isten Izraelben, és én a Te szolgád vagyok, és szavadra tettem, amit tettem! Hallgass meg, Örökkévaló, hallgass meg, hadd tudja meg ez a nép, hogy te vagy az Isten, és te térítetted vissza szívüket. (Erre) lecsapott Isten tüze és megemésztette az áldozatot… és amikor látta ezt az egész nép, arcra borultak és így szóltak: Az Örökkévaló az Isten, az Örökkévaló az Isten!” (1Kir 18,36–39)
„NEM KELL A PRÓFÉCIÁD!”
A finálé stílusos, a kornak megfelel, bár a genfi konvenciónak nem… Miután Izevel százával gyilkoltatta meg a prófétaiskolák tanítványait és végzett növendékeit, és Élijáhura is ez a sors várt volna – ha nem így alakul a karmeli színjáték –, logikus, hogy a próféta népítéletet tartott, és a négyszázötven Báál-pap ott lelte halálát a nép kezén. A hüledező Ácháv ezt nem tudta, és talán nem is akarta megakadályozni. Másnap majd elmeséli a palotában Izebelnek, egy pohár sörbet iddogálása közben, hogy mit is művelt ez a tisbei próféta, aki ennek utána esőt is csinált.
Áchávnak ez a lényeg. Dáát Mikrá szerint a király böjtölt a próba napján, és vele együtt a nép nagy része, ahogy szokás, amikor szárazság van; ám ekkor, a népitélet után, a próféta közölte vele, hogy ehet és ihat, mert közeleg a nagy eső. A három év talán még nem telt le teljesen, de a nép kollektív megtérése („Az Örökkévaló az Isten!”) és a Báál-papok likvidálása lehetővé tették, hogy az Örökkévaló véget vessen a szárazságnak és nyomában az éhínségnek. Mégpedig Élijáhu által, demonstrálván, hogy a próféta nem magánkezdeményezésre tette, amit tett, hanem Isten küldetésében. A király szót fogad, eszik és iszik, és Élijáhu felmegy a hegy tetejére és ismét fohászkodik, hogy jöjjön már a várva várt eső. Azután amikor a tenger felől, a horizont szélén megjelenik egy tenyérnyi felhő, küldi szolgáját Áchávhoz, hogy fogasson gyorsan be és menjen haza, Jizreelba, nehogy a zuhogó eső által akadályoztatva legyen. És valóban:
„Időközben viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső kerekedett. Ácháv kocsiba szállt, és elhajtatott haza, Jizreelbe (ahol egyik palotája volt).” (uo. 18,45)
* * *
Aki azt hiszi és elképzeli, hogy másnaptól kezdve beható változások történtek Izraelben – hiszen a nép megtért, elismerte, hogy az Örökkévaló az Isten és a Báál-papságot likvidálták –, az nagyon téved. Csupán az történt, hogy Izevel, amikor hallotta férjétől a történteket, megüzente Élijáhunak, hogy halál fia.
Élijáhu veszélyben érzi magát és elbujdosik. Először a júdeabeli Beér-Sevára megy, otthagyja szolgáját, és továbbmegy a pusztaságba. Egy napi járóföldet megy, azután lefekszik egy bokor alá, és Istennek ajánlja lelkét: „Uram, Istenem, elegem van. Vedd el a lelkemet, hiszen nem vagyok én jobb őseimnél!” (uo. 19,4)
Majd továbbmegy és elérkezik Isten hegyéhez, Chórevhez (Szináj), ahol a Tóra adatott Izraelnek. Ott egy barlangban megalszik, és megjelenik előtte az Örökkévaló, s azt kérdezi: Mit keresel itt, Élijáhu!?
A próféta válaszában egy mondatba sűríti egész pályafutását, amely most a vége felé közeledik:
„Fanatikusan (féltékenyen) tevékenykedtem az Örökkévalóért, a Seregek Uráért, mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, prófétáidat pedig kardélre hányták. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni!” (uo. 19,10)
Ez a mondat felér egy lemondólevéllel. Elegem van – mondta előbb, a bokor alatt, itt meg kifejti, hogy nem bírja tovább. Egyedül – mindenki ellen. A fanatikus Isten fanatikus prófétája belátja, hogy így ez nem megy.
Azonban egy próféta nem mondhat le, és nem menekülhet el Isten elől (lásd Jóna esetét). A prófécia erősebb a próféta személyénél, amely végső fokon csak eszköz az isteni Gondviselés kezében. Ha nem Élijáhu – lesz valaki más.
Így, a látványos tűzijáték után, amelyből a próféta megtudhatta, ha eddig nem tudta, hogy az isteni Dicsfény nem a viharban van, nem a tűzben, nem a földrengésben, hanem a halk, suttogó hangban (Gersonidés elevenére tapint, amikor azt mondja, hogy „mindezt azért mutatta neki az Örökkévaló, mert azt akarta, hogy könyörögjön és kérjen irgalmat Izraelre, ne azért imádkozzon, hogy semmisítse meg őket rosszaságuk miatt…, mert az Örökkévaló könyörületes és hosszan tűrő akar lenni, hogy megtérjenek hozzá...”).
Ennek utána a próféta még egy majdnem utolsó küldetést kap.
* * *
Ebből kiderül, hogy „lemondása” elfogadtatott. Menjen – mondja neki a hang – és kenjen fel egy Cházáél nevezetű egyént Árám királyának, Jéhu ben Nimsit Izrael királyának (aki majd kiirtja Ácháv nemzetségének még az írmagját is), és maga helyett nevezzen ki egy helyettest, aki örökébe lép, Elisa ben Sáfátot, mivel azt mondta neki az Örökkévaló: Élijáhu, nem akarom a próféciádat! Feladatod lett volna könyörögni Izraelért, ehelyett kárhoztattad őket... ( Midrás Mechilta, Petichta – idézi Rási). Ezzel be is fejeződött a fanatikus, zelóta prófécia, Élijáhu nevével fémjelzett kora.
NÁVOT SZŐLŐJE: „gyilkoltál és örököltél!?”
„De életben hagyok Izraelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Báál előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg (a bálványt).” (uo. 19, 18)
Ez a befejező mondata a chórevi próféciának, amelyben az Örökkévaló kilátásba helyezte a Cházáél, Árám királya és Jéhu, a pártütő katonatiszt által végzett tisztogatást. A hétezres szám nem szószerint értendő, hanem azt jelentheti, hogy keveset (R' Joszéf Kászpi), hiszen nem valószínű, hogy egy többmilliós népből ennyien maradnak csak életben. Dáát Mikrá szerint a katonákat kell érteni ez alatt, (hogy meghalnak), vagyis az Ácháv-rezsim felelőseit, főkolomposait.
A gyakorlatban Élijáhu csak a harmadik parancsot teljesítette, a másik kettőt később Elisa fejezte be mestere helyett. Ahelyett, hogy Damaszkusz felé vette volna útját, Élijáhu nyugat felé ment, és találkozott Elisával, akit úgy látszik, előzőleg már ismert, és rádobta ködmönét, ami a próféták nyelvén azt fejezte ki, hogy jöjjön vele. Elisa megértette, jött és tanítványa lett. (Életművéről lásd a következő fejezetben).
Ezzel még nem fejeződött be Élijáhu szerepe. Még hátravan egy küldetés, amelyben a főszerepet – hogy is ne? – ismét Élijáhu és Ácháv viszik. Ez Návot szőleje, amit Ácháv megkívánt, és amit felesége, a pogány Izevel szerzett meg Áchávnak, egy „szovjet stílusú kirakatper” segítségével.
Návotnak, a jizreeli nábobnak, volt egy szőleje a királyi palota tőszomszédságában, Ácháv szemet vetett rá és felajánlotta Návotnak, hogy megveszi, vagy ad érte cserébe egy jobb szőlőt, vagy megfizeti az árát.
Návot nemet mondott: Isten őrizz, mondta, hogy odaadjam apáim örökét neked. Dáát Mikrá kiérzi Návot szavaiból, hogy a neked szó volt az, amely felbőszítette Áchávot. A király rosszkedvűen hazament Somronba, nem evett, hanem bezárkózott szobájába. Jött Izevel, kérdezte mi történt, és Ácháv elmondta.
– Na, szép kis király vagy te! – ez volt az értelme a cidoni némber szavainak.
– Így akarsz te király lenni Izraelben? Hagyd csak, majd én...
Ácháv, akinek eszébe sem jutott, hogy erőszakkal elveheti a szőlőt – hagyta.
* * *
Az Írás részletesen közli velünk, miként konstruálta Izevel a pert, amelyben Návot halálra lett ítélve „felségsértésért”. Az ilyen eset automatikus vagyonelkobzással jár, és így elhárult az akadály, hogy Ácháv, aki a piszkos munkát idegen feleségére hagyta – „örökölhesse” az annyira kívánt szőlőskertet.
Ekkor jelenik meg ismét Élijáhu.
„Ekkor így szólt az Örökkévaló a tisbei Élijáhuhoz: Eredj, menj el Áchávhoz, Izrael királyához, aki Somronban (Szamária) lakik, de aki most Návot szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Ezt mondd neki: Így szólott az Örökkévaló: Hát gyilkoltál és birtokoltál is egyszerre?!
"Ezután meg ezt mondd neki: Így szólott az Örökkévaló: Ahol a kutyák felnyalták Návot vérét, ugyanott fogják a kutyák felnyalni a te véredet is!”
(1Kir 21,17–19)
Itt a megdöbbent király félbeszakította a prófétát: „Hát rám találtál, ellenségem?!” (uo. 20), vagyis most rajtakaptál egy dolgon, amin moralizálhatsz. Ácháv tudta, hogy amit elkövetett az egy amorális, zsidótlan dolog volt, amit a Tóra tételesen tilt; tudta, hogy elkövette a tízparancsolat egyik tilalmát („Ne kívánd meg...”), és azt is tudta, hogy gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon pogány felesége idegen szellemű, rámenős akciójának. Válasza ily módon olyan volt, mint egy rajtakapott betörő válasza.
Élijáhu folytatta félbeszakított mondanivalóját: „Rád találtam, mert arra vetemedtél, hogy azt tegyed, ami rossz az Örökkévaló szemében. Szerencsétlenséget hozok rád és kisöpörlek, és nem marad férfi (szószerint "falra vizelő") Ácháv házából, sem életrevaló, sem gyámoltalan...” (uo. 20–21) A próféta átka, kifejezéseiben, majdnem szó szerint azonos Áchijá, a silóbeli átkával, amivel Jeroveámot és családját illette. (1Kir 14,10). Bölcseink szerint Élijáhu Áchijá tanítványa volt.
Élijáhu itt nem állt meg. Mindenki tudta, hogy a kirakatper, illetve a justizmord Izevel műve volt, ezért
„Izevelről is szólt az Örökkévaló, mondván: A kutyák fogják felfalni Izevelt Jizreel falainál...” (uo. 23) Eddig a próféta szavai. Innen tovább a könyv szerzője (a talmudi hagyomány szerint Jeremiás próféta), aki megjegyzi, hogy
„Valóban nem volt még egy olyan (rossz, gonosz király), mint Ácháv, aki arra vetemedett volna, hogy azt tegye, ami rossz Isten szemében, ahogy arra felesége, Izevel uszította. Igencsak gyalázatos dolgokat művelt, amikor a bálványokhoz szegődött, ahogy az emoriták tették, akiket az Örökkévaló elűzött Izrael elől.” (uo. 25–26).
* * *
Amikor Ácháv ezt hallotta, nagyon megdöbbent, megtépte ruháját, zsákruhát öltött, böjtölt és leverten járt-kelt. Ekkor az Örökkévaló (aki a szívekbe lát, és tudja mennyire őszinte egy ember viselkedése), azt mondta Élijáhunak: „Látod mennyire megalázkodott előttem Ácháv! Mivel megalázkodott (ami ekvivalens a megtéréssel), nem hozom rá a bajt életében; majd csak a fia idejében hozom a veszedelmet a házára!”( uo. 29).
„ VAN ISTEN IZRAELBEN”
A haladék, amit Ácháv kapott – és amit Élijáhu nem biztos, hogy közölt vele – három évig tartott. Azonban, mivel szabadon engedte Árám fogságba ejtett királyát, és a próféta figyelmeztette, hogy „lelke lelkéért”, ezért Ácháv harcban esett el megtérése ellenére, ami nem mosta le ezt a vétket. Vannak, akik Áchávot Saullal hasonlítják össze, aki kegyes volt ott, ahol nem kellett volna (Amálék királyával szemben), de kegyetlen a nóbi papokkal. Így Ácháv, aki hagyta megöletni az ártatlan Návotot, gentlemanként viselkedett Izrael ellenségével, az arámi királlyal szemben (történetét lásd 1Kir, 20). Mi itt nem Ácháv élettörténetét írjuk, csak annyiban, amennyiben érinti Élijáhu életművét.
Hatvannyolc alkalommal említi a Biblia Élijáhut. Itt még kétszer jelenik meg: egyszer, amikor Ácházját, Ácháv fiát figyelmezteti, hogy „van Isten Izraelben” és nem kell Báál-Zevuvot (Belzebub!), a filiszteus Ekron bálványistenét kérdezni meggyógyul-e betegségéből, továbbá amikor elhagyja ezt a világot, és tanítványa, Elisa lép örökébe.
Ácháv tehát elesett a harcban és fia, Ácházjá lett helyette a király. Egyszer leesett az emeletről, súlyosan megsérült (2Kir 1,2) és követeket küldött Ekronba, kérdezzék meg a bálványt, kilábal-e betegségéből? Élijáhut Isten angyala értesíti, menjen a királyi követek elé, és kérdezze meg tőlük:
„Hát nincs Isten Izraelben, hogy mentek konzultálni Báál-Zevuvval , Ekron idoljával? Ezért így szólt az Örökkévaló (Acházjához): Az ágyról, amelyen betegen fekszel, nem fogsz felkelni, mert meghalsz.” (2Kir 1,3–4)
A követek visszatértek, és Ácházjá kérdésére elmondták, hogy az úton szembejött velük egy ember, aki ezt és ezt üzeni a királynak. A király kérdésére, hogy nézett ki az az ember, elmondták, hogy szőrös volt, és bőrövet viselt a derekán. Ácházjá a személyleírás alapján felismerte, hogy a tisbei Élijá(hu) ő.
(Kimchi felteszi a kérdést, hogy lehet az, hogy a király emberei nem ismerték a prófétát, aki Áchávnál szokott járni Somronban. Válasza: hosszú idő telt el azóta, és az utóbbi időben – talán Ácháv halála óta – nem mutatkozott a fővárosban, mert félt Izevel bosszújától.)
* * *
A király ötvenfőnyi csapatot küld Élijáhu elfogására, aki a „hegy tetején” volt (valószínű, hogy a Karmelről van szó), és a szakaszvezető felszólt hozzá: „Isten embere, a király hív, gyere le!” Élijáhu, aki feltehetően rossz néven vette a katonás, rövid parancsot, ezt válaszolta: „Ha Isten embere vagyok (ahogy mondod) akkor szálljon alá tűz az égből, és emésszen meg téged és embereidet!” (2Kir 1,9–10)
Így is történt!
A király ekkor egy újabb csapatot küldött, és azzal is ugyanez történt. A harmadik csapat szakaszvezetője könyörgött Élijáhunak, könyörüljön rajta és emberein. Ekkor egy angyal azt mondta Élijáhunak: Ne féljen, menjen le és jelentkezzen a királynál.
Élijáhu a csapattal ment, jelentkezett a királynál, és személyesen mondta meg Ácházjáhunak, hogy
„Így szólt az Örökkévaló: Amiért követeket küldtél konzultálni Ekron bálványával, Báál-Zevuvval, mintha nem lenne Isten Izraelben, akitől kérdezhetnél (prófétája által), nem fogsz felkelni az ágyról, amelyen fekszel, mert meghalsz. Meg is halt, ahogy az Örökkévaló mondta, Élijáhu által...” (uo. 16–17).
TÜZES SZEKÉREN A MENNYBE
Amikor elérkezett az ideje annak, hogy Élijáhu eltávozzon a világból (nem tudjuk, mennyi idős volt), megpróbálta lerázni vele járó tanítványát, Elisát, aki nem akarta elhagyni őt. Az idő közeledtével megkérdezte hűséges tanítványát, mit tegyen neki (vagy érte), mielőtt „elvesznek tőled”, és Elisa gondolkodás nélkül rávágta, hogy a dupláját kéri magának mestere szellemiségéből.
Élijáhu válasza: Nehezet kértél (hiszen egy ember nem adhat többet, mint ami van neki – Rási. Kimchi szerint „elég lett volna, ha a felét kéred, vagy ugyanannyit, de nem a dupláját, de mindazonáltal, ha lesz benned annyi Isten szelleméből, hogy látni fogod távozásomat, akkor megkapod, amit kértél.”
„És ők mennek, és mentükben beszélgetnek, és íme, tüzes szekér és tüzes lovak elválasztják őket egymástól, és Élijáhu felment a viharban (forgószélben) a mennyekbe. És Elisa látja (a próféciai vízióban, de ébren – Dáát Mikrá) és felkiált: Atyám, atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai! És azután nem látta őt többé. És megszaggatta ruháját, és kettétépte, és felemelte Élijáhu ködmönét (palástját), amely leesett róla...” (uo. 11–13)
Élijáhu mennybemenetele egyedülálló a Bibliában, mely nem tanúsítja halálát, hanem csak azt, hogy a forgószélben az égbe ment. Elisa azon nyomban kipróbálta, vajon megkapja-e, amit mestere ígért neki, hiszen ő „látta”, ami történt vele. Felemelte Élijáhu leesett palástját, összegöngyölte, odament a Jordán partjára, és ráütött a vízre, ahogy azt mesterétől látta, és azt mondta: Hol van az Örökkévaló, Élijáhu Istene? És újból ráütött a vízre, amire az kettévált, ahogy ez Élijáhunál történt, és Elisa átment a Jordánon (szárazon). A prófétatanítványok, akik messziről (Jerikóból) szemlélték a jelenést, felkiáltottak: Élijáhu szelleme Elisán nyugszik, majd közelebb jöttek és földre borultak előtte (ezzel elfogadván szellemi vezetését).
Voltak az ifjú próféták között, akik kerestetni akarták Élijáhut, hátha a forgószél, amely elragadta őt, ledobta valahol, egy hegyen vagy völgyben, de Elisa azt mondta, ne keressék. Amikor azok erősködtek, a végén megengedte nekik Elisa, és kiküldtek ötven embert, akik három napig keresték, de nem találták. Amikor visszajöttek, azt mondta nekik Elisa: Hiszen mondtam nektek, hogy ne menjetek...
* * *
Élijáhu, a harcias, fanatikus próféta (Bölcseink szerint azonos Pinchásszal, aki nagyon hosszú életű volt, vagy az ő reinkarnációja) a mai napig is él a zsidó nép tudatában, folklórjában, szellemiségében. Ő a „szövetség angyala” (Málách Hábrit), aki minden körülmetélésen jelen van; ő az, akinek tiszteletére tele pohár bort állítanak a peszachi széderasztalra; ő az, akiről a szombat esténként tartott „királynőkísérőn” (Meláve Málká = a Szombatkirálynő búcsúztatása) édes-bús dalokat énekelnek, és végül ő az, aki a hagyomány szerint a Messiás jöttét fogja bejelenteni.
Hét évvel eltűnte (vagy mennybemenetele) után levél érkezett tőle Jöhoramhoz, Jehosáfátnak, Júdea királyának fiához, aki nem járt apja és nagyapja nyomdokain, hanem a bálványimádó somroni (Izrael) királyokat utánozta. Levelében Élijáhu a tőle megszokott keménységgel ostorozza Jöhoramot (kinek felesége Ácháv és Izevel lánya volt), és halálát jövendöli, melyet súlyos bélbetegség előz meg (ami Dáát Mikrá szerint végbélrák lehetett).
Mindezt a Krónikák könyvének második részében (2Krón 21,12–20) olvassuk, ahol ez az egyetlen említése Élijáhunak. A levelet – ami kétségtelenül Élijáhu eltűnése (mennybemenetele) után került kézbesítésre (a Széder Olám szerint hét év telt el azóta!) – sokan, sokféleképpen értelmezték, magyarázták. Kimchi szerint Élijáhu megjelent az egyik prófétának, tollba mondta neki a próféciát, és megbízta, vigye el azt Júdea királyának és „mondja neki, hogy ez Élijáhu levele, hogy Jöhorám azt higgye, hogy az égből kapja a levelet és ez hatással legyen rá, hogy megtérjen”. Abarbanel szerint a levél csodával határos módon került a királyhoz, míg Málbim azt a következtetést vonja le ebből, hogy Élijáhu „örökké él és időnként megjelenik itt-ott a világban, ahogy ezt Bölcseink tanúsítják”.
Dáát-Mikrá azt a feltevést kockáztatja meg, hogy „talán lehet mondani, hogy a levelet maga Élijáhu írta, eltűnte előtt és a próféciát odaadta egyik tanítványának megőrzésre, hogy a megfelelő időpontban adja át a címzettnek, ahogy ezt Jesájánál találjuk.”).
Máláchi, az utolsó próféta, (lásd címszavánál) megemlíti könyve végén Élijáhut, akit az Örökkévaló majd elküld az Ítélet napja előtt, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, s a fiúk szívét apjukhoz (Máláchi 3,23–24).
A Talmud bölcseinél Élijáhu szinte mindennapos vendég, aki veszélyeztetett zsidókat ment, csodákat művel és a Messiás eljöttét fogja hirdetni mihamarabb, napjainkban. (Folyt.köv.)
(* FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése