A KAPZSI SAMESZ (SZOLGA) TÖRTÉNETE
Abarbanelt sokat foglalkoztatta a prozelita tábornok, Náámán alakja. Szerinte Náámán a talpalatnyi földet a „próféta lába alól” kérte, vagyis mágikus jelentőséget tulajdonított annak, hogy a föld Elisa közeléből legyen. Ugyancsak szerinte Elisa „lebeszélte” Náámánt, hogy valóban betérjen, mert ebben az esetben „csak baj és kár származik neked ebből, mert azt fogják mondani, hogy zsidóvá lettél, elveszted a bizalmukat, és kidobnak maguk közül”.
Lehet, hogy Abarbanel – saját tapasztalataiból merítve – úgy gondolta, jobb, ha Náámán „kívülről” segíti a zsidókat, mint ha hivatalosan zsidóvá válna, mert ez rossz vért szülne. Van azonban a Talmudban egy olvasat, amely szerint, „Náámán leszármazottai közül Tórát tanultak Bné-Brákban” (Szánhedrin 96), és eszerint ő vagy fiai, unokái közül valaki betért és gér cedek lett. Ez az, amire mondani szokták, hogy „a Tórának hetven arca van”.
* * *
Náámán és kísérete elmegy, ezzel azonban a történetnek nincs vége. A nagy Kiddus kiddus Hásém mellé mellett kell hogy legyen lennie egy kis chilul Hásémnek is. Gécházi, a szemtelen samesz nemcsak arrogáns, hanem kapzsi is. Hogy lehet az – morfondírozik –, hogy a gazda hagyta elmenni ezt a gojt, akit meggyógyított, anélkül, hogy akár egy fillért is elfogadott volna tőle? No, majd teszek róla.
Ezzel utánafut, és egy kitalált történettel kiszed belőle két talentum ezüstöt és két rend ruhát. Az boldogan adja, abban a hitben, hogy íme, a próféta meggondolta magát. Gécházi elrejti a zsákmányt, majd visszajön és jelentkezik Elisánál, mintha mi sem történt volna. Ő megkérdezi a szolgát:
„Honnan jössz, Gécházi?
Nem volt a szolgád sehol – válaszolta a kapzsi szolga.”
Ez már sok volt Elisának. A chilul Hásém, amit kapzsi szolgája okozott, amivel „megkontrázta” a próféta büszke álláspontját, hogy nem fogadott el pénzt a goj hadvezértől – kihozta Elisát a sodrából, és megátkozta szolgáját:
„Hát nem voltam lélekben veled, amikor az az ember leszállt (visszafordult) a kocsijából, és eléd ment?! Most van itt az ideje, hogy ezüstöt és ruhákat szerezz, (illetve a pénzből) olajfaligetet és szőlőt, juhokat és barmokat, szolgákat és szolgálókat (vásárolj) ?
(Ezért) ragadjon rád és ivadékaidra Náámán leprája örökre!
(Ezt hallván) Gécházi kiment Elisa színe elől, hófehéren a bélpoklosságtól.” (uo. 5,25–27)
* * *
Bölcseink nem szerették Elisa haragját – és átkát –, mivel a harag rossz tanácsadó. Elisának nem lett volna szabad Gécházit „két kézzel elutasítani”, mivel a kívánatos az, hogy „a bal (kéz) taszítson, és a jobb (kéz) vonzzon” (Szóta 47,a).
A Midrás szerint Elisa később kereste Gécházit, utána ment Damaszkuszba, ahol fiaival lakott, és megpróbálta visszatéríteni, de az elutasította, mondván: Azt tanultam tőled, hogy aki vétekbe viszi Izraelt, annak nem adatik meg, hogy megtérjen (Jóma 87,a). Mi volt a vétek – kapzsiságán kívül –, erről eltérnek a vélemények. Később is találkozunk még Gécházival, neve még kétszer említődik.
ELISA FOGSÁGBA EJT EGY ARÁMI CSAPATOT
A következő epizódból kiderül, hogy Gécházi szégyenletes távozása után sok új tanítvány csatlakozott Elisa prófétaiskolájához (mivel azelőtt a kapzsi samesz, aki nem hitt Elisa csodáiban, elhessegette őket – Rási), úgyhogy szűk lett nekik a hely. Amikor a Jordán mellett egy új telepet akartak létesíteni, és ebből a célból fát vágtak, egyikük fejszéje beleesett a vízbe. Az illető panaszkodott Elisának, hogy a fejszét kölcsönbe kapta, és most mi lesz ? A próféta megkérdezte, pontosan hol az a hely, ahová a fejsze vasa esett; kifaragott egy fát, bedobta a vízbe, és „felúszott a fejsze vasa”. (2Kir 6,1–7)
A nyilvánvaló csoda mibenlétéről itt eltérnek a vélemények. Kimchi és Gersonidés szerint a kifaragott fa beillett a fejsze nyílásába, és a fa – természeténél fogva – felúszott a víz színére, és magával hozta a vasat. Miért nem az eredeti nyelet dobta be Elisa? Azért, mert a csodához valami új dologra van szükség; ahogyan új tányér kellett, amikor Elisa sót hintett, hogy megjavítsa Jerikó vizét (Kimchi). Gersonidés szerint egy sokkal nagyobb fára volt szükség, hogy a fa a fizika törvénye szerint fel tudja emelni a sokkal nagyobb fajsúlyú vasat. Ugyancsak ő mondja, hogy Elisa nagy erővel dobta be a kifaragott fát a vízbe, hogy az lesüllyedjen (természete ellenére), és beilleszkedhessen a fejsze a nyílásába.
Láthatjuk, hogy a racionális exegéták a lehetőségeknek megfelelően igyekeznek a csodát természetes keretben tartani, de ettől a csoda még csoda marad. Dáát Mikrá „egyszerűbb” magyarázata a csodát még nagyobbá teszi. Szerinte a kifaragott fadarab lapos volt, a fejsze vasa alá került, és felemelte azt a víz színére. D. M. ezt dupla csodának nevezi: a fejszenyél lesüllyedt – a fa természete ellenére – és felemelte a vasat, amit a nehézségi erő húz lefelé???????.
* * *
Elisa két utóbbi csodájának közös nevezői: mindkettő a Jordánnal kapcsolatos, és mindkettő magán, vagyis privát csoda. Ott Náámán a Jordánban fürdött és megtisztult, itt meg a prófétatanítvány kölcsönfejszéje esett bele a Jordánba, és csodálatos módon megkerült.
A következő csoda „nemzetközi jellegét” az hangsúlyozza, hogy itt Elisa Izrael királyát, illetve királyságát segíti a szomszédos és ellenséges Arám ellen. A királyok itt sincsenek megnevezve, és csak találgatásokra vagyunk utalva. Ha az arámi király második Ben-Hádád, és az izraeli Jorám ben Ácháv – akkor megilletődötten állunk Elisa hazafiassága előtt, aki az általa nagyon nem kedvelt Jorámot segíti itt, akit a moávi háborúban elküldött anyja pogány prófétáihoz (lásd fentebb), mivel itt a zsidó állam és nép létéről van szó, külső ellenséggel szembeni helytállásról.
„(Ezek után, amikor) Arám királya (kimerítő) háborút indított Izrael ellen, megtanácskozta embereivel, hol fognak tábort ütni (illetve lesben állni). Isten embere (Elisa) azonban megüzente Izrael királyának: Vigyázz, ne vonulj át ezen a helyen, mert ott az arámiak lesben állnak! Izrael királya embereket küldött oda (a helyre, amit a próféta megjelölt, hogy kifundálja, valóban úgy van-e – Rási) és ennek utána őrizkedett, vigyázott, nem egyszer és nem kétszer.” (2Kir 6,8–10)
Logikus Dáát Mikrá következtetése, hogy ez nem nyílt, frontális háború volt a két ország között, hanem úgynevezett kifárasztó, kifullasztó háború (Attrition war), amelyben az arámiak meglepetésszerű rajtaütésekkel, rablóportyákkal operáltak. Innen a kezdeményezésük lesből támadni, rajtaütni és elmenekülni. Amikor Elisa, aki mint egy egyszemélyes defenzív kémszolgálat működött, többször is meghiúsította az arámi kezdeményezést, a damaszkuszi király nagyon felháborodott, koronatanácsot tartott, és megkérdezte vezéreitől: Mondanátok már meg nekem, ki az közülünk, aki – titokban – Izrael királyával tart, neki kémkedik?!
(Semmilyen jel nem szól amellett, hogy esetleg Náámánt gyanúsították volna, pedig több mint valószínű, hogy Náámán esete és pálfordulása nem maradt titokban. Azt is jó lenne tudni, hogy Náámán ebben az időben még hadvezér volt-e Damaszkuszban vagy esetleg obsitos generálisként élt valahol vidéki birtokán.)
Egyik alvezére igyekszik megnyugtatni az izgatott uralkodót:
„Nem, uram királyom, (nem árulásról van szó, és senki közülünk nem kémkedik Izrael javára), hanem Elisa, a próféta Izraelben, ő az, aki elmondja (felfedi) Izrael királyának (még azt is), amit a hálószobádban beszélsz.” (uo. 12)
A királynak ez elég volt. Nézzetek utána, hogy hol tartózkodik ez az Elisa – mondta –, és én majd küldök katonákat és idehozatom. Rögvest konzultáltak a kémszolgálattal, és a válasz az volt, hogy Elisa jelenleg Dotánban van. A király ekkor lovakat, harci kocsikat és egy megerősített katonai különítményt küldött oda, amely körülvette a várost.
Itt néhány csodával határos dolog történt: Elisa (új?) szolgája felkelt kora reggel, és észrevette a várost körülvevő fegyvereseket, lovakat és harci szekereket. „Jaj, uram, most mi lesz?!” – kérdezte Elisát.
„Ne félj, hiszen többen vannak velünk, mint ővelük” – válaszolta a próféta, majd imádkozott, hogy az Örökkévaló nyissa meg szolgája szemét, és amikor ez megtörtént, a szolga látta, hogy Elisa körül tele van tüzes lovakkal és szekerekkel.
Közben az arámi katonák közelebb jöttek, hogy elfogják Elisát. Ekkor Isten embere imádkozott, és kérte, hogy az Örökkévaló verje meg azokat vaksággal („hogy káprázzon a szemük”), és ennek utána azt mondta a vaksin tapogatózó arameusoknak: „Nem ez az út és nem ez az a város (amit kerestek); gyertek utánam, és én elvezetlek benneteket ahhoz az emberhez, akit kerestek – és elvezette őket Somronba.” (uo. 15–20)
Miután megérkeztek Somronba, Izrael fővárosába, Elisa ismét imádkozott, és kérte: „Óh, Örökkévaló Isten, nyisd meg ezeknek az embereknek a szemét, hogy lássanak…”, és megnyitotta az Örökkévaló a szemüket és látták: Somron kellős közepén vannak.
Ekkor Izrael királya (aki értesült a dologról és a helyszínen termett), megkérdezte Elisát: „Megölessem őket, atyám?”
Elisát azonban láthatóan nem hatotta meg Izrael királyának váratlan „hősiessége”, mert így válaszolt:
„Ne ölesd meg őket! Azokat, akiket te foglyul ejtesz kardoddal és íjaddal, meg szoktad öletni?! (Akkor meg ezekhez mi közöd – Mecudot. Vagy: Nem helyénvaló megölni a foglyokat, hát még ezeket, akiket az Örökkévaló ejtett foglyul, és nem te – Gersonidés), adj nekik kenyeret és vizet, egyenek és igyanak, majd menjenek (haza) urukhoz.”
Izrael királya ezúttal hallgatott a prófétára, de túlteljesítette a normát: „nagy lakomát csapott a foglyoknak, azok ettek, ittak, majd elküldte (szabadon bocsátotta) őket, és elmentek urukhoz. Nem is jöttek többé Arám szabadcsapatai Izrael országába.” (uo. 6,21–23)
KANNIBALIZMUS AZ OSTROMLOTT SOMRONBAN
Elisa „huszárcsínye”, amely fogságba ejtett egy elit arámita katonai különítményt, és utána szabadon engedte őket – meggyőzte az északi szomszédot, hogy „van próféta Izraelben”, s ennélfogva Arám felhagyott a kifárasztó, lesipuskás gerillaháborúzással: de nem tett le Izrael leigázásáról.
Így a következő háború, melynek pozitív kimenetelében Elisának is jelentős része volt, azzal kezdődött, hogy Ben-Hádád, Arám királya összevonta haderejét, felvonult és ostrom alá vette Somront, Izrael fővárosát. Gersonidés megjegyzi, hogy valószínűleg több mezővárost is elfoglaltak és felégettek, és ez is oka volt – a nagy szárazság mellett – az éhínségnek, amit az elhúzódó ostrom okozott.
„(Ekkor) olyan nagy éhínség támadt Somronban – az ostrom alatt –, hogy csak egy szamárfej nyolcvan ezüst sekelbe, és egy negyed mérték galambtrágya (fűtésre) öt ezüst sekelbe került. Egyszer, amikor Izrael királya a várfalon járkált (a katonákat ellenőrizve), egy asszony kiáltott hozzá: Segítség, uram királyom!
A király (aki azt hitte, hogy a nő az éhínség miatt panaszkodik) azt mondta neki: Ha az Isten nem segít, honnan segítselek én? Talán a szérűből, vagy a présházból? Azután hozzátette (a király): mi a bajod?. . . ” (uo. 6,25–27)
Itt az asszony egy hátborzongató történetet ismertet, amelyhez hasonlót csak a Tóra Figyelmeztetéseiben (5Móz 28,53), illetve a Szentélypusztulás aggádáiban találhatunk. Az asszony elmondta száraz, tárgyilagos stílusban, hogy megegyezett egy másik asszonnyal: Egyik nap az én fiamat esszük meg közösen, azután meg az ő fiát. Én be is tartottam az egyezményt, de amikor rá került volna a sor, az az asszony elrejtette a fiát, és megszegte az egyezséget!
A szerencsétlen nő története, akinek tragédiája elvette az eszét (Dáát Mikrá), a királyt kizökkentette értelmi egyensúlyából. Első reakciója az volt, hogy megszaggatta ruháját, (amely alól kilátszott a zsákruha, amit már előzőleg öltött, mivel az elviselhetetlenül nehéz helyzet nem volt ismeretlen előtte), utána megesküdött, hogy még aznap levéteti Elisa fejét nyakáról, vagyis kivégezteti.
Miért? Mi ebben a logika? Elisa tehet az éhínségről? Elisa tehet az ellenséges ostromról? Ha nem Izrael királyáról lenne szó (lett légyen ez Jorám ben Ácháv, vagy akár Joácház ben Jéhu) mai beidegződéseink alapján azt mondanánk, hogy ez egy antiszemita király zsidóellenes megnyilvánulása. De Izrael királya?!
Klasszikus exegétáink majdnem egyöntetű értékelése szerint a király azzal vádolta Elisát, hogy „nem imádkozik, nem könyörög Istenhez, hogy az ostrom és az éhínség szűnjön meg” (Rási, Kimchi, Mecudot). Ez tehát egy hivő király lenne, aki hisz a prófétában, és azért akarja megölni, mert nem teljesíti feladatát.
Gersonidés ennél realisztikusabb képet fest. Szerinte Elisa, amikor megfeddte a királyt viselkedéséért és a bálványok elismeréséért, közölte vele, hogy szárazság és éhínség lesz, de nem mondta meg, hogy meddig fog tartani; és a király azt hitte, hogy a próféta az, aki – ha akar – szárazságot csinál, tőle függ a jó termés, stb. Így az Isten embere, aki az Örökkévaló szavát közvetíti – a „nép ellensége”, és eszerint kell elbánni vele.
* * *
A király, kétségtelenül pillanatnyi őrületében, elküldi egy emberét, hogy ölje meg Elisát, „minden rossz forrását”. Elisa házában ül a város véneivel, és lelki szemeivel látja, hogy a „gyilkos fajzat” (vagy „a gyilkos /Ácháv/ fia”), ide küldött, hogy „levegyék a fejemet”. Közben maga a király is odaérkezik (úgy látszik, megbánta az elhamarkodott, őrült tervet Elisa megöletésére – D. M.).
„És szólott (a király, aki küldötte után jött – Kimchi):Ez a szerencsétlenség az Örökkévalótól való (vagyis Elisa nem tehet róla), mit remélhetünk még Tőle?” (uo. 33)
A homályos mondatok értelmezése nem könnyű, és a létező fordításokból nehéz eligazodni. Mi Kimchi és Dáát Mikrá alapján próbáltuk kisilabizálni a tényállást:
A kijózanodott király belátja, hogy a kannibalizmus mint a nemzeti szerencsétlenség kifejezője már a Tórában szerepel (5Móz 28,53) és így nem Elisa váltotta ki, hanem a helyzet, amit (ott) Mózes leír, és ily módon „mit remélhetek az Örökkévalótól, aki csak azt teszi, amit a Tórában kilátásba helyezett”.
Ebben a ritkán őszinte pillanatban Elisa, aki hallja, hogy a király megbánta elhamarkodott határozatát – megtenni bűnbaknak és megöletni a prófétát – miután belátta, hogy a szörnyűséges kannibalizmust Mózes eleve kilátásba helyezte a Tórában, mint az isteni reakciót a halmozódó vétkekre, és így nincs mit várni és remélni – Elisa könyörülni látszik (vagy nem akarja a húrt túlfeszíteni), ezért közzétesz egy kiengesztelő próféciát, mondván:
„Halljátok az Örökkévaló szavát! Holnap ilyenkor egy mérték (Szeá – 6,3 liter; vagy más vélemény szerint kb. 14 liter – D.M.) finomliszt egy sekelbe, és két mérték árpaliszt is egy sekelbe fog kerülni Somron kapujában (vagyis „gabonatőzsdéjén”). (2Kir 7,1)
A király adjutánsa hallván ezt, szkeptikusan és gúnyosan csak annyit jegyzett meg, hogy „Ha Isten meg is nyitja az ég csatornáit, hát lehetséges ez?! Mire Elisa: Saját szemeddel fogod látni, de abból nem eszel!” (uo. 2)
Úgy is lett.
NÉGY LEPRÁS ÉS EGY HITETLEN ADJUTÁNS
A következő történet a Mecora hetiszakasz Háftárája, és így kissé ismerős a zsinagógát látogatók között. A szereplők (négy leprás, akik a város falain kívül voltak karanténban) magas erkölcsi színvonaláról szól a történet. Ezek, bár kitaszítottak, felelősnek érzik magukat azért, ami a várfalak mögött történik, és így ők hozzák a király tudomására a csodálatos menekülést az ostrom alól, aminek akaratlanul is szemtanúi voltak.
„(Ekkoriban, az ostrom nehéz napjaiban) négy leprás tartózkodott a kapu (Somron) bejáratánál. Ezek azt mondták egymásnak: Mit ülünk itt amíg meghalunk? (Hiszen), ha azt mondanánk, hogy menjünk be a városba, ott éhínség van, és meghalunk ott. Ha pedig itt ülünk – akkor is meghalunk (éhen). Nosza, lopózzunk be az arámok táborába. Ha életben hagynak bennünket, jó (vagyis élünk tovább), ha megölnek bennünket, hát meghalunk!
Alkonyatkor elindultak, hogy az arámok táborába menjenek, de amikor a tábor szélére értek, látták, hogy nincs ott senki. (Ugyanis) Az Örökkévaló az arámi táborban harci kocsik, lovak és nagy haderő robogását hallatta, mire azok (az arámok) azt mondták egymásnak: Izrael királya bizonyára felbérelte ellenünk a hettiták és Egyiptom királyait, hogy ránk törjenek! (Ennélfogva) futásnak eredtek alkonyatkor, otthagyva sátraikat, lovaikat, szamaraikat, a tábort, ahogy volt, hogy mentsék életüket.” (uo. 7,3–7)
* * *
Ezt látván, a négy leprás (Bölcseink szerint ez Gécházi és három fia volt) először ösztönös módon cselekedett: bementek az első (üres, elhagyott) sátorba, ott ettek és ittak, majd összeszedtek egy csomó aranyat, ezüstöt és ruhákat, és a zsákmányt elrejtették. Ugyanezt tették egy másik sátorban is. Ennek utána, amikor jóllaktak és pénzéhségüket is kielégítették (elvégre a Midrás szerint Gécháziról van szó...), rádöbbentek, hogy
„Nem helyes az, amit teszünk. Ez a nap az örömhír napja. Ha hallgatunk és megvárjuk a virradatot, vétkesnek találtatunk (mert elhallgattuk a jó hírt). Gyertek, menjünk, és mondjuk el ezt a királyi palotában. Odaérkezve a kapuhoz, jelentették (amit tapasztaltak) a kapuőrségnek.” (uo. 9–10)
A kapuőrség a maga részéről jelentést tett a királyi palotának. A királyt is felkeltették éjnek évadján, de ő nem hitt a csodálatosnak hangzó hírben (mivel eltekintett az előző napon hallott próféciától; nem hitt Elisa optimista jövendölésében – D. M.) és a jelentést reális katonapolitikai mérlegre téve, abban egy arámi cselt látott.
„Megmondom nektek, mit tervez Arám: tudják, hogy éhesek vagyunk, ezért kimentek táborukból és elrejtőztek a mezőn, mondván: Ha a zsidók kimennek a városból (Élelmet keresni, mert nagyon éhesek, nem fognak várni, hogy kivizsgálják a dolgot –Mecudot) – élve elfogjuk őket, és elfoglaljuk a (kiürült) várost.” (uo. 12)
A királyi monológ logikusnak tűnhet, ha eltekintünk Elisától („van próféta Izraelben!”), és ha nem vesszük számításba az Örökkévalót, mint a zsidók „titkos fegyverét”. Az egyik főtiszt azonban megkontrázta a királyi észjárást, mondván, lehetséges, hogy így van, de nem biztos. Mivel nincs vesztenivalónk, mivel az ostromlott városban előbb-utóbb úgyis mindenki éhen hal, küldjünk ki öt lovast, a maradék lovakból, amelyek még megmaradtak a városban, és nézzenek utána, mi történik kint.
A tanácskozáson elfogadták az egyetlen operatív javaslatot, a főtisztét, és kiküldtek két lovast, nem ötöt, hogy jelentsék, mi történt.
Azok a menekülőket követve a Jordán gázlóiig értek, ahonnan az út egyenesen Damaszkuszba vezetett. Az egész úton elszórva rengeteg ruhanemű és felszerelés hevert, amit a menekülők fejvesztett futásuk közepette elhánytak – majd a küldöttek visszatértek és jelentettek a királynak.
Közben a nép megtudta, mi történt, és nem várva a királyi dekrétumra, kirajzottak a városból és rávetették magukat a zsákmányra. Az ostromlók táborában óriási élelmiszerkészletek lehettek, mert a gabonatőzsde azonnal reagált, és „egy mértéknyi finomliszt vagy két mértéknyi árpaliszt egy-egy sekelbe került, az Örökkévaló szava szerint.” (uo. 16)
A király, akinek a dologban semmi szerepe nem volt, meg akarta mutatni, hogy ő az úr. Ezért adjutánsát oda parancsolta a város kapujához, hogy „rendet csináljon”. Azonban a kiözönlő népet nem lehetett megállítani; azok fellökték és eltaposták az adjutánst, aki ott lelte halálát, ahogy azt Eisa jövendölte: „Látni fogod, de onnan nem eszel”.
(Folyt.köv.)
(* FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése