ÉLIJÁHU, A FANATIKUS, HARCOS PRÓFÉTA
„Ekkor a tésevi (héberesen a Tisbi) Élijáhu (Illés), Gilead lakosai közül, azt mondta Áchávnak (Izrael királyának): Az élő Istenre, Izrael Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem eső, sem harmat, hacsak nem az én szavamra.”(1Kir 17,1).
Élijáhu az első karizmatikus személyiség, aki szembe mert szállni az idegen felesége befolyása alatt álló Ácháv királlyal. Titokzatos ember, aki szinte a semmiből nőtt ki hirtelen, hogy Isten uralmát hirdesse, és egyszemélyes ellenzékként vágja a király szemébe az Örökkévaló és a Tóra igazát.
Élijáhu – apja nevét sem tudjuk, és az is kétséges, melyik törzsből származott – már életében legendává vált, és a mai napig is a zsidó mondavilág és folklór jelentős mesebeli alakja. A Bibliában (a Királyok első és második könyvében) több fejezet foglalkozik vele, és ezekből kirajzolódik egy megalkuvást nem ismerő, harcias zelóta alakja, aki fanatikus hittel hirdeti igazát, és sokak szerint megmenti Izraelt a létét veszélyeztető pogány befolyástól.
Sámuel, a királycsináló próféta, bíró és néptribun óta – akit az Írás nemes egyszerűséggel Mózessel és Áronnal hasonlít össze (lásd Zsolt ,99,6) – több nagy királya és kis prófétája volt Izraelnek. Saul, Dávid és Salamon – mindegyikük külön-külön könyvet érdemelne – alkalomadtán igénybe vették az Urim Vetumim(*) útmutatását, de úgy gondolták, nincs szükségük a próféciára. (Arról már nem is beszélve, hogy a szájhagyomány Dávidot és Salamont is mint prófétákat tartja nyilván). Dávid meghallgatta Nátán dörgedelmes intelmeit (lásd könyvünk utolsó fejezetében), majd tette, amit akart. Salamon sem hallgatott Áchijá, a silóbeli intelmeire . Csak a királyság kettészakadása után, főleg a jeroveámi Izraelben, ahol a pogány rítus került uralomra, és az aranyborjú volt a nemzeti felségjel, kerülhetett mindezek antitéziseként Élijáhu előtérbe.
* * *
Több kisebb kaliberű, egymást váltó király után, Ácháv, Omri fia lett Izrael királya. Ő nagy formátumú uralkodó volt, városokat épített; csak éppen felesége, a cidonita királylány – Izevel – volt a rossz szelleme, s általa lett Izrael a Báál(*) és az Astoret(*) pogányság vazallusává.
A nép nyíltan imádta az idegen isteneket; a királyné megengedte, sőt kultiválta a legförtelmesebb kicsapongásokat (lásd történetét Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (14) Nők a Bibliában és Talmudban, Budapest, 2005, PolgART Kiadó). Ácháv szobrot emelt Báálnak Szamáriában, amit megtett fővárosává és a királynő asztalánál 800(!) idegen Báál- és Astoret-pap evett, ami azt jelenti, hogy Izevel nemcsak behozta az idegen bálványkultuszt, hanem azt állami pénzen tartotta fenn és támogatta.
Ebben az időben történt az is, hogy Chiél Bét-Élből, egy helyi nábob, Ácháv király személyes jó barátja, újjáépítette a lerombolt Jerikót, amit Jósuá elátkozott, mondván „átkozott legyen az az ember, aki felépíti Jerikót!… Elsőszülött fián (vagyis halálával) vesse meg alapjait, és legkisebb fián állítsa be kapuit”. (Jósuá 6,26).Így is történt: Chiél két fia, Ávirám és Szguv meghaltak az építkezés során (1Kir 16,34).
JERIKÓ ÉS A SZÁRAZSÁG
A jeruzsálemi Talmud(*) összeköti Jerikó felépítését az Élijáhu által ezután beharangozott szárazsággal. Ez úgy történ(hetet)t, hogy Ácháv ráparancsolt Chiélre (ma azt mondanánk, hogy koncessziót vagy állami megrendelést adott neki), hogy építse föl az ősi Jerikót (mely több mint ötszáz évvel azelőtt lett elfoglalva és fölégetve Jósuá által). Chiél szabadkozott; ámbár ő is vallástalan, illetve bálványimádó zsidó volt, de tartott az ősi átoktól. Azonban Ácháv kinevette, és azt mondta neki: Ki nagyobb – Mózes vagy Jósuá?
Természetesen Mózes, volt a válasz. Nos, mondta Ácháv, Mózes figyelmeztet a Tórában, hogy „Vigyázzatok, hogy szívetek el ne csábítson benneteket, le ne térjetek (az útról), hogy idegen isteneket imádjatok,…mert akkor fellángol az Örökkévaló haragja ellenetek, bezárja az eget, nem lesz eső, és a föld nem hozza meg termését...” (5Móz 11,16–17). Én pedig nem hagytam ki egy bálványt sem, amelyet ne szolgáltam volna, és minden jó, ami létezik a világon – az itt van az én koromban, az én uralmam alatt. Nos, ha Mózes figyelmeztetése nem válik be, akkor ki mondhatja, hogy Jósuá átkának lesz foganatja? (Jerusálmi, Szánhedrin 10,2)
Erre jöttek válaszul Élijáhu szavai, aki azt mondta, hogy „ezekben az években” nem lesz sem eső, sem harmat, hanem borzalmas szárazság, ami éhínséghez vezet.
A talmudi legenda szerint ennek előzménye az volt, hogy amikor Chiél gyászolta meghalt fiait, az Örökkévaló azt mondta Élijáhunak: Ez a Chiél egy fontos ember, menj el hozzá kondoleálni. Élijáhu azt válaszolta, hogy nincs kedve, mivel azok ott Chiél házában istenkáromló és gyalázkodó beszédeket fognak hallatni, amit ő (a próféta) nem képes elviselni. Erre azt mondta neki az Örökkévaló: Ha valóban így lesz, akkor amit határozol – megvalósítom. Élijáhu pedig elkérte az „eső kulcsát”, ami mindig az Örökkévaló kezében van. (uo.)
* * *
Nem minden exegéta ért egyet a zelóta próféta büntető akciójával. Abarbanel(*) szerint ezt Élijáhu a saját szakállára tette, nem isteni utasításra, vagyis hogy az isteni utasítást ő maga provokálta volna ki. Ez egybevág a fenti talmudi véleménnyel, amely szerint Élijáhu kérte magának az „eső kulcsát”. Egy Midrás(*) szerint Élijáhu jót akart: „jobb, ha éheznek egy kicsit, mint hogy teljesen elvesszenek azáltal, hogy a pogányság hínárjába kerüljenek" (Pszikta rábbá 44,17).
A Talmud(*) is enyhíteni próbálja azt a benyomást, hogy a fanatikus próféta kezdeményezte volna a kollektív büntetést. A Jeruzsálemi Talmud szerint (Bráchot 5,2) „az eső dolgában (Élijáhu) meghallgatásra talált, de a harmat dolgában nem”, mivel a harmat elmaradása elviselhetetlen átok és büntetés (lásd Chágáj 1,10 és Dáát Mikrá 1Kir 17,1). A Psát(*) hívei Josephus Flavius(*) szavaiban láthatnak külső bizonyítékot a többéves szárazságra, ami akkoriban Cor és Cidonban volt, Etbáál uralma alatt, aki Ácháv apósa volt.
Élijáhu „bemutatkozása” nem vall nagy szerénységre, amidőn azt mondja,
hogy eső és harmat csak az ő szavára lesz. Nem idézi az Örökkévalót, nem használja a próféták szokott szavajárását, („Így szólt az Örökkévaló, Izrael Istene”), hanem saját magának vindikálja az esőcsinálás jogát, mint ha az említett képletes „kulcs” valóban a kezében lenne. Rabbi Joszéf Kárá(*) eredeti értelmezése szerint a „szavamra” alatt azt értette a harcias próféta, hogy „addig nem lesz eső, amíg nem kényszerítelek benneteket, hogy felhagyjatok a bálványimádással”. Így is volt – teszi hozzá Rj"k – addig nem eredt el az eső, amíg Élijáhu nem tartott népítéletet a Báál papjain, a karmeli „teszt” után (lásd a továbbiakban). Rási(*) utal erre, nem is egyszer mondván, hogy az Örökkévaló megtalálta a módját, hogy Élijáhu is szenvedjen, mert ezáltal ő is rádöbbenhet, milyen súlyos megpróbáltatás volt a népnek a hosszú szárazság.
ÉLIJÁHU MENEDÉKET TALÁL EGY ÖZVEGYASSZONYNÁL
„Ezután így szólt hozzá az Örökkévaló: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerit-patak mellett, a Jordántól keletre. A patak vizéből ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak rólad (lássanak el ennivalóval)...” (uo. 2,4)
Miután elmondta a királynak intő próféciáját, Éijáhu isteni figyelmeztetést kap: Menjen és rejtőzzön el! (Ácháv és főleg Izevel elől),mivel – mint tudjuk – az idegen lelkű királyné a próféták életére tört. Most, amikor a közelgő szárazságot nem lesz nehéz Élijáhu nyakába varrni, a próféta nem kockáztathat. Ha magától nem is tenné, ha karakánságból megvárná, hogy a kopók érte jöjjenek, és Isten kénytelen legyen megmentésére csodát tenni, itt a figyelmeztetés, ami útilaput köt a talpára: Ne várj csodára, hanem menekülj! Gersonidés(*) ezt úgy fogalmazza meg, hogy „Az Örökkévaló nem művel fölöslegesen csodákat, ha van más, természetes megoldás”.
Tehát a próféta menekül. A patakból iszik és a hollók (Orvim) hoznak neki naponta kétszer kenyeret és húst. Ez addig megy (kb. egy évig), amíg a szárazság következtében a patak kiszárad. Ekkor újból hallja az égi hangot: Menjen a Cidon melletti Corfátba, ott majd talál egy özvegyasszonyt, aki el fogja látni.
* * *
A prófétát élelmező "hollók"nak nagy irodalma van. Nem lényeges, csak érdekes: vannak, aki azt tartják, hogy ezek valóban az ismert fekete szárnyasok voltak, akiket a tisztátalan madarak közé sorol a Tóra. Ezek hoztak a rejtőző Élijáhunak naponta kétszer húst és kenyeret. Hogyan? Ez természetesen csoda volt, amit a Talmud nem kérdőjelez meg, csak azt firtatja, kóser volt-e a hús, illetve honnan hozták? Van, aki azt mondja, hogy Jehosáfát, Júdea királyának konyhájáról, aki egy istenfélő, „kóser” király volt, míg Ácháv konyhájába be sem mentek, mert egy bálványimádó cidonita királylány nem megbízható a kóserságot illetően. A psát(*) szerint ezek egy közeli, Orév (holló) nevű falu lakosai voltak, azok látták el Élijáhut, aki inkognitóban bujkált arrafelé. Kimchi(*) szerint nem kell kérdezni, honnan hozták, hiszen sok kóser zsidó volt akkor Izraelben . Gersonidés(*) azt mondja, hogy ha nem is volt kóser, ette, mert isteni parancsra cselekedett, és ha a csoda megtörtént, hogy a hollók élelmezték, az sincs kizárva, hogy kósert hoztak neki.
A HALOTT (ÁJULT) GYEREK FÖLÉLED
Élijáhu menekültében csodát csodára halmoz. Corfátban valóban találkozik egy özvegyasszonnyal, akitől inni és enni kér, de az azt mondja, hogy neki sincs, csak egy marék lisztje és egy gyűszűnyi olaja. Abból csinál egy lepényt, amit megeszik ő és a fia, „és azután meghalunk”. A nő nem tudja, amit Élijáhu tud, aki azt mondja neki: Ne félj, és ne aggódj; menj, és süsd a lepényt, de előbb hozzál nekem egy kis perecet, míg te és a fiad csak utána egyetek. „Mert így szólt az Örökkévaló, Izrael Istene: A liszt nem fogy ki az edényből és az olaj a korsóból, addig a napig, amíg az Örökkévaló esőt nem ad a földre.” (1Kir 17,14).
Az özvegy úgy tett, ahogyan az idegen mondta neki, és ő, fia, valamint Élijáhu egy teljes évig ettek abból a lisztből. „Az edényből nem fogyott ki a liszt, és a korsóból nem fogyott ki az olaj, ahogy az Örökkévaló mondta Élijáhunak.” (uo. 16).
A próféta tehát ott lakott az özvegyasszonynál egy teljes évet. Ekkor az asszony fia megbetegedett, és a betegség annyira súlyos volt, hogy „nem maradt benne lélek” (vagyis meghalt, vagy halottnak tűnt). Az özvegy bánatában súlyos szemrehányásokkal illette Élijáhut, mondván: „Mi dolgod van velem, Isten embere, hogy jöttél hozzám, emlékeztetni vétkemre, és megölni a fiamat!?” (uo. 17,18).
Mi volt az özvegyasszony vétke? A könyv nem részletezi. A klasszikus magyarázók a szokványos pszichológiai elmefuttatást variálják, mintha az asszony mondta volna, hogy „amikor nem voltál itt, a helység többi lakosával szemben igaz embernek tűntem, de melletted vétkesnek tűnök, ahogyan annak idején Lót is cádiknak tűnt a romlott szodomitákkal szemben”.
A klasszikus magyarázók félrenéznek, és eltekintenek két midrási(*) forrás burkolt utalásától, amely a próféta és az özvegyasszony kapcsolatában romantikus elemeket vél felfedezni (Jálkut Simoni és Pirké drábbi Eliezer) arra a kifejezésre, hogy „jöttél hozzám” (Báátá Éláj), ami a héberben a nemi kapcsolat egyik eufemizmusa. Eszerint, mondta a nő, most, hogy meghalt a fiam, az emberek azt fogják híresztelni, hogy vétkem miatt történt ez. Korunk egyik nagy Halacha(*) tudósa, Eliezer Waldenberg rabbi (Cic Eliezer) azt mondja, hogy az özvegy nagy fájdalmában azt mondta Élijáhunak: Most engem fog a világ gyanúsítani, hogy miattam halt meg a fiam. Vedd az áldást, amit hoztál, és add vissza a fiamat!
Mások is ebben az értelemben próbálják kimagyarázni a kényes szituációt. A két ember között semmi nem történt, de az özvegy félt a nép szájára kerülni, és zavarában mondta, amit mondott.
* * *
Élijáhu, aki megértette, hogy a szerencsétlen nő becsülete forog kockán, azt mondta neki: Add ide a fiadat – majd felvitte a padlásszobába, ahol lakott, ágyára fektette és imádkozott.
Ezt mondta: „Uram, Istenem, hát ennek az asszonynak is, akivel (vagy akinél) lakom, rosszat teszel és megölöd a fiát!? Majd ezután háromszor ráborult a gyerekre, és azt mondta: Uram, Istenem, térjen vissza a lélek ebbe a gyerekbe! És az Örökkévaló hallgatott Élijáhu szavára, visszatért a lélek a gyerekbe, és az föléledt!” (uo. 20–22)
Élijáhu levitte a kisfiút, átadta az anyjának, és azt mondta neki: Lásd, él a fiad! Az asszony pedig azt mondta Élijáhunak: „Most (már) tudom, hogy (valóban) Isten embere vagy, és igaz a szádban az Örökkévaló igéje!” (uo. 24)
Ha figyelmesen újra elolvassuk a „halott” gyerek esetét, észrevehetjük: az Írás nem állítja, hogy meghalt, csak hogy elszállt belőle a lélek, ami lehet ájulás is. Kimchi (*)szerint lehet, hogy a próféta mesterséges légzést alkalmazott, mivel „a csodák legtöbbször természetes mezben jelennek meg”. A Midrás(*) "ismeri" a gyereket: az Jóna próféta volt, aki ninivei küldetéséről ismeretes, és akinek (rövid) könyvét Jom Kippur délutánján olvassák fel a zsinagógákban mint Máftirt. (Lásd majd fejezetében, a "kispróféták" között).
Rási(*) egyszerűsíti a dolgot. Szerinte az egész azért történt, hogy Élijáhu kényszerítve legyen megszerezni a halottak feltámasztásának „kulcsát”, és azt csak úgy kaphatta meg, ha előbb visszaadja az eső „kulcsát” és az Örökkévaló, úgymond, adhasson esőt a földre, mert már megelégelte a nép szenvedését.
(Folyt.köv.)
(* FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése