Ez egy szálloda különtermében volt, a Károlyi Mihály utcában (nevére nem emlékszem) és óriási logisztikai problémák voltak, mivel az első széder szombat estére esett és az ennivalónak (halnak, macesznek, zöldségeknek - már péntek délután a helyszínen kellett lenni, egy erre a célra kaserolt óriási hűtőszekrényben.
Megírtam egy úgynevezett „forgatókönyvet”, amiben a széder minden mozzanata részletesen kommentálva, dokumentálva, magyarázva volt - ezt minden teríték mellé tettük, a három macesz mellé, amiből kettő helyi, gépi volt, Hoffmann rabbi felügyeletével sütve,35 és egy kerek, kézi, amelyből Izraelből hoztunk 50 kilót.)
Az előkészületek minden fázisában részt kértünk, és kaptunk. Én elmenten Baruchhal a piacra halat venni - ha jól emlékszem vagy 30 kilót - amit a taxiig ketten cipeltünk lélekszakadva, és otthon Bátjá megfőzte a pészáchi konyha kezdetleges körülményei között.36 Ezt és a feltálalt négy féle zöldségsalátát úgy konferáltuk be a „forgatókönyvön,” hogy „lesz egy kis vacsora is”. Minden időkben ez volt Pesten az első - nyilvános vagy privát - széder ahol nem volt sem húsleves, sem macesz gombóc.37
A közönség válogatott volt - minden tekintetben. Zsidó értelmiségiek, írók és újságírók, fiatalok és néhány nagymama, akik azzal érveltek, hogy egyedülálló zsidó asszonyok, családjuk utolsó maradékai - nem lehetett eltanácsolni őket. Hivatalosan Baruch adta a szédert, ő a rabbi - én csak egy egyszerű újságíró vagyok. Amikor felkért, hogy magyarázzak el valamit – felálltam, és elmondtam, amit kellett, magyarul, érthetően. A rendelkezésre álló hággádák, csapnivalóan rossz magyarsággal íródtak - talán száz éve, hogy valahol valaki lefordította őket.
Baruch a gyakorlati utasításokkal remekelt: mikor kell felállni, mikor kell leülni, mikor mit kell mondani.
A baka és a „má nistáná”
Egy évekkel későbbi széderen, amelyen szintén jelen voltam, ott volt Ávráhám Salamon barátom is, családjával. Fia, Joszi, aki most chábád küldött Bulgáriában - akkor a Budapesti jesíva növendéke volt. A széder fényesen sikerült, ott volt Heller Ágnes is, aki a zsidó gimnáziumból ismert pészáchi dalokat nagy átérzéssel énekelte. Több ismert újságíró és rádiós volt jelen, nem-zsidó feleségekkel, ami nekem a torma helyett - pedig az is volt - a keserű szájízt biztosította. Ott volt az a bizonyos család is Karcagról, akik azért nem alijjáztak annakidején, mert „éppen vettünk egy új kredencet, és azt kár lett volna otthagyni”.39
Amikor láttam, hogy sokan értetlenül forgatják a Joint által ingyen prezentált háromnyelvű, borzalmas magyarságú Hággádát - érlelődött meg bennem a terv, hogy le kell fordítani, meg kell szerkeszteni, és ki kell adni egy új Hággádát, amely a ma emberéhez szól, a ma nyelvén adja tovább az évezredes hagyományt. Ez csak évekkel később valósult meg, amikor Barucchal közösen kiadtuk az Őrködés Éjszakája Hággádáját.40
Ezen a széderen résztvett két zsidó katona is, akik akkor szolgáltak a magyar hadseregben. Ezeket a tábori rabbinátuson keresztül hívtuk meg; minimum tízről volt szó, és a dandártábornok főrabbi végülis kettőt szállított. Az egyik egy százados volt, aki a pesti garnizonban szolgált, míg a másik egy hódmezővásárhelyi fiatal baka, aki két napra jött, szabályos menetlevéllel, jelentkezett, és szalutált Oberlander rabbi úrnak, azzal, hogy parancsba kapta, jöjjön fel a széderre. A rabbiszeminárium melletti árvaházban szállásolták el, és mindkét szédert végigülte - a hággádába mélyedve.
A második este látom, hogy a baka ujjával vezetve a sorokat olvassa a hággádát - héberül. Nem hittem a szememnek, felhívtam a pódiumra, és megkérdeztem, tud-e héberül olvasni. Igen - felelte. Hol tanulta ezt? Otthon, Hódmezővásárhelyen gyerekkorában - most 19 éves volt - még volt chéder. Kérdeztem el tudja-e hangosan olvasni a má nistánát? Azt még kívülről is tudom - mondta.
Úgy is lőn: mechábedoltuk, és a magyar baka - aki kinézésre nem különbözött egy magyar parasztlegénytől - folyékonyan, hangosan és érthetően recitálta a hággádát - héberül, a szent nyelven.
Ilyenkor nálam - ahelyett, hogy örülnék - rendszerint jön a hasgörcs, de most sírógörcs jött helyette. Arcomat a kezeimbe temetve sirattam magunkat, a magára hagyott vidéki zsidóságot, amellyel senki nem törődik, amelyről senki nem vesz tudomást, az igazi nidché Jiszráél,41 akik ott kallódnak a vidéki porfészekben, ott vesznek ki, tűnnek el nyomtalanul, és még káddist sem mond utánuk senki.
A széder ment tovább, hagytak sírni. Baruch tudta, hogy ez a dilim, a vidéki zsidók, az állami árvaházakban veszendő zsidó gyerekek, akikről senki nem tud, senki nem érdeklődik. Kimentem a mosdóba, letörölni könnyeimet, és ott volt a kiskatona, ő is sírt. Te kit siratsz? - kérdeztem. Saját magamat - válaszolta.
Kérdéseimre elmondta, hogy Hódmezővásárhelyen 30 zsidó él, köztük özvegy édesanyja és két lánytestvére. Ha tudok róluk - felhozattam volna őket is Pestre - mondtam, de nem hittem magamnak. Mi csak beszélünk, mindez görögtűz csupán, aztán minden marad a régiben. Még sokáig álmaimban megjelent a kiskatona, aki siratta saját magát...
Az „ismeretlen zsidó” Makón
Ez egy nyáron történt - nem emlékszem melyik évben - amikor ismét Pesten voltam. Éppen akkor rendeztek a makói rabbi/rebbe hívei egy világtalálkozót, amelyen több mint 150 ember vett részt, Amerikából, Izraelből, Angliából stb. Oberlander Piroska - aki makói születésű volt - szintén résztvett, sőt a szervezők közé számított. A csoport volt Pápán is és a szombatot Makón töltötte. Baruch megkapta az ukázt, jöjjön le ő is, feleségestől, gyerekestől (ekkor talán már három volt), és én is velük mentem.
Ilyen chászíd fesztivált Makó a holokauszt óta nem látott. A városháza majdnem ingyen a csoport rendelkezésére bocsátotta a város egyetlen - üresen tátongó – szállodáját, és a Rubinstein házaspár - Baruchék rokonai - intézték az élelmezés logisztikáját, főztek, sütöttek, és a rossz nyelvek szerint még az ivóvizet is Amerikából hozták magukkal.
Rubinstein Lájbis - egy minden hájjal megkent makói zsidó - tőlem csak száz dollárt kért két éjszakáért a szállodában, és nem felejtette el értésemre adni, mennyire jól járok ezzel, amiben egyébként a bőséges és túlzsíros vacsora, ebéd és sáleszüdesz42 is benne volt. Chájcsu néni főzött, a kugli nagyon jó volt és a Kfár Átá-i mákever rebbe és három fivére tartották a tischeket, olyan magyar módra. Az esemény a néhai makói ortodox rabbi, Fórhand járcejtjének tiszteletére volt; ő közvetlenül a deportálás előtt halt meg, hirtelen, megmenekülvén ezzel a marhavagontól.43
Az eseményre, amilyet Makó nagyon rég nem látott, úgy-ahogy rendbe hozták a régi ortodox templomot, kijavították a csöpögő tetőzetet, míg a régi neológ nagytemplom már rég a párt helyi székháza volt („nem kobozták el, mondta egy helyi komcsi zsidó, a MIOK adta el a pártnak potom pénzért”).
(Egy nappal a makói látogatás előtt, vagyis csütörtökön, bementem a Dob utca 35-be, az ortodoxia fellegvárába, ahol még mindig álltak az órák,44 és megkérdeztem Herzog Lacit, a főtitkárt , hány zsidó van Makón? Makón? Egy szem sincs - mondta kapásból.
Bementem a Síp utcába - ott azt mondták, hogy négy (4!) zsidó él Makón, és a rosekól egy agilis ügyvédnő, akinek három zsidó gyereke és egy gój férje van. A szerzett információt megosztottam Barucchal, és elhatároztuk, hogy szombat délelőtt, ima után - miközben a mákever hivők hajdináznak, és a rebbe magvas Tóra ismertetését hallgatják - mi bejárjuk Makót, és tesszük a magunkét.
Ez azt jelentette, hogy keressük az „ismeretlen zsidót”. Forró nyári napon, a nehéz fekete kaftánban, két furcsa szerzet járta Makó utcáit - a járókelők nagy meglepetésére - és kutakodtak zsidók iránt. Egy pillanatig sem hittük, hogy Makón négy zsidó van mindössze, hiszen már péntek este, megjelent a zsinagógában három idős bácsi, a kezükbe adott imakönyvet ereklyeként tartották, és állandóan a szemüket törölgették. Tőlük megtudtunk néhány nevet és címet, és nagyon dühös lettem amikor megtudtam, hogy senkinek nem jutott eszébe meghívni őket a péntek esti vacsorára. Nekem se. További címeket a szálloda portásától tudtam meg - hiszen a gójok pontosan tudják, ki a zsidó - aki kérésemre fel is írta őket.45
Jártuk tehát a várost, bekopogtunk az ajtókon, és egyenesen megkérdeztük, laknak-e itt zsidók. Nagyon keveset tévedtünk. Ahol nem-zsidókra találtunk, ott nagyon udvariasan felhívták figyelmüket a szomszédra, aki - zsidó.
A zsidóknál a hatás leírhatatlan volt. Úgy fogadtak, ahogy a munkácsi zsidó Pesten, aki Elenóvit látta bennem. Leültettek, kínálgattak. Ittunk is vizet, és ettünk gyümölcsöt, hangosan mondva az áldást. A legtöbb család vegyesházasságban élt, általában a feleség volt zsidó, és így a gyerekek is. Mondtuk a mondókánkat, és a végén megkértük őket, jöjjenek el este, a szombat kimenetele után, a szállodába, ott feljegyezzük nevüket - most, szombaton, nem szabad írni - hogy küldhessünk nekik zsidó dolgokat, és tarthassuk a kapcsolatot.
Egyesek mondták, hogy hallottak a zsidó fesztiválról, és „érthető hogy nem hívtak meg bennünket”, hiszen „ki tudja, hogy zsidók vagyunk”. Oké, de miért nem hívták meg az ügyvédnőt és a három „hivatalos” zsidót? Mert mi ortodoxok vagyunk - mondta Lájbis - és Bera, akivel Hadházon tanultam, rákontrázott, hogy „ezek nem zsidók”.
Most azonban még nem tartunk ott. Most még csak szombat este van, és a makói chászídok, folytatván a sáleszüdeszt, most meláve málkét46 tartanak. Megjött a makói polgármester és a város MDF-es képviselője a parlamentben. Először Lájbis próbált beszélni velük, tolmácsolni a rebbe szavait, de magyar nyelvét senki nem értette, és a rebbe megkérdezte, nincs-e itt valaki, aki tudja a szfász há-mdinet.47 Lájbis kínjában rám mutatott, és engem felhívtak az asztal végéről. Én tolmácsoltam volna a vendégeknek a rebbe szavait, amiben a midrás szavait alkalmazta Makóra (Há-máke böevrószaj”) 48 - és az apák vétkeit (holokauszt) rótta fel az utóbbi évtizedekben születetteknek.
Gondoltam magamban, lehet, hogy hülye vagyok, de nem vagyok idióta, én ezt a sületlenséget nem fordítom magyarra. Rögtönöztem tehát egy rabbinikus beszédet, sok idézettel megtűzdelve, amelyben köszönetet mondtam a városházának a zsinagóga helyreállításáért, majd felhívtam a képviselő úr figyelmét a tegnap (péntek) éjjel a falakon megjelent horogkeresztekre, melyek alatt ott virított a felirat, hogy „Ki a zsidókkal”. Hiába magyarázom ezeknek az amerikaiaknak, hogy ez egy-két félkegyelmű műve, ezek nem értik a viccet, és a város valamint az ország rossz hírét kelthetik a világban.
Beszédem vége felé valaki szólt, hogy többen várnak a lobbyban, és én sűrű bocsánatkérések közepette kimentem, ahol már ott találtam Baruchot egy csomó helyi zsidó gyűrűjében. Ezeket kikérdeztük, összeírtuk, ígértünk nekik fűt-fát. Volt, aki azt kérdezte, hogyan lehet álijjázni, egy másik meg a Joint segély lehetőségei felől érdeklődött. Egyszóval: hétfő reggel bementem a Síp utcába, és a kezemben egy lista 42 makói zsidóról.
Zoltai meglepetése nagy volt, azonnal utasítást adott, hogy küldjék a megadott címekre a felekezeti lapot. A Dob utcába nem mentem, mert az összeírtak nem voltak „ortodoxok”. Az ügyvédnő, akinek vasárnap délelőtt idős édesapját is meglátogattuk (azelőtt ő volt a rosekol) kérte, küldjenek hetente egyszer egy rabbit, hogy tanítsa a közösséget.
A legmegrázóbb találkozásom, azon az emlékezetes szombat estén, egy 50 év körüli, szomorú szemű nő volt, aki egy kilenc-tíz éves élénk és jó eszű kislánnyal jött. Türelmesen vártak sorukra, sőt úgy tűnt, hogy maguk elé engednek olyanokat, akik később jöttek.
Kiderült hogy a nő Thereseinstadtban született, a háború utolsó napjaiban. „Haza” jött, itt kétszer is férjhez ment - természetesen gójokhoz - mind a kétszer el is vált és egyetlen kincse ez a kislány, aki nagyon tehetséges, zongorázik, verseket ír, díjakat nyer. Miben segíthetek - kérdeztem - és nem vettem le a szememet a kislányról, aki úgy látszik egyike volt a nagyon kevés zsidó gyereknek Makón. Nem is tudom, mondta Túriné, a mama, csak hallottam, hogy zsidók vannak itt, és eszembe jutott…, hogy én is az volnék.
A nő angol tanárnő volt a helyi középiskolában: Hajlandó lenne felköltözni Pestre, hogy a kislány zsidó iskolába járhasson, és megmaradjon zsidónak? - kérdeztem. Ugyan, kinek kellek én Pesten - volt a válasz. Látszik, hogy a mama zsidó, mondtam Tímeának, - mivel a zsidók kérdésre kérdéssel válaszolnak...
Felírtam nevüket, címüket és telefonjukat, a kislánynak adtam, dedikálva az első Ősit (Heti Szidrák) és Tímea búcsúzóul kérte, adjak neki héber nevet. Mondtam: legyen a neved Tikvá, ami reményt jelent, azt a reményt, hogy megmaradsz zsidónak, és Makón nem halnak ki a zsidók.
Egész éjjel Tímea járt az eszemben, aki ott megy veszendőbe, szemünk láttára, a hagyma városában, lévén olyan messze az elementáris jiddiskeittől, mint Makó Jeruzsálemtől. Az eglá árufá49 vénei legalább mossák kezeiket, de ezekért itt ki a felelős?
ZOLTAI MEGMENTI A REBBE FIÁT
Másnap reggel, vasárnap, még csurrantak-cseppentek a zsidók. Volt, aki másodszor-harmadszor jött, hogy lásson bennünket. Egy idős bácsi mezüzét50 kért. Adtam neki (nálam mindig van), de megkérdeztem, mi jutott eszébe? Most, hogy látom, hogy még vannak zsidók a világon, nem akarok olyan helyen meghalni, ahol nincs mezüze - mondta.
A rebbe ott ült három testvérétől körülfogva, és majdnem sírt. Testvére, aki tegnap csepülte lubávicsot - most lesütötte a szemét. Probirt mir helfn52 - mondta a rebbe. Sürgősen fel kell, hogy hívjam Pesten Fixlert, az ortodox rosekólt, de nem vagyok képes rá. A telefon nem csöng ki.
Minek kell a rebbének most, vasárnap reggel a Fixler? - kérdeztem - ilyenkor nincs a hivatalban. A környezet szörnyülködve hallotta, hogy kérdést merészelek feltenni a rebbének, de az felmérte a helyzetet. Nagy titokban elárulta hogy a fiát - egy 22 éves melákot, nős, két gyerekkel - aki velük volt, és ma reggel kellett volna, hogy hazamenjen - a Ferihegyen letartóztatták, nem engedték felszállni az Izraelbe induló gépre, és most valahol börtönben van. Ezért kell Fixler, hogy szabadítsa ki.
A rebbének fogalma nem volt, mi lehet az oka fia letartóztatásának. Egy szót nem tud jiddisen és héberen kívül, nem fog inni náluk még vizet sem - mondta a rebbe, és elcsuklott a hangja. Két testvére kétoldalról, mint a két lator – lesték, mit mondok. A harmadik félrefordította a fejét.
Kértem mutassák, milyen telefont hívnak, természetesen nem Fixleré volt. Mondtam, én felhívhatom Fixlert, itt a telefonja a noteszomban, de semmi értelme, csak dadogni fog, semmi érdemlegeset nem tud mondani vagy tenni.
De én akarok beszélni vele - mondta a rebbe. Ott álltunk a szálló lobbyjában, tárcsáztam, és odaadtam a rebbének a kagylót. Mindenki diszkréten félrement, nem akartuk hallani, ahogy a rebbe könyörög Fixlernek a fiáért. Aztán visszajött hozzánk, és azt mondta, hogy igazam volt; Fixler dadogott, azt mondta, ma vasárnap van, semmi nem működik, majd holnap meg kell próbálni az izraeli követségen. Ő nem tud semmit tenni ebben az ügyben.
Jó, mondta a rebbe, reb Náftule megmondta, mit nem lehet csinálni. Most mondja meg, zájjt majchl,53 mit lehet?
Itt Makón semmit - mondtam. A déli vonattal felmegyünk Pestre, és ott meglátjuk. Ajánlom, hogy önök is jöjjenek fel, hogy kéznél legyenek, ha kell óvadék, vagy valami más.
A rebbe gyorsan határozott. Elküldte a 150 főnyi népséget, az előre megrendelt autóbuszokon, a szent sírok látogatására54 ahogy az előre tervezve volt. Ö meg, és fivérei, Pestre mennek taxival.
A vonaton mondja nekem a Baruch, nu, á séjjne májsze55 mit ígértél nekik, mit lehet itt csinálni? Szerintem a Fixlernek igaza van, ki tudja mit csinált ez a svánc, a legjobb nem beleártani magunkat. A te nevedben nem ígértem semmit - mondtam, ez egy tipikus pidjen svujjim,56 képzeld magad a balfácán helyében, és képzeld Bátsévát az ő felesége helyébe.
Jó, jó, de mit lehet csinálni?
Megérkeztünk Baruchékhoz késő délután. A rebbéék már ott voltak, a rebbe tördelte a kezeit, még egy teát sem volt hajlandó meginni, azt mondta, hogy nagyon aggódik a fiáért. Itt Piroskára nézett, aki kezdett kérlelni, hogy tegyek valamit. Mármint én, mintha én lennék a csendőrbiztos, vagy a miniszterelnök.
Bementem egy másik szobába, magammal vittem Baruchot és - felhívtam otthon Zoltait. Mondtam neki: ”Guszti itt csak te tudod megmenteni a helyzetet, miután Fixler csütörtököt mondott”. Elmondtam neki töviről-hegyire, miről van szó. Erre jók a neológok - mondta gunyorosan.
„Guszti, te vagy az egyetlen, aki tud valamit csinálni, ez pikuách nefes. Te jó zsidó vagy...”
Honnan beszélsz? - kérdezte majd megígérte, hogy egy órán belül visszahív.
Visszamentünk a rebbéékhez, ahol a helyzet egyre siralmasabb lett. Nu? - kérdezte a rebbe és erre a magvas kérdésre, csak azt lehetett felelni: der ájbister vet helfn.57
Az egyik fivér hirtelen megszólalt, hogy kár, hogy a Lájbis nincs itt, ő már kitalálna valamit, de a rebbe egy svájg sojn-nal58 leintette. Engem csiklandozott a már ismert kisördög, és megkérdeztem az egyik fivért, azt a bizonyosat, mi lenne a rosszabb, ha egy neológ, vagy ha egy lubávicser segítene kiszabadítani a Ben Jákirt.59 Ki tudja, mi van vele? - siránkozott a rebbe - biztos egész nap nem evett.
Kimentem a szobából, nem bírtam a látványt. Mi lesz most? - kérdezte Baruch, aki utánam jött, és nyomában anyja, mint a tájfun. Tudod jól, hogy várunk - mondtam Baruchnak. Piroskát megkértem, tudja meg az otthoni számukat, és hívja fel az ifjú trónörökös feleségét, találjon ki valamit, és nyugtassa meg. Kiderült, hogy már beszéltek vele, és az azt mondta, hogy drágalátos férje egy bócher útlevelével utazott, mert az övé lejárt és…
Minden rendben lesz - mondjátok meg a rebbének - kértem Baruchot és Piroskát, de azok nem álltak kötélnek, hanem engem küldtek be. Esz vet zájjn in ordenung60 - mondtam a rebbének, miért nem mondták, hogy útlevél hamisításról van szó, azt hittem, hogy kokaint csempészett.
A rebbe úgy nézett rám, mintha kísértetet látna, de ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Zoltai volt, engem keresett, Baruch átadta a kagylót, és Guszti elmondta, hogy „ezt csak én tudtam elintézni nektek”. Mondom neki, hogy ezzel kezdtem, de ő nem „nekünk” csinálja, hanem egy zsidó testvérét menti ki...
Jó, jó, - mondta Guszti - a huszadik kerületi rendőrkapitányság börtönében van, oda vitték ma délután. Útlevél hamisítás, otrombán beragasztott fénykép. Ha együttműködik, és megmondja az igazat - a helyszínen megbírságolják, és kiutasítják, de ő azt állította, hogy a neve az, ami az útlevél eredeti tulajdonosáé, nem lehetett beszélni vele, amíg tolmácsot kerítettek, a gép elment.
Most mi lesz?
Mindent elintéztem, mondta Zoltai. Holnap, hétfő reggel, egy bíró elé állítják, az ügyvédünk nevében bevallja a turpisságot, megbírságolják, és felteszik a gépre.
Most pedig - mondta Guszti - egy óra múlva legyetek a Síp utca 12-ben, X. Y. százados elvisz benneteket - mármint Baruchot és engem - a huszadik kerületi kapitányságra, ott már tudnak rólatok, mint szent rabbikról, vigyetek neki kaját és vizet, mert azt sem iszik ott, és mondjátok meg neki jiddisül, hogy reggel szabadul.
Megköszöntem Gusztinak (sejtettem, hogy a rebbe papa nem fogja megköszönni), és megígértem neki, hogy ajlem hábét61 nyert magának ezzel a humánus zsidó cselekedettel, amit csak ő és senki más… stb.
Ez egyébként igaz is volt.
Börtönben, cigányok között
Aztán bementünk, és elmondtam a rebbének, aki rögtön jobban lett, amit abból láttunk, hogy kért egy csésze teát, majd még egyet. Aztán ahogy jobban lett, velünk akart jönni a rendőrségre, amiről csak nehezen lehetett lebeszélni. Közben Bátsévá elkészített egy nagy csomagot, s benne minden földi jót, sőt még egy nagy bögrét is a négl vasszer62 céljaira.
Egy fél óra múlva már a riadóautón robogtunk, a XX. kerületi kapitányság felé, ami olyan messze lehetett, hogy a sofőr és a két kísérő rendőr sem tudták, hol van, és útközben kétszer is érdeklődtek, hogy és merre.
Aztán ott voltunk, nagy tisztelettel fogadták a „rabbikat,” és bevezettek bennünket a fogdába. Minden zárka kukucsán vigyorgó és vicsorgó cigányfejek néztek farkasszemet velünk, és nekem a hideg futkározott a hátamon. Elképzeltem magam ebben a díszes társaságban és…
Itt odaértünk egy egyszemélyes zárkához, ahol a rebbefi egy priccsen feküdt, és a plafont fixírozta, mintha ott lenne megírva, mi lesz vele. Odaadtuk, amit hoztunk, elmondtuk neki Guszti üzenetét, és ő félszájjal bevallotta, hogy az utolsó pillanatban derült ki, hogy lejárt az útlevele, és ő egy bócherét vette magához. Kérdeztük, mit mondjunk feleségének, ha felhívjuk, de ő csak a vállát vonogatta, hogy erre nincs szükség. Én ilyen flegma pofát még életemben nem láttam.
Amikor elbúcsúztunk, egy halk skajachhal63 köszönte meg jöttünket, és a riadóautó visszavitt minket a Wesselényi utcába. Mondtam a sofőrnek tegyenek le a sarkon, én megyek haza. Aztán meggondoltam magam, és mégis felmentem. Baruch elmondta, a rebbének a tényállást, az megitta az ötödik csésze teát, és láthatóan jobban volt. Erre jöttem én. Rebbe, mondtam, mindezt a neológ rosekól, Zoltai Gusztáv intézte, és ezért maga holnap eljön velem a Síp utcába, és megköszöni neki.
A rebbe krákogni kezdett, és testvérei egymást túlkiabálva mondták, hogy az nem létezik, egy neológnak köszönetet mondani. Piroska meg volt döbbenve, Baruch a szégyentől a kezébe temette arcát. Én valami nagyon csúnyát akartam mondani, de lenyeltem. Rebbe, mondtam végülis, én szégyellem magam valaki helyett. Nem szabad kofuj tajve64 lenni.
Git, m'vet sajn zén65 mondta a makói rebbe, és én egy tapasztalattal gazdagabban mentem aludni.
(Nota bene: három nappal később, volt valami ünnepség, vagy fogadás a Kazinczy utcai ortodox templomban. Zoltai is ott volt, és a rebbe odament hozzá, és köszönetet mondott.)
(Folyt.Köv)
Jegyzetek
35A pesti macesz csomagokon hatalmas körpecsét tudatta, hogy ez ortodox kóser, de a rabbi neve nem szerepelt rajta. Amikor egy izraeli megkérdezte Hoffmannt, ehet-e ebből - az ő hechserjével ellátott maceszból - azt válaszolta, hogy ha van más megoldás – jobb, ha nem eszik... Ugyanez volt a válasz arra a kérdésre, miért nem szerepel a főrabbi úr neve az általa fémjelzett kóserságú maceszon: „jobb ha nem”.
36Chászídok általában és chábádnyikok különösen - nem használnak pészáchkor semmi gyárilag előállított fűszert. Így a halat is a szokásos bors, paprika nélkül kellett megfőzni.
37A macesz vízzel való érintkezése („gebrokc” - beaprított) mindig is nagy háláchikus viták témája volt. Az askenáz zsidóság nem élt a tilalommal, de a keleti, főleg a chászíd zsidók a mai napig nem isznak maceszos kávét, és nem esznek maceszgombócot pészáchkor.
38A pészáchi szédertálon egy kemény tojás szerepel, ami egyrészt az ünnepi áldozatot (chágigá) szimbolizálja, másrészt pedig az élet forgandóságát. lévén kerek, és így a nagy dínom-dánom közepette a halálra (is) emlékeztet. A tojást sós vízbe mártva szokás elfogyasztani a vacsora előtt.
39A családanyát - egy igazi vidéki zsidó nagyasszony, aki úgy basáskodott családján, mint Báthory Erzsébet - Schőner főrabbinál ismertem meg évekkel azelőtt, talán '89-ben vagy '90-ben, ros há-sáná előtt egy héttel, amikor éppen ajánló soraiért jöttem az első Ősihez. Egyszercsak, mindent félresöpörve útjából, beviharzott a szobába, melák nagyfiától kisérve, és rákiabált a főrabbira, hogy „kerül, amibe kerül”, neki küldjenek le egy minjen zsidót és egy előimádkozót ros há-sánára. A megrémült főrabbi úgy látszik ismerte a családot, mert mindent megígért. Én utánuk szaladtam, felírtam nevüket és címüket, és kérdeztem a terebélyes kredenctulajdonost, hogy nincs-e 10 zsidó Karcagon? Ha kártyapartiról van szó - van több minjen is - mondta nagy dühösen. Imára nincs. Majd közölte, hogy ő kóser háztartást vezet, „amennyire lehet”. Évekkel később az egész család feljött egy széderre, ahol én is jelen voltam.
40Gréda József művészi fordításában. Én szerkesztettem, és írtam a magyarázatokat, Baruch tette hozzá a szertartási tudnivalókat. A Lubávicsi oktatási szervezet és a Magyar Könyvklub közös kiadása volt.
41Izraeli Kitaszítottjai (héber) a zsoltárból vett idióma.
42A harmadik lakoma (szeudá slisit) eljiddisült héber. Szombaton szokás három lakomát enni: Péntek este, szombat délben és szombat délután, estefelé.
43Sírja a makói temetőben azóta is zarándokhely. Fórhand rabbit a város nem-zsidó lakóssága is szentéletű embernek tartotta. (Csak most, nemrég, 2009-ben, gyalázták meg emléktábláját).
44 '84-ben, amikor először voltam Pesten, megdöbbenve láttam, hogy az ortodox hitközség irodájában (Dob utca 35-ben) több hatalmas falióra - áll. Amikor megjegyeztem ezt - az ott lévők azt mondták - nem is vettük észre. Az órák azóta is állnak, ami szemléltetően bizonyít valamit. Hogy mit - azt az olvasóra bízom.
45Ez ugyan tilos szombaton és a svut tilalma alá esik - mármint megkérni egy nem-zsidót, végezzen el nekünk valami munkát szombaton, ami nekünk tilos - de ettől eltekintettem, mert a helyi zsidók felmérését pikuách nefesnek (életmentés tartottam).
46A szombat királynő búcsúztatása (arameus). Szombatesti lakoma.
47Az ország nyelvét (héber).
48Lefordithatatlan parafrázis, amelyben a Máke (csapás) szót Makóra alkalmazta a rebbe.
49Szószerint „a lenyakazott borjú” (héber). Ősi bibliai zsidó bűnügyi eljárás, minek során, ha valahol egy holttestet találtak és nem lehetett tudni ki a gyilkos - a közeli város vénei, egy nagyszabású procedúra keretében „mosták kezeiket”, hogy ők nem hibásak, nem tehetnek róla. A gyakorlat részleteit, pszichológiáját, lásd: Naftali Kraus, Az ősi forrás (1): A heti szidrák, Softim szakaszában, Budapest 2001, Ulpius Ház, második kiadás).
50Amit a zsidók az ajtófélfára tesznek ki (héber); egy tok, amiben a Tóra két szakasza van pergamenen. Hivő zsidók szerint ez védi a zsidó otthonokat az ellenséges indulatoktól. Ha valaki beteg - szokás megvizsgáltatni a mezüze tartalmát, nem kopott-e le egy betű az írásból, stb.
51Én nem tudom (jiddis).
52Próbáljon meg segíteni nekem (jiddis).
53Bocsásson meg nekem (jiddis-héber keverékszó).
54Akkor is és azóta is, a külföldről Magyarországra jövő ortodox látogatok felkeresnek több neves rabbisírt Sátoraljaújhelyen, Bodrogkeresztúron, Nagykállóban, stb.
55Szép kis történet (jiddis).
56Foglyok kiváltása (héber) amit a Talmud egy nagyon nagy micvének tart.
57A Fenti (az Isten) majd megsegít (jiddis).
58„Hallgass már!” (jiddis).
59Drágalátos ifjú (héber, gunyorosan).
60Rendben lesz minden (jiddis).
61Az eljövendő világ, vagyis a túlvilági üdvösség (héber: olám há-bá).
62Szószerint „körömvíz” (jiddis), ami rituális kézleöntés céljaira szolgál. Vallásos zsidó ember többször naponta önti le kezét egy csupor vízzel (miután szappannal megmosta és megtörülte): étkezés előtt, az illemhely használata után, reggel felkelés után, stb.
63Jáser kocháchem (héber): köszi.
64Hálátlan (héber idióma) szószerint aki tagadja, hogy jót tettek vele.
65Jó, majd meglátjuk (jiddis).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése