A fájdalom magányos élmény (2)
A fájdalom magányos élmény. Ennek ellenére fel kell ismernünk, hogy a fájdalom bizonyos formában az a mód, ahogyan az Örökkévaló kommunikál velünk. A fájdalom vasmarkából nagyon nehéz egyedül kitörni, mivel a fájdalom képes önmagában túszul ejteni minket, és akár olyan mértékben is képes korlátozni a tevékenységünket és a látókörünket, hogy végül szinte magatehetetlenek leszünk. Következésképp roppant fontos, hogy kérjük a családtagok és a barátaink segítségét, akik szélesebb perspektívát tudnak mutatni nekünk.
A fájdalomtól történő megszabadulás mozgással kezdődik: annak érdekében, hogy gyógyulni kezdhessünk, először is el kell távolodunk a fájdalmas helyzettől, el kell távolodunk attól az októl, amely ilyen fájdalmas tüneteket eredményezett. Ez a mozgás lehet annyira egyszerű is, hogy keresünk magunknak egy új barátot, elolvasunk egy új könyvet, részt veszünk valami terv megvalósításában, vagy épp beiratkozunk egy tanfolyamra – bármi megfelel, ami segít megváltoztatni azt a magányos, rövidlátó szemléletet, amellyel magunkat és a világot szemléljük.
Egyes embereknél ahhoz, hogy eltávolodjanak a fájdalomtól, erőteljes lökésre van szükség. Nem szabad megvárni, míg a szenvedő ember teljesen magába roskad.
Itt játszanak nagyon fontos szerepet az illető barátai. Amikor szenved valaki, akit szeretünk, és akinek a sorsa nem közömbös számunkra, bármire van is szüksége, ott kell lennünk mellette.
Előfordulhat, hogy azt mondja: szeretne egyedül maradni, hogy egyedül szeretné feldolgozni a problémáját – ezt a kívánságot tiszteletben kell tartanunk. Ugyanakkor azonban segítenünk kell abban, hogy felismerje: tágítania kell ezt a beszűkült perspektívát, nem pedig még jobban szűkíteni. Találjuk meg a módját, hogy időt tudjunk szakítani rá, hogy megoszthassuk vele gondolatainkat és vice versa. Ami a legfontosabb: szeressük őt, és segítsünk neki abban, hogy ő is szeretni tudja önmagát.
A fájdalom enyhítésének másik módja paradox módon az, hogy örömmel fogadjuk. Azáltal, hogy megbékélünk a lelkünkkel és az Örökkévalóval, meg kell próbálnunk felszabadítani a fájdalom által hordozott jót. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a fájdalom egyszersmind lehetőség a fejlődésre: lehetőség arra, hogy végiggondoljuk a viselkedésünket, hogy rohanó életünkben egy percre megállva megpróbáljuk megkeresni az ilyen fájdalom forrását. Fel kell ismernünk, hogy a fájdalom ugyanúgy képes megtisztítani minket, mint ahogy egy anya tisztítja meg gyermeke sebét jóddal. Az anya, természetesen, nem akar újabb fájdalmat okozni, de tudja, hogy a seb egészséges gyógyulása érdekében ez elengedhetetlen.
Fontos, hogy a fájdalmat olyan próbatételként lássuk, amely azt vizsgálja, hogy mekkora helyet tölt ki bennünk a materiális kényelem óhajtása, és mekkorát a spirituális fejlődés iránti vágy. Ha felismerjük életünk igazi célját, és ahhoz szilárdan ragaszkodunk, az elénk tornyosuló akadályok próbatételekké alakulnak: megmérik, hogy az erőnek és az elszántságnak mekkora tartalékai rejlenek bennünk. Ezen a módon a fájdalom és a szenvedés próbára teszi az Örökkévalóhoz való kötődésünket.
Ennek ellenére fel kell tennünk a kérdést: Miért van szükség a szenvedésre? Nem tehetné lehetővé az Örökkévaló, hogy ilyen fájdalom nélkül fejlődjünk?
Az Örökkévalóba vetett hitünk azt diktálja: az, hogy erre a kérdésre nincs válasz, már önmagában is bizonyíték arra, hogy életcélunk beteljesítéséhez nem szükséges választ kapnunk erre a kérdésre. A fájdalom és a szenvedés kezelésének legjobb módja az, ha nem keresünk rá választ, ha nem akarjuk mindenáron kielégíteni a szellemünket. Végtére is az Örökkévaló teremtett minket, és nem fordítva. Hogyan is feltételezhetnénk, hogy megértjük az Ő útjait?
Amikor tehát föltesszük magunknak a kérdést: „Miért engedi az Örökkévaló ezt a sok szenvedést?” vagy „Miért engedi az Örökkévaló, hogy ilyen tragédia megtörténhessen?”, akkor arra végső fokon csak egyetlen igaz válasz van: Ezt csak az Örökkévaló tudja.
Ez a fajta bizalom nem tévesztendő össze a beletörődéssel, hanem olyan ösztönző lökésnek kell tekintenünk a fájdalmat, amelynek révén kettőzött erővel törekedhetünk a helyes magatartásra, és másokat is erre serkenthetünk, és minden lehetséges alkalommal enyhíthetjük embertársunk szenvedését. Annak felismerésével, hogy a fájdalom mélyebb célt szolgál, egyszersmind feltárjuk, hogy mire való: olyan kihívás, amellyel szemben erős eltökéltséggel kell fellépnünk.
Ne hagyjuk, hogy porig sújtson minket a fájdalom, inkább mutassuk ki az Örökkévalóba vetett teljes bizalmunkat, mégpedig az által, hogy továbbra is a jóság iránti erős elkötelezettség jegyében éljük az életünket, s ezáltal arra indítjuk az Örökkévalót, hogy váltsa be ígéretét, miszerint igazságos és méltányos lesz. Az Örökkévalóba vetett hit az a mód, amellyel képesek vagyunk megfordítani a fájdalmat. Ez azt bizonyítja az Örökkévalónak, hogy ha nem értjük is teljesen a fájdalmat, felismertük, hogy egy nagyobb jónak az egyik eleme, és hogy a nehézségeink, a zavarunk és a fájdalmunk ellenére abszolút biztosak vagyunk a jóság győzelmében.
Az igazi hit tántoríthatatlan. A válság és a nagy fájdalom – az imádkozás és az abszolút hit ideje. Ha megadjuk magunkat a fájdalomnak, azzal lényegében véve az Örökkévaló jóságába vetett hitről mondunk le. Ha pedig Róla lemondunk, azzal csak önmagunkról mondunk le, mivel a lélek – a lánc, amely az Örökkévalóhoz köt minket – életünk egyetlen örök eleme. Bármekkora testi fájdalmat élünk is meg, a lélek érintetlen és dinamikus marad, és mindig készen áll arra, hogy megerősítse az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatát, ugyanakkor azonban mindent meg kell tennünk önmagunk erősítése érdekében, illetve azért, hogy megerősítsük azt a törekvésünket, miszerint istenes életet fogunk élni. A fájdalomra és a szenvedésre végső fokon legjobb a cselekvéssel reagálni.
A fájdalom és a szenvedés az Örökkévaló kifürkészhetetlen misztériumát tükrözi. Egyedül a szenvedő embernek adatott meg a jog – és senki másnak –, hogy az Örökkévaló elé álljon, kérdéseket tegyen föl neki, s ez által fejlődjön.
* * *
Egyszer a Rebbéhez tanácsért fordult egy tanár barátja. Mint a Holokauszt egyik túlélőjét, fájdalma megakadályozta abban, hogy teljesítse tanári feladatait. – Nincsenek szavak, amelyekkel megvigasztalhatnálak – mondotta a Rebbe –, de nem engedheted, hogy a Holokauszt élje tovább az életedet. – Azt a tanácsot adta a tanárnak, amit apósától, az előző Rebbétől hallott: – Hétköznapi munkásemberek vagyunk, az a dolgunk, hogy fényt biztosítsunk. Nem kell arra vesztegetnünk az energiánkat, hogy harcot vívjunk a sötétség ellen. Elég, ha nappalt teremtünk, és majd magától eloszlik az éjszaka.
(Folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése