2009. december 29., kedd

ÁLDOZAT VISSZATÉR - FEJEZET NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRAFIKUS KÖNYVÉBŐL (9)

 

 VISSZA  A  „BOLDOG” GYEREKKORHOZ

     Az  első gyerekkori emlékem 4 éves koromból datálódik.  Nyaralni voltunk anyával, emlékszem, hogy belepisiltem a Balatonba, és anya ijedten mondta, hogy ez nem illik. Ez Balatonfüreden volt, ahová akkoriban, 1936-ban, amikor még békebeli béke volt, a  balneológok és a jobb ortodoxok jártak nyaralni. Apa csak szombat-vasárnapra jött le, mert „nem lehetett” az üzletet bezárni. Nagy volt a konkurencia, a Peer meg a Nasszék és mindennek tetejébe a szombati zárvatartás.

A konkurensek egytől egyik zsidók voltak, és egytől egyig nyitva tartottak szombaton. Ez volt üzleti szempontból a legjobb nap, mert a munkások szombaton kaptak fizetést, és azzal egyenesen a Teleki térre jöttek. Aktatáska, iskolatáska, ernyő, bőrönd, vasutas-táska, sőt még katonaláda is volt, méregzöld színű fából. Egyszer apa szörnyen megsértődött, amikor a Babi néni azt mondta neki, hogy aki nem megy nyaralni, az nem is érdemli meg, hogy nyaraljon. Ma ez nagy szamárságnak tűnik nekem, de akkor logikus volt, mert szerettem volna, hogy apa is velünk legyen. Egyetlen gyerek voltam akkor,1  és anyával nem lehetett játszani, mert a saját árnyékától is félt.

Apa lejött szombatra, az imát átpolitizálta a templomban hasonló mentalitású  társaival; így  a Darányi, úgy  a Gömbös, no meg Rassay Károly, aki fajvédőből lett „zsidóbérenc”, és hogy nincs kire szavazni. A vasárnapot rendszerint átaludta, csak évtizedekkel később derült ki, hogy miért.2

Anya férje árnyékában élt, nagyon szerette, de teljes alárendeltségben, hogy ne mondjam passzivitásban létezett mellette. Édesanyja, az én nagymamám, akit nem is ismertem, két éve halt meg, valamilyen titokzatos gyomorbajban. Még nem volt hetven éves, de tíz gyereket szült, és ez, úgy látszik, nem mindenkinek tesz jót. A Weill nagytata, ahogy később kiszámítottam,  14 évig élt özvegyen, elvált lányai és agglegény fia társaságában. Apa mindig nagy elismeréssel, sőt lelkesedéssel szólt megboldogult anyósáról. Ezt én is örököltem.

    Nem mindenki szamár, aki köhög

 Boldog gyerekkoromban minden elképzelhető gyerekbetegségen átestem. Nem emlékszem, hogy kórházban lettem volna, és most már nincs kit kérdezni. Egyszer volt sárgaságom, és egy borzalmasan keserű orvosságot kellett bevenni. Mivel ezt megtagadtam – beadták ostyában, de így is undorító volt. Amikor szamárköhögésem volt – talán nyolc éves lehettem - azt hittem, hogy meghalok, bár nem tudtam pontosan, hogy mi az. Ekkor Fábián doktor bácsi a Fehérkeresztben, ami egyfajta betegsegélyző lehetett, azt mondta, hogy hős vagyok, mint Toldi Miklós, vagy Sobri Jóska. Erre szörnyen büszke voltam.

(Amikor a betegség véget ért, hazafelé menet a Fehérkeresztből, elmentünk a Baross utcában egy nagy játéküzlet mellett. Mielőtt bementünk, anya azt mondta, választhatok magamnak, amit akarok, ő megveszi, mert jó kisfiú voltam – kost was kost. Nem egy bőrfocit választottam, nem is biciklit, vagy korcsolyát,  hanem egy komplett fűszerüzletet, ahol „igazi” mérleg volt meg mindenféle fűszer és csemege a polcokon – ahogy a Krausz nagymama igazi fűszerüzletében láttam. Ez Kőbányán volt, a Ciprus utca kettőben, valamilyen laktanyával szemben.

Volt, aki a fűszeráj láttán húzta a száját, és azt mondta, hogy lányos. Én sosem szerettem a „férfias” játékokat, nem jártam meccsekre, és az iskolai verekedéseket is egyik vagy másik hadsegédem intézte helyettem. Utáltam az erőszakot, és mióta ismertem a pacifista szót, azóta annak vallottam magam.3

Az otthoni, könnyű lefolyású betegségeket szerettem. De a szamárköhögés fordulópont volt. „Nem mindenki szamár, aki köhög”, vigasztalt az egyedi humorú Lajos bácsi, majd egy hirtelen fordulattal megkérdezte, szeretem-e Esztit. Gondolván, hogy barátnőmre gondol, igennel válaszoltam, mire ő boldogan kontrázott, mondván, hogy akkor csókoljam meg „ezt itt”, és egy félreérthetetlen mozdulattal boldogabb felére mutatott.

Anya, aki fültanúja volt az épületes jelenetnek, elpirult és letolta a nála 15 évvel idősebb Lajos bátyját (Borban pusztult el).

Azért szerettem a könnyű betegségeket, mert otthon lehetett maradni pár napig, csirkemellet enni krumplipürével, amit nagyon szerettem, és naphosszat a vitrin apró csecsebecséit nézegetni, illetve a féltve őrzött, és előlem eldugott képes levelezőlapokat olvasni.

Ezekben apa Petőfi verseiből kölcsönzött (szó)virágokkal vallott szerelmet illedelmesen, az igen tisztelt és nagyságos Weill Irénke úrleánynak, és minden alkalommal a „csókolom a kacsóit”-tal búcsúzott. A képek az akkori giccses ízlésnek megfelelően telihold alatt andalgó szerelmespárt ábrázoltak, és a kép és szöveg együttes hatása engem majdnem mindig vad röhögésre gerjesztett. Mit nevetsz, te hülye? – kérdeztem magamtól tapintatosan, amennyire csak tőlem tellett. A „kacsóit” nem értettem, és nem volt értelmező szótárunk otthon. Ezzel szemben volt valahol eldugva egy lexikon, amelyet azelőtt az üzletben láttam, szintén eldugva, és benne, megjelölt helyeken, ilyen-olyan genitáliák „tudományos” skiccei. Ezek nem érdekeltek – a kísérő szöveget meg nem értettem.)

 Tánc a Vulkán-Fieberen

 (Az „üzlet” egy bódé volt  a Teleki téren, az első sorban, a Kerepesi temetőre nézve. Nem voltam elkényeztetve, lakásunk egy villamosremízre nézett, ahol éjjel nappal csilingeltek a sárga villamosok. A bódét apa hozományként kapta a Weill családtól és bőröndöket meg esernyőket árult benne. Apa alaposan beletanult a szakmába, bár néha dühbegurult, és úgy ráordított a potenciális vevőre, hogy az meg nem állott Kistarcsáig. Ha ideje engedte, és ha anya olyan helyzetben volt, hogy lemehetett néhány órára  - nomeg ott volt az alkalmazott, Szalavett Szerén, egy nagyon rendes, jiddis anyanyelvű, de kissé együgyű zsidólány – akkor apa „címekre” járt, vagyis megvásárolt  fillérekért használt  bőröndöket, hajókoffereket, utazó táskákat stb., odaadta megjavítani, „kipofozni” őket  Sörösnek,4 vagy Klinghoffernek, majd többszörös áron eladta őket „olcsón”. Ez volt a legjobb üzlet, kárpótlás a szombat kiesésért.

Néha a Weillék Népszínház utcai üzletéből (a Tisza Kálmán tér sarkán, hatméteres portál, Weill Mózes és tsai.) küldtek vevőket hozzánk, olyanokat, akik olcsón akartak vásárolni. Apa valóban olcsóbb volt, mint a nagy rezsivel dolgozó üzletek, ezenkívül egy egyedülálló  színjátékkal szolgált: több mint száz kilójával ráállt a Vulkán-Fieber kofferre, és táncolt rajta, jelezvén, hogy ez a bőrönd túl fogja élni gazdáit, akik siettek megvenni. Egyszer a Peer, a konkurens, megpróbált egy ugyanolyan kofferra ráállni, és az beszakadt alatta.

Hogy lehet az, Imre, kérdezte apát, hogy neked sikerül ez a  parasztfogó mutatvány?  Ehhez ész kell Sanyikám, nem erő, mondta apa, és boldog volt, mert „a Peer pukkadt”.)

A bódéból minden reggel ki kellett pakolni az árut, és szépen elrendezni – ez volt a kirakat, az auszrám.5 Gúlába rakott kofferek, rájuk aggatott aktatáskák és esernyők és mindez rafináltan összekötve, hogy „a tisztelt vevő” lehetőleg ne lophasson el semmit. Ott volt aztán a Lajos, egy két méteres, 150 kilós vidéki kubikus, aki megunta a kubikolást, feljött Pestre, és a Teleki téren trógerolt. Apa állandóan alkalmazta, mert sajnálta, és mert Lajos kéthetenként küldött haza pénzt öreg édesanyjának egy Kecskemét melletti faluba. A kísérő levelet apa szokta írni, majd’ mindegyik úgy végződött, hogy „csókolja anyámat Lajos.” Nyáron ott szokott aludni a placcon, a bódék között és a zsidó kereskedők fizettek neki ezért valamit, mert ez olyan volt mintha éjjeliőr lenne. A gójok nem fizettek egy fillért sem, mert azt mondták, örüljön, hogy itt alhat (a szabad ég alatt). Lajos nem panaszkodott, csak szelíden megjegyezte hogy „ezek a népek nem olyan rendesek ám, mint a zsidó emberek”. '42-ben, amikor az üzleteket elvették a zsidóktól, és árjákat ültettek beléjük – Lajos hazament falujába, és visszatért a kubikhoz.6

Télen apa megengedte neki, hogy a bezárt bódéban aludjon, máig sem tudom, hogy nem fagyott meg, mert tüzet nem volt szabad gyújtania. Néha engedélyt kért apától, hogy bevihessen magával egy „pillangót”, hogy egy kicsit megmelegedjen. Apa ezt is megengedte, és Lajos ilyenkor megcsókolta a „Krausz uraság” kezét.

 Öt kiló szilva, egy vekni kenyér

 

Én nem értettem, hogy lehet egy pillangótól megmelegedni, de Lajos étrendje kivívta őszinte csodálatomat. Naponta megevett egy vekni kenyeret és 4-5 kiló szilvát, sárgabarackot, vagy bármilyen más olcsó gyümölcsöt – az idénynek megfelelően. Elvből nem mosta le a gyümölcsöket és a cseresznyét magostól – valamint kukacostól7  ette. Ez tiszta hús – mondta, és én a rémülettől csak azért nem vetettem keresztet, mert nem vagyok keresztény.

(Mindössze egyszer láttam őt szalonnát enni. Ez vasárnap volt, amikor valamiért eljött hozzánk – biztos cipelt valamit – és anya leültette őt a konyhaasztalhoz, és adott neki egy tányér tegnapról maradt sóletot. Ez fincsi – mondta Lajos, és pillanatok alatt eltüntette a dupla adagot, majd kijelentvén, hogy ő bizony még éhes, előhúzott  kabátja feneketlen zsebéből egy jókora szalonnát és egy fél malomkerék nagyságú vidéki fehér házikenyeret. Még szerencse, hogy ott ültem mellette, nagyot kiáltottam, és hoztam egy árkus újságpapírt, a Pesti Napló pénteki számából, mondván, hogy a szalonna nem kóser, és a papírra tegye ne a tányérra.

Lajosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nem értette, hogy a szalonna miért nem „kóser”, és egyáltalán, mit jelent az. Próbáltam magyarázni, de nem ment. Lajos azt hitte, hogy nem egészséges, mivel mindig szoktam neki mondani, hogy nem egészséges a cseresznyét magostól enni. „Látja Zolika úrfi, milyen egészséges vagyok” – mondta, és hatalmas hasára csapott.  Anya sietett segítségemre, elmagyarázta Lajosnak, hogy nekünk, zsidóknak, nem szabad szalonnát enni, de neki szabad és lehet, hogy egészséges is,

„Szegény zsidók”   - sajnált bennünket Lajos, de kisvártatva hozzátette, hogy ő bizony ismer zsidókat, akik jó étvággyal eszik, sőt falják a szalonnát. Anya azzal mentegetőzött, hogy azok, sajnos, nem tudják hogy nem szabad.

Amikor apa először volt munkaszolgálatban – Erdély visszatérésekor, Besztercenaszódon – akkor Lajosnak köszönhetően tudta anya, egyik nővére segítségével, az üzletet vezetni. Ott, mint egy Cerberus, őrködött, vevőket toborzott, és segített ki- és berámolni. Talán hét, talán nyolc éves lehettem akkor, és a    fantáziámat élénken foglalkoztatta, hol jár Lajos vécére, és főleg hol mosakszik – ha egyáltalán. Egyszer vettem a bátorságot, és megkérdeztem, ez Lajost könnyekig meghatotta. „Akárcsak idesanyám, aki gondol velem” – mondta, és elmagyarázta, hogy a vécé nem probléma, mert a Teleki tér sarkán, ahol a zöldség- és gyümölcspiac kezdődik, van egy zöld házikó, „amit biztos látott az úrfi”. Persze, hogy láttam, és most, hogy mondta, eszembe jutott, hogy az egy nyilvános illemhely.

Ami a mosakodást illeti, itt Lajos megvakarta az üstökét, és elmondta, hogy a városi fürdő pénzbe kerül, és „uraságoknak való”. Ő oda csak akkor jár, főleg télen, amikor már ragad rajta gatya-ing. Nálunk otthon a kútnál mosdottunk – mondta – és itt a Telekin is van több nyilvános csap, ahol nyáron mosdani lehetett, éjjel tetőtől-talpig is.

Abban az időben én Lajosban láttam megtestesülni a magyar népet.  Egyszerű, de egészséges paraszti észjárás, hűséges, nem antiszemita8  és jószívű. Miért lenne antiszemita? – mondta apa, amikor belőlünk él. Nem részeges – tette hozzá anya – az ő szemében ez volt a legfontosabb.)

 

„Édes Erdély itt vagyunk”...

 

Apában többször omlott össze a világ. Először, amikor egy katonai felülvizsgálaton lezsidózták, majd amikor elvették karpaszományos rangjelzését, és behívták munkaszolgálatra. Katonakönyvének fedőlapján nagy piros Zs, ennek jelentése félreérthetetlen volt.  A Dobozi utcai templomban Korn Hugó froclizta, mondván: mit akarsz Imre, hát nem vagy zsidó? Belül oda van írva  svarc of vájsz9  míg kívülről csak kezdőbetűk jelzik 

Apa akart volna valami csúnyát mondani, de a torkán akadt a szó: hát persze hogy zsidó vagyok, motyogta, de azért...

Bein bácsi, az Eszti apja, nyugalomra intette apát. Vigyázzon magára a munkaszolgálatban,  és legyenek szolidárisak egymással. Majd súgva hozzátette, hogy ez még nem minden, lesz még sokkal rosszabb is. Amikor kiderült, hogy igaza lett, ő maga már Bergen Belsenben volt, ahová a Kasztner vonattal került.

Ezzel az „ígérettel”  tarsolyában apa kiment Kőbányára, hogy elbúcsúzzon a szüleitől. Később hallottam, hogy keserű szemrehányást tett nekik, miért nevelték magyarnak. Hát minek neveltünk volna, édes fiam, mondta  nagyapa, hát nem vagyunk magyarok? De nem ám, mondta apa és mutatta le”Zs”-zett katonakönyvét. Nagymamának, aki egy szót nem tudott más nyelven, mint magyarul, eszébe jutott, hogy Zabludovból beszivárgott édesapját, Wisofszky Mórt, első magyarnyelvű irataiban Mordche Majlech Visovszkinak hívták. Nagyapa, aki neológ létére naponta tálitban és tfilinben imádkozott, váltig állitotta, hogy ő pedig magyar, és „itt élned és halnod kell”. Ki akarsz vándorolni, édes fiam, kérdezte apát, nem mondanád meg, hogy hová?10

Nagyapa egy életet ledolgozott a magyar államvasutaknál mint bútorasztalos. Apja Miskolcon cipész volt. 1919-ben, a gyászos emlékű kommün bukása után, amikor Budapest román megszállás alatt volt, írásos igazolást kért és kapott a „Magyar Államvasutak, Északi Főműhely főnökségétől”, hogy Krausz Dávid a mai napig – vagyis 1919.  augusztus 27-ig – szolgálatunkban áll, valamint „tudomásunk szerint a műhelyben  politikai szerepe nem volt”.  Az egyértelmű igazolás kétnyelvű, magyar és román. Nemrég bukkantam rá, amikor a néhány éve elhunyt Ilonka néni – apa egyetlen húga – iratait rendezgettem. Mire és minek kellett ez az igazolás románul is, csak a jó Isten tudja.

(Nagy szerencse volt, hogy apával egy századba került a Nándi unokatestvérem, vagyis a Cili néni fia, vagyis Fleischman Nándor (Noszn), az egyetlen tálmid cháchám11  a Weill családban, vagy „egy nyápic jesívabócher”, apa által definiálva szabadon. A szerencse főleg a Nándié volt, de apáé is, mivel volt kivel törődnie, ki helyett emelgetni a nehéz zsákokat,12  és újfent bizonyítani – teljesen fölöslegesen – a megilletődöttségtől ájuldozó Weill családnak „ki is az a Krausz Imre”. Ezt ők már rég tudták.

Anya és Cili néni – aki majdnem egész idő alatt egyedül nevelte Nándit és Editet13 mivel férje, „a Fleischman” fiatalon meghalt tüdőbajban – állandóan főztek, sütöttek és küldték a csomagokat, amelyek meg is érkeztek, és „Nándi élvezetesen csámcsogja a  nagy fasírtokat” (részlet apa leveléből), míg „az Imre bácsi minden imán ott van, reggel este, és úgy viselkedik mint egy született ortodox” (részlet Nándi leveléből). Tréflit nem ettek, mivel a Besztercei Orth. Hitközség keblén melengette, és minden jóval ellátta az ott dolgozó muszosokat, akik közül a „kósereket” szombatra meghívták a családokhoz.

Leszerelésük után Nándi visszament a váci jesívába, ahol Silberstein rabbi egyik kiváló bócherje volt. Apa hosszan mesélte besztercei élményeit, és dicsérte a „vidéki” zsidók szolidaritását (nála Budapesten kívül minden „vidék” volt, később Bné Brák is). A keret rendes volt, „lehetett velük beszélni”, ami azt jelentette, hogy minden szinten elfogadtak pénzt, és a verbális zsidózáson kívül nem történtek, erőszakos, kegyetlen cselekedetek. Persze ez még Kamenyec Podolszkij és Újvidék előtt volt, és a Bein bácsi apokaliptikus jóslata a jövő zenéje volt csupán. A  muszos zsidóknak még volt kedvük viccelődni, és az Erdély visszakerülését jelző érzelgős indulót ( „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg”) a zsidók megjidlizték, úgy hogy az egészen másként hangzott.14
 
JEGYZETEK)  

1Öt és fél évig. Csak sokkal később tudtam meg hogy miért.

2Amikor én, a '90-es évek elején, krónikus kialvatlanságtól szenvedvén elmentem egy úgynevezett, „alvást kutató Intézetbe”, kiderült, hogy a diagnózis egy Apnea nevezetű valami: az alvás nem kielégítő, légzési zavarok vannak, stb. Ezt lehet operálni is (orrsövény) de  ritkán sikerül. A megoldás egy CPAP nevű masina, ami az alvás során oxigént pumpál az orrba. Ez a nyavalya öröklődik, biztos, hogy apának is volt, csak nem tudott róla. Slómó öcsémnek is van.

3Persze ezt Izraelben szögre kellett akasztani, mivel itt, ha nem védekezünk, „kedves szomszédaink”, az arabok, a tengerbe hánynak bennünket. Erre mondta a Talmud, hogy „Ha valaki jön megölni téged – előzd meg és öld meg te őt” (Szánhedrin, 72,a)))

4„Nagyon rendes gój”, akinek apa odaadott '44-ben egy tele bőrönd értéktárgyat megőrzésre. Nem adta vissza, mondván, hogy az oroszok elzabrálták.

5Csak szószerint kirakat (német) de a piaci szóhasználatban azt jelentette, hogy sikerült valakitől megszabadulni, „kirámolni” őt.

6'
45-ben hallottuk, hogy próbált ennivalót bevinni a gettóban lévő zsidóknak, és a csendőrök agyonlőtték.

7Mi minden szem cseresznyét kinyitottunk, megnézendő, nincs-e benne kukac. Ha volt – el kellett dobni a cseresznyét. A kukac tilalma a Tórában olyan, mint a disznóhúsé.

8A mai napig is hiszem, hogy a magyar paraszt nem antiszemita – ha az egyház és/vagy a politika nem uszítja erre. Sajnos az egyház nem sok alkalmat mulaszt el…

9Fekete-fehéren (eljiddisült német).

10A két világháború között igencsak gyér volt a zsidók kivándorlási rátája Magyarországról. A cionista mozgalom alig létezett, certifikátot (bevándorlási engedélyt) Palesztinába csak nagyritkán adott a brit mandátumi hatalom, és hétpróbás chálucnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki merjen belevágni. Amerikában kvóta szabályozta a bevándorlást. No meg „itt élned és halnod kell”.

11Talmud-tudós (héber).

12Cvi Erez barátom tudomása szerint az úgynevezett „Székelyföldi körvasút” alapjait rakták le.

13Gyönyörű szép, okos, intelligens lány volt. '43 végén  egy zsidó fiúval járt, aki  a vallásos cionista mozgalom tagjaként, egy csoporttal Palesztinába indult. Úgy volt, hogy Edit is velük megy, és kint összeházasodnak. De  Cili néni nem engedte el a lányát, akit  '44 őszén deportáltak, és odaveszett.

 
14„Édes Erdély itt hagyunk...” stb., stb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése