MIT MOND A HALACHA(*

 

A szervek áruba bocsátásáról (2)

  

     Az előző fejezetben ismertettük a szervátültetés több aspektusát – a háláchá szemszögéből nézve.  Mint láttuk, a probléma tulajdonképpen nem a szervátültetés technikájában, illetve eljárásában van, hanem a szerv kivételében egy halott testéből – feltéve és megengedve, hogy az illető már – halott. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy az illető, nyugodjék békében, nemcsak az orvosok, de a háláchá szerint is halott. Ez nem mindig ugyanaz. (Lásd erről részletesen az előző cikkünket).

 

Eddig arról beszéltünk, amikor a donor, vagy a családja, önként és ingyen adományozza a szóban forgó szervet – szív, máj – amelyek a nehéz esetek. Mit mond azonban a háláchá egy olyan esetről, amikor valaki  áruba bocsátja egyik veséjét, és attól pénz ellenében hajlandó megválni?  Szabad és dicséretreméltó-e az ilyenfajta „donor”, vagy pedig a háláchá tiltja az istenadta szervekkel folytatott üzletelést? És mi a helyzet, ha – mondjuk - valaki egy közeli rokonának akarja ajándékozni egyik veséjét?

 

Bocsássuk előre, hogy ilyen esetek világszerte nemcsak előfordulnak, de gyakoriak is. Emberek nem jódolgukban adják el veséjüket. Ezek többségükben földhözragadt szegény emberek, akik ínségükben hajlandók akár csak egy vesével élni, csakhogy gyerekeiknek enni adhassanak.

 

A háláchá szempontjából ugyanaz a kérdés merülhet fel, a véradással kapcsolatos fizetség körül. Szabad-e valakinek a saját vérét eladni, anélkül hogy ebből - saját magánál – életmentésről lenne szó (mert akkor mindent szabad).

 

Kié ez a tüdő?

 

A szerv eladásánál két fázist különböztethetünk meg:

 

  1/ Ha valakinél, (autó)szerencsétlenség következtében, előáll egy olyan helyzet, hogy egyik veséjét ki kell venni (vagy egyik lábát le kell vágni) és azt egy betegbe plántálják, akinek szüksége van arra a szervre. Ebben az esetben a fizetség egy későbbi időpontban történik.

  2/ Ha valaki önként jön és felajánlja egyik szervét eladásra, azonnal és készpénzben.

 

A kérdés lényege mindkét esetben abban fejeződik ki: van-e joga az illetőnek egy testrészétől megválni, és azt eladni (még akkor is, ha ezzel megment valakit), vagyis: magyarán mondva: ki a tulajdonosa a szóban forgó szervnek? Ha azt mondjuk, hogy az ember nem diszponál testrészei felett és nem áll jogában azokkal szabadon „rendelkezni” – mint ahogy a háláchá, ezen az alapon, szigorúan tiltja az öngyilkosságot - akkor hogyan adhatja el azt, ami nem az övé?

 

Ezenfelül is van még egy buktató: a háláchá szerint egy halott testrészeiből nem szabad hasznot húzni (a halachikus terminológia szerint mét ászur bö-hánáá – Ávodá Zárá 29b). Eszerint, még ha abból indulunk is  ki, hogy egy ember szabadon rendelkezik testrészeivel – addig, amíg nem veszélyezteti saját életét – lehet hogy tilos hasznot húznia a szervből, ami számára „halott” abban a pillanatban amikor kiveszik testéből.

 

Továbbá. Ha a szóban forgó szerv az illető tulajdonának is számít  - amíg kivétele nem veszélyezteti életét – és ha eltekintünk attól, hogy tilos hasznot húznia belőle – mert a szerv „él” (hiszen ha nem élne, nem lenne alkalmas az átplántálásra) – még mindig válaszra vár a legkardinálisabb kérdés.  Szabad-e hogy egy ember hogy önmagában kárt tegyen, illetve magának kárt okozzon (chovél bö-gufó), még akkor is, ha ebből anyagi előnye származik? A kártevés tilalma vitán felett áll és a háláchistákat sokat foglalkoztatta a kérdés, mikor és mennyiben számít az kártevésnek; mikor van a tilalomnak foganatja, és mikor lehet eltekinteni tőle?

 

Mezítláb a bozótban...

 

Ávráhám Shermann rabbinak, a Thuminban napvilágot látott tanulmánya (Tchumin 20, 353-363), részletesen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Bár nem jut egyértelmű és konkrét konklúziókra, szavaiból kicsendül, hogy egy konkrét és jogos esetben, amikor micvá ténye forog fenn – feloldható az önmagába kártevés tilalma. A micvá alatt itt nemcsak életmentést értünk (hiszen nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy életmentés esetében minden megengedett, kivéve a három kardinális fővétek¹ áthágását), hanem segítséget valakinek az élet elviselhetőbbé tételére (egy szerv átplántálás esetében), vagy akár anyagi hasznot – annak, aki megengedi magának az önkártevés tettét.

Shermann rabbi idézi Móse Feinstein (z"l) amerikai rabbit, akit a nemzedék legnagyobb poszékjának tekintettek, és aki könyvében (Igrot Móse, Chósen Mispát 1:103) három olyan példaértékű esetet tárgyal, amelynek közös nevezője az önmagában való kártevés tilalma. Egyike a véradás, amikor valaki megkér egy orvost, hogy vegyen tőle vért, mivel azt adománynak szánja, akár specifikusan valakinek, akár a vérbanknak, akár ingyen akár pénzért.

A másik eset (ugyanott 2:66) egy fiatal lányról szól, aki hajlandó alávetni magát egy fájdalmas plasztikai műtétnek, szépészeti  célból.  (Itt megjegyzendő, hogy a néhai lubavicsi rebbe, aki nem pászkenolt², „csak” kérdésekre válaszolva tanácsokat adott, több esetben nemleges választ adott fiatal lányoknak, akik plasztikai műtéttel akarták például hosszú orrukat megrövidíteni, hogy „könnyebben találjanak maguknak vőlegényt”.)

A harmadik esetben (ugyanott 2:68) a kérdés az volt, szabad-e egy embernek, szigorú diétával fájdalmat, illetve kényelmetlenséget okozni magának, hogy lefogyjon, és jobb alakja legyen?

Feinstein rabbi, a kérdés megvitatása során, két véleményt idéz. Az egyik a toszfotistáké, akik azt mondják, tilos hogy valaki kárt tegyen magában, illetve fájdalmat okozzon magának, még ha erre objektív szüksége is van (Toszfot, Bává Kámmá 91b), ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tilalom akkor is fennáll, ha ezzel szebb akar lenni, vőlegényt akar találni, - vagy elesik egy bizonyos jövedelemtől.

A másik idézett Maimonidész, aki szerint a kártevés tilalma csak akkor áll fenn, ha ez erőszakkal, verekedés közben történik (derech nicájon), de akkor nem, ha az önkéntes, a saját érdekében és elhatározásából történik (Maimonidész: Jád, Hilchot Chovél u-Mázik, 5:1).

Maimonidész egy tanulságos talmudi történettel támasztja alá, illetve illusztrálja véleményét:

Ráv Chiszdá (egy babilóniai amóra), amikor egy bozótos helyen járt, ahol tüske és bogáncs volt – felemelte a ruháját, majd magyarázatként azt mondta: „Ez (a lába, ha a tüskék felsebzik) begyógyul, míg amaz (a ruhája, ha elszakad) – nem gyógyul be ... (Bává Kámmá, 91b). Hasonló sztorit mond el a Talmud egy korabeli cádikkal kapcsolatban is: Chánán Hánechbá, (az elrejtőző) ugyancsak felemelte a ruháját, amikor bozótban járt és indoka szóról szóra azonos R. Chiszdáéval (Táánit 23b). Ebből az lenne a tanulság, hogy szabad egy embernek tudatosan felsebezni a lábát – illetve fájdalmat okozni magának – ha ebből anyagi előnye származik, vagyis nem szakad el a ruhája.  

Shermann rabbi konklúziója, több háláchikus forrás alapján: akkor szabad valakinek önmagában kárt tenni – legyen az véradás vagy szervadomány, ha ebben valami micvá is szerepet játszik, vagyis ezzel segít valakinek. Ebben az esetben nem számít, ha ezért pénzt kap az illető, mivel annak a szempontjából, aki kapja a szervet – vagy a vért – a micvá ténye változatlanul fennáll. Így szabad vért adni, akkor is, ha nem kap pénzt érte, mivel a véradásból úgymond, a donor teste is profitál. Ugyanis a talmudi időkben szoktak időről-időre „eret vágatni”³, ami egyfajta orvosi beavatkozás volt az illető javára. Tehát valamelyes előny származik számára ebből – mondja R. Móse Feinstein - mert nem logikus, hogy az emberi természet annyira megváltozott volna. Ma is azt mondják az orvosok, hogy ajánlatos, legalább kétszer egy évben vért adni – a vérbank vagy bárki számára.

     

Tüdő – adósság ellenében

 

Más kérdés az, mennyiben veszélyezteti magát a donor – vagy az eladó, azáltal hogy megválik a (neki nem létfontosságú) szervtől. Ez az ő háláchikus problémája, nem a vevőé, de ez nem jelenti azt, hogy a probléma nem foglalkoztatta sokat a háláchá művelőit, a responsa irodalmat és a korunkbeli kompetens rabbikat.  Ami ezekből kitűnik az a következő:

Ha az orvosok egyöntetű véleménye szerint (ami nagyon ritkán esik meg), semmilyen kár nem háramolhat a donorra - az elméleti tilalom nem képez akadályt. Ha pedig a műtét veszélyezteti a donor életét, illetve testi épségét – akkor egyértelműen tilos. A kérdés akkor merül fel, ha a veszély kétes, esetleges, lehetséges, de nem biztos és nem is több mint valószínű (száfék szákáná). Itt sokan megengedik, mások tiltják.

Ovádjá Joszéf, volt izraeli országos főrabbi, responsumában három részre osztja a kétes, esetleges veszélyt: kétes, ami közelebb által a biztoshoz, hogy a donor veszélyezteti életét;   50-50 %; vagy kétes, ami közelebb áll ahhoz, hogy nincs veszély.

Ávráhám R., egy ultraortodox Kneszet-képviselő,  (zl) néhány évvel ezelőtt átesett egy vese átültetési műtéten, amit egyik fia adományozott neki. Neki a vezető litván poszékok⁵ engedték meg a műtétet, miután egyértelmű volt hogy sem ő, sem a donor nincsenek veszélyben. Ávráhám R. szerint egész családja (10 gyerek) vetélkedett, ki érdemesüljön arra, hogy vesét adhasson a papának...

Vannak azonban esetek, amikor a rabbik nem engedélyeznek ilyen műtéteket. 2003 nyarán történt Cfáton, hogy egy ember kérdést intézett az ottani rabbihoz, szabad-e neki – tartozásai fejében – egyik veséjét a követelőknek adományozni?  A négygyerekes 36 éves családapa több mint 100 ezer sekelt (körülbelül 20 ezer dollár) veszített szerencsejátékon, és nem volt miből kiegyenlíteni tartózását. A pénzkövetelők fenyegetése miatt, hajlandó lett volna nekik adni az egyik veséjét, amit azok áruba bocsátottak volna. A helyi rabbi, Smuél Élijáhú, letiltotta az ügyletet és gyűjtést indított az adósság fedezésére.  A nyilvánosságra hozott indok: a test az Örökkévalóé, és azt az adósnak nincs joga áruba bocsátani. A kulisszák mögött úgy tudják, hogy a műtét veszélyeztette volna a kényszer-donor életét. No meg ez nem nevezhető önkéntes felajánlásnak, hanem kimerítette az „erőszak” kritériumát (derech nicájon).

Jiszráél Méir Lau volt izraeli országos főrabbi - aki háláchikus könyvében „Jáchél Jiszráél”, részletesen foglalkozik olyan kérdésekkel melyek fókuszában a háláchá és az orvostudomány találkozása áll – nemrég részletes tanulmányt tett közzé a szerv-eladás háláchikus vetületeiről. Itt, többek között, felvet egy morális kérdést is, amely szorosan kapcsolódik témánkhoz:

 

Egyenlősdi az orvosi kezelésben

 

Feltéve és megengedve, hogy egy ember szabadon rendelkezik testrészeivel, mert „csak a lélek Istené” (amiért az öngyilkosság tilos), és eladhatja veséjét, tüdejét, vagy akár szeme világát – előáll a nem egyenlő orvosi ellátás problémája. Akinek van pénze, az vesz magának egy vesét, azt átültetik és megszabadul a dialízis által okozott embertelen szenvedéstől. Akinek nincs – az várja a donort, akire sokan várnak, és közben szenved. Lau főrabbi arra a konklúzióra jut, hogy egy ember azt tesz a pénzével, amit akar, és nincs olyan háláchá, ami tiltaná, hogy egy ember könnyítsen életén, ha erre módja van, és ha legitim eszközökkel  vásárolhat magának egy – neki hiányzó, vagy nála nem működő – szervet.

A morális kérdés nem releváns – írja Lau főrabbi – és a dolog módfelett logikus. Hiszen akinek több pénze van, az bérelhet egy híres professzort, befeküdhet egy drága magánkórházba, és megveheti magának azokat a drága gyógyszereket, amelyeket az állam által támogatott betegsegélyzők (Izraelben a Kupát Cholim) nem képesek szolgáltatni. Mint az élet más területein – itt sincs, és nem is lehet egyenlősdi. A háláchá elismeri, és tényként akceptálja, hogy vannak szegények és vannak jómódú emberek (lásd 5Móz 15:11, miszerint mindig lesznek szegények), és ezért nem lehet megtiltani, hogy valaki a saját pénzét arra használja, hogy egészségén javítson. Ezzel együtt Lau rabbi javasolja, annak megakadályozását, hogy ekörül egy üzletelő és közvetítő „szakma” alakuljon ki.

A fentiek – információ és nem háláchikus döntvény. Azt csak szakavatott, kompetens rabbi, vagy bét din hozhatja csak, gondosan mérlegelve az egyedi individuális eset körülményeit.

(* Fejezet Naftali Kraus "Mit mond a halacha" cimü könyvéből, amely Budapesten 2005-ben látott napvilágot, mint az Ősi Forrás sorozat 15. kötete.

 

 

Jegyzetek

 

1/ Fajtalanság, emberölés és bálványimádás.

2/ Nem hozott háláchikus döntéseket. Ilyen esetben a helyi rabbihoz küldte a kérdezőt.

3/ Főleg magas vérnyomás esetében.   

4/ Ez a kétség a szombati törvények érvényesítésénél is fontos szerepet játszik. (Chole se-jes bó szákáná.) Egy beteg, akit esetleges életveszély fenyeget, más elbírálás alá esik, mint egy nem életveszélyes beteg. Az arányok megállapítása egy transzplantációs műtét esetében nagyon nehéz és kényes feladat.

5/ Poszkim – döntvényhozó, kompetens rabbik.