Galutban, Rákosi(Rosenfeld)kommunistáinál

Fenákel Judit: Jankiper, 1952

VENDÉGOLDAL

 

Jankiper előtt korán vacsoráztunk, ahogy illik. Húslevest ettünk, sült csirkét, mintha vasárnap lenne. Aztán gyorsan leszedtük az asztalt, nehogy beállítson valaki, és észrevegye, hogy ünnepelünk. Külön szóltak nekik, figyeljenek bennünket, suttogta anyu, ránk vannak állítva. Egyikünk se kérdezte, kinek szóltak, és kiket kell figyelni. De azért a nevelő apám ünneplőbe öltözött, és elment a Kol Nidrére.

Hezitált egy ideig, mert azok, akiknek figyelniük kell, ott körözhetnek az imaház körül, és ha listára veszik a nevét, akkor lőttek a boltvezetői kinevezésének. Még a pártból is kizárhatják, és attól kezdve akármi megtörténhet vele.

 

Megint nem böjtölsz? – kérdezte anyu. Dacosan nemet intettem. Ez a legnagyobb ünnepünk, próbálkozott szelídebb, rábeszélő hangon. Legalább a halottaink iránti tiszteletből. És ő, mutattam a mennyezet felé, tisztelte, amikor megölette őket? Eldobjátok az Örökkévalót, mondta anyu ünnepélyesen, nem féltek a büntetéstől? Tudtam az eszemmel, értelmetlen vitába keveredtem, nem először, nem is utoljára. De nem mondtam le róla, hogy enyém legyen az utolsó szó. Ő dobott el bennünket, aput, nagyapát, Gyuri bácsit, az egész istenfélő rokonságomat, adjak neki hálát, hogy bennünket megtartott mutatóba?! Anyu legyintett. Nem fogok veled összeveszni az engesztelés napján. Csak meg ne bánd, hogy szembe fordultál Vele.
   
Másnap a szokottnál is korábban indult munkába. Most meg azzal csinálod a feltűnést, hogy túl korán bent leszel, morogta a nevelő apám. Anyu visszamordult, az ember nem tudja, mivel tesz rosszat. Ha akarnak, akármibe beleköthetnek.
   
Egész délután egyedül voltam otthon. Leszeltem egy karéj kenyeret, bezsíroztam, alaposan megszórtam sóval, paprikával, és Balzac Goriot apójába merülve kéjesen lakmároztam. Jobban esett, mintha madártejet ettem volna vizes piskótával. Böjtölni, hát persze, mindig az Ő kedvét keresni, neki hálálkodni és miért? Ha legalább egyet visszaimádkozhatnék a rokonaim közül. Legalább aput. A betűk kezdtek összemosódni a Goriot apóban, észre se vettem, rám esteledett. Meggyújtottam az olvasólámpát, félhét is elmúlt a faliórán, és még se a nevelő apám, se anyu nem került elő. Megterítettem az ünnepi fehér damaszt-terítővel, az asztal közepére állítottam a gyertyatartókat. Nem három, odafent az égen tízezer csillag ragyogtatta gyémánt fényét, mintha az Örökkévaló engem ingerelne hatalmas kivilágított égboltjával.
   
Mire a húsleves fölmelegedett, majdnem kilenc óra volt. Anyu kisírt szemmel érkezett haza, földre dobta a zacskó háztartási kekszet, amit egész nap csörgetett, hadd lássa mindenki, eszik ő, dehogyis böjtöl, ki se bírná az egész napos koplalást. Csakhogy a személyzetisnek ez se volt elég. Négy óra után odaállt anyu elé a legártatlanabb képével, és azt fuvolázta a fülébe: Jaj kartársnő, lenne még itt egy pénzügyi jelentés, amit holnap le kell adni a bérszámfejtésnek, majdnem elfelejtettem, összekapod te azt egy óra alatt, amilyen ügyes vagy.

 

 És ahogy a tizedes megcsuklóztatta aput a munkaszolgálaton, ő megtúlóráztatta anyut, nehogy elérje a mazkírt a templomban. Még elmondana egy imát a halottaiért.
 

  SZOMBAT/SOFÁR

 

                                                         ***

     Emlékezz, zsidó és ne felejts. Igy volt ez a pufajkásoknál, az idézőjel nélküli átkosban. Hogy melyik zsidó imaházban mondtak akkor délután négy óra után mázkirt, azt én nem tudhatom, mert hála a teremtőnek nem voltam ott. Lehet hogy az imarendet is megnyomoritotta a bolsevista "négyesfogat"? Ki tudja. Vagy talán F.J. a kitünő zsidó irónő emlékezete csalja meg ennyi év után? Ki tudja? Ki tudhatja?

 

                                                                                                          A szerk