A szervek átültetéséről (1)
Ebben a kérdésben több háláchikus probléma találkozik. Először is a boncolás, amit a háláchá általában tilt, majd az egyes (test)részek átültetése egy beteg gyógyításának céljára – amit a háláchá bizonyos feltételek mellett megenged. Hogyan vélekedik erről a háláchá, melyek a pro és kontra érvek?
A boncolást azért tiltja a háláchá mert egyrészt ebben a holttest profanizálását, megsértését látják , másrészt pedig – az első okból kifolyólag - tilos egy ember teteméből – engedélye nélkül – bizonyos részeket elvenni. A tetem nem száll automatikusan a kórházra, illetve az államra. A dolog logikája igen kézenfekvő: ha életében nem műtenek meg valakit írásbeli engedélye nélkül – még ha egy apró, jelentéktelen műtétről is van szó - lehetetlen és elviselhetetlen még a gondolata is, hogy halála után teste közprédává váljon. Arról nem beszélve, hogy tilos tanulás céljaira felboncolni egy holttestet (néhai Ráv Ávráhám Jichák HáKohén Kuk, akit Izrael első „liberális” főrabbijának tekintenek, azt mondta annakidején, hogy az anatómia és patológia oktatására „vásároljon a Héber Egyetem nem-zsidó holttesteket”). Még ha egy beteg életéről is van szó, amelyet az átültetettt testrész megmenthet - szükséges az illető családjának írásbeli beleegyezése.
Ez nem háláchikus ok, hanem demokratikus, az emberi jogok alfája és omegája: az ember teteme nem válik automatikusan „államosítottá” halála után. Diktatúrákban ez persze nem képez problémát; ott az ember - a „legfőbb érték” – már életében is az állam tulajdona. Csak nemrég tudódott ki, hogy a kommunista Kinában a halálraitéltek és kivégzettek (meglehetősen sok van belőlük) egyes testrészeit az állam elorozza és jópénzésr eladja).
Nagy viták és tüntetések folytak erről Izrael Állam első éveiben, amíg a probléma megnyugtató megoldásra talált.
Az életmentő szervátültetést – ha az valóban konkrét életmentést szolgál, és van önkéntes donor – a háláchá megengedi. Itt a probléma a gyorsaság, illetve a halál beállta. Ebben sajnos jelenleg nagy véleménykülönbség van a háláchá művelői és az orvosok között.
Agy vagy szív?
A kardinális kérdés - a halál beállta. Egy beteg, haldokló ember halálát azzal sem szabad siettetni, hogy egy vánkost kiveszünk a feje alól (lásd a Eutanáziáról)– a kérdés az, mikortól számít az illető halottnak? Az orvostudomány szerint mihelyt az agya (vagyis az „agy törzse”) megszűnt működni, még akkor is, ha a szív továbbra is ver – az illető már halottnak számít. A középkori háláchisták ezzel szemben azt tartják, hogy a halál akkor áll be, amikor a szív megszűnik dobogni. Ez néha jóval később van. (Lehet hogy ez onnan ered, hogy a szív működését vagy annak megszűntét egyszerűbb megállapítani, mint az „agytörzs” funkcionálását).
Eliézer Melámed izraeli rabbi, nemrég terjedelmes értekezésben támasztotta alá, hogy napjainkban a responsum-írók (poszkim) nagy része (köztük Goren és Saul Jiszráéli rabbik, valamint R. Mose Feinstein (zc”l), az amerikai decizorok doyenje) megengedték, az agybeli halál beállta után, a szívet és/vagy májat kivenni és azt egy jelenlevő, műtétre váró, paciens testébe ültetni. A döntés alapja az, hogy a Talmudban (Jómá 85a) és a Sulchán Áruchban (Orách Chájjim 329:4) illetve Maimonidész kódexében (Hilchot Sábbát 82:19) a halál beálltát a lélegzés megszűnésétől számítják – ami az aggyal van összefüggésben: nem működik az agy, nincs lélegzet.
Ezzel szemben vannak Tóra nagyságok, akik váltig állítják, hogy amíg a szív dobog, az ember él, és szíve (vagy mája) kivétele közönséges gyilkosság. Köztük találjuk Eliézer Waldenberg és Smuél Wosner rabbikat, valamint néhai Slómó Zálmán Auerbach rabbit, korunk egyik legnagyobb poszék*ját, akinek indokolása rendkívül érdekes. Igaz ugyan – mondja – hogy az agy a mérvadó a halál beálltával kapcsolatban (az említett talmudi tétel (lélegzet) alapján, de fennáll annak a lehetősége, hogy az orvosok műszerei nem eléggé megbízhatók; amikor azt mutatják, hogy az agy meghalt – lehet hogy ez nem így van, és az agy egy része még működik. Ergo: az ember még él és szívének kivétele – gyilkosságnak minősül. (S. Z. Auerbach: Pniné Háláchá”, 3. rész, 254-259).
Waldenberg és Wosner rabbik szerint a mérvadó a szív működése. Ámbár a Talmud bölcsei a lélegzetet említik (ami az aggyal van összefüggésben) de ez csak akkor érvényes, ha nem tudják megállapítani, hogy a szív ver-e vagy sem. (Úgy tűnik hogy a pulzus működését, és annak a szívhez való kapcsolatát nem ismerték az ókorban). Ha bizonyos hogy a szív működik – az ember él.
Akinek levágták a fejét...
Izraelben, ahol a problémának jogi és állami vetületei is vannak, központi határozatra volt szükség, amit mindenki elfogad. Ennél fogva több mint tizenöt évvel ezelőtt összeült az országos főrabbinátus tanácsa, Ávráhám Sapiró és Mordecháj Élijáhu országos főrabbik elnöklete alatt, és hosszas tanácskozás és szakértők meghallgatása után úgy döntött, hogy elfogadják az orvosi véleményt, miszerint a halál az agy díszfunkcionálásával áll be, és utána szabad kivenni a szükséges szerveket és átültetni egy betegbe – anélkül hogy valakit a „gyilkosság” vádja érhetné.
A döntést egy kevéssé ismert misnára alapozták:
Az Oholot traktátus első fejezetének 6. misnájában találjuk, hogy egy ember (vagy állat) akinek levágták a fejét – halottnak számít, ámbár a teste még rángatózik, vonaglik. Ezt napjainkban alátámasztották egy érdekes kísérlettel is.
Kiderült, hogy ha egy állat fejét levágják, és testét hozzákapcsolják egy éltető masinához – a szíve tovább fog verni. A konklúzió: a szívverés az agyműködés megszűnte után, nem életjel, hanem egy halott test vonaglása, miután levágták a fejét...
A Misna (ugyanott) egy olyan bizonyítékot hoz, amit mindenki ismer(het): ha egy gyíknak levágják a farkát, akkor a levágott farok önálló életet kezd élni, és mozog tovább, de ez korántsem jelenti azt, hogy a farok még él, itt csak reflex mozdulatokról lehet szó.
Az országos főrabbitanács döntésének előzményei közé tartozott, hogy 17 évvel azelőtt, egy konkrét kérdésben, ami felmerült – mind Mose Feinstein rabbi, mind A. J. Unterman (akkori) izraeli országos főrabbi, úgy döntöttek, hogy a szívátültetés szigorúan tilos, mivel a szív kivétele a haldoklóból veszélyezteti mind a donor mind a paciens életét. Akkoriban ugyanis, a szívátültetés még gyerekcipőben járt, és az egésznek kísérleti jellege volt, ami gyakran balul ütött ki. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott – mondja ki a rabbinátus tanácsának döntése 1987- ben – az átültetések 80%-ban sikerrel járnak, s évekkel meghosszabbítják az új szív tulajdonosának életét.
Így a probléma maradt a halál beálltának megállapítása. Ebben a rabbinátus elfogadta az agyi halál mérvadóságát, ha az minden kétséget kizáróan bebizonyosodik. Ezt a rabbinátus több tudományos vizsgálat megejtéséhez kötötte, majd feltételként szabta, hogy a felállítandó vegyes bizottságban (orvosok és egyéb szakértők) a rabbinátus is képviselve legyen. Ezt az izraeli Egészségügyi Minisztérium is elfogadta, ám az orvos társadalom nem mutatott nagy lelkesedést. (A rabbitanács ülésének teljes jegyzőkönyve a Tchumin 7. kötetében olvasható (187-192 oldal).
Nyitva maradt a donor kérdése, mivel az említett döntés főleg autószerencsétlenségek áldozataira vonatkozott, ha megvolt az áldozat, illetve hozzátartozóinak írásbeli beleegyezése. Önkéntes donor Izraelben de facto nagyon kevés van, mivel az emberek ösztönösen viszolyognak – talán a hagyomány hatására - az önkéntes beleegyezéstől (ami úgy történik, hogy az autóvezetői jogosítványhoz csatolnak egy nyomtatványt, amit a delikvens aláír).
Más kérdés, ami szorosan ide tartozik – mi a háláchá álláspontja arról, ha valaki szorult helyzetében pénzért akarja „eladni” egy testrészét, minek hiánya nem veszélyezteti életét (például vesét), vagy vért ad megfelelő díjazás fejében (ez az utóbbi gyakran előforduló jelenség Izraelben).
Erről a következő cikkben.
(* Fejezet Naftali Kraus "Mit mond a halacha" cimü könyvéből, amely Budapesten 2005-ben látott napvilágot, mint az Ősi Forrás sorozat 15. kötete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése