KÉT ÁLDÁS KÖZÖTT
"Éljen Reuvén és ne haljon ki…" (5. Mózes, 33,6).
SZAKASZUNK, a Tóra utolsó szidrája , egyben Mózes utolsó beszéde, dala, expozéja a néphez. Megértéséhez – a benne rejlő célzások feldolgozásához – nem elég héberül tudni, bár az használ. Nem elég egy cikk, ahhoz hogy megértsük, de valahol el kell kezdeni. Kezdjük tehát Mózes áldásával, amint megáldja Izrael 12 törzsét, közvetlenül halála előtt
Összehasonlitási alapul, megkönnyitendő az áldások értelmét, mi van bennük és mi nincs – előttünk van Jákob áldása halála előtt. Mózes első könyvének utolsó szakaszában (Vájchi) az idős ősatya összehivja fiait és megáldja őket, mikoris egyidejüleg ismerteti jellegzetes tulajdonságaikat, itt-ott dicsér, másutt megrója, egyik-másikukat.
Azóta több mint 200 év telt el, az egyiptomi rabszolgaság majd a negyven esztendős sivatagi vándorlás évei. A családokból törzsek lettek, azok jellegzetes vonásaival, amiket nincs aki jobban ismerne mint Mózes.
Lássuk hát mint mond itt nekik-róluk Izrael legnagyobb prófétája, összevetve ezt azzal amit Jákob mondott nekik-róluk. Előljáróban meg kell jegyeznünk, hogy az áldások stilusa nem egyszerü, hanem un. "verses próza", többértelmü, veretes, homályos, nehéz, néhol érthetetlen kifejezésekkel spékelve. A továbbiakban igyekszünk az áldások értelmére szoritkozni és nem a nyelvi összefüggőségekre, amelyek egy külön tanulmányt és minimális héber nyelvtudást igényelnek.
***
Reuvén, Jákob elsöszülöttje, Lea fia, akit Jákob áldásában megró a Bilha affér miatt (lásd 1. Mózes, 35, 22); őt hebehurgyának titulálja és kilátásba helyezi hogy nemtelen cselekedete miatt elvesziti az elsőszülöttséggel járó előnyöket.
Itt Mózes ezt mondja Reuvénről:
"Éljen Reuvén és ne haljon ki és ne legyen létszáma csekély" (vagy, éljen, annak ellenére hogy kevesen vannak). Itt Mózes áldása valószinüleg kapcsolatban áll Jákob szavaival. Annak ellenére (amit Bilhával tett), éljen Reuvén és ne fogjon rajta tulságosan az atyai "áldás". Ez a Midrási vonulat (Szifré) amit Rási is magáévá tesz.
Más, racionális, kommentátorok szerint, arra utal itt Mózes hogy a reuvéniták felvállalták hogy előörsként mennek az izraeli hadak előtt Kanaán elfoglalásában – és ezért volt szükségük erre az "éljen" áldásra. (Chizkuni, Bchor-Sor). Ibn Ezra szerint Reuvén áldása az, hogy olyan legyen mint többi testvére, se több se kevesebb, elsőszülöttsége ellenére
Ovádjá Szforno érdekes meglátása szerint, annak ellenére kapta Reuvén ezt az áldást, hogy egy "tisztátalan országot" választott magának (Transzjordániát, ami Kanaánnal szemben "tisztátalan föld") és ennélfogva nem magától értetődő, hogy hosszu életü lesz, ennek ellenére éljen és ne legyen csekély létszámu.
Lehet hogy a Reuvéniták kissé begyében voltak Mózesnek a Korach lázadásban való részvétük miatt? Nem valószinü, hiszen, amint látjuk fogjuk, Lévi törzsét igencsak dicséri, pedig Korach maga levita volt. (Reuvén egyéniségéről állandó megbántottsági, kisebbségi érzéseiről, amit csak élesztett az elsőszülöttség elvesztése – majd egy más alkalommal).
Simeon –
Ehhez a törzshöz, Jákob és Lea másodszülött fiához, Mózesnek egy szava sincs áldásában. Van aki ezt a peori orgiának tulajdonitja, amelynek fő kolomposai a simeoniták voltak. Mások szerint ebben Mózes Jákob nyomdokain halad, aki Simeont és Lévit nemcsak hogy nem áldotta meg hanem egyenesen ostorozta öket, a schemi vérengzés miatt (lásd Mózes 1, 34. fejezet). Amint majd látni fogjuk, Lévit megáldja és dicséri Mózes, emlékeztet hűségükre, stb – mindezt Áron érdemében ami elhomályositotta schemi vétküket. Simeon törzsének nem volt ilyen "Áronja" (Ibn Ezra). Simeon törzsét erősen megtizedelte a peori affér utáni csapás és a törzs nem is élt önálló törzsi életet, hanem beolvadt Jehuda törzsébe. A Midrás szerint (Jálkut, Softim 42) Simeon törzse nem adott sem birát sem királyt Izraelnek – s mindez a peori erkölcstelen tivornya következményeként.
JEHUDA –
Akárcsak Jákobnál, itt is Jehuda (és József) kapják a legmarkánsabb áldást.
Ime:
"Ezt pedig Jehudára mondta (Mózes): Hallgassd meg uram Istenem Jehuda hangját (imáját); hozd őt haza népéhez (küzdelmeiből), és bár karja erős (és megküzd ellenségeivel) – légy Te segitője ellenségei ellen (vagy: ha harcolni kell kezével – segitsd ellenségével szemben!)
Itt a hasonlóság Jákob áldásával szembeötlő. Az ősatya is azzal áldja meg "fiatal oroszlán"nak becézett negyedik fiát, hogy testvérei magasztalják őt (vagyis hogy a nép körében népszerü, vezető egyéniség lesz) és "kezed ellenséged nyakán" (1. Mózes, 49, 8). Mig azonban Jákob öt teljes verset szentel favorit fiának, akinek a királyságot szánta – Mózes itt megelégszik egy, de nagyon jelentős, kompakt verssel.
Jehuda vezető egyénisége már Jákob életében megmutatkozott. Ő volt az aki megmentette Józsefet testvérei dühétől, akik meg akarták őlni őt; ő volt az aki Benjámint levitte Egyiptomba, hogy a család ne haljon éhen és őt küldte le az ősatya Egyiptomba szálláscsinálónak (a Midrás szerint Jehuda alapitott ott jesivát), amikor elhatározta hogy az éhinség elől odaköltözik. Jehuda leszármazottja volt Dávid, akinek az Örökkévaló "örök királyságot" igért és tőle származik majd a Messiás, Izrael megváltója.
Ami Jehuda "imáját" illeti, Rási rámutat arra, hogy a Dávid háza beli királyok (maga Dávid, Salamon, Ászá, Josáfát és Chizkijáhu) rendszeresen imádkoztak és fohászaikat idézi a Biblia (a királyok valamint a krónikát könyveiben).
***
LÉVI – Jákov harmadik fia – kapja a következő áldást Mózestól, aki itt, meglehet, kissé elfogult és igy "a tolla vastagabban fog". Ellentétben Jákobbal, aki áldásában valósággal kiközösitette Simeont és Lévit, elhatárolta magát tőlük és megátkozta haragukat, vagyis lobbanékony, dühös természetüket – Mózes csak jókat mond Lévi törzséről, amely az ő és testvérei törzse:
"Lévire pedig ezt mondta ( az Örökkévalónak): Az Urim és Tumim(odat) haszid emberednek (adtad, vagyis a levita törzsnek, amely itt egy személy formáját ölti), akit megkisértettél Maszában és viszályba kevertél Merivá vizeinél. (Ő volt az) aki azt mondta, hogy nem néz apjára-anyjára, sem testvérére, s nem akar tudni fiairól – mivel tartották magukat parancsolataidhoz és szövetségedet őrizték. (Ennélfogva) ők tanitják törvényeidet Jákobnak (vagyis a zsidó népnek) és a Tórádat Izraelnek. (ők, a leviták) tesznek tömjént eléd és áldozatot oltárodra. Áldd meg Isten az erejét és keze munkáját fogadd szivesen; támadói derekát törd le és gyűlölőiét, hogy föl se kelhessenek!"
Minden mondat, egy-egy utalás a zsidó történelem egy-egy fejezetére. Az Urim és Tumimot – ami egyfajta jövőbe látó, jövendőmondó készülék volt – a főpap viselte, aki Lévi törzséból, Áron ivadékaiból származott. A leviták voltak azok, akik nem vettek részt az aranyborju körültáncolásában és egy emberként Mózes mellé állottak, amikor az megbüntette a vétkeseket. Ebben nem ismertek könyörületet rokonnal szemben. A Masza és Meriva értelmezésében eltérnek a vélemények. A Masza megpróbáltatást is jelent, itt konkréten Áron két fiának halála, amit ő zokszó nélkül viselt el (Dáát Mikrá). A Merivánál, magyarul a Pörlekedés Vizénél, Áron nem volt vétkes és mégis elszenvedte a büntetést, hogy nem mehet be az Országba.
A leviták voltak Izrael tanitói, járták a falvakat és városokat és oktatták az embereket és ebben Jákov büntető, dorgáló szavai Mózesnál áldássá váltak. Ugyanis, Jákov azt mondta Simeonre és Lévire, hogy "szétszóróm őket Izraelben", amit a Midrás úgy értelmez, hogy szegény vándor tanitók lesznek. A Simeonitákról, akik teljesen felszivódtak Jehuda törzsében – nem tudjuk hogy tanitók lettek volna.
A leviták adták a szentélyszolgálatot teljesitő kohanitákat, és igy logikus – mondja Dáát Mikrá – hogy Jehuda után, aki a királyságot kapta – jön Lévi, a papság forrása, a szellemi elit, a vándordeákok, a szegény néptanitók. Ők nem kaptak földet, birtokot, a többi törzs juttatásaiból, tizedeiből éltek – és imádkoztak hogy jó, bő termés legyen, mert akkor az ő megélhetésük is biztositva van.(Bámidbár rábbá, 5,1).
Első látásra Lévi áldásának utolsó mondata teljesen érthetetlen. Kik az ellenségei a derék, koldusszegény levitáknak és kinek kell a derekát letörni? Onkelosz forditásában a leviták anyagi helyzete szorul áldásra. Náchmánidés szerint az áldás a szaporulatra céloz, mivel a leviták általában kevesen voltak.
Rási először a Midrást idézi (Szifré, 352), amely szerint az "ellenség" alatt azokat kell érteni, akik megkérdőjelezték Áron főpapságát. Egy másik Midrás forrás szerint ez egy prófécia, amelynek tengelyében a Hasmoneusok állnak (akik Lévi törzsétől származtak, kevesen voltak és az ellenséges túlerő ellen sikeresen harcoltak). Mint tudjuk Matitjáhu és fiai a szir-görög elnyomók, Antijochusz Epifánes és társai ellen keltek fel, megtisztitották tőlük a Szentélyt és önálló királyságot alapitottak, (Börésit rábbá, 99, 2 és Tanchuma Vájchi 14). Dáát Mikrá idéz egy véleményt, mely szerint az utolsó mondat áldás az egész népnek – a leviták érdemében – "hiszen a levitáknak nincsenek ellenségeik".
***
A továbbiakban minden törzs áldása egy-két versből áll (kivéve Józsefet, akik öt verset kap!). Ezekről helyszüke miatt – majd jövőre, Im jirce Hásém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése