A FALUSI KOCSMÁROS KÁPÓREJA
Jom Kippur, magyarul Engesztelőnap, de Hosszúnapnak is nevezik, mivel ekkor – 25 órán át – a zsidó ember nem eszik, nem iszik, és még a száját sem nedvesíti be.
Jom Kippurkor MINDEN ZSIDÓ böjtöl, természetesen a chaszidok is, bár ők nem az önsanyargatást tartják a legfontosabbnak.
Ezzel kapcsolatban a mezritsi Mággid, reb Dov Beer – Báál-Sém-Tov követője és munkájának folytatója – végrendeletében azt hagyta meg fiának: „...és ami a legfontosabb, hogy ne sanyargasd magad, mert egy kis seb a testen, egy nagy sebet okoz a lelken...”
Felmerül a kérdés, miért nincs külön áldás (Bráchá) a böjtre, mint ahogy léteznek áldások minden más micvére?
A szochotsovi rebbe, reb Ávrahám Bornstein szerint böjtölni az egy negatív micve, ami abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik. Külön áldást kizárólag pozitív micvékre szerkesztettek.
* * *
Egy nappal Jom Kippur előtt, egyik híve elment reb Elimelechhez, a lizsenszki cádikhoz, arra kérve őt, engedje meg neki, hogy végignézhesse a káppárá szertartását.
A chaszid, egy jómódú és megbecsült ember, kérését azzal indokolta, hogy „évtizedek óta jövök a rebbéhez, minden évben, és még egyszer sem láthattam, hogyan csinálja a rebbe a káppárát. Az idén nagyon szeretném ezt látni”.
– És te hogyan csinálod? – kérdezett vissza a rebbe.
– A rebbe viccel velem – mondta a chaszid. Én egy egyszerű ember vagyok, tehát fogom az imakönyvet és elmondom a leírt szöveget „ez legyen helyettem. . . ”
– Én is pontosan ugyanígy csinálom – jegyezte meg a rebbe, mindössze egyetlen különbséggel. Te biztosan mindent megteszel annak érdekében, hogy fehér kakasod legyen a káppárához, míg nekem teljesen mindegy, fehér, fekete vagy ami jön.
A chaszid hiába könyörgött, végül a rebbe azt tanácsolta neki, menjen el egy bizonyos faluba, menjen be egy ottani zsidó házába, ott aztán megláthatja, hogyan kell káppárát csinálni.
A chaszid azonnal felkerekedett, és elkocsizott az említett faluba. A zsidó, akihez a rebbe irányította, a falu kocsmárosa volt. Amikor odaérkezett, a kocsma tele volt részeg parasztokkal, a helységben vágni lehetett a füstöt.
A chaszíd leült egy sarokba, majd a kocsmáros kérdésére, hogy mit kíván, mindössze azt kérte, hogy ott tölthesse az éjszakát. A zsidó nem akarta befogadni a vendéget, de az addig erősködött, míg végül is a fogadós beleegyezett.
Éjféltájt, amikor az utolsó vendég is eltávozott és a helységet is rendbe hozta, a fogadós behozatott a feleségével egy vaskos füzetet, melyből elkezdte hangosan olvasni vétkeit:
– Ezen és ezen a napon nem imádkoztam időben; ekkor és ekkor ezt és ezt elmulasztottam; és így tovább hosszadalmasan.
Befejezvén bűneinek felsorolását sírva fakadt, és hangosan feljajdulva azt mondta:
– Jaj nekem, Világ Ura! Tavaly is megtértem, megbántam bűneimet és meg is ígértem, hogy soha többé... És a végén mi lett belőlem? Folyton újabb és újabb vétségeket követek el, közönséges bűnöző lett belőlem, Istenem, mit tegyek?
Így siránkozott még egy ideig, majd szólt a feleségének, hogy hozza be a sublód fiókjában lévő másik füzetet is.
Miután az asszony odaadta neki, a kocsmáros megint csak fennhangon olvasni kezdett belőle:
– Ekkor és ekkor kimentem az erdőbe fáért, megtámadtak és jól elvertek, hogy még most is fájnak a csontjaim; meghalt a lányom; ekkor és ekkor ilyen meg olyan szerencsétlenség ért; és így tovább sorolta a vele történt megpróbáltatásokat.
Végül becsukta ezt a füzetet is, és síró hangon megszólalt:
– Világ Ura! Hát nem kértelek már tavaly is, hogy adj végre nekem egy békés, boldog és áldásos évet? Bíztam abban, hogy megadod. Na és mi lett a vége?
Miután jól kisírta magát, megnyugodva beszélni kezdett:
– Ma erev Jom Kippur van, a megbékélés és kiengesztelés ideje. Világ Ura, egyezzünk ki! Te nem tartozol nekem semmivel, és én sem tartozom neked semmivel. Kvittek vagyunk, jó?
Amint ezt kimondta, fogta a két füzetet, összecsavarta őket, háromszor körüllengette a feje felett és mondá:
– Ez legyen helyettem, ez legyen az én megváltásom, az én káppárám... – végül mindkét füzetet bedobta a tűzbe.
A chaszid pedig ezek után hazament Lizsenszkbe. Beszámolt a rebbének a látottakról, aki így szólt:
– Na, most már tudod, hogyan kell káppárát csinálni!
A „MEZEI HADAK” IMÁJA
Egyszer egy chaszid Jom Kippur előtt, egy távoli városból azért utazott Mezibusba, hogy a szent napot Báál-Sém-Tovval töltse. Úgy indult el, hogy időben odaérjen, és erev Jom Kippur reggelén már csak néhány versztányira volt úti céljától.
– Hála Isten – örvendezett magában – már majdnem megérkeztem. Van még időm, pihenek egyet, közben imádkozom, és ezalatt a ló is legel egy kicsit.
Ima után elálmosodott, s miután úgy gondolta, ha pihen egy kicsit, még akkor is odaér délidőre, ledőlt a szekér aljába, s azonnal el is nyomta az álom.
Mire felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy már majdnem bejött az ünnep, a Szombatok Szombatja, a szent nap. Kegyetlen félelem fogta el emberünket, mert nem tudta, mitévő legyen. Azért vállalt minden fáradságot, hogy a Jom Kippurt Báál-Sém-Tov közelében tölthesse el, most pedig egyedül, a szabad ég alatt kell ünnepelnie.
Másnap este, a Jom Kippur kimenetele után, villámgyorsan Mezibusba hajtott. Amint Báál-Sém-Tov színe elé került, az széles mosollyal fogadta őt:
– Tudd meg, nem volt hiábavaló, ami veled történt. Rád hárult ezúttal a feladat: „felemelni” és az égi trónus elé vinni a „mezei hadak” (Ám seböszádot) imáját, vagyis azon egyedülálló zsidók imáját, akik tanyákon, Isten háta mögötti, kis falvakban élnek, gójok között, és még templomuk sincs, sőt még egy minjent sem tudnak összehozni, hogy együtt imádkozzanak. Ezért kényszerítettek az égből téged, hogy a Jom Kippurt a mezőn töltsd.
* * *
ANYUKA ELÁRVULT IMAKÖNYVE
Az alábbi történet Báál-Sém-Tovval történt meg.
Egyszer, erev Jom Kippurkor, a Kol Nidré ima alatt Báál-Sém-Tov nagyon levertnek és szomorúnak látszott, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. A Kol Nidré után pihent egy keveset, majd ezután hangulata gyökeresen megváltozott, az imákat szinte énekelve mondta el.
Később mesélte csak el híveinek, mi váltotta ki ezt a furcsa 1elkiállapotot.
– Egy távoli faluban – mesélte – élt egy zsidó bérlőházaspár, egy kisgyerekkel. A szülők nagyon hamar elhunytak, és az árva kisfiút a földesúr magához vette, mert szüleit nagyon kedvelte. A gyereket fiaként nevelte, s bár elmondta neki, hogy kik voltak a szülei, azt sem titkolván el, hogy zsidó, de a zsidó vallásról természetesen nem tudott semmit sem.
A szülői örökségből csupán néhány értéktelen tárgy maradt meg, köztük néhány chumás, imakönyv, valamint édesanyjának „Korbán-Mincha” imakönyve. Mióta nevelőapja átadta neki, drága emlékként őrizte azokat.
Egy ízben, őszre járt már az idő, a gyerek felfigyelt arra, hogy minden falusi zsidó a város felé tart. Kérdésére, hogy hová mennek mindnyájan, elmondták neki, hogy jönnek a Félelmetes Napok, a legnagyobb ünnep, s ezt a zsidók együtt töltik, mert a sokaság imája inkább meghallgatásra talál az égben.
A válasz és a magyarázatok mély benyomást tettek a serdülő gyerekre, s ettől kezdve nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Még éjjel is erről álmodott. Álmában látta szüleit, akik kérték, térjen vissza ősei hitéhez, gyakorolja zsidóságát. Nevelőapja csak legyintett álmaira, mondván, az álmoknak nincs jelentőségük, badarság az egész.
De az álmok nem hagyták magára a gyereket. Folyton-folyvást visszatértek, és álmában a szülők egyre fenyegetőbben követelték tőle megtérését, de szegény gyerek nem tudta, mit tegyen.
A következő évben megint eljött az ünnepek ideje, és a gyerek megint csak látta a városba szekerező zsidókat, de már tudta, hová mennek és miért.
Ekkor a gyerek nagy elhatározásra jutott. Fogta megboldogult édesanyja imakönyvét, és szaladt, rohant, míg csak a városba nem jutott. Ott egyenesen a templomba ment, ahová éppen Kol Nidré előtt ért. Ekkor látta, hogy mindenki fehérbe öltözötten, imakönyvvel a kezében, sírva imádkozik. A látványtól maga is sírva fakadt, de persze imádkozni nem tudott.
Mindezt látták az Égiek, nagy zűrzavar keletkezett közöttük, nem tudván, mi legyen a gyerekkel.
Ettől vált hát Báál-Sém-Tov szomorúvá, mert ő teljes szívvel együtt érzett a gyerekkel, s mindent elkövetett, hogy az égiek elfogadják a gyerek megtérését, nehogy – Isten őrizz – elvesszen a zsidóság számára.
A gyerek közben megnyugodott, és azt mondta:
– Édes Istenem! Nem tudom mit és hogyan kell imádkozni. Itt van, neked adom az egész imakönyvet, ami az édesanyámé volt, te tudod, mit kell vele tenni.
Letette az imakönyvet az asztalra, majd ráborulva sokáig zokogott.
A gyerek „imája” az égben meghallgatásra talált és elfogadtatott. Báál-Sém-Tov ezt látta lelki szemeivel, amikor arca újra felderült.
EZER RUBEL EGY KUTYÁÉRT
Egyik Kol Nidré alkalmával a lublini rebbe, reb Jákov Jichák volt az előimádkozó. Későre járt már, de a rebbe csak nem akart belekezdeni. Csak állt, arcát kezébe temetve, gondolataiba merülve. Senki nem értette, mire vár.
Hirtelen a gyülekezet felé fordult és azt kérdezte:
– Van itt valaki Pilevből?
Először senki nem válaszolt, majd egy kis idő múlva egy reszkető hang „bevallotta”, hogy ő pilevi.
A rebbe ekkor magához intette őt, és az iránt érdeklődött, nem tudja-e, mennyit fizetett a pilevi uraság a kutyáért, amit az idén vett?
– De tudom – felelte. – Véletlenül jelen voltam, amikor a földesúr megvette a kutyát. Ezer rubelt adott érte.
A válasz hallatán a cádik arcán mosoly suhant át, majd visszafordult és a Kol Nidrét jókedvűen imádkozta el.
A gyülekezet persze nem értett az egészből egy szót sem, de nem mertek kérdezősködni. A Jom Kippur kimenetele után is csak néhány hívének szolgált magyarázattal a rebbe:
– Az Engesztelő napok előtt – magyarázta a rebbe – nagy veszélyben forgott ezen a környéken a zsidóság. Az egekben a főügyész (a Sátán) éles hangú vádbeszédeket tartott.
Ezekben arról volt szó, hogy a zsidók rosszak, nem könyörülnek embertársaikon, nem gyakorolják az irgalmat, amely a zsidóknak alapvető tulajdonsága kellene legyen. Itt van pl. egy valamikor jómódú, köztiszteletben álló ember, aki elszegényedett, és most a környéket járva kénytelen koldulni, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy a lányát férjhez adhassa. Zsidó testvérei, azok közül is legfőképp a gazdagok, ajtót mutatnak neki, vagy néhány fillérrel intézik el a dolgot.
Eközben találkozott ez az ember a pilevi földesúrral, aki – mikor meghallotta, miről van szó – benyúlt a zsebébe, és odaadott neki háromszáz rubelt...
– Nos, az égben elhangzott vádbeszéd nehéz helyzetet teremtett, és félő volt, hogy kihatással lesz a Jom Kippurkor megpecsételt ítéletre. Ez okból igyekeztem bebizonyítani, hogy a földesúr nem könyörületből vagy jóságból adta ezt a nagylelkű adományt, hanem szeszélyes könnyelműségből, mivel nála a pénznek nincs értéke. Ezt igazolta az is, hogy egy kutyáért is képes volt ezer rubelt adni. . .
KOL NIDRÉ
A hagyomány úgy tartja, hogy szövege a spanyol inkvizíció idején keletkezett. Arról szól, hogy a különböző körülmények és helyzetek között tett fogadalom alól Jom Kippur előestéjen felmentve érezhetjük magunkat, és tisztán állhatunk az Örökkévaló ítélőszéke elé. Maga a szöveg azt érzékelteti, hogy a marannusok közül a kereszténységet sokan kizárólag a kényszerítő körülmények miatt fogadták el, s a kierőszakolt eskü nem érvényes.
Dallama szintén az inkvizíció korában született, érződik benne a zsidó mártíromság minden fájdalma.
* * *
A Jom kippuri imarend egyik visszatérő alkotóeleme a bűnvallomás (viduj), melyben a zsidó ember megvallja bűneit – a zsidó ábécé szerinti sorrendben –, és bűnbocsánatot kér rájuk.
A bűnvallomással kapcsolatban jegyezte meg egyszer reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik:
– A mai nemzedék, higgyék el nekem, jobb, mint az előző korok nemzedékei. Azok ugyanis még Jom Kippur szent napján, a templomban is rendületlenül hazudtak. Verték a mellüket és mondták: vétkeztünk, raboltunk, csaltunk (ásámnu, bágádnu...) pedig ebből egy szó sem volt igaz. Olyan vétkeket vallottak be, amiket soha nem követtek el. Ezzel szemben mi igazat beszélünk, amikor a bűnvallomást mondjuk. Valóban elkövettük azokat, kivétel nélkül. Mi nem hazudunk a jó Istennek. Már csak azért is megérdemeljük, hogy megbocsásson nekünk.
* * *
Szellemes választ adott reb Bunim, a psiszhai rebbe, reb Mordecháj Bannetnek, a nikolsburgi rabbinak, amikor ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy miért ábécé sorrendben írták meg a bűnvallomást?
– Ennek igen egyszerű és érthető oka van. Ha nem így lenne, nem lehetne tudni, mikor kell befejezni a vége nélküli bűnbánást.
ASSZONYBESZÉD A NEILA IMÁBAN
A cádik, aki lelki szemeivel látja a zsidó népre leselkedő veszélyeket és imájával, könyörgésével hárítja el azokat – visszatérő motívum a chaszid legendában.
Az egyik legkedveltebb és leggyakrabban szereplő hőse ezen legendáknak régi ismerősünk, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik.
Ő a főszereplője következő történetünknek is:
Egyik Jom Kippurkor egész nap igen levert volt, még ima közben is időnként fel-felsírt. Végül késő délután, a Neila (befejező) ima után végre felderült. Este aztán néhány hívének elmesélte, mi történt:
– Az idén megint csak sok bűn elkövetését olvasta ránk az égi vádló, melyek sajnos többnyire igaznak bizonyultak, így közösségünk nagy veszélyben forgott.
A záróima mondása közben hallom – mesélte a cádik –, amint a karzaton az egyik asszony azt mondja a másiknak:
– Biztos vagyok benne, hogy imáink meghallgatásra találtak, és boldog, jó újesztendőnk lesz.
A másik nő pedig megkérdezte, mire alapozza ezt a véleményét?
– Hát hogyan lehetne ez másképp – felelte. – Hiszen ha egy rablógyilkos előtt állnánk a sötét erdőben és ennyit könyörögnénk neki, még ő is megkönyörülne rajtunk. Hát még az Örökkévaló, aki hosszan tűrő és könyörületes...
– Ezek az egyszerű, szívből jövő szavak megtették hatásukat, és a védő lebírta a vádlót – fejezte be a rebbe.
„ZSIDÓ VAGYOK!”
Jom Kippur délutánján Jónás próféta könyvét olvassák a Mincha imában. A történet a megtérés fontosságát és jelentőségét szimbolizálja: Isten elküldi Jónás prófétát Ninivébe, a bűnös városba, hogy figyelmeztesse lakóit, Szodoma és Gomora sorsára jutnak, ha nem térnek meg. Jónás megpróbál kibújni e küldetés alól, (bölcseink szerint attól tart, hogy a ninivei pogányok hallgatnak rá, és megtérnek, ami rossz fényt vet majd a nyakas és makacs zsidókra.) „Isten elől menekülve” Jaffán hajóra száll, hogy Társisba menjen. Amikor a hajó viharba kerül, őt teszik meg bűnbaknak, hiszen a vihar „miatta” tört ki, mivel a matrózok kérdésére, hogy ki fia-borja, mindössze annyit válaszol: ,,ivri ánochi (zsidó vagyok) és az egyetlen Istent félem”.
A chaszid magyarázat szerint elég volt ennyi, hogy egy jámbor embert, aki éppolyan utas volt, mint a többi, a baj okozójának kiáltsanak ki, és egyetlen megoldásként a tengerbe vessék.
Jónás isteni csoda folytán megmenekül – a történet ismert, egy nagy hal lenyeli, a gyomrában tölt három napot –, mert az isteni küldetés alól nem lehet kibújni...
* * *
Egyszer, Jom Kippur előtt, megbetegedett a vizsnitzi cádik, reb Menáchem Mendel. Az orvosok szerint állapota válságossá vált, emiatt megtiltották neki, hogy böjtöljön. Hívei azonban tartottak attól, hogy nem fog az orvosokra hallgatni, ezért a belzi cádikhoz, reb Jósuához fordultak, hogy segítsen jobb belátásra bírni rebbéjüket.
Reb Jósua teljesítette a hívek kérését és levelet küldött reb Mendelnek, melyben többek között azt írta:
– Emlékszem, amikor szentéletű apám, emléke legyen áldott, nagybeteg volt, attól féltünk, hogy nem lesz hajlandó enni Jom Kippurkor. Azonban ő olyan nagy cádik volt, hogy maga kérte, hogy ehessen, és mielőtt enni kezdett ezt mondta: „Ezennel kész vagyok teljesíteni Isten parancsát”, s nagy örömmel evett, mint aki nagy micvát teljesít.
* * *
A cánzi rebbe, reb Chájjim Halberstamm, imaházában Jom Kippur délutánján a Neila ima alatt, nagy zűrzavar keletkezett. Az egyik hívő nagyon megszomjazott, és kis híján elájult. Az illető egyébként gazdag, de nagyon fukar ember hírében állott és voltak, akik nem tudták megállni, hogy ne gúnyolódjanak rajta. „Egész évben nem ad a szegény embernek még egy kis vizet sem, most legalább megtudja, mit jelent az, ha valaki szomjas” – mondták.
A mellette állók látták, hogy azért ennek fele se tréfa, itt életveszélyről van szó, megkérdezték tehát a jelenlevő dájjánt (vallási bíró), mit tegyenek. A válasz természetesen az volt, hogy adjanak neki inni, méghozzá kanalanként, hogy csak éppen annyit igyon, amennyit nagyon muszáj. Így is tettek, de az ember minden kanállal csak még szomjasabb lett.
Ekkor reb Beris, a dájján, nem akarván saját szakállára egyedül dönteni, odament a cádikhoz, mondja meg ő, ilyenkor mi a teendő.
– Mondjátok meg neki – mondta a cádik –, minden pohár víz ellenében, amit most megiszik, holnap 100 aranyat kell adnia, jótékony célokra. Ha beleegyezik, annyit ihat, amennyit akar.
Meghallván a cádik üzenetét, a fukar ember rögtön magához tért, és már egyáltalán nem akart tovább inni. . .
AKI A CSŐDBŐL "KIIMÁDKOZTA MAGÁT"
A lublini látnoknál, reb Jáákov-Jichák Horovitznál, az volt a szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után bement hozzá néhány híve, és megkérdezte, milyen volt a „pecsételés”. (Ismert, hogy a hagyomány szerint ezen a napon pecsételődik meg az égben az ember sorsa a következő évre.) Így ment be hozzá egy alkalommal reb Bunim is, aki később a psiszhai cádik lett, és megkérdezte, mi van neki „megpecsételve”?
A Látnok őszintén válaszolt neki:
– Ebben az évben minden vagyonodat el fogod veszteni...
A jóslat be is következett. Felesége és gyerekei megbetegedtek, és egész vagyona, 1500 rubel – ami akkoriban tekintélyes összegnek számított –, ráment az orvosokra és orvosságokra.
Miután ily módon egy fillérje sem maradt, elutazott Varsóba, hogy valami jövedelmező üzlet után nézzen, amely biztosítja az ő és családja megélhetését. Régi szokásáról nem mondva le, egy drága szállodában szállt meg.
Bár zsebében egy árva garas sem volt, mégis a megszokott finom ételeket, italokat fogyasztotta, miközben egyre várta, hogy bekopogtasson hozzá a jó szerencse. Ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy mi történik, ha mégsem fog tudni fizetni, talán még Chilul Hásém (Isten nevének megszentségtelenítése) is lehet a dologból. Amikor erre gondolt, még sírva is fakadt.
Éppen ilyen keserű gondolatok emésztették ebédelés közben, amikor egy küldönc lépett hozzá, akit a dúsgazdag özvegy, Támár’l (sok chaszid legenda hőse) küldött azzal az ajánlattal, legyen pénztáros egyik üzletében, heti hat rubel fizetéssel.
Ebből reb Bunim arra a következtetésre jutott, hogy Isten most már biztosan megsegíti őt, és szerencsecsillaga nemsokára ismét felfelé ível.
Ennek folytán azt üzente vissza, hogy ő nem hajlandó hetibéres kuli lenni, de az üzletbe szívesen betársul, fele-fele alapon.
Erre a szemtelenségre Támár’l nem is válaszolt. Bunim azonban nyugodt maradt, hisz most már nem volt neki sürgős az ügy. Tanult és imádkozott, és bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagyja magára.
Pár nap múlva az özvegy mégis elfogadta reb Bunim ajánlatát, majd átadott neki egy nagyobb összeget, amivel kiegyenlíthette tartozását. Az üzlet pedig abban az évben különösen nagy hasznot hozott.
Mindezek után ismét elment reb Bunim a Látnokhoz, aki mielőtt még vendége megszólalhatott volna, azt mondta:
– Minden igaz volt, amit mondtam neked (hogy mindenét elveszíti), de arról nem volt szó, hogy te ebből a helyzetből „kiimádkozod” magad...
