HÁFTÁRÁT HÁSÁVUÁ - VÁJ'CHI - 2010

..V ájikr'vu j'mé Dávid             Dávid király végrendelete   "Amikor közeledett Dávid halálának az ideje, ezt a parancsot adta fiának, Salamonnak: Én már elmegyek azon az úton, amelyen minden földi ember elmegy. Légy erős, légy férfi!" (lKirályok 2:1-2.)   Mint mondottuk, a háftárá igyekszik tematikájában megközelíteni a heti szidrá központi mondanivalóját. Vájchi szakaszában, amely befejezi a B'résitet, A teremtés könyvét, Jákob ősatya végrendeletével és halálával foglalkozunk. Ezzel párhuzamos A királyok első könyve 2. fejezetének elejét tartalmazó heti háftárá. Dávid negyvenéves királysága véget ért. Harminchárom évig uralkodott Jeruzsálemben, és előtte hét évig Hebronban. Ezzel a negyven esztendővel vette kezdetét a zsidóság Első Államának aranykora, amely Salamon királyságával teljesedett ki. Ez alatt az időszak alatt erős központi hatalom egyesítette a héber törzseket, és a zsidók békében éltek, "ki-ki fügefája és szőlőtőkéje alatt". Dávid volt az, aki megalapozta ezt a hatalmat, Sala­mon pedig megszilárdította, és szellemi-ideológiai hátteret teremtett hozzá a Szentély felépítésével. Dávid öreg és beteg - bár a Midrás (Jálkut Simoni) megjegyzi, hogy messze elmaradt apja és nagyapja életkorától: hetvenesztendős. Beszédé­nek első mondataiban óva inti fiát, nehogy elhagyja az Örökkévaló útját, törvényeit és parancsolatait, amelyek a Tórában vannak lefektetve. Ha hallgat rá, mondja Dávid, azzal utódai számára is biztosítja a királyságot. * * * A rövid és kissé kenetteljes bevezető után Dávid "a tárgyra tér", és részben konkrét, részben burkolt utasításokat ad Salamonnak. Megmondja neki, mit tegyen azért, hogy - ha későn is - igazságot szolgáltasson, és hogy uralmát megszilárdítsa, Elsősorban Joávra, Cerujá fiára hívja fel fia figyel­mét: "Te is tudod, mit követett el ellenem Joáv, Cerujá fia, mit tett Izrael két hadseregparancsnokával, Ávnérral, Nér fiával és Ámászával, Jeter fiával, amikor meggyilkolta őket. .. " (Uo. 5.)   Joáv, a hadvezér volt Dávid királyságának "erős embere", akinek Dávid nagyon sokat köszönhetett. Sok mindent megengedett magának, ami nem nagyon tetszett Dávidnak, de nem sokat tehetett ellene. Joáv egyik legveszedelmesebb ellenfelétől szabadította meg Dávidot: Ávnér a Saul-ház híve volt, aki a tragikus halált halt Saul király egyetlen, életben maradt fia, Isboset számára akarta biztosítani a királyságot. Ámászá Á vsálomnak, a felkelő királyfinak a hadvezére volt. Késő b b kiegyezett Dáviddal, aki ki akarta nevezni seregei parancsnokául. Á vnért akkor gyilkolta meg Joáv - "csalárd módon", ahogyan a Jonátán-féle fordítás­ban olvassuk -, amikor az már feladta restaurációs terveit, és Dávidhoz csatlakozott. A Málbim azt mondja, hogy ez megengedhetetlen cselekedet volt, mert "eredetileg megölhette volna őket háborúban, de ő azután ölte meg őket, miután kibékültek Dáviddal, és elismerték királyságát, ez pedig. tönkreteszi az állam érdekeit, és aláássa az ország jó hírét: ... megölni a hadvezéreket, miután békét kötöttek, a harc végeztével ... "

* * *

Joávnak ezen kívül is sok minden volt a rovásán. Legutolsó tette az volt, hogy csatlakozott a pártütőkhöz, akik Salamon helyett Ádonijáhut akar­ták trónörökösül. Dávid tudomást szerzett erről Nátán próféta és legked­vesebb felesége, Bátsevá, Salamon anyja útján. Ezért nevezték ki és kenték föl királlyá Salamont még Dávid életében.   A legfájóbb azonban Joávnak az az árulása lehetett, amelyet az Urijá­ féle "affér" kapcsán követett el. Dávid kiküldte az ámmáni frontra a hettita Uriját, Bátsevá férjét, azzal a nem különösebben titkolt céllal, hogy ha elesik a harcban, ő vehesse feleségül asszonyát. Parancsot küldött Joávnak, hogy Uriját küldjék az első vonalba, Joáv pedig megmutatta az írásbeli utasítást a tiszteknek, lejáratva ezzel királyát és főparancsnokát.    Nátán próféta élesen elítélte Dávidot Bátsevá megszerzése miatt. A szegényember gidájáról szóló példázat (2Sámuel 12.) a világirodalom remeke. A tiltott szerelem gyümölcse meghalt, Dávid szánta-bánta tettét, és bocsánatért esedezett.

Joáv azonban nem egyszerűen árulónak bizonyult, hanem felségsértő­nek és hazaárulónak is. Megtehette volna, hogy nem hajtja végre a paran­csot, ha jogtalannak vagy erkölcstelennek tartja. De aki elköveti a tisztes­ségtelen, igazságtalan tettet, s utána közhírré teszi a király titkos utasítá­sát, az már minden határt túllépett.

* * *

Dávid szavai - melyekből, ha burkoltan is, kihallani a bosszúvágyat - nem kis nehézséget okoznak a hagyományos Biblia-magyarázóknak, akik megpróbálják áthidalni a problémát azzal, hogy Dávid nem utasítot­ta Salamont Joáv megölésére, csak arra, hogy távolítsa el az udvarból, és ne engedje, hogy befolyáshoz jusson. " ... ha vétkezne ellene, büntesse meg kemény kézzel ... " (Don Jichak Abarbanel.) Hasonló értelemben magyarázza Dávid végrendeletét Málbim is.

* * *

J. H. Hertz kommentárjában megemlíti, hogy "Dávid fennkölt jellemé­nek tisztelője nem tudja fájdalom nélkül olvasni, hogy ő ajkán és szívében bosszúval indul az Örökkévalóságba. Van-e erre valami enyhítő körül­mény vagy magyarázat? Dávid megbízza fiát, hogy hajtsa végre az isteni törvényeket. Aztán az a gondolat villant fel agyában, hogy ő a jog védője az országban, és súlyosan vétkezett, amikor megengedte, hogy az a gyil­kosság, amit Joáv elkövetett, büntetlenül maradjon. Ez folt volt az ő uralkodásán, és ez a tudat ránehezedett a halál órájában. Érezte, hogy ha nincs látható igazság, egyenlő és pártatlan igazság a legmagasabb helye­ken, nem maradhat szilárd a királyság."

* * *

A párhuzamos szöveg (JKrónikák 28-29.) Dávidnak egy másik búcsúbe­szédét is megörökítette, amelyben fiának kötelességéül írja elő, hogy a Templomot fölépítse, de amelyben nem esik szó sem Joávról, sem a vele szembeni viselkedésről. Joávot a Midrás bölcsei nagy tudású zsidó vezető­nek állítják be, aki a Szánhedrin elnöke volt, vitéz katona, aki tűzön-vízen át szolgálta királyát, Dávidot. Az új király trónra lépésével  Dávid halála egy új korszak kezdetét jelentette Izrael számára.

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (21(

)

A KORONA ÉS A VIRÁGCSOKOR

"Jákob rabbi szokta mondani: Ha valaki úton van, és közben Tórát tanul, majd félbeszakítja tanulmányát és azt mondja: milyen szép ez a fa, milyen szép ez a barázda - az Írás szerint ez olyan, mintha halálos bűnt követett volna el. " (Atyák, 3,7).

A fenti mondás megértéséhez hosszas magyarázat szükséges, hiszen a zsidó ember még áldást is köteles mondani a természet szépségeire. Hogyan lehet tehát halálos bűn az, ha egy fa vagy barázda láttán tetszését nyilvánítja?

A hangsúly azonban Tóra-tanulás "félbeszakításán" van. Amikor valaki tanul, akkor azt teljes figyelemmel, odaadással kell csinálnia. Ha eközben bámészkodik és a tájat figyeli, az nem tanulás, hanem csak annak megjátszása.
Bartinora szerint a fa és a barázda csak példázat, bármit fel lehet hozni, ami a figyelmet a tanulásról eltereli, de ha valaki úton van, akkor legygyakrabban mégiscsak a táj az, ami felkelti figyelmét. Az út azért fontos ebben a példázatban, mert az utak általában veszélyesek, de a Tóra-tanulás védelmet nyújt a zsidó embernek, viszont, ha abbahagyja a tanulást, ez a védelem megszűnik.

Hasonló módon - vélik mások - ugyanez a helyzet, amikor valaki otthon tanul, és egy nem lényeges ok miatt félbeszakítja a tanulást.

                                                                      * *                                                                                            

A dolgok megértéséhez azt is tudni kell, hogy az Atyák idejében mindössze a Tóra öt könyve és a próféták könyvei léteztek mint írott "tudásanyag". Ezenkívül volt még az ún. "Szóbeli Tan", mely - miután nem is volt szabad leírni - a szó szoros értelmében szóbeli volt, úgy tanulták meg, hogy azt betéve tudják. Erre vonatkozik a Tórában előírt kötelesség:
"És tanítsd meg fiaidat, és beszélj róla (a Tóráról), amikor otthon ülsz, vagy amikor az utat járod". (5Mózes, 6, 7). Érthető mÓdon nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy amikor valaki járja az utakat, közben tanuljon, ismételgesse a Biblia-verseket, mondja fel a Misnákat. S ha valaki ezt elmulasztotta megtenni, azt a tanaiták élesen eIítélték.

                                                                           ***
A fent említett Jákob rabbi, teljes nevén Jákob Korsai, az Usa(Galilea)beli bölcsek egyike, Jehuda, a Fejedelem tanítója. Más verziók szerint ennek a Misnának a szerzője Simon rabbi, az ismert Bár-Jocháj, a római megszállók esküdt ellensége.

A római megszálló hatalom szigorúan tiltotta a Tóra nyilvános oktatását, de útközben viszonylag veszélytelenül lehetett tanulni. Innen azután a szigorú tiltás, hogy azt még a természet szépségéért sem szabad félbeszakítani (Lév Ávot).

Cháféc Chájjim egy hasonlattal magyarázta meg a tanulás félbeszakításának lényegét. Ha valaki akár egy kis időre is felhagy a Tóra-tanulással -magyarázza - az olyan, mintha valaki a vasúti sínekból kivenne két-három méternyit a talpfákkal együtt. E néhány méternyi sín kivétele tönkretehet egy egész vasútvonalat s óriási szerencsétlenséget okozhat.

* * *

A pozsonyi Ktáv Szófér Misna-magyarázata így szól: Gyakran előfordul, hogy valaki kénytelen abbahagyni tanulmányait, hogy megélhetést biztosítson magának és a családjának. Az ilyen esetekben természetesen a tanulás szüneteltetése nem számít véteknek, mivel ez kényszerhelyzet szülte körülmény.
Ha azonban nem kényszerűségből hagyja abba a tanulást, hanem azért, mert a köznapi dolgokban - üzlet, munka - élvezetet talál, vagyis azt mondja: "milyen szép ez..." -, ez már egészen más elbírálás alá esik...

A mezritsi Mággid pedig ekként értelmezi: Aki a táj szépségét dicséri:
a természetet, Isten művét dicséri. Akkor miért vétkes?

A király egyik kedves hívének - így a hasonlat - egy drágakövekkel kirakott koronát adott ajándékba. A koronát egy szépséges virágcsokor kíséretében adta át, s a megajándékozott a virágcsokrot agyondicsérte, míg az értékes koronáról egy szót sem ejtett...

ÁLDOZAT VISSZATÉR - FEJEZET NAFTALI KRAUS AUTÓBIOGRAFIKUS KÖNYVÉBŐL (9)

 

 VISSZA  A  „BOLDOG” GYEREKKORHOZ

     Az  első gyerekkori emlékem 4 éves koromból datálódik.  Nyaralni voltunk anyával, emlékszem, hogy belepisiltem a Balatonba, és anya ijedten mondta, hogy ez nem illik. Ez Balatonfüreden volt, ahová akkoriban, 1936-ban, amikor még békebeli béke volt, a  balneológok és a jobb ortodoxok jártak nyaralni. Apa csak szombat-vasárnapra jött le, mert „nem lehetett” az üzletet bezárni. Nagy volt a konkurencia, a Peer meg a Nasszék és mindennek tetejébe a szombati zárvatartás.

A konkurensek egytől egyik zsidók voltak, és egytől egyig nyitva tartottak szombaton. Ez volt üzleti szempontból a legjobb nap, mert a munkások szombaton kaptak fizetést, és azzal egyenesen a Teleki térre jöttek. Aktatáska, iskolatáska, ernyő, bőrönd, vasutas-táska, sőt még katonaláda is volt, méregzöld színű fából. Egyszer apa szörnyen megsértődött, amikor a Babi néni azt mondta neki, hogy aki nem megy nyaralni, az nem is érdemli meg, hogy nyaraljon. Ma ez nagy szamárságnak tűnik nekem, de akkor logikus volt, mert szerettem volna, hogy apa is velünk legyen. Egyetlen gyerek voltam akkor,¹  és anyával nem lehetett játszani, mert a saját árnyékától is félt.

Apa lejött szombatra, az imát átpolitizálta a templomban hasonló mentalitású  társaival; így  a Darányi, úgy  a Gömbös, no meg Rassay Károly, aki fajvédőből lett „zsidóbérenc”, és hogy nincs kire szavazni. A vasárnapot rendszerint átaludta, csak évtizedekkel később derült ki, hogy miért.²

Anya férje árnyékában élt, nagyon szerette, de teljes alárendeltségben, hogy ne mondjam passzivitásban létezett mellette. Édesanyja, az én nagymamám, akit nem is ismertem, két éve halt meg, valamilyen titokzatos gyomorbajban. Még nem volt hetven éves, de tíz gyereket szült, és ez, úgy látszik, nem mindenkinek tesz jót. A Weill nagytata, ahogy később kiszámítottam,  14 évig élt özvegyen, elvált lányai és agglegény fia társaságában. Apa mindig nagy elismeréssel, sőt lelkesedéssel szólt megboldogult anyósáról. Ezt én is örököltem.

    Nem mindenki szamár, aki köhög

 Boldog gyerekkoromban minden elképzelhető gyerekbetegségen átestem. Nem emlékszem, hogy kórházban lettem volna, és most már nincs kit kérdezni. Egyszer volt sárgaságom, és egy borzalmasan keserű orvosságot kellett bevenni. Mivel ezt megtagadtam – beadták ostyában, de így is undorító volt. Amikor szamárköhögésem volt – talán nyolc éves lehettem - azt hittem, hogy meghalok, bár nem tudtam pontosan, hogy mi az. Ekkor Fábián doktor bácsi a Fehérkeresztben, ami egyfajta betegsegélyző lehetett, azt mondta, hogy hős vagyok, mint Toldi Miklós, vagy Sobri Jóska. Erre szörnyen büszke voltam.

(Amikor a betegség véget ért, hazafelé menet a Fehérkeresztből, elmentünk a Baross utcában egy nagy játéküzlet mellett. Mielőtt bementünk, anya azt mondta, választhatok magamnak, amit akarok, ő megveszi, mert jó kisfiú voltam – kost was kost. Nem egy bőrfocit választottam, nem is biciklit, vagy korcsolyát,  hanem egy komplett fűszerüzletet, ahol „igazi” mérleg volt meg mindenféle fűszer és csemege a polcokon – ahogy a Krausz nagymama igazi fűszerüzletében láttam. Ez Kőbányán volt, a Ciprus utca kettőben, valamilyen laktanyával szemben.

Volt, aki a fűszeráj láttán húzta a száját, és azt mondta, hogy lányos. Én sosem szerettem a „férfias” játékokat, nem jártam meccsekre, és az iskolai verekedéseket is egyik vagy másik hadsegédem intézte helyettem. Utáltam az erőszakot, és mióta ismertem a pacifista szót, azóta annak vallottam magam.³

Az otthoni, könnyű lefolyású betegségeket szerettem. De a szamárköhögés fordulópont volt. „Nem mindenki szamár, aki köhög”, vigasztalt az egyedi humorú Lajos bácsi, majd egy hirtelen fordulattal megkérdezte, szeretem-e Esztit. Gondolván, hogy barátnőmre gondol, igennel válaszoltam, mire ő boldogan kontrázott, mondván, hogy akkor csókoljam meg „ezt itt”, és egy félreérthetetlen mozdulattal boldogabb felére mutatott.

Anya, aki fültanúja volt az épületes jelenetnek, elpirult és letolta a nála 15 évvel idősebb Lajos bátyját (Borban pusztult el).

Azért szerettem a könnyű betegségeket, mert otthon lehetett maradni pár napig, csirkemellet enni krumplipürével, amit nagyon szerettem, és naphosszat a vitrin apró csecsebecséit nézegetni, illetve a féltve őrzött, és előlem eldugott képes levelezőlapokat olvasni.

Ezekben apa Petőfi verseiből kölcsönzött (szó)virágokkal vallott szerelmet illedelmesen, az igen tisztelt és nagyságos Weill Irénke úrleánynak, és minden alkalommal a „csókolom a kacsóit”-tal búcsúzott. A képek az akkori giccses ízlésnek megfelelően telihold alatt andalgó szerelmespárt ábrázoltak, és a kép és szöveg együttes hatása engem majdnem mindig vad röhögésre gerjesztett. Mit nevetsz, te hülye? – kérdeztem magamtól tapintatosan, amennyire csak tőlem tellett. A „kacsóit” nem értettem, és nem volt értelmező szótárunk otthon. Ezzel szemben volt valahol eldugva egy lexikon, amelyet azelőtt az üzletben láttam, szintén eldugva, és benne, megjelölt helyeken, ilyen-olyan genitáliák „tudományos” skiccei. Ezek nem érdekeltek – a kísérő szöveget meg nem értettem.)

 Tánc a Vulkán-Fieberen

 (Az „üzlet” egy bódé volt  a Teleki téren, az első sorban, a Kerepesi temetőre nézve. Nem voltam elkényeztetve, lakásunk egy villamosremízre nézett, ahol éjjel nappal csilingeltek a sárga villamosok. A bódét apa hozományként kapta a Weill családtól és bőröndöket meg esernyőket árult benne. Apa alaposan beletanult a szakmába, bár néha dühbegurult, és úgy ráordított a potenciális vevőre, hogy az meg nem állott Kistarcsáig. Ha ideje engedte, és ha anya olyan helyzetben volt, hogy lemehetett néhány órára  - nomeg ott volt az alkalmazott, Szalavett Szerén, egy nagyon rendes, jiddis anyanyelvű, de kissé együgyű zsidólány – akkor apa „címekre” járt, vagyis megvásárolt  fillérekért használt  bőröndöket, hajókoffereket, utazó táskákat stb., odaadta megjavítani, „kipofozni” őket  Sörösnek,⁴ vagy Klinghoffernek, majd többszörös áron eladta őket „olcsón”. Ez volt a legjobb üzlet, kárpótlás a szombat kiesésért.

Néha a Weillék Népszínház utcai üzletéből (a Tisza Kálmán tér sarkán, hatméteres portál, Weill Mózes és tsai.) küldtek vevőket hozzánk, olyanokat, akik olcsón akartak vásárolni. Apa valóban olcsóbb volt, mint a nagy rezsivel dolgozó üzletek, ezenkívül egy egyedülálló  színjátékkal szolgált: több mint száz kilójával ráállt a Vulkán-Fieber kofferre, és táncolt rajta, jelezvén, hogy ez a bőrönd túl fogja élni gazdáit, akik siettek megvenni. Egyszer a Peer, a konkurens, megpróbált egy ugyanolyan kofferra ráállni, és az beszakadt alatta.

Hogy lehet az, Imre, kérdezte apát, hogy neked sikerül ez a  parasztfogó mutatvány?  Ehhez ész kell Sanyikám, nem erő, mondta apa, és boldog volt, mert „a Peer pukkadt”.)

A bódéból minden reggel ki kellett pakolni az árut, és szépen elrendezni – ez volt a kirakat, az auszrám.⁵ Gúlába rakott kofferek, rájuk aggatott aktatáskák és esernyők és mindez rafináltan összekötve, hogy „a tisztelt vevő” lehetőleg ne lophasson el semmit. Ott volt aztán a Lajos, egy két méteres, 150 kilós vidéki kubikus, aki megunta a kubikolást, feljött Pestre, és a Teleki téren trógerolt. Apa állandóan alkalmazta, mert sajnálta, és mert Lajos kéthetenként küldött haza pénzt öreg édesanyjának egy Kecskemét melletti faluba. A kísérő levelet apa szokta írni, majd’ mindegyik úgy végződött, hogy „csókolja anyámat Lajos.” Nyáron ott szokott aludni a placcon, a bódék között és a zsidó kereskedők fizettek neki ezért valamit, mert ez olyan volt mintha éjjeliőr lenne. A gójok nem fizettek egy fillért sem, mert azt mondták, örüljön, hogy itt alhat (a szabad ég alatt). Lajos nem panaszkodott, csak szelíden megjegyezte hogy „ezek a népek nem olyan rendesek ám, mint a zsidó emberek”. '42-ben, amikor az üzleteket elvették a zsidóktól, és árjákat ültettek beléjük – Lajos hazament falujába, és visszatért a kubikhoz.⁶

Télen apa megengedte neki, hogy a bezárt bódéban aludjon, máig sem tudom, hogy nem fagyott meg, mert tüzet nem volt szabad gyújtania. Néha engedélyt kért apától, hogy bevihessen magával egy „pillangót”, hogy egy kicsit megmelegedjen. Apa ezt is megengedte, és Lajos ilyenkor megcsókolta a „Krausz uraság” kezét.

 Öt kiló szilva, egy vekni kenyér

 

Én nem értettem, hogy lehet egy pillangótól megmelegedni, de Lajos étrendje kivívta őszinte csodálatomat. Naponta megevett egy vekni kenyeret és 4-5 kiló szilvát, sárgabarackot, vagy bármilyen más olcsó gyümölcsöt – az idénynek megfelelően. Elvből nem mosta le a gyümölcsöket és a cseresznyét magostól – valamint kukacostól⁷  ette. Ez tiszta hús – mondta, és én a rémülettől csak azért nem vetettem keresztet, mert nem vagyok keresztény.

(Mindössze egyszer láttam őt szalonnát enni. Ez vasárnap volt, amikor valamiért eljött hozzánk – biztos cipelt valamit – és anya leültette őt a konyhaasztalhoz, és adott neki egy tányér tegnapról maradt sóletot. Ez fincsi – mondta Lajos, és pillanatok alatt eltüntette a dupla adagot, majd kijelentvén, hogy ő bizony még éhes, előhúzott  kabátja feneketlen zsebéből egy jókora szalonnát és egy fél malomkerék nagyságú vidéki fehér házikenyeret. Még szerencse, hogy ott ültem mellette, nagyot kiáltottam, és hoztam egy árkus újságpapírt, a Pesti Napló pénteki számából, mondván, hogy a szalonna nem kóser, és a papírra tegye ne a tányérra.

Lajosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nem értette, hogy a szalonna miért nem „kóser”, és egyáltalán, mit jelent az. Próbáltam magyarázni, de nem ment. Lajos azt hitte, hogy nem egészséges, mivel mindig szoktam neki mondani, hogy nem egészséges a cseresznyét magostól enni. „Látja Zolika úrfi, milyen egészséges vagyok” – mondta, és hatalmas hasára csapott.  Anya sietett segítségemre, elmagyarázta Lajosnak, hogy nekünk, zsidóknak, nem szabad szalonnát enni, de neki szabad és lehet, hogy egészséges is,

„Szegény zsidók”   - sajnált bennünket Lajos, de kisvártatva hozzátette, hogy ő bizony ismer zsidókat, akik jó étvággyal eszik, sőt falják a szalonnát. Anya azzal mentegetőzött, hogy azok, sajnos, nem tudják hogy nem szabad.

Amikor apa először volt munkaszolgálatban – Erdély visszatérésekor, Besztercenaszódon – akkor Lajosnak köszönhetően tudta anya, egyik nővére segítségével, az üzletet vezetni. Ott, mint egy Cerberus, őrködött, vevőket toborzott, és segített ki- és berámolni. Talán hét, talán nyolc éves lehettem akkor, és a    fantáziámat élénken foglalkoztatta, hol jár Lajos vécére, és főleg hol mosakszik – ha egyáltalán. Egyszer vettem a bátorságot, és megkérdeztem, ez Lajost könnyekig meghatotta. „Akárcsak idesanyám, aki gondol velem” – mondta, és elmagyarázta, hogy a vécé nem probléma, mert a Teleki tér sarkán, ahol a zöldség- és gyümölcspiac kezdődik, van egy zöld házikó, „amit biztos látott az úrfi”. Persze, hogy láttam, és most, hogy mondta, eszembe jutott, hogy az egy nyilvános illemhely.

Ami a mosakodást illeti, itt Lajos megvakarta az üstökét, és elmondta, hogy a városi fürdő pénzbe kerül, és „uraságoknak való”. Ő oda csak akkor jár, főleg télen, amikor már ragad rajta gatya-ing. Nálunk otthon a kútnál mosdottunk – mondta – és itt a Telekin is van több nyilvános csap, ahol nyáron mosdani lehetett, éjjel tetőtől-talpig is.

Abban az időben én Lajosban láttam megtestesülni a magyar népet.  Egyszerű, de egészséges paraszti észjárás, hűséges, nem antiszemita⁸  és jószívű. Miért lenne antiszemita? – mondta apa, amikor belőlünk él. Nem részeges – tette hozzá anya – az ő szemében ez volt a legfontosabb.)

 

„Édes Erdély itt vagyunk”...

 

Apában többször omlott össze a világ. Először, amikor egy katonai felülvizsgálaton lezsidózták, majd amikor elvették karpaszományos rangjelzését, és behívták munkaszolgálatra. Katonakönyvének fedőlapján nagy piros Zs, ennek jelentése félreérthetetlen volt.  A Dobozi utcai templomban Korn Hugó froclizta, mondván: mit akarsz Imre, hát nem vagy zsidó? Belül oda van írva  svarc of vájsz⁹  míg kívülről csak kezdőbetűk jelzik 

Apa akart volna valami csúnyát mondani, de a torkán akadt a szó: hát persze hogy zsidó vagyok, motyogta, de azért...

Bein bácsi, az Eszti apja, nyugalomra intette apát. Vigyázzon magára a munkaszolgálatban,  és legyenek szolidárisak egymással. Majd súgva hozzátette, hogy ez még nem minden, lesz még sokkal rosszabb is. Amikor kiderült, hogy igaza lett, ő maga már Bergen Belsenben volt, ahová a Kasztner vonattal került.

Ezzel az „ígérettel”  tarsolyában apa kiment Kőbányára, hogy elbúcsúzzon a szüleitől. Később hallottam, hogy keserű szemrehányást tett nekik, miért nevelték magyarnak. Hát minek neveltünk volna, édes fiam, mondta  nagyapa, hát nem vagyunk magyarok? De nem ám, mondta apa és mutatta le”Zs”-zett katonakönyvét. Nagymamának, aki egy szót nem tudott más nyelven, mint magyarul, eszébe jutott, hogy Zabludovból beszivárgott édesapját, Wisofszky Mórt, első magyarnyelvű irataiban Mordche Majlech Visovszkinak hívták. Nagyapa, aki neológ létére naponta tálitban és tfilinben imádkozott, váltig állitotta, hogy ő pedig magyar, és „itt élned és halnod kell”. Ki akarsz vándorolni, édes fiam, kérdezte apát, nem mondanád meg, hogy hová?¹⁰

Nagyapa egy életet ledolgozott a magyar államvasutaknál mint bútorasztalos. Apja Miskolcon cipész volt. 1919-ben, a gyászos emlékű kommün bukása után, amikor Budapest román megszállás alatt volt, írásos igazolást kért és kapott a „Magyar Államvasutak, Északi Főműhely főnökségétől”, hogy Krausz Dávid a mai napig – vagyis 1919.  augusztus 27-ig – szolgálatunkban áll, valamint „tudomásunk szerint a műhelyben  politikai szerepe nem volt”.  Az egyértelmű igazolás kétnyelvű, magyar és román. Nemrég bukkantam rá, amikor a néhány éve elhunyt Ilonka néni – apa egyetlen húga – iratait rendezgettem. Mire és minek kellett ez az igazolás románul is, csak a jó Isten tudja.

(Nagy szerencse volt, hogy apával egy századba került a Nándi unokatestvérem, vagyis a Cili néni fia, vagyis Fleischman Nándor (Noszn), az egyetlen tálmid cháchám¹¹  a Weill családban, vagy „egy nyápic jesívabócher”, apa által definiálva szabadon. A szerencse főleg a Nándié volt, de apáé is, mivel volt kivel törődnie, ki helyett emelgetni a nehéz zsákokat,¹²  és újfent bizonyítani – teljesen fölöslegesen – a megilletődöttségtől ájuldozó Weill családnak „ki is az a Krausz Imre”. Ezt ők már rég tudták.

Anya és Cili néni – aki majdnem egész idő alatt egyedül nevelte Nándit és Editet¹³ mivel férje, „a Fleischman” fiatalon meghalt tüdőbajban – állandóan főztek, sütöttek és küldték a csomagokat, amelyek meg is érkeztek, és „Nándi élvezetesen csámcsogja a  nagy fasírtokat” (részlet apa leveléből), míg „az Imre bácsi minden imán ott van, reggel este, és úgy viselkedik mint egy született ortodox” (részlet Nándi leveléből). Tréflit nem ettek, mivel a Besztercei Orth. Hitközség keblén melengette, és minden jóval ellátta az ott dolgozó muszosokat, akik közül a „kósereket” szombatra meghívták a családokhoz.

Leszerelésük után Nándi visszament a váci jesívába, ahol Silberstein rabbi egyik kiváló bócherje volt. Apa hosszan mesélte besztercei élményeit, és dicsérte a „vidéki” zsidók szolidaritását (nála Budapesten kívül minden „vidék” volt, később Bné Brák is). A keret rendes volt, „lehetett velük beszélni”, ami azt jelentette, hogy minden szinten elfogadtak pénzt, és a verbális zsidózáson kívül nem történtek, erőszakos, kegyetlen cselekedetek. Persze ez még Kamenyec Podolszkij és Újvidék előtt volt, és a Bein bácsi apokaliptikus jóslata a jövő zenéje volt csupán. A  muszos zsidóknak még volt kedvük viccelődni, és az Erdély visszakerülését jelző érzelgős indulót ( „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg”) a zsidók megjidlizték, úgy hogy az egészen másként hangzott.¹⁴

 

^JEGYZETEK)  

¹Öt és fél évig. Csak sokkal később tudtam meg hogy miért.

²Amikor én, a '90-es évek elején, krónikus kialvatlanságtól szenvedvén elmentem egy úgynevezett, „alvást kutató Intézetbe”, kiderült, hogy a diagnózis egy Apnea nevezetű valami: az alvás nem kielégítő, légzési zavarok vannak, stb. Ezt lehet operálni is (orrsövény) de  ritkán sikerül. A megoldás egy CPAP nevű masina, ami az alvás során oxigént pumpál az orrba. Ez a nyavalya öröklődik, biztos, hogy apának is volt, csak nem tudott róla. Slómó öcsémnek is van.

³Persze ezt Izraelben szögre kellett akasztani, mivel itt, ha nem védekezünk, „kedves szomszédaink”, az arabok, a tengerbe hánynak bennünket. Erre mondta a Talmud, hogy „Ha valaki jön megölni téged – előzd meg és öld meg te őt” (Szánhedrin, 72,a)))

⁴„Nagyon rendes gój”, akinek apa odaadott '44-ben egy tele bőrönd értéktárgyat megőrzésre. Nem adta vissza, mondván, hogy az oroszok elzabrálták.

⁵Csak szószerint kirakat (német) de a piaci szóhasználatban azt jelentette, hogy sikerült valakitől megszabadulni, „kirámolni” őt.

⁶'

45-ben hallottuk, hogy próbált ennivalót bevinni a gettóban lévő zsidóknak, és a csendőrök agyonlőtték.

⁷Mi minden szem cseresznyét kinyitottunk, megnézendő, nincs-e benne kukac. Ha volt – el kellett dobni a cseresznyét. A kukac tilalma a Tórában olyan, mint a disznóhúsé.

⁸A mai napig is hiszem, hogy a magyar paraszt nem antiszemita – ha az egyház és/vagy a politika nem uszítja erre. Sajnos az egyház nem sok alkalmat mulaszt el…

⁹Fekete-fehéren (eljiddisült német).

¹⁰A két világháború között igencsak gyér volt a zsidók kivándorlási rátája Magyarországról. A cionista mozgalom alig létezett, certifikátot (bevándorlási engedélyt) Palesztinába csak nagyritkán adott a brit mandátumi hatalom, és hétpróbás chálucnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki merjen belevágni. Amerikában kvóta szabályozta a bevándorlást. No meg „itt élned és halnod kell”.

¹¹Talmud-tudós (héber).

¹²Cvi Erez barátom tudomása szerint az úgynevezett „Székelyföldi körvasút” alapjait rakták le.

¹³Gyönyörű szép, okos, intelligens lány volt. '43 végén  egy zsidó fiúval járt, aki  a vallásos cionista mozgalom tagjaként, egy csoporttal Palesztinába indult. Úgy volt, hogy Edit is velük megy, és kint összeházasodnak. De  Cili néni nem engedte el a lányát, akit  '44 őszén deportáltak, és odaveszett.

 

¹⁴„Édes Erdély itt hagyunk...” stb., stb.

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (21)

AZ ÁRVA LÁNY ELŐBBRE VALÓ

A Bartóta faluból való Elázár rabbi szokta mondani: Adj neki [Istennek] a magáéból, hisz te magad és minden, ami a tiéd, úgyis az övé. Miként azt Dávid, a zsoltáros király is mondta: (1 Krónikák, 29,14): "Hiszen minden tőled ered, és a te kezedből adunk neked". (Atyák, 3, 7).

Elázár, Jósua ben Chánánjá tanítványa és Akiba társa költőien fejezi ki azt a gondolatot, hogy az ember ne legyen szűkmarkú, amikor a jótékonyság gyakorlásáról van szó, hanem jó szívvel adjon és minél többet, hisz úgyis minden a Jóistené, és a vagyon, a pénz csak letétben van az embernél, pusztán abból a célból, hogy azzal helyesen sáfárkodjon.

A Talmudból tudjuk, hogy Elázár nem csak vizet prédikált, hanem maga is jó példával járt elöl. Köztudott volt róla, hogy minden pénzét jótékony célra adta,..ezért az adománygyűjtők igyekeztek elkerülni őt, mert tudták, hogy nem jómódú ember.

Megtörtént, hogy lánya részére kelengyét venni ment a piacra. Meglátták őt a cedáká-gábék, akik jótékony célra éppen pénzt gyűjtöttek, és igyekeztek elbújni előle. Ő azonban észrevette őket és utánuk futott. Kiszedte belőlük, mire gyűjtenek. Kiderült, hogy két árva házasulandó fiatal kelengyéjére. Ekkor minden pénzét odaadta a gábéknak, mondván, hogy azok a fiatalok előbbre valók, mint a saját lánya... (Táánit, 24)

* * *

Elképzelhető, hogy Elázár (ben Jehuda) mondása és az előző Misnák között olyan összefüggés van, miszerint nem elég buzdítani a Tóra-tanulásra, hanem azokat, akik erre adják a fejüket, el is kell tartani, és biztosítani kell számukra a gondtalan életet. (Jehuda Hárél: Lév Ávot). A bagdadi exilarch (Rés Gáluta), Joszéf Chájim rabbi, Birchát Ávot című könyvében egy hasonlattal él: Vannak emberek, akiknek ha azt mondják, használják ki a szombatot elmélyülésre, Tóra-tanulásra, azzal hárítják el ezt a felszólítást, hogy ne akarják őket bezárni egy szobába azon az egyetlen napon, amikor a sok munkától megfáradva végre sétálhatnának a szabadban...

Ezek az emberek nem tudják, hogy a szombat sem az övék, nem szüleiktől örökölték, és nem a népek törvényeiből tanulták. A szombat is az Örökkévalótói való, azt is Ő adta a zsidó népnek...

(Folyt.köv.)

 

WIESEL UTOLJÁRA(?) - EGY BELSŐ CHÁBÁD FELJEGYZÉS INTIMITÁSAI

 

 

"JIBÁNE HÁMIKDÁS" (ÉPÜLJÖN FEL A SZENTÉLY!)

HÉBER EREDETIBEN – A MAGYAR PARLAMENTBEN

 

     Azt hittük, hogy már mindent megirtunk a Wiesel fesztiválról, talán többet is mint kellett volna. Erre kezünkbe került,  két héttel azután, hogy a 81 éves, Nóbel dijas iró hazament, (miután "itt másfél napra négy napos programot csináltak nekem" – panaszolta tréfásan, nyögve a program fáradalmait) egy bizalmas Feljegyzés, amit a szervezők egyike készitett és benne olyan dolgok, amiket eddig senki nem publikált és kevesen, ha egyáltalán, tudnak a részletekről.

 

Nem árulhatjuk el  ki irta és nem idézhetjük szószerint ékes magyar nyelvét. Igy a saját, régies, öreges, magyarságunkkal, csipegetünk belőle, innen-onnan. Persze a Feljegyzés belső használatra készült, nem objektiv és nem adja ki magát annak (egyébként semmi a világon nem objektiv), de nagyon érdekes. Megvilágitja lelkivilágát azon keveseknek, akik életüket adják azért, hogy a magyar zsidóság kátyuba fordult szekerét onnan kihúzzák és mentsék ami menthető. Úgy tünik, hogy minden ellenkező hiresztelés ellenére – erre irányult a Wiesel fesztivál is.

      

Lássuk csak - - -

 

"- - - Nagy, elképzelhetetlenül nagy Kiddus Hásém volt, kifelé és befelé. A zsidók felemelt fejjel jártak, gerincük kiegyenesedett - - - a gójok pedig észbekaptak: milyen negativ eredménye lehet részükre ennek a mostani antiszemita atittűdnek - - - zsidók a parlamentban, fekete kipás Nóbel dijas, azt mondja, hogy a zsidók maradjanak zsidók, ki hallott már ilyent? Előtte meg azt nyilatkozta a legnagyobb példányszámu napilapnak, hogy ő "zsidó-zsidó". Nem kapitalista, nem szocialista, nem szabadkőmüves, nem is cionista, csak zsidó. Nettó. Zsidó-zsidó. Ilyen is van. Ezt hajtogatja a chábád is állandóan, és most jön egy Nóbel dijas - - -

 

(A sorok között kiderül, hogy az egész ötlet Wieselt meghivni, Raskin rabbié volt, Smulik Raskiné, aki a Pesten élő, tanuló izraeliek Chábád-rabbija. Zseniális ötlet és a Feljegyzés irója gönnolja Raskinnak és megadja a kreditet. Kol Hákávod – mondanák Tel-Avivban.)

 

"- - - Wieselnek nincs szakálla, nincs pajesza, nem hord kaftánt és nem rabbi, "csak" egy vallásos zsidó. Zsidó-zsidó. Ország-világ látja. Amikor negyedórás késéssel jön le szállodai szobájából, azzal mentegetőzik, hogy sorry, még nem dávenolt. Ezt jiddisül mondja, hogy "mindenki" értse. Már a reptérről bejövet közölte Marion, a neje, hogy ... éhes. Képzeljék, mondja, a repülőgépen cházer (sertés) szendvicset akartak adni nekünk - - -

 

"Vitray kérdésére, hogy mi lett volna ha nem a Holokauszt, biztosra állitja hogy Ros jesiva (Talmud-iskola vezetője, dékánja) akart lenni és lett volna. Ez tuti. Később elárulja, hogy már egyszer befejezte a teljes Talmudot, "naponta tanulok" – mondja. Szinte hihetetlen. - - - nem jár állandósan kipában, csak amikor a Bibliából idéz, vagy amikor eszik - - - de magát chaszidnak tartja és mondja. És az is - - -

 

"Az egyik étkezéskor megkérdezi, hogy "ez kenyér vagy sütemény"? (mivel kenyérre más áldást mondanak mint süteményre) és kenyér evés előtt rituális kézmosás ("leöntés") jár. "So, mondja, akkor hol lehet itt a kezet leönteni"?

 

(A krónikás nem tud szabadulni gyanujától, már ami a Feljegyzés irójának naivitását illeti. De ki tudja? Hátha valóban vallásos, mélyen, belsejében, ha külsejében ez nem is látszik. Van egy héber kifejezés, amely kivánja valakinek hogy "legyen a belseje mint a külseje" (Tochó köbár'o). Az előző lubavitsi rebbe, aki Amerikába jövet (1939),  ott találkozott borotvált ortodox rabbikkal, azt kivánta nekik, hogy "legyen a külsejük mint a belsejük" (Bár'o kötocho).

 

"- - - A lapok megirták és igy mindenki tudja, hogy a parlamentben elénekelték a "Szól a kakas már..."  cimü magyar-chászid dalt, melynek története a Nagykállói rebbehez vezet vissza. Azt azonban kevesen – vagy egyáltalán nem – tudják, hogy a szervezők mellékelték egy papirlapon a parlamenti résztvevőknek, a "Szól a kakas" teljes szövegét, annak héber betéteit is, amelyek úgy szólnak, hogy "De mikor lesz az az már?", vagyis mikor virrad már meg, a sötét gálut után, a megváltás napja, mikor lesz már vége az elnyomásnak, a szenvedésnek?

 

"A válasz, héberül úgy szól, hogy "jibáne hámikdos, ir Cion Tömálé", vagyis," amikor felépül a Szentély és Cion városa megtelik (emberekkel)" – akkor lesz az már.

 

"Az utolsó strófa is (részben) héber: "De miért nincs az már?" – jajongja az elnyomott, diszkriminált, vagy éppen elgázositott gálut-zsidó – és a válasz: "Mipné chátáénu, gálinu méárcénu..." ("Vétkeink miatt száműzettünk országunkból...") – azért nincs az már...

 

(Erre persze, mondhatják azok, akik eleve ellene voltak a "felhajtásnak" és próbálták azt sokféleképpen megakadályozni (a Feljegyzés irója egy ismert héber eufémizmussal "nem rendes emberek"-nek aposztrofálja őket), hogy ezt nem kellett volna, ez túl sok, kevesebb több lett volna, stb. Évekkel ezelőtt ugyanezt mondták a nyilvános chanuka gyertyagyujtásra is.)

 

"A parlamenti beszédek már megjelentek irásban - - - a miniszterelnők Bajnai is énekelte a Szól a kakast, ezt sokan figyelték, és ő, tudta mi dukál, nem fogott kezet Oberlander Bát-Sevával (ez a fő  Chábád-sáliách felesége), hanem elegánsan, főhajtással, üdvözölte - - - az archivumok anyagáról a kultuszminiszterrel beszélt Wiesel - - - később Szita Szabolcs történész elmondta, hogy nehéz hozzáférni, a Kamenec-podolski deportáltak anyagához, meg "sok pénzt kérnek lefotozásukért" (itt, mint kiderült, két különböző anyagról van szó, itteni, amihez nem lehet hozzáférni mert "titkos" (!!), és az, amit Moszkvában vittek, aminek lefotózásához "sok pénz" kell (20 ezer dollár), Wiesel megigérte, hogy megszerzi a pénzt- - -

 

"- - - másnap 25 Soá menekülttel találkozott a vendég - - - sok könnyf folyt ott az arcokon - - - Egyházfőkkel is találkozott és kérte, irjanak alá egy nyilatkozatot az antiszemitizmus ellen, de dadogtak és azt mondták, hogy ez nem áll módjukban - - -

 

"Kérdésekre válaszolva elmondta, hogy kétszer egy évben előimádkozik, apja és anyja jáhrzeitján és ekkor vizsnitzi chászid stilusban (nuszácchal) imádkozik - - - el is énekelt példaként egy strófát, ami nagyon tetszett... feleségének - - -

 

"Sokat és nagy elismeréssel beszélt a néhai lubavitsi rebbéről, akinél többször volt (bár hangoztatta hogy ő vizsnitzi chászid). Elmesélte, hogy reb Jiszróél Vizsnicer, amikor Szigetre látogatott, farherolta (kikérdezte) a 11 éves Elit és azt mondta hogy "ebből egy nagy zsidó lesz" (Gádol bőjiszráél). Hát ha ő mondta (reb Jiszróél) és ha reb Eli ezt elmeséli...

 

"A történelmi vitában (volt-e Magyarországon Chábád annakidején?) a vendég is letette a garast, mondván, hogy ő maga tanult Tánját Szigeten (ahol ki is adták a Chábád legalapvetőbb könyvét, 1943-ban). Azt nem mondta, hogy a Tánjá szerzőjének édesapja, reb Boruch, Nagyszőlősön van eltemetve, de ezt mi tudjuk nélküle is."

 

  (Persze a vitának csak botcsinálta "történészeknél" van jelentősége, akik ezzel akarják a betérés okozta  apró kellemetlenséget kompenzálni. Hiszen, sem az amerikai indián benszűlöttek sem az ausztráliai aboriginek, nem ismerték  a Chábádot, sőt az a gyanum hogy a Báál-Sém-Tovot sem. De ez nem zavarta soha az amerikai vagy ausztráliai Chábádot...). Magyarországon ma a zsidóknak létfontosságu szükségük van a Chábádra, mint az aktiv zsidóság élcsapatára).

 

"A vendég többször hangsulyozta, hogy amerikai Chábád körök kérlelték, sőt nyomást gyakoroltak rá,  fogadja el a pesti meghivást és "hogy lehet nemet mondani nekik"?

 Lehet hogy nem kellett volna ilyen zsufolt programot csinálni neki?

 

(Hazafelé, a reptéren, aggódott, mert a gép késett, nehogy "bele utazzon a szombatba" (ez péntek délelőtt volt) és csak akkor nyugodott meg, amikor hallotta, hogy másfél órával a szombat beállta előtt már párizsi szállodájában lehet. Ha mindez szinjáték csupán, akkor nagy szinész a barátunk, de tulajdonképpen miért ne higyjünk egy zsidónak ha azt mondja, hogy ő szombattartó? Miért legyünk rosszmájuak. A naivitás és e között egy nagyon széles terület van - - -). Azután még elénekelt egy vizsnitzi dallamot és elmondta mire büszke:

 

"Arra, hogy New-Yorkban, Manhattanban, négy éves unokám az utcán sétált baby-sitterével – ez Szukkotkor volt – és Chábád fiatalok megállitották és megkérdezték tőle "Are you jewish"? (Zsidó vagy?) és a gyerek büszkén válaszolta, hogy igen és azonnyomban bencsolt eszrigot (ezt jiddisül mondta) vagyis áldást mondott az ünnepi csokorra - - -

 

"A Wiesel látogatás utórezgéseit még sokáig fogják érezni a magyországi zsidók" – irja Feljegyzéseiben az ismeretlen krónikás.

 

Persze csak szemezgettünk, csipegettünk itt-ott; van egy sor dolog, amit most még korai lenne szellőztetni. Ha valaki netalán kérdezné – a cimben lévő kérdőjelnek ez a  magyarázata...

 

 

HETI SZAKASZ – VÁJCHI - 2010

                       A JÓZSEF DRÁMA UTÓREZGÉSEI

 

          Amikor Jákob befejezte végrendelkezését, behúzta lábait az ágyra, és elhunyt, megtérvén őseihez.  És József apja arcára borult, sirt és megcsókolta őt. (1. Mózes, 49,33 és 50, 1).          

 

Jákob meghalt. Fiai megilletődötten állnak halálos ágya mellett, amelyről élete utolsó órájában megáldotta őket. Egy hangot nem lehet hallani. József az aki megtöri a csendet, sirva fakad, Jákob arcára borul és csókólhatja a halottat. A többiek megrettenve állnak, még sirni sem mernek. Most hogy a papa elment, egyedül maradtak Józseffel, akit eladtak rabszolgának. Ki tudja mit fog velük most a nagyhatalmu József tenni. Eddig mindig csak azt kérdezte, él e még a papa, "él- e még az apám"(uo. 45, 3) nem mondta hogy apánk, hanem apám. Ki tudja mi lesz most velünk. A félelemtől szinte megnémultak, de József ezt látszólag észre sem vette.

 

Mostantól kezdve apja temetésével volt elfoglalva, ehhez kellett a Fáraó engedélyét megszerezni, aztán bebalzsamoztatni, majd a temetési menetet megszervezni. A testvérek itt emlitve sincsenek, mintha nem is lennének. A 70 napos egyiptomi hivatalos gyász után, amikor a gyászmenet elindul, az ott felsoroltakban, a lista végefelé, az egyiptomi notabilitások, Fáraó háznagyai és öregei, valamint az állami Öregek tanácsának tagjai után, a "futottak még" között, emliti az Irás a testvéreket.

 

        Amikor Egyiptom határára értek, a Góren Hátádhoz, itt egy hétig állomásoztak, mert József itt egy hetes "zsidó-gyászt" (Sivá) rendelt el. Innen tovább a testvérek vitték a koporsót Hebronba, a Machpéla barlangba és ők is temették el. Itt József nincs emlitve. Egyesek szerint József nem lépte át a határt, hanem megsiratta apját a hatáon és visszament "mivel a kanaániták féltek hogy Egyiptom, kihasználja az alkalmat és elfoglalja országukat, ezért kérték Józsefet, ne lépje át a határt. Ő sarkon fordult és innen már a testvérek vitték a koporsót.(R' Chájim Páltiél). A Psát azonban kifejezetten hangsulyozza hogy József és testvérei és az egész egyiptomi kiséret együtt mentek vissza Egyiptomba. (uo.50, 14)

 

        A Midrás szerint a testvérek maguk vitték vállukon a koporsót a határtól Hebronig, ahogy ezt apjuk meghagyta nekik, mondván:" ne vigyen se egyiptomi,  de egyikötök fia (vagyis Jákob unokái)  sem, mivel  anyjuk kanaánita – hanem csak ti. A sorrendet is megállapitotta és ez volt a törzsek menetelési sorrendje a pusztában, a Hajlék körül, minden oldalról három törzs..." (Midrás rabbi Tanchuma, Bámidbár,12).

 

Más midrásokban részletesen le van irva, hogyan próbálták Ézsau és fiai megakadályozni a temetést, mivel ők is jogot formáltak a Machpélához. De ennek nincs nyoma az Irásban.

 

                                                                   * * *

    Itt találkozunk a József dráma utórezgéseivel. Már emlitettem fent a testvérek félelmét Jákob halála után: most mi lesz velünk? A rossz lelkiismeret rossz közérzetet teremt és álmatlanságot okoz. "És  látták (érezték) József testvérei hogy apjuk meghalt..."(uo. 50, 16). A látás itt láthatóan érzékelést jelent, tudatossá vált bennük hogy a papa meghalt, a papa aki eddig – gondolták ők – a villámháritó szerepét töltötte be  a testvérek és József között. Ki hogy él úgy itél – a testvérek megvoltak győződve hogy József bosszut forral ellenük (hogy is nem?) és csak a papa halálára vár, hogy ne okozzon bánatot az öregnek. A családi hagyományból ismertek egy hasonló történetet,amikor a becsapott  Ézsau azt mondta,hogy megvárja apja halálát és akkor majd bosszut áll a csaló Jákobon.

    A hasonlat kisérteties volta megfeküdte a testvérek gyomrát, olyannyira hogy kitaláltak egy képzelt üzenetet, amit apjuk intézett, úgymond, halála előtt, József cimére. Lássuk csak:

 

           És látták (érzékelték) a testvérek hogy apjuk meghalt és azt mondták: Meglehet hogy József gyűlöl bennünket és visszafizeti  mindazt a rosszat, amit ellene elkövettünk. Üzentek hát Józsefnek mondván: Atyád meghagyta halála előtt, mondván: Szóljatok Józsefhez: ó, bocsásd meg tesvéreid vétkét, hogy rosszat tettek  veled. Most tehát bocsásd meg azoknak a hitszegését, akik atyád istenének szolgái" (uo 50, 15-17).

 

József sirt, amikor az üzenetet megkapta, mert ebből látta hogy nem biznak benne. Aztán, amikor meglátogatták testvérei és  hüségnyilatkozatot tettek, mondván hogy mindnyájan szolgái ők – vigasztalta őket, mondván hogy ők ugyan rosszat  g o n d o l t a k ellene de Isten ezt jóra forditotta, és igy a testvérek, akaratlanul is, teljesitették az isteni terv megvalósulását.

 

Lehet hogy a testvérek – akikről, áldásában, Jákob sok szépet és jót elmond; dicséri jó tulajdonságaikat, de nem emliti éles eszüket – ebből nem nagyon értették a filózófiát, amelyben ember tervez és Isten végez. Nekik elég volt hogy József megigérte: nemcsak hogy nem bántja öket és nem áll bosszut, hanem élelmezi őket az éhinség éveiben.  Még Józsefnek kellett vigasztalni testvéreit és lelkükre beszélni hogy ne búsuljanak.

 

   Mit "láttak" a testvérek amiből gondolhatták hogy József bosszura készül? A Midrás tudja ezt is: Jákob halála óta József nem hivta meg őket asztalához, amint azelőtt tette a papa kedvéért. Másrészt útban vissza Egyiptomban József megállitotta a karavánt, annál a bizonyos gödörnél, amibe a testvérek őt dobták eladása előtt és ott elmondta az "áldott az aki csodákat tett velem ezen a helyen" áldást. A testvérek ebből látták, hogy József emlékszik a legapróbb részletre is. Elvégre ez több mint 39 évvel ezelőtt történt...

                                                                  * * *

     A József-Jákob sztori ezen része felvet egy halachikus kérdést. Hogy van az: szabad egy tetemet megcsókolni? Illik ez a zsidó etosz szerint? Mit mond erről a Halacha?

   Kevés kommentátor foglalkozik ezzel a kérdéssel, ami "rázósabb" lesz, ha elgondoljuk hogy 22 év utáni találkozásukon József sirt, nyakába borulva, de nem csókolta meg apját. Itt pedig igen.

 

Málbim szerint az itteni csók, amely mély érzelemből fakadt, azért volt lehetséges mert "Jákob porhüvelye szent volt és nem tisztátalanodott meg a halál által". Rabbénu Efrájim szerint "tudjuk hogy veszélyes egy halottat csókolni – kivéve apját vagy anyját – mivel a csók által a halott megkedveli és magával viszi...". R"E nem elégszik meg ezzel a magyarázattal és hozzáteszi hogy "különben is Jákob ősapánk nem halt meg" . Ezzel arra a talmudi aggádára utal, amely szerint Jákob valójában nem halt meg (Táánit, 5), mivel a bibliai hivatalos jelentés nem emliti a halál szót, csupán azt mondja hogy "elhunyt (kimult?) és megtért őseihez". A Talmud maga azzal magyarázza ezt a merész megállapitást, hogy "amint Jákob ivadékai és hagyománya él – ugyanugy él ő maga is – leszármazottaiban.

 

      Hirsch  szerint amikor József már eleget  sirt és felhagyott a sirással, "búcsuzóul megcsókolta apját". Hosszabban de ugyanazt mondja a volozsini Ros jesiva, "Háámék Dávár" cimü kommentárjában: "Hát a halott tisztelete az hogy megcsókolják?! Azonban itt arról volt szó, hogy József  nagyon erős lelki kapcsolatban volt apjával, jobban mint a többi fia, ezért annyira megindult volt, hogy búcsuzóul ráomlott és megcsókolta". Rabbi Chájim ben-Átár ("Ór Háchájim") elhatárolja magát a ahalott csókolásától általában, és azt mondja hogy "nem helyes ezt tenni egy halottal, mivel az tisztátalan és a tisztátalansága az égbe kiált és  a csókoló lelke ezt megsinyli, itt azonban József azért csókolta meg Jákobot, mivel azt hitte hogy  "Dormita" (Kóma?) állapotában van és tulajdonképpen csak elaludt". (Dormitivum – latinul – altatószer).

 

      A talmud maga szükségét látja hogy megmagyarázza József rendhagyónak látszó cselekedetét: "Mondá József: 39 éven át nem volt módom a papát megcsókolni és most eltemessen anélkül hogy megcsókolnám?!" (Kállá traktátus, 3. fejezet). Milyen logikus, nemde?. 

 

    A Tórá Slémá (Menáchem M. Káser rabbi kolosszális müve), idéz erre vonatkozóan egy sor forrást, amelyekből kiderül a dolog ellenkezője: nemcsak hogy nem tilos, de egyenesen kivánatos a halottat megcsókolni! Az egyik ezotérikus Midrás szerint, innen, a József precedensből, vezetik le, hogy "az ember köteles megcsókolni halottját amikor elbúcsuzik tőle"( Börésit Rábbáti, Mose Hádársán müve (nem tévesztendő össze az ismert Midrás rábbával!)  Ugyanezt irja a "Cror Hámor" cime  exegétikus mü (Ábrahám Szába, Velence, 1522). A Cror Hámor Sára temetését hozza bizonyitékul, hogy a halott csókja lehetséges, sőt kötelező.

 

 A Midrás "Széchel Tov" nem használja a "köteles kifejezést, hanem azt mondja hogy "szabad valakinek halottját megcsókolni".

 

Ugyanott találhatók a nagyon alapos és részletes Tóra Slémában, olyan nézetek is, amelyek tiltják ezt (Rabbénu Jerucham és rabbi Jehuda Hechaszid) Az utóbbi élehangu tilalmát tanitványa oda magyarázza hogy "napjainkban (a középkorban) erre  "az útjaikat ne járjátok" tilalma is vonatkozik, miszerint nem szabad leutánozni a goj szokásokat, és a halottak cicomázása, öltöztetése és csókolása nem egyébb mint gój divat ("Siv'im Tmárim" – magyarázat R"J Hechaszid rendelkezéseire).