NAFTALI KRAUS 

  AZ  ÁLDOZAT VISSZATÉR A TETT SZÍNHELYÉRE…(*

AZ ELSŐ „ŐSI" 

VESSZŐFUTÁSA    

 Harmadik fejezet

amelyben a szerző elárulja milyen ajánlatot kapott a  sipucca bárónőjétől: ha nem lesz "háklis" megengedik hogy kiadják könyvét, az Ősi Forrást.* "Háklis" volt, nem adták ki és eldugták a kéziratot * Felejthetetlen interju az Egyházügyi Hivatal ávós ezredesével, amiért  az emlitett bárónő nagy letólást kapott. * A szerző legközelebb, nem kapott vizumot. Ezt - hihetetlen ! - Chrudinák Lali korrigálta  

 

 

Slómó öcsém 1984 elején vette meg a Hét Tükre című magyarnyelvű hetilapot, ami  akkor  már 15 éve jelent  meg Abádi Ervin, az alapító szerkesztő keze alatt. Abádi kiváló újságíró és grafikus volt, és a lapot az izraeli jobboldal, a revizionista Chérut (majd Likud) szellemében szerkesztette. Ez persze minden volt, csak üzlet nem, és amikor meghalt, 1979-ben, felesége, Sári, egy 1600 előfizetővel rendelkező „harcos" hetilapot örökölt, amit az akkor a bal-liberális oldalhoz tartozó napilap, az Új Kelet, nemcsak negligált, hanem nemegyszer üldözött is.

Slómó a lapot közvetítésemmel vette meg, és ez feltételezett bizonyos segítséget a szerkesztésben, főleg az elején. Később már csak a heti aktuális híreket írtam, közvetlenül lapzárta előtt, valamint időnként egy-egy politikai cikket, főleg vallási dolgokról és a magyar zsidóság helyzetéről. Ekkor kezdtem  publikálni az Ősi Forrás című rovatot, ami hetenként jelent meg a lapban, eredetileg a Hét Tükre vallásrovataként.

Az első három évben a heti  szidrákat  vettem célba, meglehetősen népszerű, hogy ne mondjam népies szinten -  ahhoz az izraeli magyarajkú publikumhoz szólva, amely nem tudott, vagy nem akart megtanulni héberül. Így, 1987-ben már volt a kezemben egy  kézirat, amely a heti szidra három folyamát tartalmazta. További  éven át az Atyák tanításai (Pirké ávót) kommentárjait írtam.

Közben már voltam többször Pesten, és láttam az ottani zsidók szellemi-vallási helyzetét, amit nagyon siralmasnak találtam. Ekkor érlelődött meg a gondolat, megpróbálni kiadni Pesten egy kötetet, amely a heti szidrákat és az Atyák tanításait tartalmazza. Perceken belül kiderült, hogy amit Tel Avivban szándékosan alacsony szinten írtam, azt Pesten, a szakértők (?) szerint „senki nem fogja megérteni".

Még hozzátettem a kézirat-paksamétához öt cikket, amelyek az egyes zsidó ünnepeket ismertették, majd egyik utazásom alkalmával, valószínűleg 1987 végén, vagy '88 elején, elkezdtem házalni a kézirattal. Akkoriban még nem volt magán könyvkiadás, és világos volt, hogy a MIOK ajánlása, vagy segítsége nélkül, ebből énekes halott lehet, de könyv nem.

Ilike mézes-mázos volt, mint rendesen, és mindent megígért. Tudnom kell, mondta majdnem súgva, hiszen ez titok, hogy a MIOK minden évben bead egy listát az Állami Egyházügyi Hivatalnak (a továbbiakban ÁEH), amelyben bizonyos zsidó könyveket kiadásra ajánlanak. „Amit mi ajánlunk, azt el is fogadják" – susogta, majd  burkolt ajánlatot tett: ne legyek már olyan háklis, és lássam be, milyen jó a rendszer a zsidókhoz. Nincs antiszemitizmus stb.

 

„A Sligowitz exportnak menni kell"

 

Miből gondolta Ilike, a bárónő, hogy  „háklis" vagyok, már ami a rendszert illeti? Nem gondolta ő, hanem tudta. Ugyanis még '84 májusában, első látogatásom alkalmával, ő volt az, aki elintézte, hogy az ÁEH zsidóügyi felelőse,  egy bizonyos Bai László, (ÁVH-s ezredes), fogadjon, és interjút adjon az izraeli Máárivnak (és Hét Tükrének). Abban a reményben tette ezt, hogy nem fogok szégyent hozni - akkor még nem - ősz fejére. Pedig hoztam, de még mennyire.

Akkor még nem tudtam, hogy az előzmény az a  magnókazetta volt, amelyet Fixler elnök úr produkált a „Hivatal"-nak. Erre fel egyeztek  bele a  „szervek" az interjúba, gondolván, hogy megfelelek a már említett lenini useful fool kritériumának.

Elmentem tehát a Lendvai utcába, ott székelt az ÁEH, zsebemben a „fegyver": töltőtoll és egy blokk papír, kezemben egy fényképezőgép. Bai elvtárs szívélyesen fogadott, leültetett, üdítővel és kóser pálinkával kínált, majd nemleges választ adott arra a kérdésemre, adhat-e nekem egy fényképet magáról. Azt nem - mondta - de megengedte, hogy lefotózzam.

Még mielőtt nekilendült volna, hogy elmondja a sódert a magyarországi vallásszabadságról, megkérdeztem, érdekelve-e vannak abban, hogy itt, teszem azt 20-25 év múlva is, legyenek zsidók? A kérdésre nem volt felkészülve, ez válaszából rögtön kiderült. „Micsoda beszéd, hogy érdekelve vagyunk - mondta felemelvén hangját - hiszen nemrég, amikor az ortodox főrabbi meghalt, elküldtük Fixler elnök urat külföldre, hozzon azonnal egy ortodox rabbit, akit a világon elismernek, bárhonnan - akár Izraelből is" -  és leste a hatást.

„És miért  kell maguknak olyan rabbi, akit az egész világon elismernek?" - tetettem a hülyét, ami nem esett nehezemre. „Miért nem elég maguknak egy olyan zsánerű rabbi, mint az itteni neológok?" Itt meg is említettem két nevet, amire az arcán megjelenő méla  undor jelezte véleményét, amit hallgatólagosan kénytelen voltam osztani.

„Nem értem mi nem világos itt"  - mondta Bai László  most olyan tónusban, ahogy apa a hülye fiával beszél – „a Sligowitz export nem állhat le, mert meghalt Weisz Márton, meg aztán van paprika export is. Kell egy olyan rabbi, akit világszerte elismernek".

(Ekkor - 1984-ben -  már több mint egy éve Pesten szolgált Hoffmann Áron izraeli rabbi, aki a szatmári rebbe ajánlólevelével jelentkezett, és aki tökéletesen megfelelt az ÁEH elvárásainak, bár mint kiderült marxista-leninista ismeretei meglehetősen hiányosak voltak  [ezt kérdezték tőle a bemutatkozó látogatáson].  Hoffmann utazását 1983-ban óriási lelkesedés övezte, magam  a Mááriv címlapján adtam egy lelkendező tudósítást, hatalmas szakállú fényképével.)

Most, hogy megvilágosodott minek kell a Hivatalnak egy világhírű rabbi, megkérdeztem, hogyan remélik, hogy 20 év múlva is lesznek itt zsidók (és Sligowitz export), amikor nincs zsidó iskola, nincs zsidó nevelés,  a zsidó gyerekek nem tudnak héberül olvasni, nem ismerik a héber ábécét, márpedig az imák nyelve héber. A  biztonság kedvéért előhúztam táskámból egy zsidó imakönyvet, amit Bai László természetesen fordítva vett kézbe.

Ezt könyörtelenül meg is mondtam neki, de vigaszul további két dolgot mondtam: a moszkvai zsinagóga elnöke, akivel a holokauszt ünnepségen találkoztam, szintén fordítva tartotta kezében az imakönyvet, pedig ő jó elvtárs, és állítólag zsidó is, másrészt neki, mármint Bai Lászlónak, nem kötelező héberül tudni olvasni. Elég, ha a rabbijai tudnak. De - vágtam ki a tromfot - miből lesznek itt zsidók húsz év múlva?

Interjúalanyom idegesen fészkelődött székében, és gondolatban elátkozta a bárónőt és ezt az egész zsidó vircsaftot, ami a nyakára hozta ezt a Naftalint. Kisvártatva eszébe jutott, hogy van egy zsidó gimnázium, az Anna Frank, ugyebár.  Igenbár, mondtam, de ha nincs zsidó elemi, pláne hogy nincs zsidó óvoda, akkor a zsidó gyerek 14 éves korban kezdi imádságai nyelvének ábécéjét tanulni.

 

„Túl bő a kabát"

 

Bai László felvetette, hogy a többi egyháznál is ugyanaz a helyzet, nekik sincs elemi iskolájuk, csak gimnáziumuk, én meg elmondtam, hogy nem vitatkozni jöttem, de csak megjegyzem, hogy zsidó iskola híján itt egy fia zsidó nem lesz már tíz év múlva sem.

(A „többi egyház"-zal szemben a zsidók diszkriminálása szemet szúró volt - nem csekély mértékben a zsidó vezetés miatt. A katolikusoknak volt nyolc, igen magas színvonalú gimnáziuma, ahová - például a piaristákhoz - sok zsidó gyerek is járt! Minden évben a beiratkozások idején a katolikus hetilapban, az Új Emberben, megjelent egy féloldalas cikk, az első oldalon, a prímás aláírásával, amely vallási kötelességként hagyta meg a híveknek, hogy gyerekeiket a katolikus iskolákba írassák. Ezzel szemben és ugyanakkor a zsidó Új Életben, megjelent, a belső oldalon,  egy öt soros hír, amely a beiratkozás dátumát közölte. A „Anna Frank"  helyzete. siralmas volt. Egy időben maga az igazgató, Máté Miklós főrabbi, javasolta, hogy zárják be az iskolát, melynek négy osztályában akkor mindössze 14 diák volt. Az ÁEH nem engedte bezárni,  mert „mit fognak külföldön mondani".)

Erre Bai László megjegyezte, hogy ő érti, amit mondok, csak azon csodálkozik, hogy  ezt a problémát eddig egy zsidó vezető sem vetette fel. Pedig van sok lehetőség - mondta - a törvény megengedi, hogy délutáni foglalkoztatást tartsanak, „ahogy ezt az ortodoxok teszik a Dob utcában," valamint van lehetőség egyfajta iskolaelőtti óvodára is („ott a Piri néni" - hangsúlyozta). majd: „vannak lehetőségek, túl bő a kabát, csak nem használják ki".

Most,  hogy már tudtam, hogy a zsidók felelősek siralmas helyzetükért, mert nem használják a „bő kabátot" - nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek. Nevessek az aparatcsik primitív oberchóchemségén, vagy inkább sírjak azon, hogy a zsidó vezetők, ahelyett hogy kihasználnák az adott lehetőségeket, inkább egymást denunciálják.

Végezetül Bai László elárulta, tudja, milyen becsületes voltam, amikor  az izraeli rádióban leadtam a Fixler interjút, ami „végre  megfelelő színben állította be a magyar zsidóság helyzetét".¹  Tudtam, hogy Fixler bácsi rohant a magnókazettával a Hivatalba, mutatni, hogy ő milyen lojális, ezért készítettem, ezért adtam oda neki a kazettát, a jó Isten bocsássa meg nekem, de segíteni akartam az ortodoxiának. Ez még valamikor a hetvenes évek végén volt, amikor Fixler, felesége társaságában rokonlátogatásra sűrűn járt Izraelbe. Ezzel kivételezett helyzetbe került a többiekkel szemben, akiket nem engedtek ki.²

Az interjú végén Bai László kegyesen elbocsátott  színe elől nem mielőtt megkérdezte, miként kaphatná meg a megjelent interjút, persze magyarul. Mondtam, hogy ezt bízza a bárónőre, amin jót nevetett.

 

Lali elintézi a letiltott vízumot

 

Miután az interjú megjelent a Máárivban és a Hét Tükrében (Bai fényképével), Ilike kénytelen-kelletlen prezentálta  a corpus delictit, bár tartott attól,  hogy ebből nagy letolás lesz.

Lett is. Bár az interjú fájdalmasan objektív volt, saját véleményem a rendszerről nem említődött benne, csupán Bai László válaszait hoztam kérdéseimre - nem tehetek róla, hogy a zsidóügyi főosztályvezető komplett idiótaként jelent meg a cikkben. Ilike megrovást kapott, bár tudták hogy ártatlan a dologban, és Bai László dühöngött.

Ennek rövidesen az lett az eredménye, hogy amikor legközelebb, a következő év végén, újból szerettem volna Pestre menni - kiderült hogy feketelistán vagyok és - nincs vízum.

Erről akkor szereztem tudomást, amikor  meghívtak a magyar érdekképviseletre, ami akkor nyílt Tel Avivban, Gyenis Gyula elvtárs vezetésével, hogy magyar filmeket nézzünk. Ez két Chrudinák Alajos produkálta televíziós műalkotás volt,  témájuk az izraeli-arab konfliktus - vérlázítóan és egyoldalúan Izrael-ellenes „remekművek". Magyarajkú izraeli újságíró kollegáim hallgattak, mint a csuka, csak én álltam fel, hogy tiltakozásom jeléül azonnal távozzak.

Gyenis tartott a botránytól, kérlelt hogy maradjak, és vitatkozzak Chrudinák elvtárssal, de ehhez nekem nem volt kedvem. Erre  Chrudinák, aki gyanúsan kedves volt, kérte jöjjek Pestre, és ő csinál velem egy interjút a magyar tévének, ahol szabadon és háborítatlanul elmondhatom a véleményemet az arab-izraeli viszályról, különös tekintettel a már akkor is virágzó arab terrorra.

Ebbe beleegyeztem. Azt mondtam Gyenisnek, most már későre jár az idő - este 11 körül volt - holnap  bejövök a vízumért, és megbeszélem Chrudinákkal, aki azt mondta, hogy szintén ott lesz a képviseleten - az interjú részleteit.

Másnap bementem, és Gyenis tisebovi³ arccal fogad. Azt hittem hirtelen megfájdult a foga, de kiderült, hogy felfedezett a letiltottak listáján. Volt vízum - nincs vízum. Miután néhány kedves szót mondtam a rendszerről, a veres fülű Gyenis megígérte, azonnal megérdeklődi Budapesten mi a helyzet, miért, mikor és hogyan?

Közben megérkezett Chrudinák  („a Lali") aki elképedve hallotta, hogy vízumom letiltva. Kérdezte, van-e fogalmam hogy ez miért történt, és én elmeséltem a bárónő és az interjú történetét, mondván, hogy szakmám áldozata vagyok. Chrudinák dühöngése őszintének látszott. Azt mondta, holnap hazamegy, bemegy a külügybe, „kivizsgálja" az ügyet, és elintézi a vízumomat. Felírta az adataimat, telefonszámomat, és én hangsúlyoztam, hogy ha azt  mondják, jöjjek, és majd Ferihegyen adnak vízumot - akkor nem megyek. Ezek után nem hiszek nekik. Oké, mondta Lali, igazad van. Én is felírtam az ő telefonszámait, és barátságban elváltunk, miután Gyenis könyörgött, ne haragudjak rá, ő csak utasításokat teljesít.

Egy percig sem hittem, hogy Chrudinák képes elintézni a letiltott vízumot, még ha akarja is.  Annál is inkább, mert két hét múlva Amerikába terveztünk utazni feleségemmel, és úgy gondoltuk, hogy New Yorkból megyünk Pestre. Ez olcsóbbnak is ígérkezett, és Bátjá nagyon izgatott volt; már látni akarta szülővárosomat, amiről annyit meséltem. Nos, ha netalán el is intézi - hogy kerül a vízum New Yorkba?

Pár nappal new yorki utazásunk előtt telefonált Chrudinák: megvan a vízum. New Yorkban kapom meg az ottani magyar konzulátuson, oda van „telepítve". Mihelyt megérkezem, hívjam fel, és jön az interjú. Kérdésemre elmondta, hogy végülis nem a külügybe ment be, hanem persze hogy a belügybe, és ott megtalálták a letiltásban a bárónő denunciálását.

Megköszöntem, mondtam, hogy New Yorkban bemegyünk a konzulátusra, ha van vízum, jó, ha nem - úgy is jó.

 

A papa héberül beszélt...

 

       Volt vízum. A konzulátuson nagyon kedvesen beszéltek (telefonon), mondták, szíveskedjek bejönni egy adott időben, és ott vár  a vízum.

New Yorkban tíz felejthetetlen napot  töltöttünk. A rebbénél imádkoztunk, egyszer sikerült is beszélnem vele - a vasárnapi dollár-osztáson⁴   - de  a legtöbb időt fiunkkal, Smulikkal, töltöttük, aki ott tanult a lubávicsi jesivában. Jártuk a várost, vásároltunk, ismerősöket látogattunk, és az adott időpontban ott voltunk a konzulátuson.

A konzul - nevére nem emlékszem - nagyon szívélyesen  fogadott, beinvitált szobájába, míg Bátját kint hagyta várakozni, mondván, hogy az ő vízuma egyszerű ügy, azt egyenesen az izraeli útlevélbe nyomják.

Bent kiderült, hogy én egy külön papírra kapom a vízumot - az elsőt annakidején, Ferihegyen az útlevélbe kaptam -  de nem ez volt a probléma, hanem az hogy a konzul beszélgetni akart. Töviről-hegyire kikérdezett, hogyan élünk Izraelben, vannak-e  magyarok - mondtam, hogy magyarajkú zsidók vannak, de ezek nem magyarok - milyen a biztonsági helyzet, stb. Már-már azt hittem, hogy konzul uram vagy hírszerző, vagy ...zsidó, amikor órámra néztem, és elképedve láttam, hogy már több mint egy órája diskurálunk, mialatt Bátjá kint biztos a haját, illetve a parókáját tépi az idegességtől. Megmondtam a konzulnak, hogy ki kell mennem, ő azt hitte, tudja hová, én meg mentem a várószobába megnyugtatni a feleségem, aki közel állt az idegösszeomláshoz. Lelki szemeivel már  gályarabként látott Szibériában...

A vízumom - a papíron - egy hétre szólt, jóllehet mi a pesti utunkat legalább három hétre terveztük. A konzul megnyugtatott: menjek el a KEOKH-hoz,⁵  és ott minden további nélkül meghosszabbítják, csak pénz kérdése az egész.

Amint megérkeztünk - azonnal telefonáltam a tévébe, Lalit keresve. Nincs, mondta egy kellemetlen női hang, ő sosincs bent, és nem lehet megtalálni. Egy frusztrált titkárnő volt, lehet hogy Lalié.

Telefonáltam haza - az elvált Chrudinák édesanyjával lakott - de nem volt otthon. Kértem a  mamát, adjon át egy üzenetet, egyenesen Naftalint mondtam, hogy ne kelljen az ismeretlen óhéber névvel bajlódni, majd bocsánatot kértem gyatra magyarságomért, hozzátéve - magam sem tudom miért - hogy nálunk héberül beszélnek.

„Jé, héberül - mondta a néni meglepve - szegény boldogult férjem is ezt a nyelvet beszélte..."

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Az antiszemita hírében álló, arabbarát és izraelfaló Chrudinák apja zsidó lett volna?

Kérdeztem a mamát óvatosan, nem jiddisül beszélt a férje, akihez valahol a felvidéken ment feleségül? „Lehetséges, mondta a mama - ez már nagyon régen volt, és én nem tudom mi a különbség a két zsidó nyelv között".

Még megkérdeztem, hogyan halt meg a férje? A válasz az volt, hogy munkaszolgálatban.⁶

 

Holllländer Gyuri jó tanácsa

 

Most már nem volt kötelező az Astoriában lakni, így Gottlieb Klári néni lakását vettük ki, jutányos áron, a Lenin körút  64-ben, ami már volt - és még lesz - Teréz körút. Rozoga lift vitt fel a harmadik emeletre, míg a másodikon egy nagyon rendes zsidó családot ismertünk meg Jávor László és felesége személyében. Ők nem itt laktak, a házban  olcsó kötöttáru üzemük-butikjuk volt, jól összebarátkoztunk, és már az első szombat beköszöntése előtt, Jávor néni két fonott kaláccsal és egy üveg kóser borral kedveskedett, nagyon sajnálván, hogy nem tudjuk meghívásukat a szombati sóletre elfogadni. Mi a Hannában ettünk.⁷

Már a második napon el kellett mennünk a rendőrségre bejelentkezni. Ez kommunista beidegződés volt, de Klári  néni szerint csak öt percig tart, és húsz forintba kerül. Fizettünk, mint a katonatiszt, ez nem volt  benne a lakás árában.

Amikor Chrudinák visszahívott, örömének adott kifejezést, hogy  megérkeztem, én meg köszöntem szépen, hogy elintézte a vízumot. A bárónővel kapcsolatban mondott néhány - nyomdafestéket nem tűrő - szót, úgyhogy még nekem kellett védelmembe vennem, hogy csak a feladatát teljesíti stb., de Lali lehurrogott: ma már nem várják ezt el senkitől.

Megbeszéltük mikor jövök be.  Megállapodtunk, hogy  készít velem egy 15 perces interjút a közel-keleti helyzetről, amelyben szubjektív izraeliként mondhatok, amit akarok.

Igen ám, de mit mondjak? Ismertem kissé a technikát; bármit is mondok, a mondatot kettévágja, és a fehérből fekete lesz. Széleskörű ismeretei voltak a témában, jól beszélt arabul, és több ízben készített interjút a „legendás Abu Amarral" - így nevezték Arafatot, aki gyakran járt Pesten, hogy a Balaton mellett gyakorlatozó gerilláit inspiciálja.

Eszembe jutott Holländer Gyuri, felhívtam, elmondtam, miről  van szó. Azt mondta, úgy utálja  Alajost, mint a sz...t, és szívesen felkészít  az interjúra.

A New York kávéházban találkoztunk, és ott a „mélyvíz"-ben,  Gyuri felvázolta, mit lehet, és kell mondani, hogy Chrudinák ne köthessen bele, és ne fordíthassa szavaimat visszájára. Gyuri nem hitte, hogy Lali intézte el a vízumot, azt mondta, hogy  egy olyan róse⁸ mint ő nem képes ilyen szívességre. Azt is mondta, hogy legalább egy óra hosszat fog felvenni, hogy abból egy negyed órát vágjon össze, de azt a saját szája íze szerint.

Gyuri legjobb érve Erdély és Trianon volt. Ezt kell a palesztin követelésekkel egybevetni. Képzeljük el, mi lenne, ha magyarok erdélyi  jogaikat gerilla akciókkal és terrorcselekményekkel  próbálnák érvényesíteni. Trianon fájó pont, sajgó seb (volt) a magyarok szemében, és  ezt még a mesterkélt kommunista  testvériség sem volt képes eliminálni.

Az ötlet jó volt, én  készültem (amit annakidején az iskolában soha nem csináltam), és az adott időpontban ott is voltam. Gyuri csak egy fél órát tévedett: az interjú valamivel több, mint 90 percig tartott, és Lali alaposan megizzadt. Én meglepően nyugodt voltam, Gvihá ben Psziszának⁹    képzeltem magam.

Utána Lali taxit rendelt, lekísért, és útközben azt mondta, hogy az interjú csak elutazásom után kerül majd sugárzásra, nem tudja mikor. Majd elküldi a kazettát. A mai napig küldi, és magyar tévé persze a mai napig nem adta le  az interjút. Gyuri - aki időközben meghalt, nyugodjék békében - nagyon elégedett volt. „Ez a maximum, amit itt elérhetsz, mondta, hogy nem volt semmi, amibe bele tudott kötni. Látszik, hogy jól beszéltél".  Igen, de én csalódott voltam.

 

Bátjá a Corvinban

 

Sétáltunk Pesten, Bátjának nagyon tetszett a magyar főváros, ámulva nézte a régi patinás épületeket, amelyeken itt-ott még látszottak a háború - vagy talán '56 - nyomai. Elmentünk a Dobozi utca 25-be, ahol annakidején éltünk. Bementünk a házba, de nem volt lelkierőm felmenni az első emeletre, ahol lakásunkban egy  négygyerekes család lakott. Megrohantak az emlékek. Menjünk tovább, mondtam.

(Én már voltam itt '84-ben, amikor először jöttem, akkor fel is mentem, adtam csokoládét a gyerekeknek, és megnyugtattam apjukat, hogy nem áll szándékunkban visszajönni, és visszaigényelni a lakást. A ház nagyon rossz állapotban volt, a lakás lerobbanva; nincs tulajdonos -mondta a lakó - az IKV nem javít meg semmit, csak a lakbért szedi. Most, hogy Bátjával voltam itt, közel 40 évvel azután, hogy elhagytam ezt a lakást - és Magyarországot - fásultan néztem a házat, ami valamikor a ház volt. Lent megkérdeztem a házbizalmit, él-e még valaki a régi lakók közül, és az bizonytalanul mondta hogy egy  öreg néni a második emeleten. „Idegen itt  fű, fa, erdő, idegen a táj..." - dúdoltam magamban Giszkalay János  régi cionista  dalát, és Bátjá karon fogott. Menjünk  innen, mondta.)

Mentünk a Teleki tér felé, ahol apa üzlete volt. Látod, mutattam Bátjának, itt a sarkon volt két  kocsma, egyik a Kammer bácsié, aki szombaton zárva tartott, mert ortodox volt, és velünk imádkozott a Dobozi utca 7/9-ben, ami átjáróház volt. Bátjá nem tudta mi az, és én körülményesen elmagyaráztam - el akartam terelni a  figyelmemet magamról.

Látod, mondtam, itt volt a Krancz Misi²⁰ fodrászata. Itt akartam először hosszú pajeszt hagyni. 10 éves koromban, de anya nem engedte, és én bőgve mentem hazáig. Ez az után történt, hogy március 15-én letépték rólam a kokárdát az utcán, mondván, hogy büdös zsidó neked ez nem jár. Ha se kokárda, se pajesz nem jár nekem - akkor mi jár?

Mentünk a Népszínház utcában, és én mutattam a feleségemnek: látod, itt lakott a Bein Eszti, akivel a szülők már hatéves korunkban össze akartak boronálni bennünket. Itt volt a Weill  nagyapa (Weill Mózes és tsai), üzlete, hatméteres portál, ma lakások. Itt a Tisza Kálmán tér, sok gyerekcsínyünk színhelye, és itt, ebben a sarokházban, a Fővárosi Színházzal szemben, lakott  Cili néni. A mellette levő lakásban pedig R. Babi, akit  loknis fekete hajáért  és keletiesen  ívelő-görbülő orráért kedveltem. Utoljára Amerikában hallottam róla. Ennek is  35 éve már, biztosan nagymama. Erről nem  meséltem Bátjának. A régi kísérteteket el kell temetni, ha nem - jönnek kísérteni.

Aztán bementünk a Corvinba, amely régi patinájából úgy látszik csak a nevét tartotta meg. Kint hatalmas traszparens hirdette, hogy „minden szinten - szinte minden". Ez  nagyon fineszesnek tűnt, legalábbis a „cipőt vegyen cipőboltban" blődsége után - de amikor termoszt kértünk, a fiatal eladók nem tudták miről beszélünk. Végül egy idősebb pénztárosnő azt mondta, hogy rémlik neki valami, de ez csak szaküzletben kapható, menjünk az Amforába.

Mindamellett Bátjának nagyon tetszett a Corvin. Azt mondta, mit akarok, hogy Macy's legyen? ¹¹  Ez csak New Yorkban van, egy teljes emelet a játékosztály, ahonnan pár évvel ezelőtt Smulikot egy traktorral nem lehetett elhúzni.

Sétáltunk, itt-ott vásároltunk smoncákat, és én megpróbáltam házalni könyvem kéziratával. A bárónő azt mondta, hagyjam ott, beadják a Hivatalhoz, és ha elfogadják a MIOK maga adja ki. Olyan szép, hogy nem is lehet igaz.¹² 

Nem is volt.

Kerek-perec letagadta, hogy ő tiltatta volna le a vízumomat: „na de Kraus úr, kikérem magamnak…". Majd hozzátette, hogy „ezek mindent tudnak, olvasták az interjúját". Na igen.

A végén a kézirat egyik példányát otthagytam nála.

Három évvel később  sikerült nagykeservesen  visszakapnom. Előzőleg azt mondták, hogy a Hivatal elutasította (miután rá volt írva, hogy a MIOK nem ajánlja), majd nagy és dermedt csönd. A kézirat eltűnt - senki nem tudja, hol van, mondták.

 

Schatz úr levelét megírta

 

Amikor '90 elején először  bementem a Síp utcába, a bárónő már eltűnt a balfenéken.¹³  Bakos Lajos alelnökhöz irányítottak. Rá hárult a kommunista csődtömeg felszámolása a MIOKban és a BIHben. Rendes, bechóved zsidó volt Bakos Lajos, vallásos szülök gyermeke, aki a héberbetűs imakönyvet nem tartotta fordítva. Ha eltekintünk attól, hogy mint magas rangú politikai tisztet nevezték ki a Hitközségbe - talán a legpozitívabb volt a többi kinevezett között. Őszintén sajnálta, de azt mondta, fogalma sincs, hol lehet a kézirat.

Én azzal érveltem, hogy nagy botrány lesz, nemzetközi botrány, ha azonnal  nem kapom vissza a három éve ott „fogvatartott" kéziratot. Megkért, hogy várjak. Kimentem és a nyitott ajtón keresztül hallottam, hogy telefonált haza Bárdi Dezsőhöz, a másik alelnökhöz,¹⁴ és nyomatékosan figyelmeztette, hogy „a Kraus kéziratot azonnal küldje be".

„Most azonnal keresd meg, hívj egy taxit, és küldd be. „A" Kraus itt van, és nagy botrány lesz, ha nem kapja vissza azonnal!" - ismételte szavaimat Bakos. Egy fél óra múlva ott volt a kézirat, egy mocskos nejlonzacskóban, a gépirat harmadik, lerongyolt  másolata. Azonnal láttam, hogy ebből könyv nem lehet.

Volt még egy másolatom, ami már több mint egy éve egy pesti „barátom"-nál hevert, aki ígérgette, hogy kiadattja/kiadja, majd a végén horribilis összeget kért ezért a kegyért. Ez a „barátom", B.A., a hagyományos pesti linkség megtestesítője, azt is példázta, hogy előfordul, hogy egy naiv ember vakon hisz valakiben. Ez én voltam.

Ez a  B. A. a kézirat második másolatát a „Corvina" betéti társaságtól, illetve Schatz Róbert úrtól kapta, amikor kiadási szándékuk megfeneklett a MIOK ellenállásán. Ez még '87-ben történt, amikoris Lali vízumával, New Yorkból jövet két kéziratpéldányt hoztam magammal. Több nem volt.  Az egyiket odaadtam a bárónőnek, mivel hittem ígéretében - óh szent együgyűség - míg a másikat, S. Miklós javaslatára a Kereskedelmi Kamarában adtam át Lőrincze Péternek, aki megígérte, hogy kiadatja. Innen került a Corvinához, ahol az említett Schatz Róbert (Slómó öcsém ismerőse-barátja) levélben ígérte nekem, hogy rövidesen küldik a szerződést, amit csak alá kell, hogy írjak, és azonnal lesz könyv.

Schatz úr (naná hogy hitsorsos) második levele, ugyancsak udvarias volt. Ebben azt írta, hogy a  bevett gyakorlatnak megfelelően beadták a kéziratot - véleményezésre a...Síp utcába, ahol azt mondták, hogy az anyag jó, csak „a szerző személyével kapcsolatban vannak fenntartásaik." Lépjek összeköttetésbe a Síp utcával - tanácsolta Schatz  Róbert, intézzem el a vitás dolgokat, és jöjjek vissza hozzá.

Én jól tudtam, hogy ha valami itt változni fog, az nem „szerző személye" lesz, hanem a rendszer, és kértem, Tel Avivból, Schatz urat, továbbítsa a kéziratot „barátom"-nak, B.A.-nak.

Ez meg is történt.

Most tehát, 1990 elején, sikerült visszakapni a kéziratokat mind Bárdi elvtárstól, mind az említett „barátom"-tól. Ez még nem tett le arról, hogy egy nagy összeget húzzon ki belőlem, amikor őt, budai lakásán felkeresve, követeltem hogy azonnal adja ide a kézirat, mert ellenkező esetben... 

Még megpróbálta felajánlani, hogy ingyen és bérmentve kiadja, sőt ő fizet nekem, de erélyes követelésemre ideadta a megviselt gépiratot - ezúttal is egy  piszkos nejlonzacskóban.

Az Ősi Forrás első kötetéről volt szó, amiben a heti szidrák, az Atyák tanításai és a zsidó ünnepek rövid vázlata foglaltatott. Ilyen könyv emberemlékezet óta nem jelent meg Magyarországon, és én a rendszerváltozás okozta légüres térben téblábolva próbáltam kiadót találni.

Sétálunk az Andrássy úton. Elmegyünk a 60-as ház mellett, mondom Bátjának, látod, ez a Hűség háza, illetve az ÁVO központ. Alatta, állítólag, kiterjedt pincehálózat, amelyben a magyar fasiszták és kommunisták kínozták áldozataikat. Aztán a soknevű  Sugárút elején, a 12-es számú ház, ahol '87-ben a KEOKH meghosszabbította vízumomat. Emlékszem mennyire megdöbbentem, annakidején, amikor a ház elé érve észrevettem, hogy itt lakott gyerekkori jó barátom, Lőwinger Jancsi.

 

„Magát nem fogják kitelepíteni"

 

     Iskolás koromban többször jártam osztálytársam  lakásán. A Lőwingerék nagyon gazdagok voltak, nemcsak az én akkori fogalmaim szerint. Édesapja, Lőwinger Sándor, a Paulay Ede  utcai „bőrkirály", jóvágású, magas, fekete zsidó volt, ortodox, de amellett magyar hazaffy és  esküdt „askenáz"¹⁵, aki pofonokkal fenyegette azt a hitsorsost, aki  jácmách purkoné-t¹⁶  merészelt (volna) mondani a Kazinczy utcai ortodox főtemplomban. A '40-es évek vége felé, amikor a kommunisták, mint parlament kisebbség, már uralták a gazdasági helyzetet és a belügyet (ÁVO), de még nem végezték ki Rajkot, és nem csukták le a hercegprímást, - a gazdasági rendőrség állandó jelleggel szórakozott Lőwinger Sándorral, mint „burzsuj" nagykereskedővel. Letartóztatták, kiengedték, megzsarolták, így ment ez hosszú időn keresztül. Egyszer, amikor éppen „bent volt", és Jancsit a Zsidó Gimnáziumban felkérték, küldje be édesapját, a barátom felállt, és azt mondta,  hogy „az én apám a magyar állam költségén üdül".

(Kevesen tudták, hogy a kitelepítések idején, amikor - a magyar arisztokraták és a 200 holdas „kulákok" mellett - Auschwitzból hazatért zsidókat is Hortobágyra küldtek, ha lakásukra valaki szemet vetett - Lőwinger Sándor is  a „jelöltek" listáján volt. Ő se tudta.

Egyszer, amikor reggel a zsinagógából jövet, elgondolkozva ment a Paulay Ede utcába, hogy az akkor még tulajdonában lévő bőrüzletét kinyissa - beleütközött egy siető nőbe. Az figyelmesen végignézte, majd megkérdezte: Lőwinger úr, nem ismer  meg?

A detronizált „bőrkirály" nem ismerte meg a nőt, de az azt mondta: Ne féljen Lőwinger úr, magát nem fogják kitelepíteni. Emlékszem, mit tett a férjemért és a többiekért...

Ezzel el. Lőwinger Sándor törhette a fejét,  ki lehetett ez a nő, mit tett ő a férjéért - fogalma nem volt ki lehet az - és miért nem fogják őt kitelepíteni. És miért telepítenék őt ki?

Aztán kiderült, hogy a kapitalista Lőwinger Sándor, a háború alatt, a nála alkalmazott zsidó munkaszolgálatosok hozzátartozóinak, teljes fizetésüket folyósította, egyeseknek éveken keresztül. A nő, akibe belebotlott, egy ilyen muszos felesége volt. Most - a sors hülye vicce - az Andrássy út 60-ban dolgozott, mint az egyik nagykutya elvtárs titkárnője - és amikor meglátta Lőwinger Sándort a kitelepítendők listáján - egyszerűen kihúzta onnan...)

Később, az ötvenes évek elejétől '56-ig, Lőwinger Sándor a Hitközségen belül működő Orthodox Tagozat alelnöke volt, az egyetlen, akinek bátor fellépését az aparatcsikok is tisztelték. Pénze nagy része már rég Svájcban volt, és ő a készből élt. A Hivatal nem próbálta megkörnyékezni őt, annak ellenére, hogy az ortodox rabbik egy része is a zsebükben volt.¹⁷

A KEOKH-nál egy fiatal őrnagy fogadott, és megkérdezte, miben lehet segítségemre. Mondtam, hogy New Yorkban, egy papírdarabra kaptam egy hétre vízumot, és nekem még két hét kell. Semmi probléma, uram, menjen le az első emeletre, ott a pénztár, vegyen okmánybélyeget 500 forintért, és ragassza rá erre az űrlapra. Ki sem kell töltenie, majd én kitöltöm.

Mentem, visszajöttem, az 500 forint akkor sok pénz volt. Bátjá egy hónapra kapta vízumát, fillérekért, és én büntetést fizetek, úgy látszik.

Ez büntetés? - kérdeztem, de az őrnagy csak gesztikulált kezeivel, mint egy bonyhádi jesíva-növendék. Ugyan Kraus úr - mondta - mi is a piacról élünk, kell a pénz az államnak. Különben is, mi ez magának? Imponált hogy milliomosnak nézett, mindig is azt gondoltam, az a fontos mit gondolnak rólad, nem az, ami a zsebedben van. Az őrnagy még  megkérdezte, van-e papírom arról, hogy a dollárokat hivatalosan váltottam be - persze hogy volt, meg is mutattam - és itt a papír három hétre. Ne mondja hogy smucig a magyar - hunyorított az őrnagy. Vitéz úr, ezt úgy mondják, hogy smucig a zsidó - szemtelenkedtem - de az őrnagy ismét hunyorított. Egyre megy - mondta - majd figyelmeztetett, írjak „róluk" szépeket és „a Síp utcának még a tájékára se menjen. Ott magának nem terem fű".

 

Kabdebóné és  a  Fórum kiadó

 

Azóta eltelt még három év. Már van egy újabb kéziratom a Háftárákról, és még mindig az elsővel házalok. Vesszőfutás ez a javából, de már nem lehet visszakozni. Közben már megjött a lubávicsi rebbe küldötte,  Obi¹⁸    unokája személyében, és megkezdte nehéz és göröngyös  munkáját visszafordítani a veszendő magyar zsidóság kerekét. Neki sokat segítene ez a könyv, lenne mit a gyerekek kezébe adni.

Már nem tudom, hogyan kerültem Kabdebóné, Dobos Mariannhoz. Talán Itamár  Jáoz Keszt irányított hozzá?

A hölggyel az Astoria kávézójában találkoztam, és azonnal meghívott a lakásukba. Hatalmas kutyájuk volt, és meg kellett magyaráznom ösztönös idegenkedésemet a kutyáktól, ami „a zsidók génjeiben van".¹⁹ Kabdebó Lóránd, a neves magyar író és esztéta (sokak szerint Klauzál téri örmény-zsidó koprodukció), egyre csak azt ismételte, hogy „igen de mi, körösztények..."

Átadtam Itamár üzenetét, aki a házaspárt régebbi, irodalmi munkásságából kifolyólag ismerte, majd a tárgyra tértem: tudnának-e segíteni nekem könyvem kiadásában? Érdeklődő kérdéseikre elmondtam a kézirat eddigi kálváriáját - Mariannak, aki hithű katolikus, nagyon tetszett, hogy ezt a kifejezést használom - és kérdéseket tettek fel a könyv tartalmára, jellegére vonatkozólag. Mariannak volt egy ötlete: telefonált valahová, és egy röpke negyedórán belül megjött  Baranczó Kati.

Kati magas, energikus, aszkétasovány nõ (elvált, egy gyerekkel), akkor egy éppen megalakult Fórum Rt. nevezetű kiadó titkárnője volt. Azelőtt Csurka István személyi titkárnője a Demokrata Fórumban.

Mariann elmondta, miről van szó, és javasolta, adja ki a Fórum az Ősi Forrást. Épp most adják ki az ő könyvét, mármint Mariannét, a Máltai Szeretetszolgálatról - ötvenezer példányban „és ezen annyit fogtok keresni, hogy nyugodtan kiadhatjátok a Naftalin könyvét."

Kati azonnal elvállalta. Én csak álmélkodtam, tudtam, hogy ritkán történnek csodák, és ha igen - pont énvelem? Mi vagyok én? Cáddik?

(Igaz, hogy az évek folyamán, amikor minden egyes magyarországi utamról küldtem egy beszámolót a rebbének, és próbáltam presszionálni, küldjön már sáliáchot Magyarországra is - a válasz mindig köszönet és áldás volt: járjon magyarországi tevékenységem maximális sikerrel. Na most, a sáliách, az Obi unoka, már itt van, és íme a rebbe áldása...)

A biztonság kedvéért megkérdeztem Katit, rajta múlik-e hogy a Fórum kiadja a könyvemet, és ő férfiasan bevallotta hogy nem, de „van befolyásom az igazgatóra".

Valóban volt.

Nagyon örültem, és buta módon ezt mutattam is. Az igazság azonban az, hogy a fejem egész máshol járt. Miközben Dobos Mariannra vártam az Astoria lobbyjában - beugrott egy kép: ugyanitt ültem, hat évvel ezelőtt, 1984-ben, két síró nő társaságában.

 

Szép álmokat az operában

 

A kettő, Efrát Szófér, az izraeli tévés  és egy Kati nevezetű helyi hölgyike volt, azon  belforgalmi kft képviselője, aki minket irányított, a hotel költségekből sápot vett le, valamint bizonyos százalékot az Efrát által fizetendő 6000 dollárból, amit a tévé stábért kellett fizetni. Eddig ez rendben is lett volna. A munka befejeződött, itt a fizetés ideje, és Dudu Bonnból nem dollárt hozott, hanem márkát, nyugatnémet márkát a 6000 dolláros ceh kiegyenlítésére.

Na de akkor miért sírt verseny Efrát és Kati? 

Tulajdonképpen csak Kati sírt hangosan, keservesen - ki fogják őt rúgni, állás nélkül marad, és fegyelmit kap, mert neki dollárt kell kapni nem márkát. Efrát csak női szolidaritásból sírt, bár nem értette, miért nem jó a márka?

Mire lejöttem a szobámból, mert Benedek István Gáborra (a Pali öccsére) vártam, a kettő már javában bőgött. Mire sikerült belőlük kihúzni miről van szó - majdhogy én is sírva nem fakadtam. Tébolyult ország, gondoltam, nekik a márka nem jó, ez a liba meg azt hiszi, hogy a másik liba át akarta őt verni...

Végszóra megjött BIG. Itt beszéltünk meg találkát, hozta a jegyeket aznap estére az operába. Efrát - amikor még nem tudta, hogy a márka miatt kitör a világháború - erőszakoskodott, vigyem el őt az operába. Nehezen dolgozott, megérdemli. Minden érvelés hiábavaló volt – mondtam, hogy a Bátjá mindig nővérével vagy barátnőjével jár koncertre és operába, mert nem ambicionálja, hogy én ott mellette horkoljak – de ő, mint egy rakoncátlan gyerek toporzékolt, az  operába akar menni, ahogy József Attila követelte anyjától: őt vigye fel a padlásra, ne a dagadt ruhát.

BIG udvariasan megkérdezte mitől tört el a mécses. Mire elmondtuk neki - bölcsen ingatta fejét, mint  aki azt mondja: nekem mondjátok. Rögvest bement a sarokban lévő telefonfülkébe, hívott egy számot, és hosszan gesztikulált. Mire kijött, széles mosoly ült ki arcára, és közölte hogy minden rendben. A dolog el van intézve, a magyar állam kivételesen, csak most és precedensteremtés nélkül, hajlandó elfogadni nyugatnémet márkát is. A síró Katinak pillanatok alatt felszáradtak a könnyei, és majd hogy kezet csókolt BIG-nek. Efrátot csak az operajegyek érdekelték, és  amikor meglátta őket kezemben - azonnal felment  a szobájába „átöltözni". Fél tizenegy volt, délelőtt, és az operaelőadás este hétkor kezdődött...

Amikor egyedül maradtunk, megkértem Pistát, árulja el, hogy kivel beszélt telefonon („ha nem árulod el, azt fogom hinni, hogy magával Kádár Jánossal beszéltél" - hízelegtem neki). Ehhez nem kell Kádár, de kell minimum a Nemzeti Bank elnöke. Csak ő tud az ilyen sorsdöntő dolgokban határozni - mondta BIG. Eszerint Feketével²⁰ beszéltél, mondtam, és BIG bólintott. Miközben ültünk és dumáltunk - ebben a Benedekek világrekordot tartottak, de én sem tartoztam a hallgató szerzetesek rendjéhez - megjött egy Kárpáti nevű filmrendező, Pista barátja, aki úgy mutatkozott be, hogy ő az egyetlen ember ma Magyarországon, akinek van európai (svájci) kreditkártyája. Magyarországon még nem ismerték ekkor ezt a kapitalista csalafintaságot, és Kárpáti Gyuri nem túlzott: meg is mutatta kártyáját, büszke volt rá, mint teve a púpjára. Az ENSZ genfi központjának készített dokumentumfilmeket, és úgy élt, mint az Isten Franciaországban.²¹

Pista elmesélte neki a dollár-márka sztorit és ők ketten egymás hasát fogták a röhögéstől.

Este, naná hogy az operába mentünk. Efrát nagyvonalúan a vállamra hajtotta a fejét, de aki aludt az én voltam és nem ő. Szünet előtt felébresztett, majd kimentünk, sorban álltam a büfénél. Limonádét hoztam neki „mint egy igazi gentleman" mondta, majd gonoszkodva hozzátette, hogy „bár kevésbé lennél ilyen úriember".

Ez volt egyébként kedvenc szavajárása akkor is, amikor erőszakkal elvitette magát a Gerbaudba, amiről  „hallotta (úgymond) hogy ez Európa legjobb cukrászdája". Oké, mondtam, elmegyünk, azt rendelsz, amit akarsz, és annyit amennyit akarsz, az én vendégem vagy, de engem hagyjál ki a játékból".

 

...És Hoffmann rabbi a tévében

 

Miért, ez nem kóser? - kérdezte Efrát indignálódva - és ha nem kóser, akkor hogy vagy hajlandó nekem ott süteményt venni? Ezt a logikát anyai nagyapjától örökölte, aki egy neves rabbi volt. Hagyj engem békén - mondtam dühösen, majd a jó Istennel  elszámolok ebben az ügyben. Különben is, tettem hozzá, ez nem  annyira tréfli, mint egy vendéglő, vagy kiskocsma (oda is akart menni), ahol döghúst esznek, amitől egy zsidó kiütést kap -  hanem csak nem kóser.

A Gerbaudban egy csomó guszta sütit végigpróbált, miközben én azzal ugrattam, hogy „na, most majd diétázhatsz". Ettől begurult, mint a molett nők, amikor idomaikról van szó negatív előjellel, és rendelt még két krémest. Én egy eszpresszót ittam, tej nélkül, amitől Efrát nem győzött csodálkozni: „A tej sem kóser?" - kérdezte, őszinte csodálkozással. Szomorúan láttam be, hogy nem muszáj Magyarországra jönni, és itt jiddiskeitet terjeszteni, amikor a bennszülött izraeliek sem tudnak semmit vallásukról. Elmondtam neki, mitől kóser a tej, de csak félfüllel hallgatta, és a végén azt köszönte meg - teljesen váratlanul - hogy „szállítottam" neki Hoffmann ortodox rabbit.

Ahhoz nem fért kétség, hogy a félméteres, teljes képernyőt betöltő szakállú rabbi  részvétele az Efrát által készített dokumentumfilmben - az alkotás renoméját alaposan megemeli. Eleinte, amikor felkértem rá, hallani sem akart róla. Hogy ő a „cionista" tévében megszólaljon? Hiszen ez duplán tréfli, egyrészt maga a tévé, mint olyan, amiről a szatmári rebbe²² hallani sem akart, nomeg az izraeli, vallástalan, ateista, állami tévé - Isten őrizz, Hász vecholile.

Győzködtem  őt észérvekkel, de nem mozdult egy centimétert sem. Csak amikor megkérdeztem, hogy ugye ő itt, Budapesten, az askenáz rítus szerint imádkozik,²³ (és ennélfogva még strámlit  sem szabad hordania,²⁴ amit ő  töredelmesen bevallott),  idéztem neki az askenáz kdusá szövegét, ami úgy kezdődik, hogy „Megszenteljük Nevedet a világon."  Majd  azt mondtam: főrabbi úr, maga azt tesz, amit akar. Tudom, hogy mivel én chábádnyik vagyok, nézeteink gyökeresen eltérnek. A mi szemünkben minden zsidó - zsidó és nincs rossz zsidó, csak olyan van, akinek nem volt módja tanulni. Ezen ne vitatkozzunk. Én csak annyit mondok: magának, most módjában van megszentelni Isten nevét, a világon, ha megjelenik ebben a programban, és Izraelben hallanak egy autentikus zsidó hangot, egy olyan embertől, mint maga. Hát mit akar? Hogy a neológok mondják el az izraeli tévében mit jelent, és hogyan kell zsidónak lenni?...

A „neológ" szó csodát művelt. Hoffmann Áron jobban utálta a neológokat, mint a született gójokat, akikkel semmi dolga nem volt.²⁵  Végigsimította  tehát hatalmas szakállát, mint aki tudja, amit tud és - beleegyezett. Jó, mondta, de nem szakítanak félbe, nem tesznek fel provokatív kérdéseket, én mondom a magamét és kész.

Így is lőn. Efrát boldog volt és összebarátkozott a rabbival, aki hallott anyai nagyapjáról, aki állítólag egy híres rabbi volt. Most, két krémes között, eszébe jutott a dolog és ismét megköszönte.

 

Isten szelleme vagy „lelke"

 

Vissza Baranczó Katihoz. Ő majd beszél a kiadóval, mondta, meg talál egy szakértő teológust, aki véleményezi a könyvet. Én mindenre csak bólintottam - csak már legyen könyv ebből a nejlontasaknyi papírsalátából. Ki fogja ezt megszerkeszteni? - kockáztattam meg egy kérdést, mondván, hogy az én magyar nyelvezetem, de Mariann és Kati elhallgattak. „Erről egy szót sem - mondták - te úgy tudsz magyarul, mint Kazinczy Ferenc". Nekem erről a Kazinczy utca jutott eszembe, a mikvével és Kővárival, és elhatároztam, hogy mostantól kezdve csak azért nyitom ki a számat, hogy lélegzetet vegyek - ha az orrom el van dugulva.

Baranczó Kati igazi buldózernek bizonyult. Napokon belül megszerezte a kiadó beleegyezését, és talált egy tudós teológust, dr. Ladányi Sándort,  a Ráday Intézet tanárát, aki valóban lelkesen  véleményezte a könyvet, és mint hézagpótlót ajánlotta, zsidónak és nem-zsidónak. Ő vállalta a könyv szakmai szerkesztését, de csak néhány megjegyzést tett, miután már a Genezis első szakaszának második versén elvitatkoztunk. Én ugyanis azt írtam, hogy „Isten szelleme" lebegett a pusztaság felett, míg ő  - a keresztény exegetika alapján – „Isten lelkére" akarta javítani. Miután meggyőztem, ez nem magyar stilisztika kérdése, hanem elvi, exegetikai dolog - elállt a többi javítástól.

A kiadó egy Deseő László nevű magyar úr volt,²⁶ aki azt ajánlotta, nyomjuk ki a könyvet tíz ezer példányban. Elállott a lélegzetem, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem lesz ez túl sok?...

A végén aztán legépelték, illetve gépbe szedték a hatalmas anyagot - közel hatszáz oldalas könyv lett belőle  - és csupán a korrektor volt az, aki a legkirívóbb nyelvi hibákat kijavitotta.²⁷   A kiadó azt is közölte velem mennyi pénzt fogok kapni - ezt merni sem reméltem - majd hazautaztam abban a boldog reményben, hogy pár hónap múlva újra jövök, és kész lesz első könyvem, ami magyarul, a magyar zsidókhoz és a magyar zsidóknak szól.

Legközelebb Bátjával jöttem, aki velem volt, amikor a honoráriumot - 1500 dollárt forintban - a kiadónál felvettem. A beszédből egy kukkot nem értett, de látta, hogy számolják kezembe a nagy mennyiségű forint bankókat és nagyon elégedettnek látszott. Mondtam hogy ez az ő érdeme - ezt mottóként ráírtam a könyv elejére. Rámnézett és tudtam hogy ez a kálvária utolsó stációja.

A többi - ráadás volt csupán. Zsidó körökben rámfogták, hogy könyvemet Csurka adta ki, illetve a Fórum kiadó nem egyéb, mint a „Magyar Fórum", melynek liliomos emblémája a kiadó jelvénye is volt. Akkor még Csurka, nem is volt igazán Csurka, mint az Antall féle MDF egyik alelnöke, inkább egyfajta házmestersirató volt. A vele való interjút szintén Baranczó Kati intézte el, mint volt titkárnője - Rapcsányi László ajánlására. Ez már azonban egy más történet.

(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző) 

Jegyzetek

 

¹Fixler Hermannt mindig felkerestem, amikor nővérét jött látogatni Tel Avivban. A nővérnél még egy pohár kávét sem ittak meg, de csodálkozva láttam, hogy a nacsasszony fedetlen fővel jár - se kalap, se kendő vagy paróka, ahogy az ortodoxoknál dukál. Egyszer megkérdeztem, és Fixler, vagyis „Hersi", sírós hangon mondta: mit tegyek, ha nem akar parókát felvenni. Egyszer, nálam a szalonban mondta el „Hersi", hogy rendőrkapitány volt, mielőtt zsidó vonalra vezényelték. Ő alapította '56 után az első szombattartó szövetkezetet vidéken, talán Mátészalkán. Kérdeztem, amikor a meglepetéstől szóhoz tudtam jutni, miért mondja ezt el nekem. Azért - Kraus úr - mondta, mert jobb, ha tőlem hallja. Azt azonban hangsúlyozta, hogy nem ávós volt, csak rendőrkapitány. A rádióinterjút én kezdeményeztem, eleinte félt, húzódozott, de megígértem hogy odaadom előre a kérdéseket, nem fogok vitatkozni, és a végén adok neki egy lemásolt kazettát, Végülis nagyon hálás volt érte.

²Scheiber Sándor professzor kiutazási kérelmét sokszor elutasították. Járt Cambridgben, mehetett Amerikába - csak Izraelbe nem. Attól tartottak, hogy kint marad. Csak élete utolsó évében, súlyos betegen jöhetett egyszer, valami díjat átvenni.

³Tisebóv - tis'á beáv - zsidó böjt és gyásznap, a két Szentély pusztulásának emlékére.

⁴A rebbe - a lubávcsi rebbe, Menáchem Mendel Schneurson, a Chábád chászíd mozgalom feje. Működése első harminc esztendejében hetente többször, több száz embert fogadott szobájában, a kora esti óráktól a késő reggeliig. Később ez megszűnt, mivel nagyon fárasztó volt, és nem volt lehetőség a sokezer igényt kielégíteni. Ettől fogva vasárnaponként volt rövidített „félfogadás": ez úgy történt, hogy a rebbe állt egy asztalnál, a 770 egyik bejáratánál, és elvonult előtte egy nagy tömeg, amely türelmesen sorba állt - férfiak külön és nők külön - órákon keresztül. Mindenki mondhatott egy pár szót a rebbének, röviden előadhatta problémáját, és kapott egy egy-dollárost, azzal hogy adja jótékony célra. Engem egyszer nagyon megdicsért a magyar Ősi Forrás könyvekért, mondván: „Én nem tudok magyarul, de jól tudom hogy ezek a könyvek mennyire fontosak a magyar zsidóknak".

⁵KEOKH - Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság. A náci korszakban ez a zsidóellenes akciók hírhedt eszköze volt; ez szervezte a Kamenyec Podolszkij-i deportálást 1941-ben. Akkor sem értettem, most sem értem, miért nem változtatták meg a kommunisták legalább a KEOKH nevét, ha nem is jellegét.

⁶Amikor erre rákérdeztem, Lali azt mondta, hogy apja büntetőszázadban volt, mint baloldali szocdem.

⁷Jávor László ismerte édesapámat a Teleki térről. Ő maga hasonló vágású zsidó volt, csak jóval fiatalabb. Magáról azt mondta, hogy ő egy minjen-jid, vagyis egy olyan zsidó, aki hetenként párszor elmegy a zsinagógába, hogy a tíz fő kilegyen.

⁸Róse - rásá - rossz, gonosz ember (héberül). rendszerint egy antiszemitát neveznek így.

⁹Gvihá ben Psziszá (lehet hogy álnév) - egy talmudi sztori hőse, aki egyszerű, púpos kis zsidó volt, de legyőzte Izrael ellenségeit a Nagy Sándor színe előtt lefolytatott, kikényszeríttet, vitában, amelyben a bölcsek, kvázi, nem mertek részt venni. (Szánhedrin, 91, a).

¹⁰Krancz Misi a felszabadulás után nagy kommunista funkcionárius lett, fodrászatát feladta,  mert „nem akarta az embereket kizsákmányolni". Utána, már Izraelben, hallottam hogy évekre lecsukták valamiért, és a börtönben visszatért eredeti foglalkozásához.

¹¹Macy's - a legnagyobb áruház New Yorkban.

¹²Miért hittem mégis? Talán, mert hívő ember vagyok, és talán, mert a MIOK  abban az időben valóban kiadta dr. Jólesz Károly Zsidó Hitéleti lexikon  című könyvét.

¹³Hogy nagyon hamar visszatérjen a Síp utcai székházba, csak egy emelettel lejjebb, mint  a Joint egyik főtisztviselője. A Joint elvből nem küldött magyarul tudó igazgatót Pestre, és jól jött nekik a nyelveket beszélő bárónő. Most már nem tud ártani - mondták a tiltakozóknak.

¹⁴A Síp utca réme, akitől a rabbik is remegtek. „A Salgó azonnal jöjjön fel!" - üvöltötte le  harmadik emeletről, és dr. Salgó László, az országos főrabbi, azonnal felrohant. Kutyatenyészetéről volt hírhedt, a Páva utcai központi konyháról naponta teherautó szállította az ételmaradékot - és nemcsak maradékot - kutyafarmjára.

¹⁵Askenáz (szószerint Németország) az európai zsidóság elnevezése, ellentétben a szfárádi (spanyol) vagyis keleti zsidókkal. Itt csak imarítusi különbségekről van szó, mivel Magyarországon minden zsidó „askenáz" volt.

¹⁶Az egyik szembeötlő differencia az volt, hogy az úgynevezett „szfárádi" rítusú zsidók a káddisban (halott ima) betoldották a jácmách purkáné-t, ami azt jelenti. hogy (az Isten) hozza már el a megváltást, és hozza közelebb a Messiás eljöttét. Ezt a szfárádi és chászíd zsidók toldották be - az askenázok ellenezték. A mai napig, mint kedves anakronizmus él a Kazinczy utcai ortodox imaházban ez a tilalom: a chászíd metszőnek, vagy akár Hoffmann főrabbinak, amikor  éppen ott tartózkodik, tilos „jácmách"-ot mondani.

 ¹⁷Ennek égbekiáltó részletei csak az ÁEH irattárának feltárása során fognak napvilágra kerülni. Annyi többé-kevésbé ismert, hogy besúgók (mószerok) nem  -  vagy alig - voltak közöttük, de jóval inkább olyanok, akik lihegve teljesítették túl a normát egy „püspöki" fizetésért, vagy egy engedélyezett külföldi utazásért. Amikor apámék kijöttek, 1950-ben, Schück Jenő  orth. főrabbi „elvtárs" nem akarta megengedni neki, hogy a családi örökséget, a Weill nagypapa által íratott Tóra tekercset, kihozhassa. Schück engedélyére volt ehhez szükség, és ő elkezdte firtatni, miért mennek egyáltalán Izraelbe. Apa ránézett azzal az átható tekintetével és kettőt kérdezett: 1) Most az ávós őrnagy után magát győzzem meg főrabbi úr, hogy nekem mennem kell. 2) Főrabbi úr, mondja, nem szégyelli magát? Schück szégyellte, aláírta a papírt és a Tóra jöhetett Izraelbe.

¹⁸Oberlander Baruch és felesége, Bátsévá. Nagyapja, Oberlander Lázár, a Tajrászban volt melámed, egy évet nála tanultam. Amikor később New Yorkban meglátogattam, a 90 éves „Obi"  nem ismert meg. Azt mondta, hogy csak a nagyon jó vagy nagyon rossz tanítványokra emlékszik...

¹⁹Nehéz lenne megmagyarázni, miért idegenkednek vallásos zsidók a kutyáktól. Talán a középkori zsidóüldözések kései visszfénye ez; akkor a pogromhősök vérebeket uszítottak a védtelen zsidókra. Az egyik briszki rabbi, ha látott az utcán egy kutyát - nagy ívben elkerülte. Hívei kérdésére megmagyarázta: a kutyának fogai vannak, de istenfélelem nincs benne. Miért ne harapjon tehát...

²⁰Fekete János volt akkor a magyar Nemzeti Bank  (zsidó „származású") elnöke. Többször járt Izraelben, mióta az „olvadás" megkezdődött.

²¹Jiddis közmondás: Er lébt vi Gott in Fránkrájch.

²²A Teitelbojmok: reb Jajlis, a nagy szatmári rebbe, aki annyira elvhű anticionista volt, hogy a végén a holokausztban a Kasztner vonaton mentette ki magát a pokolból, majd utódja, reb Mójse Teitelbojm. Hoffmann mindkettő híve volt.

²³Lásd  a 15. jegyzetet.

²⁴Kerek prémkalpag, amit a chászíd zsidók - a chábád kivételével – viselnek – szombaton és ünnepnapokon. Hoffmann-nal Fixler aláíratta, hogy strájmliját otthon hagyja Jeruzsálemben.

²⁵Már egy éve volt Budapesten, amikor először jöttem '84-ben. Akkor összebarátkoztunk, és én megkérdeztem, mondja rebbe lébn, mi a maga napi programja? Erre kezdte mondani, hogy egyszer egy héten kijár a vágóhidra, ellenőrizni a kóser vágást; néha a sakter eljön hozzá „bemutatni a késeit"; minden reggel az ima után előtanul a beszemedresben Misná Brurát (a zsidó jog egyik alapkönyve)... és... és  ellenőrzi a kóser pálinka és paprika készítését (export!!), és... és... Megkérdeztem, miután jól beszél magyarul (temesvári születésű), próbál-e zsidó gyerekeket maga köré gyűjteni, és tanítani őket, alef-bészre (ábécé-re), áldásokra...?

Hol vannak itt zsidó gyerekek? - kérdezte Hoffmann őszinte csodálkozással a hangjában. Hogy-hogy hol vannak - mondtam én - itt vannak a  vasárnapi talmud-tórák...

A-z-o-o-k? - hördült fel  a rabbi - azok neológok (zéjj zind n-e-o-l-ó-ó-g-n - mondta jiddisül) ...

²⁶Édesapja, dr. Deseő László   katonai attasé volt Moszkvában 1940-ig. Utána a 2. magyar hadsereg III. hadtestének tüzérségi  parancsnoka lett. 1943-ban fogságba esett, és 1948-ban a fogságban meghalt, nagy valószínűséggel a szovjetek likvidálták. Egy Moszkva melletti tömegsírban hantolták el. Földi maradványait 1994. június 4-én szállították vissza Magyarországra. Fia, aki a Forum kiadó vezetője volt - 2000-ben Magyarország svédországi követségén teljesített szolgálatot.

²⁷Ezzel egyidejűleg olyan nevek, mint Rámbám és Rámbán (vagyis Maimonidész és Nachmanidész) nem nyerték el tetszését és „egységesítette" őket.